Mert, ugye, mindenben annyi van, amennyit a szemünk belelát, amennyit a fülünk meghall, és amire agyunk asszociációkért felelős része képes. Ofi barátomtól tanultam, hogy nyugodtan szabadjára lehet engedni következtető-képességünket, és akkor még egy Tom és Jerry rajzfilm is filozófiai alkotás. (S ebben semmi irónia nincsen, rosszindulat meg pláne nem.)
Amikor a Mátrix első nagy hulláma tombolt, megjelent egy könyv, amely a film mondanivalójával, az általa felvetett ilyen-olyan, főleg filozófiai, ismeretelméleti kérdéseket boncolgatott. Könnyű volt neki, hiszen a Mátrix tulajdonképpen a filozófia alapjaival foglalkozott: mi és hogyan ismerhető meg a valóság? A könyvben felvetett kérdések igen gyorsan és élesen visszacsatolhatók bármelyikünk mindennapjaiba. A könyv egyfajta tisztelgés volt a film előtt, ugyanakkor egy izgalmas, többágú gondolatkísérlet is, amely olyan szempontból minden bizonnyal csalódást okozott az avatatlanok számára, hogy nem magyarázta, nem adta meg a felvetett kérdésekre az élre vasalt, egyszer és mindenkorra kimondott válaszokat, mert nem is tehette. De a könyv által felvetett kérdések bármelyikünk egzisztenciáját alapjaiban érintik.
Ehhez hasonlón a Dr. House-sorozat nyomán megjelent könyv is olyan alapvető kérdéseket tett fel, amelyekkel bármelyikünk, bármelyik nap találkozhat.* (Bár szerintem a House-os filozófia-könyv nem volt olyan jó, mint a Mátrix-os.)
Vagyis ez a két könyv az alapjukat képező film és sorozat alapján olyan kérdéseket tett föl, amik bármelyik nap bármely órájában hókon nyomhatnak bármelyikünket.
Na, most: természetesen ugyanez van a politikával is. Az is hókon nyom mindannyiunkat, minden nap. Utáljuk és unjuk, és morgunk és köpködünk, miközben persze mindegyikünknek van politikai meggyőződése, amiért adott esetben harcosan ki is áll.
Tóth Csaba nagy fába vágta a fejszéjét, amikor a sci-fi politológiájáról, úgy egy az egyben írt könyvet. Természetesen képtelenség lefesteni a sci-fi politológiáját, Tóth Csaba csak aláhúzottan néhány sci-fi alkotás politológiájáról beszélhet. Ahol birodalmak vannak, ott van politika, ahol harcolnak, küzdenek ezért-azért, ott van politika. S melyik az a sci-fi, ahol nem küzdögetnek? (Mondjuk, Lem néhány dolga, de ez nem lényeges.) Vagyis Tóth Csaba kénytelen volt néhány alkotást kiragadni a sci-fi óceánból, és azokkal bíbelődni a cím okából. Lehet azon vitatkozni, miért éppen ezeket ragadta ki, miért nem vett bele másokat (nekem a Sztrugackij tesók és Orson Scott Card hiánya fáj, de kinek a pap, kinek Tregillis szinte ismeretlen, és a Moly-on meglehetősen népszerűtlen sorozata.) Szóval spongyát Tóth úr szubjektív merítésére, mert az vesse rá az első követ, aki tudta volna jobban csinálni!
Hatalmas elánnal haladtam a könyv olvasásával. Aztán a Radch Birodalomnál lelassultam. Nem ismertem a sorozatot. Ráolvastam itt, a Moly-on, és nem is támadt bennem túl nagy érdeklődés a megismerése iránt, különös tekintettel a gender-dolgok emlegetésére, amit jelen könyv méltatlanul említetlen jegyzete is felvet, mert nekem ettől a hátamon is áll a szőr. Viszont ezáltal ez a könyv sem nagyon kötött le onnantól. S miközben lapozgattam, volt időm azon tűnődni, hogy nem jár-e vele így bárki, aki olyan könyvekről, birodalomakról, univerzumokról olvas, amikről halvány gőze nincsen? Mert ha igen, akkor a moly.hu-s phetei pompás értékelésében megfogalmazott vágyakozás, tudniillik, hogy az ilyen és hasonló művek végre oda teszik a sci-fit, ahová való (jó-jó, persze, kérdés, melyik sci-fit, de most ne szőrözzünk!), nos az bizony naivitás, mert nem fogják oda tenni.
Elmondom, szerintem miért nem, és miért célt tévesztett ez egyébként jól megírt, élvezetes könyv. A legfontosabb: nincs, illetve csak nagyon kis felületen van visszacsatolása a mindennapi valóságunkhoz. Úgy értem, ahhoz, hogy most kedd van, 15:19, amikor ezt a mondatot leírom, van még néhány óra addig, amíg újra látom Szerelmetesfeleségtársamat, és nagyon vacak fizetést kapok a munkámért. A Mátrix és a Dr. House nagyon sok mindenben azonnal visszacsatolt. Az a kérdés, hogy Lucas, Herbert, a Star Trek és egyebek hogyan konvertálták a földi politikát az univerzumba, s hogy az ottani politikai xarakodások hogyan változtatták hatalmas vakuvá a Halálcsillagot, vagy hogyan döntötték romlásba a Dűne birodalmát, nos, az bizony érdekes elméleti pepecselés, de nincs közvetlen ráhatása a jelen percemre. De tartok tőle, hogy még a 2018-as magyar választásokra sem. Mert egyébként szerintem a könyv egyik legérdekesebb felvetése, hogy a jobbítás (vö. Paul Atreides szándéka és a totális diktatúra kialakulása, minden szándéka ellenére) hosszútávon nem hoz-e gyalázatosabb állapotokat, mintha senki meg nem mozdul, és minden marad a régiben (vö. a magyar rendszerváltással)?
Szóval Tóth Csaba elemezgeti a nyilván kedvenc alkotásokat, hogy összevesse kedvenc szakmájával. S ahogy mondtam, bennem egy idő után az a kérdés merült fel, hogy jó, de akkor most mi van? Persze, politizálunk a sci-fikben is, oké, felismertem, hogy többet, mint gondoltam volna, de így, hogy tudom, hogy ennyit és így, no, akkor mi van? Közben Tóth Csaba ahol tud, hoz földi, valós példákat (pl. a fent említett beavatkozásra Irakot), ezzel élőbbé teszi, amit ír, de a politika úri passzió, innen lentről maximum szidni tudom, akik fent vannak, vitatkozni róluk, azzal, aki az itthez képes egy szinten van, és jó, nagy ritkán dicsérni őket, de szép lassan alig van mit, mert színjáték az egész, meg pénz, meg hatalom, és úgyis megszívjuk, bárki van ott, bármit csinál.
Így valahogy. Összefogom egy kicsit, jó? Jó ez a könyv, bemutatja a legnagyobb sagák némelyikének politikai vetületeit, eljátszik ezzel-azzal, érdekes, olvasmányos, de nem tudjuk meg tőle, hogy mitől megy a villamos.
Aztán amikor már fel akartam adni, jött a hatodik fejezet az idegenekről, robotokról, meg a hetedik az egyenlőségről és az egyenlőtlenségről, s ezekben már megcsillant, amit a könyvből hiányoltam: a mindennapi kapcsolódás.
De ekkor már valahogy késő volt.
