Moha olvasónaplója

Terry Pratchett: Az Igazság

Korongvilág 25.

2018. augusztus 27. - Mohácsi Zoltán

pratchett_az_igazsag.jpgMegfigyeltem: egy Pratchett-könyv után kell pár hónap regenerálódási idő számomra, amíg a következőt kézbe tudom venni, és amikor kézbe vettem, kell minimum öven oldal, hogy visszaszokjak a néha kicsit komplikált asszociációs elbeszélés technikájához. Ez utóbbit iparkodtam érthetőn fogalmazni, de nem sikerült. Na, újra nekifutok: arr a a mondatszerkesztési technikára gondolok, amikor nem egyenest azt írja le, amit mondani akar, hanem csak viccesen körbeírja, utalva vagy az alanyra, vagy állítmányra, vagy bármire. Én meg csak forgatom a fejemet, és rendre újraolvasok, hogy oké, a szavakat értem, de a mondatot már nem, és egyáltalán, hogy kerül ide az a rengeteg, összefüggéstelen betű? S ezek az asszociációk, komplikált megfogalmazások megtörik a szövegértést, és nem csupán a mondatok lesznek tőle kuszák, hanem a történés is. Aztán mindig rájövök, hogy a hiba az én készülékemben van, Pratchett nyert. S az a helyzet, ha nem így fogalmazna, sem ennyire vicces, sem ennyire Pratchett-es nem lenne. Mert végső soron emiatt érdemes olvasni. Meg a humora miatt. Meg amiatt, hogy az elsődleges sztorin túl is mindig van mondanivalója. Mikor mi. Hol egy kis filozófia, hol egy kis vallás, hol egy kis morál, hol, mint most, egy kis társadalomlélektan etikával és pszichológiával nyakon öntve. 
Arról van szó, hogy mire jó, hogyan működik az újságírás. Hogy érdekel-e bárkit az igazság? Mármint az igazi igazság. S ha érdekel is mindenkit, akarja-e mindenkit, hogy mindenki más tudja, mi az igazság?* Jó, ez utóbbi adja magát: nem. 

Egy szinttel alább szállva, földközelbe: az újságírás önmagáért van, vagy az olvasókért? Informálni akar vagy kaszálni? Gazdagodni vagy gazdagítani? Hír-e a hír vagy a valóság tök érdektelen eseményeinek a tupírozása? 
Még alább: érdeklik-e a hírek igazán az olvasókat vagy csak ráharapnak-erre-arra (többször elhangzik, hogy a hír olyan dolog, amit csinálnak és ami csak ma fontos, holnap már kuka, mert kit érdekel a tegnapi hír)? Igen, csak ráharapnak. És van-e a hírnek igazi súlya egyáltalán? Az ankh-morkpor-i puccs felfejtése közben hangzik el valaki szájából, hogy jó, de azért lesznek még vicces zöldségek (általában sikamlós testtájak megformázói) is a lapban, ugye? Szóval a hírek sokszor letarolnak mindent, de valójában olyanok, mint a már az általam többször említett Truman-show zárójelenete. Mindenki feszülten nézi, figyeli a tévében, hogy mi lesz Truman sorsa, hogyan dönt, sírnak, üvöltenek, drukkolnak a képdoboz előtt. Így tesz két biztonsági őr is a kis fülkéjében. Aztán amikor Truman dönt, letörlik a könnyeiket és az egyik odafordul a másikhoz: 
– Te, mi megy a másik csatornán? 
Seperccel Truman szabadság-döntése után. 

S ez elmondj a hírek valódi súlyát. A hír voltaképpen: rágógumi. Szavak, hogy legyen miről beszélni, legyen kit szidni, legyen kivel foglalkozni. De mert egyfelől a hírrel kapcsolatban csak nagyon keveseknek van valódi cselekvési lehetősége, ezért igazából csak porhintés az egész. 

