Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Josef Škvorecký: Gyávák

Mi maradna az életből a nők és a zene nélkül?

2020. május 01. - Mohácsi Zoltán

skvorecky_gyavak.jpgMost mondd, lehet egy ilyen fülszövegű könyvnek ellenállni? Még ha a borítóról ugyanez nem is mondható el, ugyebár?

A cseh Josef Škvorecký híres-hírhedt regénye, a Gyávák ma már éppoly kultikus műnek számít a közép-kelet-európai irodalomban, mint Milan Kundera nem kevésbé híres Tréfá-ja.

A háború utáni cseh irodalomban évtizedekig nem volt vitatottabb könyv a Gyávák-nál. A hivatalos és a nemhivatalos, undergroundbéli kritika szinte szóról szóra ugyanazokkal a kifogásokkal illette: szenzációhajhász ponyvának minősítette, vétót emelt „zabolátlan erotikája", „vulgarizmusa" ellen, felpanaszolta gátlástalan szókimondását, olyan magasztos fogalmak, eszmék, beszennyezésével vádolta, mint a haza vagy a forradalom. Aztán alig tíz év múlva a második, változatlan kiadás dicsérő jelzőt kapott, mint ahány elmarasztalót az első: valósággal mennybe menesztették a szerzőt és művét. Vajon miért? A Gyávák a II. világháború utolsó nyolc napjának, egy németek elleni felkelésnek a története egy határ menti cseh kisvárosban, a naplóíró hős, a könyörtelenül tiszta, mindenféle képmutatást, álszentséget tagadó és megtagadó kamasz dzsessz-zenész, Danny Sarický ér kortársai szemszögéből. Apák és fiúk szembesülnek itt egymással ás addigi közös világukkal. A regényben a Nagy Nemzeti felkelés önnön paródiájává, egy elvetélt minifelkelésdivé zsugorodik, a „hős" apák helyére az „antihős" fiúk lépnek, a tragédia bohózatba hajlik, a nagy történelmi tablók kaleidoszkópszerű epizódokká töredeznek szét, az ún. történelmi objektivitást az egyének tökéletes szubjektivitása váltja fel: Škvorecký megkezdi politikai-irodalmi „aknamunkáját", a hamis mítoszok rombolását, a valóság deheroizálását, az igazság keresését, amelyről maga az író tudja a legjobban, hogy nem létezik, hogy csak morzsáit lehet összegyűjteni és hogy pontosan ez az író és irodalom dolga, mert „az irodalom – Igazság, amely a maga módján hazudik a felszínről, hogy ily módon elmondja az igazat a lényegről. Az élet utáni emberi vágy gyökereiről."

És a ma már világhírű író, Josef Škvorecký azóta is rendületlenül teszi a dolgát, mint ahogyan arról a Pléhkatonák és a Csoda magyar olvasói is meggyőződhettek. 

skvorecky_boruvka_felugyelo_szomorusaga.jpgA vicces az, hogy Škvorecký -re mintegy véletlenül, egy krimi kapcsán találtam rá. Fogalmam nem volt, hogy kicsoda a krimi írója. A könyv címe ez volt: Borúvka felügyelő szomorúsága.

A krimi kapcsán meghökkentem, hogy Škvorecký  nem krimi-, hanem szépíró. Ahogy olvasgattam róla ezt-azt, kíváncsi is lettem rá. S amikor egy íróra, egy könyvre kíváncsi leszek, azt vagy kikönyvtárazom, vagy megpróbálom beszerezni. A Gyávák  az utóbbi sorsára jutott. Igaz, elég régen itt csücsült, mondanám, hogy a polcon, de oda már nem fért, a padlón. Most a kezembe akadt, beleolvastam, a fülszöveggel kezdve, és a kezemben is maradt. 

Érdekes könyv Gyávák. Nem lélegzetelállító a történet, nem szívszorongató a szerelmi szál, nem szögez a YouTube elé jazzt hallgatni a zenei vonal, és mondja azt az ember, hogy a második világháborúnak ezt az aspektusát még így soha, senki, bár kétségtelenül kevesen. De ennek ellenére figyelemre méltó könyvet tett a kezünkbe a szerző, két és fél évvel a nagy háború után. 

Ellentmondásos bennem a második világháború permanens jelenléte. Ma, amikor ezt a könyv-véleményt írom, május elseje van. Egy hét múlva lesz, hogy hetvenöt éve ért véget Európában a második világháború.

