EZERSZER ELMONDTAM MÁR: NEM SZERETEM STEPHEN KING KÖNYVEIT. Nem azért, mert nem jó író. Jó író. Nagyon jó. Tudom, mert több helyen kifejtette: szeret mesélni. S ha mesél, akkor azt is elhisszük, hogy egy Röjtökmuzsajon megszűnt telefonfülkének a bosszúálló telefonkönyve átzabálja magát az óceánon túlra és megeszi egész New York-ot, csak szerencsénkre a szabadságszobor a torkán akad a fáklyájával. A telefonkönyv történetét végig körömrágva olvasnánk, minden apró zajra összerezdülve, és utána ha könyvet hallanánk becsukódni, rémülten bámulnánk körbe, hátha a megvadult telefonkönyv érkezik. S boldogok lennénk, hogy már alig van mutatóban telefonfülke, telefonkönyvet, ugye, meg már nem is nyomtatnak.
A TÖRTÉNET VÉGÉN PERSZE NAGYJÁBÓL SEMMIRE SEM KAPNÁNK MAGYARÁZATOT, és megint rájönnénk, hogy SK ismét csak elmesélt egy történetet, ami ad hoc eszébe jutott valamiről. jó alaposan, nyolcszáz oldalon át mesélte, mi meg nem is nagyon unatkoztunk közben, csak néha, de mindig tovább olvastunk, mert érdekelt, hogy miképpen zabálja cincákra az a kurva telefonkönyv a következő, útjába eső macskát, gyereket, öreg nénit, óvodás csoportot, elhárító egységet, rendőrszázadot, városnyi kordont, majd a város magát, s hogy hahaha, a Szabadságszobor fáklyája, ugye! Szóval csak a végén eszmélnénk rá, hogy megint végigolvastunk egy rohadt nagy blöfföt. Amivel SK mondani nem akart semmit. Mert ő csak mesél.
DE A VICC AZ, HOGY VALAHOGY MINDIG MEGBOCSÁTUNK ENNEK a vérszomjas, depresszív, beteg elméjű írónak, és ha a sarokba is hajítottuk valamelyik, illetve inkább a legtöbb könyvét, azért mindig, folyton-folyt újra elő- és a kezünkbe kerül, és akkor le nem tesszük, amíg a végére nem értünk. S azért a szemünk előtt mindig ott van minimum a Ragyogás (az is mekkora, zseniális blöff, és SK hiába utálja, a filmváltozat is marha jó), és a Halálsoron.
Egy biztos, unatkozni King könyv olvasása közben nem lehet. De. Mégis lehet. Csak valahogy mégsem úgy unatkozunk.
ÉS AKKOR MOST ITT VAN EZ A KÖNYV, amit úgy random emeltem le a polcról a még nem olvasott SK könyvek közül (viszonylag sok van, mert többet nem olvastam, mint amit igen, ráadásul egy csomó az újabbakból semmilyen formában nincsen a birtokomban), miközben a könyvtárból jobbnál jobb történelmi, gazdasági, politikatörténeti könyveket cibáltam ki magammal, aztán tessék, ezzel húztam itt az időt!.
KEZDEM AZ ALAPOKNÁL: A KÖNYV MINT IPARMŰVÉSZETI TERMÉK: nos, egy rakás fos. 532 oldal, úgy, hogy alig van kötésmargója. Vagyis nem nyílik ki rendesen, minden, de minden oldalnál szét kell feszíteni a könyvet. Feszegettél már ötszázharminckét oldalnyi olvasmányt? Mert csak akkor tudod, miről beszélek. Önmagában ez horror! Komplett, rejtetten ide csúsztatott ínhüvely-gyulladás. Komolyan néha a fizikai fáradtság miatt tettem le, és ezért nem haladtam vele kellő sebességgel. Aztán kitoltam az Európa tördelőjével és nyomdatechnikájával, előcsaltam egy Kindle-kompatibilis formában, és e-könyv olvasón folytattam tovább.