Viszont száll a por, és ha a szembe megy, fáj, elvakít, megszünteti a látást. Reggelente, a munkába menet átlapozom a világ legokosabb napilapját, a Lokál-t. A derültség kedvéért teszem. Voltaképpen iskolapéldája annak, hogyan nem lenne szabad újságot csinálni. A második oldal mindig a kedvencem: egyfolytában Vona Gáborról és a Jobbikról szól. Leleplező cikkeket olvashatunk a második legtámogatottabb párt elnökének és testületi egészének a felháborító dolgairól. Nagyon jókat röhögök ezen az izzadtságszagú, kétségbeesett, mindent elmondó próbálkozáson: van egy napilapunk, csökkentsük csak a másik támogatottságát! S minden reggel eljutok arra a felismerésre, hogy én vagyok a nevetséges a röhögésemmel, hiszen már Illetékes elvtárs is megmondta a nyolcvanas évek végén. „Ha azt mondom, hogy TomiTomiTomi, hát nem megy mindenki azonnal Tomi mosóport vásárolni?” Mert a duruzs előbb-utóbb megül a fülekben, és ha van valóságalapja, ha nincsen, ott lent a mélyben egész biztosan munkálkodik, Akármennyire kilóg is a lóláb, akármennyire egyértelmű, hogy itt nem újságírás, hanem lejáratás folyik.** 

Pratchett könyvében is felvetődik a kérdés: rendben, lehozzuk a zöldségek mellett a lényegi kérdést is (s igen, persze, mi, akik lehozzuk, mi döntjük el, mi lényegi igazából), de vajon mi van akkor ha lehozzuk? Mennyi cikk könyv jelenik meg leleplező célzattal, mennyi mindenről kiderül, hogyan volt igazából, hogyan nem volt igazából, mi is történt valójában, valójában mi nem történt. Elolvassuk, tudjuk, s aztán persze minden marad a régiben. Vagy ha lesz is változás, semmi köze ahhoz, amit olvastunk. S közben persze van, hogy újságírók mégis tragikus váratlansággal haláloznak el… Biztos, ami biztos. 

Pratchett becsületes: elmondja azt s, hogy még a legelkötelezettebb újságírók is emberek, kapcsolatokkal, családi háttérrel, anyagi érdekekkel. S hogy a nyilvánosságnak is vannak határai, ha a saját érdekeimet, ilyen-olyan lojalitásomat sértené. Nem szép dolog, de hát a fekália sem szép, mégis az élet mindennapi velejárója. 
És becsületes Pratchett azért is, mert elmondja, az újságíró jobbára nem tevékeny részes, hanem csak elbeszélő: amikor valakit elsodor egy szekér, nem az újságíró fogja megmenteni, ő elsőnek a jegyzetfüzetéért nyúl, hogy leírja, ami történik. Legyen is ennek bármilyen erkölcsi súlya. 

Szóval, nem, nem boncolgatja ezeket a kérdéseket Pratchett, még csak fel sem veti őket: ott vannak a szövegben. Nem rágódnak szájba, nem billentenek ki az egyensúlyunkból, nem bizgetik a szöveg olvasmányosságát sem, nem lesz itt tanmese, fabula, egyszerre csak ott van mindez a szöveg mögött. Miközben maga a szöveg: egy vicces, olvasmányos paraván. Pratchett-módra, szóviccekkel, börleszkes jelenetekkel, meglepő alakokkal (akikről normál esetben nem lennék hajlandó olvasni: vámpírok, zombik), és a Korongvilág teljes hangulati arzenáljával. 
Azt mondom, tehát: ha akarom, Pratchett tömegíró. Mármint tömegeknek író író. Ha akarom, egyáltalán nem az, csak kapargassuk meg, amit olvasunk. De ne kapargassuk, mert ha adja magát, jó, ha meg nem, akkor minek erőlködni? 

De Pratcett-et olvasni jó. 

Nők, figyelem, még szerelem is van benne! 

* Erről a utolsó mondatról az LGT mindenkis-korszakának több száma eszembe jutott. Például, evidens, a Mindenki című dal. 
** Hangsúlyos: itt nem a Jobbikon, hanem az újságírási technikán van a hangsúly.

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr3114205381

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.