Na, számolunk csak egy icipicit! A '39-ben kezdődött háborút egy 1870-ban született ember még megérhette. Ha úgy veszem, hogy egy-egy generáció között úgy átlagosan huszonöt év telt el, akkor 1870 és 2020 között hét generációnak vált valamilyen módon alapélményévé a második világháború 

Kétségtelenül igaz, a második világháború megduplázta az első nagy háború roppant szomorú statisztikai adatait: a harcoló felek, az érintett országok, az áldozatok számában.

De mindenképpen túltett az elsőn abban, ahogyan napi szinten jelen tud lenni. Ugyan hány könyvet tud felsorolni az első világháborúról egy átlagos olvasó? Hány filmet láttunk róla? Úgy nagyjából a Nyugaton a helyzet változatlan és szegény, szerencsétlen Lady Chatterly nem elhanyagolható és fitymálandó szenvedései a háború következtében, amely gigantikusra nőtt fiziológiai szükségletek ugye, a kertész Mellors ágyába sodorták. De mondjuk ez nem egy tipikus háborús szenvedéstörténet. 

Ezzel szemben a második világháborúról se szeri, se száma a napjainkban is szaporodó filmeknek, könyveknek és a háború korántsem csupán szomorú következményeként, velejárójaként kezelt, hanem sokak szerint a legfőbb mondanivalójának tartott holokausztról, amely mellett szép lassan minden más emberi szenvedés eltörpül. De legalábbis biztosan nem bír filozófiai tartalommal. 

A második világháború zsigeri alapélményévé vált az európai embernek akkor is, ha nem élt akkor, amikor zajlott. Én '67-ben születtem. Alapvető gyerekkori filmélményeim sora kötődik a második világháborúhoz: A négy páncélos és a kutya, Egy óra múlva itt vagyok, A tavasz tizenhét pillanata, Kloss kapitány, Abigél. De hiába múltak az évek, úgy fest, ez a háború feldolgozhatatlan, kibeszélhetetlen, a következményei, a mondanivalója soha el nem múló, mert ha körülnézünk egyre több és több könyv, film, dokumentumfilm, történelmi munka, képregény és ki tudja mi minden foglalkozik még vele. Felsorolhatatlan még a műfaji repertoár is, nemhogy csak egy felületes áttekintést is mernék adni azokról a munkákról, amelyek foglalkoznak vele. Timothy Snyder történészi munkáin át Indiana Jones történetéig, a Hellboy képregényen keresztül a televíziós csatornák mindennapi dokumentumfilmjeinek sugárzásán át (volt, hogy Szerelmetesfeleségtársam egy távirányítón való zongorázás közben egy időben három (!) csatornán talált a második világháborúról szóló filmet) a rockzenéig (pl.: Pink Floyd: The Wall) mennyi, de annyi minden merített ihletet a történelemnek ebből a öt évéből, hogy az elképesztő. 

És akkor még nem is beszéltünk a holokausztot feldolgozó, érintő, felhasználó munkák irdatlan tömegéről. Oscar vagy Nobel-díj, de különösen az utóbbi már alig létezik anélkül, hogy a díjazott műnek köze ne lenne a zsidók szenvedésének történelmi távlatához. 

S botorság lenne észrevenni, hogy ha valakit lebuziznak, vagy szidják az édesanyja nemi erkölcseit, az simán jelentéktelen kismiskaság ahhoz képest, ha megkapja a rasszista, antiszemita, fasiszta, náci jelzőt, amely a polkorrekt fehér világban immár a legnagyobb vád, legszégyenteljesebb bélyeg. S sajnos a második világháború értékelésekor a kétkulacsos értékelések olyan vaskosan vannak túlsúlyban, hogy az már bántja a az egészséges igazságérzetet, a jó ízlést. 

A második világháború tehát hetvenöt év elteltével is simán a mindennapjaink része, ha akarjuk, ha nem. Így, szégyen, nem szégyen, de be kell vallanom, én besokalltam belőle. Kicsit már úgy vagyok, hogy ha hallom, látom, hogy jön velem szemben, csukódom befelé, és nagyon alapos indok kell, hogy nyitva maradjak. 

Ugye, hogy ugye, felcsigáztalak, akkor mit keres az olvasási repertoáromban ennek a cseh szerzőnek a könyve? 

skvorecky_gyavak_js.jpgŠkvorecký egyfelől egy kamasz szemén keresztül láttatja az eseményeket. S nem általában az eseményeket: a beszámolója a világháború utolsó napjairól szól. A regény egy cseh kisvárosban, Kostelecen játszódik. Kostelec, legalábbis amit a Google Térkép nekem kiadott, Győrtől kétszáz, Pozsonytól száztizenkét kilométerre fekszik, a mostani szlovák határ felett nem sokkal, Csehországban. De lehet, hogy rossz Kostelecet találtam, mert a könyv fülszövege azt mondja, határmenti város. Nos, ez a Kostelec, amit találtam, nem az, nem is volt az soha. A lakosainak a jelenlegi száma kilencszáz fő. Befutó még a helyszíne egy másik Kostelec: Kostelec nad Orlicí, amely észak-keletre van, közel a lengyel határhoz. Itt 2018-ban 6200-an éltek. Van még egy Kostelec a prágai járásban, de az meg az ország közepe, az ország bármelyik állapotában Tehát esélyes, hogy a lengyel határ melletti városról van szó. 