Jobb is volt így, mert amikor reggel felébredtem a közös őszvégi, elhúzódó indiánnyarasból zúzmarás télelőbe váltó szabadságunk alatt, és szerelmetesfeleségtársam igéző macskazöld szemét még jócskán takarta az álom, és hiába a teljesen értelmetlen óraátállítás, fél hét felé még így is sötét van, a könyvlapok nem látszanak egyáltalán, na, akkor mennyire jó egy e-book olvasó! Nem világít úgy mint egy telefon, nem ébreszti fel a kedvest, nem suhognak a lapok, tökéletes!
Azt hiszem, ha nem találtam volna meg ebben a kompatibilis formában, végig nem olvasom.
EZT ÍRTAM: „VÉGIG NEM OLVASOM”. Ilyet pedig csak akkor szoktam tenni, ha egy könyv nem tetszik. Eddig a nyomdai kivitelezésből fakadó tökéletes olvashatatlanság miatt egyetlen könyvet tettem félre, hiába is érdekelt a tartalma. Ebben egyfelől benne van az, hogy kerestem a lehetőséget a továbbolvasásra. Ami, magától értetődőn azt jelenti, el akartam olvasni. Másfelől, ha nem találtam volna meg e-könyv formátumban, tényleg nem olvasom el. Ez meg azt jelenti (fordítok Mohából blogoldalra:), hogy annyi érdeklődés nem lett volna bennem, hogy fizikailag küzdjek az olvasmányélményért.
EZT NEHEZEN FOGOM ELMAGYARÁZNI. SZERETEM A MESÉKET. Idáig érthető és könnyű. Akkor is szeretem a meséket, ha nem egyszervolt, holnemvoltosak, hanem úgy hívják őket, sci-fi, fantasy vagy bármi. Akár úgy: szépirodalom. Mármint úgy szép, hogy lehet, talán csúnya, de nem a szórakoztató polcon kap helyet a könyvtárban. Itt jön a nehéz rész. Egy mesétől az ember gyereke ne várjon realitást. A Térség, Középfölde vagy a Dűne soha nem lesz köznapi értelemben reális. Ám mégis, ennek ellenére van egy határ, ami roppant nehezen konkretizálható, s talán leginkább az adott irodalmi mű belső viszonyaihoz arányítható leginkább: mit fogadnak el, mit tudnak magukba olvasztani ezek a belső arányok. Én teljesen szívesen elhiszem, hogy valaki kopoltyút ültet be a tüdőbeteg fiának, hogy Ariel, aki ember, minden szerkezet nélkül repülni tud, hogy igen, van egy prof, aki láthatatlanná tudja tenni magát, hogy van csudaokos protomolekula, hogy van/lesz Alapítvány is, Birodalom is, hogy Westeros-ért csak úgy hullanak a pozitív szereplők, de még azt is, hogy amíg boldog, egy lány körül egyre sárga pillangók repdesnek, azt meg pláne, hogy Moszkva utcáin ott mászkál egy hatalmas, fekete kandúr, egy kockás nadrágba bújt fura alakkal az oldalán és már készítik a meghívókat Woland báljára. Sőt együtt tudok szomorkodni, hogy hiába a kutyaszív beültetése, a proletár az csak proletár marad, s hogy bokononizmus ide vagy oda, a szuperjég gallyra vágja a világot. Szóval rengeteg képtelenséget képes vagyok elhinni. Akkor is, ha a valósághoz igazából semmi köze nincsen. Mármint a mi valóságunkhoz. De azt követelem, hogy a saját valóságának minden porcikájában feleljen meg minden. Mert naná, hogy Karlsson, alias Háztetey Károly repülni tud a háztetők felett, és naná, hogy Öcsi beengedi a szobájába, és Pom Pom minden barátja teljesen reális, én például Gombóc Artúrból többet személyesen is ismerek!
HOGY MI A BAJOM EZZEL A KÖNYVVEL, arra egy klasszikus horror film a legjobb példa.
Amikor Hitchcock Madarak című filmjét vetítették a boldog emlékű Filmmúzeumban, ott a Dohány utcai zsinagógával szembeni sarkon, film megnézése után hazafelé menet a Keleti pályaudvar szintén egykori arénájában összehúztam magamat, amikor egy csapat galamb elszállt felettem.
