Moha olvasónaplója

Alister McGrath: Az ateizmus alkonya

A hitetlenség térhódítása és hanyatlása a modern világban

2019. március 01. - Mohácsi Zoltán

mcgrath_az_ateizmus_alkonya.jpgNem keresztény családba születtem. A kereszténységnek semmi mondanivalója nem volt a szűkebb családom tagjaira nézve. Egyvalaki kivételével. Anyai ági nagypapám anyukája, Gőz dédi, vallásos volt. Egyszer, még nagyon kicsi lehettem, hét év alatti, mert még nem Óbudán laktunk, hanem a Szerrdahelyi utcában, Dédi előtt elővettem Isten nemi életét. Dédi dühösen rámförmedt:
– Fejezzed eztet be, mert az Isten ezért eltöri a lábodat!
Befejeztem, de azonnal érvekkel jöttem neki, hogy milyen lehet az az isten, aki lábtöéssel súlyt kisgyerekeket egy káromkodásért. Dédi nem érvelt vissza. 
Ezen kívül Istenről szó nem esett mifelénk. 
Illeve nem mondok igazat. Apu, különösen, ha ivott egy kicsit, és nem kicsit ivott, olyan hosszan és cifrán tudott káromkodni, hogy emiatt komolyan felnéztem rá. Egyszer lemértem: több, mint fél percig mondta, szóismétlés nélkül! Nem semmi, próbáld csak meg! Úgy kezdte, de persze nem szó szerint idézem, csak tartalmilag, hogy az a bárca bitorló, kéjnő jó isten tegye bele azt a redvás, hónaljszagú, büdös férfi nemiszervét... Ez a bevezető standard volt minden esetben. 
Vagyis nem mondhatom, hogy nem hallottam semmit Istenről. S lám, Apu káromkodásai még azt megerősítették, hogy Isten hímnemű, vagyis már gyerekekként nyomta belém a patriarchális nézőpontot. 

Kamaszkorom derekáig nem is érdekelt az Isten-kérdés. Aztán egy aktuális barátném anyukája, Noi néni elvitt egy zártkörű filmklubba, ahol Zeffirelli Napfivér, Holdnővér-ét vetítették. Padlót fogtam tőle. Amint vetíteni kezdték a Filmmúzeumban, még megnéztem néhányszor. Nem lettem hívő tőle, de az a tisztaság... Aztán jött Waltari könyve, Az Ország titka. Aztán mág sok más. De keményen tartottam magamat, és bár volt bennem hajlandóság, de mantráztam a szokásos, ám nem súlytalan érveket a vallás belső logikátlanságai és az egyház mindenki által ismert bűnei ellen. Na, kezdjük ott, hogy milyen Isten az, amelyik rábólintott, hogy Anyu huszonhét évesen meghaljon? Amikor én hét voltam. (És, egek, két év híján már kétszer annyit éltem, mit ő...) 

Fogalmam nincsen, honnan, miért volt bennem a fogékonyság arra, hogy van valami a látható világon túl is. Nem a kvantum-dolgokra gondolok. Tény, hogy valami kettősség volt bennem mindig, minden irányban volt/van bennem hajlandóság, kérdések tömkelege. Még akkor is voltak kérdéseim, amikor úgy akartam gondolni, nincsenek: tizenhét évig tevékenykedtem gyülekezeti berkeken belül. Most, posztkeresztényként, ha érvelnem kell valamerre, iparkodom nem tenni, de hajlani arra hajlok, hogy nem vagyunk egyedül. mcgrath_evolucio_2.jpg

*

Van egy ismerősöm. Írtam már róla. Kersztényből lett szerinte agnosztikus, majd jelenleg vad ateista, aki önmagát szekurális humanistaként jellemzi. Éppen most készít egy blogot, hogy bebizonyítsa, a történeti Jézusnak semmi létjogosultsága nincsen. Több csörtém volt vele. Jobbára nem annyira tartalmi, mint stílusbeli. A csörtéknek számomra annyi hozadéka volt, hogy bizonyos kérdések iránt támadt bennem érdeklődés, és ennek az érdeklődésnek a következménye az is, hogy McGrath jelen könyvét a kezembe vettem. 

Alister McGrath keresztény és tudós. Oxfordban tanult, a Cambridge-i Egyetemen, és a Regent College tanára. Három doktorátusa van: teológiai, filozófiai és a molekuláris biofizika doktora. Több könyv szerzője, amelyekből több megjelent magyarul is. Legismertebb talán a Richard Dawkins nézeteinek kritikájáról írott könyve, a Dawkins istene.mcgrath_arckep.jpg

*

McGrath írt egy könyvet az ateizmus történetéről, a felemelkedéséről és az alkonyáról. 
Az utóbbi érdekes kérdés. Bevalllom, elfranciáztam a könyv olvasását, a közepén kezdtem, ezzel az alkonnyal, s csak utóbb olvastam el (de szerencsére elolvastam) az elejét. Úgy gondoltam, az túl sok mindent nem tud mondani. Tudott. 

Szóval alkony. Mert látszólag ez az érdekesebb.
Lehet vitatkozni McGrath-al, hogy van-e alkony vagy nincs? Mindenesetre azt jó szem előtt tartani, hogy a prof nem arról beszél, hogy keresztény delelő jön, hanem arról, hogy az ateizmusnak alkonyul. A kettő nagyon nem ugyanaz. Valamint tény az is, hogy McGrath az angolszász területekre koncentrál. Ahol a vallásosság megélése soha nem ütközött akkora nehézségekbe, mint Kelet-Európában, ahol is természetes volt a rendszerváltás után egy fellendülés. Az is tény, hogy a szekuralizáció soha olyan mértékű nem volt, mint manapság. Látszólag teljesen leáldozott a kereszténységnek. De ez nem jelenti azt, hogy az emberek teljesen leszámoltak Istennel, és azt pláne nem, hogy teljesen elzárkóznának a transzcendens elől. Ilyen értelemben van alkonya az ateizmusnak: a XIX-XX. század materializmusa után, úgy tűnik, visszanyal a fagyi. 

*

Az ateizmusról sokat tudunk. Elsősorban azt, hogy voltaképpen nem egy önmagában létező eszmerendszer, ahogy a kereszténység de, csupán egy valami ellen való rendszer. Az ateizmus jobbára a kereszénység cáfolata akar lenni. (Akkor is, ha már az ókorban is voltak, akik elvetették az istenekben való hitet. Mondhatnók, teljes joggal, ismerve az akkori istenek viselt dolgait, erkölcstelenségét.) Történelmi és társadalmi szempontból teljesen érthető válaszreakció a kereszténység középkori viselt dolgaira, prostituálódására, világi hatalmára és uralkodására. Az ateizmus tehát nem önmagában létező valami, létezése nem önmagában való, voltaképpen pusztán a vallás cáfolatának függvényében értelmezhető.mcgrath_evolucio.jpg

Ráadásul a szellemi, majd később a tetleges forradalmak is olyan bibliainak mondott, a hivatalos egyházak átlal képvislet nézetek tarthatatlansága miatt következtek be, amelyekről azt kell mondanom, hogy semmi közük nincsen a Biblia tanításához: a pokol örökké tartó büntetése és a lélek halhatatlanságának a tanítása volt ez a két sarokpont. Ismétlem, bármilyen meglepő, de egyik sem biblikus tanítás. Vagyis elmondható, hogy a tiltakozások tulajdonképpen nem a kereszténység, csak az egyházak ellen folytak. 

Ennek rosszabb változata, amit például Richard Dawkins művel: felállít egy tételt, aminek vajmi kevés köze van a Biblia tanításához, majd megcáfolja önnön állítását, és azt a képzetet kelti, hogy a kereszténység nézetét cáfolta meg. 

*

mcgrath_davinci_parafrazis.jpgSzámomra McGrath könyvének legérdekesebb hozadéka, hogy megerősített abban a nézetemben, ami a fent említett ismerősömmel való vitákban merült fel bennem: az ateizmus is csak egy eszme. Ami se jobbá, se rosszabbá nem tesz. Ahogyan önmagában a kereszténység sem. S a történelem a bizonyíték arra, hogy amint egy eszme politikailag meghatározóvá válik, rendre ugyanaz a törvényszerűség lép érvénybe: az eszmét a politikai hatalommal bíró képviselői kkerülhetetlenül elnyomásra használják. S ha lehetőségük van rá, akkor az eszme nevében vér fog folyni. Amint az ateizmus politikai hatalmat kapott, gyilkolt. Hiába ült az Ész a trónon, esztelenségeket művelt. eklatáns példa erre a nagynak hazudott francia forradalom, ami kísértetiesen előre vetítette a későbbi prolátár diktatúra borzalmait. Franciaországban mintegy háromszázezer áldozatot követelt a forradalom. A kommunista kísérlet világszerte úgy háromszázmilliót. Vagyis ha az eszme dogmává merevül, elveszti minden progresszivitását, minden emberségét. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a liberalizmus is erre tart. 

McGrath azt állítja a modern ateizmus Ludwig Feurbach-al kezdődött, aki azt állította, hogy minden ember istenképe a saját pszichéjéből származik. Ha akarnék is ezzel vitatkozni, nem tudnék, mert a saját, apró szociológiai mintám is erre a következtetésre vezetett. Minden hivő azt engedi meg magának és másoknak, amire a saját, belső késztetései, a saját belső szabadsága képessé teszi. És ezen a belső szabadságon múlik az istenképe is. 

Amit Feurbach a filozófiában mutatott ki, azt Darwin a biológiában tette meg, Freud a pszichológiában, Marx pedig a társadalomban és a gazdaságban. Voltaképpen ők a modern ateizmus megteremtői. 
McGrath kritikájának lényeges eleme, hogy egyikük sem deduktív módszerekkel eljutott az ateizmusig, hanem bizonyításaiknak a kiinduló tétele volt az ateizmus, hogy aztán végső következtetésként mutassanak rá a bizonyításik végén, mint megoldásra. 

McGrath Darwin és Einstein példáján mutatja be, hogy a tudományosság nem öli meg a hitet, a tudomány sem pusztán bizonyított tényekkel dolgozik. Darwin is, Einstein is hitt a saját tétele (fajfejlődés, relativitás) igazában, annak ellenére, hogy a következtetéseik egy része a maguk idejében nem volt bizonyítható, s csak remélhették, hihették, hogy eljön az idő, amikor azzá válik. 

Ha ehhez hozzátesszük, hogy az ateista nézeteket Isten nem létéről ugyanúgy nem lehetséges bizonyítani, ahog a létéről valókat sem, könnyű belátnunk, hogy az ateizmus is hitkérdés. Isten létére vagy nem létére csupán következtetni lehet, hiszen egyik sem bizonyítható, mindkettő bizonyíthatatlan. Ahogy a Svájcban élő Ofi barátom mondta egyszer: egy zárt rendszeren belülről a rendszeren kívüli dolgok bizonyíthatatlanok. 
(És erről megint eszembe jutott a Galaktika 17. számában megjelent Kaszás István novella, amelyben a tudósok létrehoztak egy mini nag Bumm-ot, majd egy mini Földet, mini evolúcióval, mini történelemmel. S ugyan nem erről szól a novella, de kérdem én: a mini Föld mini elméi vajon tudják-e, ki az alkotójuk? No? 

*

McGrath sokat markol, voltaképpen eszmetörténetet, történelmet, egyháztörténetet, filozófiát, és mégsem fog keveset. Mindezt olyan frappáns módon zanzásítja, tömöríti, hogy sem túl sok, sem érthetetlen nem lesz, és lilává sem válik, amit mondani akar. Egyszóval, érdekes, elolvasandó dolgot tett a kezünkbe.

 

A nihilizmus szerint a vallásos világnézet nyomasztó, mert kitart amellett, hogy továbbra is felelősséget vállaljunk a tetteinkert, hogy majd
megítéltetünk azokért a bűnökért, amelyekről emberi bíróságoknak nincs
hatalma ítélni. A nihilizmus, mondja Miłosz, eltöröl minden ilyen fenyegetést. A búnök nem ítéltetnek meg: valójában nincsenek is más búnok.
mint azok a tettek, amelyekről mi magunk úgy döntünk, hogy bűnök.
Korábban Ludwig Feuerbach mondta, hogy az ember a maga kényelmére
és vigasztalására alkotta meg a maga vallásos elképzeléseit; amit Milosz
mond, abban annak felismerését láthatjuk, hogy mind az Istenbe vetett
hit, mind az istenhit elutasítása emberi vágyak eredménye - az előbbi a vigasz és a halhatatlanság iránti vágyé, az utóbbi az autonómia és a felelősségnélküliség iránti vágyé. Mindkettő ,,a nép ópiuma" – igaz, különböző csoportoké de mindkettőnek sziüksége van a maga ópiumára. (144.)

 

Rég esedékes volt, hogy [...] hétköznapi kultúra szintjén is összeomoljon a vallásra vonatkozó freudi megállapításokba vetett bizalom; ezt a következtetést szakértői körökben már legalább egy évtizeddel korábban levonták. Az egészségügyben egyre inkább tudatában vannak a lelkiség fontosságanak, mind a közérzetet pozitívan befolyásoló szerepe, mind a betegek jogai vonatkozásában. 1998-ban a Harvard Orvosi Iskolája által támogatott Spiritualitás és gyógyítás az orvoslásban címú nagy konferencia minden addiginál eróteljesebben hivta fel a nagy nyilvánosság és a szakma figyelmét arra, hogy a spiritualitásnak szerepet kell játszania a hivatásos orvoslásban. Elhangzott, hogy az összes amerikai 86%-a, a családorvosok 99%-a és az egészségügyiek 94 %-a véli úgy manapság, hogy az imádság, a meditáció és más spirituális és vallásos gyakorlatok igen pozitív szerepet játszanak a gyógyulás folyamatában. Ezt egyes ateista írók, például Kevin Courcey, babonás képtelenségnek tartják és kerek perec elutasítják. Pedig e nézetet egyre nagyobb számban támasztják alá olyan tapasztalati bizonyítékok, melyek pozitív korelációt állapítottak meg a spiritualitás és az egészség között, különösen ami a betegséggel való küzdelmet és a belőóle való kigyógyulást illeti. E bizonyitěkok – melyek a betegek vallásos hitének igaz voltát nem firtatják kétségtelenül rámutatnak a hitnek az egészséggel kapcsolatos jótékony szerepére. Ez nem zárja ki annak lehetóségét, hogy az ilyen hit valóban babonás képtelenség" legyen- de ez a vizsgálatoknak nem volt tárgya. A vallásos hitet igazságtartalmától füiggetlenül az orvosi gyakorlatban egyre inkább terápiás eszköznek tekintik. (241.)


Az ateizmus legnagyobb erénye erkölcsi komolysága. Csak csodálni lehet, milyen kritikus hozzáállással és szenvedélyes igazságkereséssel nyilvánultak meg ateisták mondjuk a 18. századi francia egyház ziüllöttségével szemben. Persze a túlzott kritikát legalább bizonyos fokú cinizmussal
kell szemlélni: elvégre ki nem próbálja ily módon egyengetni a maga útját? Marshall McLuhan mondta
egyszer: ,,A morális folháborodás az ostoba ember méltósággal való felruházásának az eszköze." 


Szent István Társulat, Budapest, 2008, ISBN: 9789632770635 · Fordította: Paulik Péter

5/5

(2019)


 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr2414658391

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.