A könyv főszereplője, főszereplői nagykamaszok. Számukra, teljesen hihetőn, jellemzőn a nagykamasz fiúkra, két dolog fontos: a lányok és a zene. 

Mintha Sokol-ünnepély lett volna, vagy mi. Megint Irenára gondoltam. A fene egye meg, mindig rá gondoltam. Az udvarra egy kétüléses Aero futott be, és Jirka Krocan ugrott ki belőle bőrkabátban. A kocsi hűtőjén csehszlovák zászlócska lobogott. Irenára gondoltam. A szentségit, úgy látszik, már nem is tudok másra gondolni. Pedig intellektuel vagyok. Kíváncsi voltam, mire szoktak az intellektuelek gondolni, és tényleg azokra a dolgokra gondolnak-e, amiket emlegetnek. Igen, a feltalálók, a tudósok meg ilyenek biztos a maguk baktériumaira meg elektródjaira gondolnak. De én a közönséges intellektuelekre voltam kíváncsi. Mint amilyen én voltam, meg Benno meg Harry. Meg Irena. Irena egyszer elmondta nekem, hogy sokszor egyedül sétál az erdőben a kutyával, és problémákon gondolkozik. Irodalmon meg politikán, meg mit tudom én min. És én titokban szégyelltem magam, hogy ha egyedül vagyok, akkor többnyire a lányokon gondolkozom, és hirtelen úgy éreztem, hogy kevesebbet érek, mint Irena. De ez már régen volt. Borzasztó régen volt. Most már nem voltam ilyen. Most már régóta nem okoztam magamnak gondokat a gondolkodásom miatt. Most már tudtam, mi fontos és mi nem. Semmi se fontos. Legföljebb a lányok. Hogy az ember minél több örömöt csikarjon ki belőlük. Megpróbáltam kitalálni, mire gondol Benno, és arra a megállapításra jutottam, hogy most az ebed- re gondol, máskor meg Helenára meg a zenére, és Hany szintén legföljebb a zenére, a Swingin' the Bluesra meg a Sweet Suera a nagy gitárszólóval, de az ember tulajdonképpen nem is gondol a zenére, csak megszólaltatja a fejében a zenekart, az egészet, és mindenen egyszerre játszik, szédületes figurákat húz ki a trombonból, jó alulról, és bömbölteti a trombitát, így gondol az ember a zenére, és ehhez nem kell intellektus. És így rájöttem, hogy az intelligencia borzasztóan bizonytalan és nem létező vala- mi, és hogy intelligens ember csak Szókratész volt meg Einstein meg az ilyenek, és senki más. És abszolúte nem bántam, hogy Irenára gondolok, és szívesen gondoltam rá, mindenre, a szájára meg a mellére meg a csípőjére, meg arra, hogy milyen jó az ilyet megfogni, meg arra, hogy valami van a szoknyája alatt, nagyon disznó módon gondoltam rá, és ettől nagyon jól éreztem magam.

Mintha csak a saját naplómat olvasnám, csak sokkal érettebb formában. S gyakorlatilag bármelyik korszakomból. Annyi különbséggel, hogy a zenét mindig csak hallgattam, soha nem műveltem. Az idézet a könyv első harmadából származik, amikor a németek még immel-ámmal ott vannak Csehszlovákiában, de a rúdjuk már nagyon-nagyon kifelé áll, a szövetségesek és a szovjetek még nem érkeztek meg, de már hallatszanak a fegyvereik hangjai. A könyv végén a főszereplő megismétli a gondolatot, abban a pillanatban, amikor a Vörös Hadsereg elözönli a várost, az országot.

