Voltaképpen nincs is szebb dolog (de van!) az ember életében, mint az első szerelmeinek története. Amiről Gádor Béla könyvet is írt, a címe az, hogy Néhány első szerelem története. Nagyon emlékszem, amikor középkamasz koromban, persze még az első csók előtt olvastam a Padisák Mihály első Kanóc könyvét, naná, hogy még a Delfines sorozatban, nem is tudom hányszor olvastam vissza Kanóc első igazi csókját, ott a csónakban a lánnyal. Csuda izgalmas volt! S persze innen visszanézve naná, hogy eszembe jut át én első csókom, ott a Bakonyban, a vándortáborban, törtnetesen egy valódi Vikivel. És aztán jöttek még a szerelmek (s igen, előtte is voltak, mert én folyton-folyt szerelmes voltam, hol méltóba, hol méltatlanba, és most is az vagyok: „A” méltóba, mondhatnám a főméltóba), egyik szép volt, a másik nem, az egyik semmilyen, a másik minden. Ahogy az lenni szokott.

Nagy Katalin ezt, az első szerelmet próbálja megragadni. Próbálja. Illetve voltaképpen ez még sikerül is neki: megragadja. Sőt, kedvesen, derűsen meg s fogalmazza, drukkolunk is a két skacnak, gyöjjenek már össze, megérdemlik egymást! Sokáig nem fog tartani, de addig csuda szép lesz. A baj ezután a megragadás után van. A könyvecske kedves, humoros, könnyed, olvasmányos, csak valahogy kohézió nincsen benne. Még a főhős, Lajos Viki iránt érzett vonzalma sem ad összetartást. Hullanak szét az események, mint az oldott kéve. Miközben pedig voltaképpen felfűzhetők, mint a gyöngyök, de mondom, valahogy mégsem. S miközben olvastatja magát a könyv, meg jókat is kuncogunk, sajnos mégis némi unalomba fullad. Tudjuk, hogy minden arrafelé tart, hogy Viki és Lajos, igen, igen, összejöjjenek, de ez nem ad semmi feszültséget, és nem oldódik fel valamiféle ironikus önkajánságban, mint Gádor Béla remeke, hanem nem.

Ahogy Vincze Lilla énekli: „egyszer még elmegy”, mert nem rossz kis könyv. Csak nem is jó. De lehet néha rötyögni rajta.

(Viki és Lajos szerelmesek címmel is megjelent.)