Pedig a film technikailag már az én kamaszkorom idejéhez képest is nagyon sok kivetni- és kívánnivalót hagyott maga után. Mégis olyan pompásan fosatósra sikeredett, hogy az csuda! De mégsem tartom jó filmnek. Dramaturgiájában nehezen überelhető, ez tény, még akkor is, ha az alkalmazott technika ma már nem csak kívánnivalót hagy maga után, hanem egyenesen megmosolyogtató. A nagyobb baj az volt vele, hogy mert nem derül ki semmiféle miért, ezért a maga a fosatás a cél. A cselekmény leköt, nem enged, körmöt rágat, de utána, amikor felálltam a székből, nem marad belőle semmi. Illetve csak a félelem marad belőle. Tény, hogy az sem kevés, de mégis az. No, ez van a Halálos árnyék-kal is, ami azért jócskán merített Hitchcock ötletéből, csak sokkal véresebbre, horrorosabbra vette a dolgot. (Más kérdés, hogy mégsem tudtam neki hinni. Hitchcock a magyarázatlanságban is a saját belső szabályai szerint vitte végig a filmet, míg King simán blöffölt a saját madaraival és a végső megoldással.
A sztori ismert, és ott van a fülszövegen is. Pontosabban a fülszövegen minden ott van. A főhős író, aki egy ír egy nagyon sikeres könyvet, egy igazi szépirodalmit. Aztán írásgörcse lesz. Képtelen folytatni az alkotást. Álnéven thrillereket kezd írogatni. De egy nap egy rajongója befenyegeti, hogy lebuktatja, nyilvánosságra hozza, hogy a szépirodalmár azonos a szórakoztató íróval. A főhős erre előre menekül: maga hozza nyilvánosságra az azonosságot, és egy képletes temetés keretében megszabadul az álnevétől.
Ám az álnéven képletesen eltemetett író visszajön. És gyilkolni kezd.
ÁLLJ! Ez mi ez ez? Jó, van egy csavarintás a történetben, ezt a Epilógus tartalmazza, de igazából az sem magyaráz meg semmit. Az alapötlet ugyanis ez: a képzelt alak, az írói alteregó egy szimbolikus temetés után kijön a sírból és materializálódik. Spongyát rá, hogy el sem lett (mert hogyan is?) temetve, vagyis hogyan jön ki, aki bent sem volt, de egy sosem volt alak hogyan kap fizikai testet? Földhözragadt a kérdés, ugye? Csakhogy a sírból kikelt negatív főhőst, a kitalált alakot [[SPOILER: a verebek visszaviszik a halottak birodalmába. SPOILER VÉGE]] Mondom visszaviszik. Miközben soha nem volt ott. De ha ott nem volt, akkor honnan az ördögből érkezett? Nekem King itt esik ki a saját valóságából, itt kezd el blöffölni, itt kezd el harapni a telefonkönyv. A zseniális alapötlet nem lett végiggondolva, hanem egy nagyvonalú, ám kétségtelenül szintén zseniális húzással uszkve minden magyarázat a könyv második oldalára löketett:
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
Végtelenül hálás vagyok a néhai Richard Bachmannak
pótolhatatlan segítségéért és inspirációjáért.
Ezt a regényt nélküle nem tudtam volna megírni.
S. K.
Hogy mindenki azonnal értse, miről van szó, egy magyarázó lábjegyzet az oldal alján rögtön világossá teszi, hogy S. K. a pályája kezdetén öt könyvet írt Richard Bachman néven. Jó poén. Pompás ködösítés, indul a blöff: mi lenne, ha harapna a megvadult telefonkönyv?
A BLÖFF LÉNYEGE hogy egy képzeletbeli alakot összemosunk egy halálból visszajött alakkal, és a végletekig visszük, mit tenne egy gátlástalan képzeletbeli alak, hogy ne süllyedjen a feledésbe, mit meg nem tett volna Richard Bachman, csak tovább írhassa S. K. könyveit.
EGY KIS TEOLÓGIA.
NE CSÜGGEDJ, NEM HOSSZÚ, DE SZERINTEM ÉRDEKES.
Van egy kis teológia problémám is a könyvvel. Azért kicsi, mert voltaképpen az értékelés szempontjából lényegtelen. De kikívánkozik belőlem.
Nagy túlzással ma már nincsen olyan könyv, film, bármi és akármi, ami ne élne a halál utáni létezés tényével, a lélek csámborgásával, a tudat tovább-létezésével, de legalább a valamilyen létformában újjászületés lehetőségével. Legyen az romantikus film, horror, krimi, misztikus, sci-fi, bármi.
Mivel erről biztos tudásunk nem lehet, csak következtetéseink egyes, bizonyíthatatlan tapasztalatokból, a kérdésre adott reakcióink mindenképpen a hit témakörébe tartoznak.
Ennek megfelelően az én nézetemnek sokkal kedvesebb, logikusabb és humánusabb az a verzió, hogy az ember számára adott adatott az idő, amit itt a Földön tölt, ez alatt van alkalma reagálni a lelke mélyén megszólaló hívásokra, rezonálni mindarra, amire reagálni kell.
Az ember antropológiája a Biblia szerint egyszerű: a matériát, Isten életadó lehelete (ami nem azonos a test nélkül, tudattal bolyongó emberi lélekkel) tölti meg élettel, így lesz az élőlény. Vagyis az élőlénynek szüksége van az anyagra és szüksége van a Istenre. A személyiséget meghatározó, befolyásoló, kialakító és fenntartó tényezők nem függetlenek az anyagtól. Az agyunk, a gondolkodásunk nélkül nincsen élő ember. Ahhoz , hogy a szokásaink, a személyiségünk változzon, a neuron-pályákat kell felülírnunk. Egy ember személyiségének az erőszakos megváltoztatását agymosásnak hívják.
A lelkünk nem anyagtalan valami, hanem az anyaghoz nagyon is kötődő tudat. Mert tudat nincsen anyag nélkül az emberi létezésben.
A Biblia, sokak nézetével szemben azt mondja a halálról, hogy amikor az ember meghal, nem tud többet semmit arról, ami az életben történik. Az életadó lehelet visszatér Istenhez, a test, az anyag pedig visszatér a porba. Ezen az oldalon többet olvashatsz erről.
Még mielőtt, azelőtt: eszembe sincsen prédikálni vagy téríteni. Az oldalt sem az azt közlő egyházhoz való közeledési útvonalként ajánlottam, hanem a mondanivalója miatt.
Szóval egy képzeletbeli alak, aki, ugyebár nem is tud meghalni, mert sohasem élt, aki voltaképpen semmi más, csak álnév, s aki a főhős egykori, még anyaméhben semmivé lett ikertestvérének a fene tudja milyéből képződött ki tudja hol,hogyan, majd lett matériává, ki tudja, hogyan,s aki még a testté létele előtt meghal (kezd összeállni a veszélyes kusza mivan-érzés?), majd visszamegy oda, ahol sohasem volt... Ööö...
Érted, ugye? Jó neked!
Nagyobb baj is van a könyvvel. Gondolnád? A kezdeti cselekményesség úgy az egyharmad, közepe felé megszűnik, és az utolsó oldalakig ellébecolunk az író és a nemléteződemégis alteregója, ikre, álneve, csuda tudja kijének lelki toprongyaival, a jó fej seriff tépelődéseivel, hogy aztán egy várhatón nagy, kellemesen undorító fináléban a verebek elvigyék valahová. Itt már röhögtem, mert nem tudott nem eszembe jutni Woody Allan klasszikusa, az Annie Hall-ból:
Jerry, a színész: Arra vágyom, hogy egyszer vadállatok tépjenek szét.
Alvy Singer: Emberek, vessetek a mókusok elé!
Szóval a könyv valóságidegen, kohézió nélküli, röhejes, erőltetett, spiritiszta és a nagy részében unalmas. Hiába, mondom, nem szeretem Stephen King-et. Vajon a film milyen lehet? Tegnap kacérkodtam, hogy az Az-ba bele kellene már kezdeni, de félek, nagyon besokallnék.