A kerékzörgés és ostorcsattogás betöltötte az egész teret. A kocsik gyors egymásutánban porzottak tovább, és a vad tempóban rohanó, csípős szagú processzió egy csapásra megállásra késztette az utcán járkáló embereket. A bakon ülő, kicsattanó képű ruszkik magasra emelkedtek a lovacskák vedlett tompora fölött, és ruszki dalokat énekeltek. Az emberek meredten bámulták őket. A bricskák őrült iramban repültek, és a lovacskák föl-fölvetették a fejüket. A sor végtelen volt. A levegő megtelt azzal a csípős szaggal, valami tundra vagy tajga szagával, és én magamba szívtam és néztem azokat a viharvert arcokat, és hihetetlennek találtam, hogy valóban léteznek, hogy léteznek ezek az emberek, akik semmit se tudnak a dzsesszről, és biztos a lányokról sem, csak száguldanak revolverrel a fényesre koptatott fenekükön, borostásan, vodkás üveggel a nadrágzsebükben, kurjongatva, győztesen, nem gondolva azokra a dolgokra, amikre én, mert egészen mások, mint én, rettenetesen idegenek és mégis vonzók, csodáltam őket, hát ez a Vörös Hadsereg, ez, ami itt eszeveszetten rohan előre, porosan, vadul, izzadtan, barbárul, mint a szittyák, és megint eszembe jutott Blok, akit valaki a háború alatt kölcsönadott nekem, és nem tudtam, nem kezdődik-e itt most igazán valami, valami forradalom vagy mi, és nem tudtam, van-e valami köze hozzám és az én világomhoz. Nem tudtam. Amit itt láttam, az rajtam kívül hömpölygött, s úgy éreztem, hogy én nem sodródhatok bele. Tudtam, hogy fogadni fogják őket, hogy szónokolni fognak nekik, hogy az emberek lelkesedni fognak a kommunizmusért, és hogy én lojális leszek. Nem volt semmi kifogásom a kommunizmus ellen. Semmit se tudtam róla, és nem tartozom azok közé. akik csak azért elleneznek valamit, mert a szüleik meg a rokonaik meg az ismerőseik ellenzik. Semmi ellen sem volt kifogásom, amíg szaxofonon játszhattam valami dzsessz-zenekarban, mert ez olyan dolog volt, amit imádtam, és sohase helyeselhetnék olyasmit, ami ezt megakadályozná. És amíg nézhettem a lányokat, mert a lányokat nézni az életet jelentette. Számomra ez volt az élet. Tudtam, hogy ezekben a bricskán ülő emberekben, és azokban, akik most elkezdenek pártot alapítani meg vitaegyleteket, és elkezdik Marxot tanulni, hogy ezekben az emberekben éhség van. Tudásvágy. Már a gyárból is ismertem őket, a vécéken folytatott vitákból, feszülten figyelték a dumámat a naprendszerről, a galaktikákról, Apollinaire- ról, az amerikai történelemről. Éhesek voltak. Olyan dolgokra éheztek, amelyektől én már megcsömörlöttem. Bennem egészen más volt. Bennem a múlt volt, az őseim, és természetesen a sok-sok nemzedéken keresztül belém ivódott műveltség és viszonylagos kényelem és luxus. Érdekes volt olvasni róluk. Az amerikai négerekről, az orosz muzsikokról és a munkásokra leadott sortüzekről. A tudásvágyukról és a jobb életért folytatott harcukról. Érdekes volt és megható volt, az embernek néha még a szeme is könnyes lett tőle, de csak azért, mert az ember szentimentális, mert meghatja a nyomor és a szenvedés, mint anyukát, aki selyemruhában járt, de karácsonykor mindig sírt, mert sajnálta a koledáló gyerekeket. Egyébként vala- hogy minden ilyesmi kívül esett rajtam. Nem volt szív- ügyem, kívül maradt. Nekem volt műveltségem...

Ebből az idézetből nyilvánvaló, miért nem lett a Csehszlovákiában is kialakuló, új rendszernek jó embere a szerző. A könyvet '49-ben fejezte be. Csehszlovákia a háború alatt kettészakadt a Cseh-Morva Protekturáusra és Szlovákiára, 1945–1948 között demokratikus köztársaság volt, '48-tól mindent vitt a szocializmus

Tehát a regény egy bizonytalan, köztes időszakban játszódik Senki nem tudja, mi következik, már kétségtelen, hogy a németek veszítettek, de még ott vannak, ahogyan is kétségtelen, hogy jönnek a szovjetek, de az is biztos, hogy ők egészen mások, mint az angolok vagy olaszok, akik mutatóban előfordulnak, a hadifogoly táborokból szabadultak, és senki nem tudja, mi várható a Vörös Hadseregtől és az őket repesve váró kommunistáktól, csak az biztos, hogy a német uralom véget ér. 

A regénynek szigorúan vett története nincsen. Ez nem jelenti azonban azt, hogy összefüggéstelen, lila nyávogás. