A Rejtő-Korcsmáros képregények újratöltve
Volta- és tulajdonképpen csak ismételni tudom magamat, mint egy tehetséges, önmagától tanuló szajkó. Ismételni tudom, mert már túl vagyok két felújított, színezett Rejtő-Korcsmáros és a méltatlanul lemaradt nevű Cs. Horváth Tibor képregényen. Ezeken: A három testőr Afrikában és a Piszkos Fred, a kapitány. Mindkét képregény értékelésénél elmondtam, vagyis leírtam, hogy az eredeti, jobbára a hatvanas években, ez éppen a születési évemben, 1967-ben megjelent rajzok felújítása olyan pompásan sikerült, hogy a két átdolgózó úriemberről, Garisa H. Zsoltról és Varga „Zerge” Zoltánról nyugodt szívvel elmondhatjuk, hogy nem pusztán restaurátorai, hanem alkotótársai voltak Rejtő Jenőnek és Korcsmáros Pálnak. Tudom, nagy szavak ezek, nem is kicsit. De úgy gondolom, elég egymás mellé tenni az eredeti képregényeket és a felújítottakat, hogy kitessék, miről is beszélek. Írok. Vagyis ezek a felújító úriemberek valamit nagyon elkaptak, valamit nagyon tudnak, hiszen úgy nyúltak a veretes eredetikhez, hogy amit műveltek velük (hiszen több, a Képes Kiadó oldalán nyolc könyv képregény adaptációjának az újra álmodásáról van szó), az bőven hozzáadott tartalom. Az alkotásuk folyamatába itt betekinthetünk egy kicsit, de nagyon érdemes megtenni! Lássuk csak az alkotók fizikiskáját, hogy ha összefutnánk velük az utcán, meg tudjuk szorongatni azokat az áldott kezeiket.
Mi is ez a helyőrség-dolog?
Egy amolyan szokásos Rejtő-sztori, egy kicsit túlkavart alapsztorival: valakik keresnek egy útrövidítő átjárót Afrikában, aztán meg is taláják, de ahogy az már lenni szokott fehér emberek között, elkezdik gyilkolászni egymást, s csak egy térkép van arról, hol s van ez a nagyon-nagyon sokat érő átjáró, azt a térképet viszont egy roppantul megyilkolt, de elhalálozása előtt egy felettébb agyafurt úriember elrejti. Ez a szövevényes, sokszereplős adok-kapok zajlik a háttérben. De az alap- háttérsztori ez esetben is majdnem teljesen mellékes.
Az előtérben pergő cselekmény a lényeg. Adva van egy fiatalember, aki pénzhez akarja juttatni a családját, ezért életbiztosítást köt. Egy éven belül el kell haláloznia, hogy a szerettei tízezer dollárhoz jussanak. Van polgári neve is a fiatalembernek, és ez a Rejtő hősökhöz képest méltatlanul hamar ki is derül, de mindenki csak Galambnak szólítja őt. Nem mellékes, hogy Galambnak jelentős zenei műveltsége van, de a könyvbeli körülményei folytán ez pusztán egy esetben tudja kamatoztatni: egy estélyen, ahol őrnagynak nézik és zongoráznia kell. A többi esetben marad a szájharmónika, illetve a fésűre szorított selyempapír. Amit a gyors elhalálozás érdekében a légióba belépett Galamb jobbára a katonatársai hol kisebb, hol nagyobb örömére tud khasználni.
A könyvbeli körülményei, mondtam, mert Galamb hamarosan a fenti kusza események szereplőjévé válik, hullát lel egy lakatlan házban, majd felbukkan a ház egykor meggyilkolt háziassszonya, és útjuk rendszeresen keresztezi egymást Galambéval. Aztán van ez az őrnagy, akivel Galambot rendszeresen összetévesztik. Meg jön Tropauer Hümér (már megint egy mennyire pesti név!), a kövérkés lírikus, akinek a pofonjai felérnek Galambéval, a versei pedig, amiket egyedül Galamb értékel, a pofonjaival. Hümér Galamb segítőjévé válik a fondorlatos események alatt. Nem úgy Hlavács, a cipész, aki két évvel ezelőtt egy biztosítási csalás érdekében felgyújtotta a műhelyét, de nem volt túl ügyes, ezért a légióba menekült, de itt sincsen nyugta, mert itt meg Galamb és Tropauer nézik inkognitóban levő őrnagynak. S ki gondolná, hogy az alkoholizmusából fakadón zseniális ötletet is ad az „őrnagy úr”, igaz, utána sírva is fakad, mert az ötletéből csak ő marad ki, mert Galambék annyira féltik őt, hogy elzárják.
Galamb nyomoz, közben egyre reménykedik önnön mielőbbi sajnálatos elhunytában, ami egyszerűen nem tud bekövetkezni, egyre több mindent megtud a körülötte zajló eseményekről, és egyre kevésbé érti azokat. De mert helyén a szíve és a lelke, a hőn áhított elhalálozás felé tartó útján rendre jól dönt, erkölcsös marad.
De már nagyon haladunk a heppiend felé, nem lövöm le az összes történést. A poénokat, a humorhegyeket meg nem is tudom, annyi van belőlük. De ehhez persze el kell olvasni a könyvet. Ami, mint tudjuk, ponyva. Illetve egy légbőlkapott légióstörténet ponyvaregénye. Illetve, ebben az esetben nem csupán a könyvet érdemes elolvasni, hanem a belőle születet képregény reprodukcióját is érdemes. Illetve nem csak elolvasni, hanem nézegetni is. Mert persze, ponyvasztori, nem magas irodalom, nem mond fene nagy dolgokat az életről, a világmindenségről meg mindenről, de eb, aki a kanalát meg nem eszi, és aki úgy tud értéktelen, örökéletű ponyvát írni, ahogyan Rejtő tudott, hogy még a hochliteratura kpviselői sem szégyellik elismerni, hogy jó őt olvasni. S mert képregényről van szó, hogy szajkózzam még magamat, Korcsmáros olyan alakokat teremtett Rejtőnek, hogy mintegy kiprivatizálta velük magának a Rejtő-regényeket. Pedig azért voltak olyan ellenfelei is, mint a fantasztikus Zorád Ernő (A Néma Revolverek Városa, Bradley Tamás visszaüt). S bár az korántsem mondható, hogy Zorád méltatlan tolmácsolója lett volna Rejtőnek, de minden érdeme, zsenialitása ellenére az „igazi” Rejtő-rajzoló az Korcsmáros.
Foglaljam már össze, ha úgyis csak szajkózok!
Na, szóval, hordhatok én itt össze mindenféle tücsköt-bogarat, fejtegethetem ennek a kiadványnak a shrek-i hagymarétegeit, hogy eredeti regény, meg első képi feldolgozás, meg az első képi feldolgozás átvarázsolt, mai technikás, néha szemérmetlenül, de hihetetlen alázattal való újragondolása, szóval elhetem én itt kifelé ezerrel a látens grafomániámat, a lényeg, bárhogyan is húzom az időt, abban van, hogy ezt a képregényt olvasni, nézni kell, barátom, mert szép, mert mulatságos, mert röhögni fogsz, jó kedved lesz tőle, az ziher! Mit mondjak még? Nosza!
Egy kis kedvcsináló:
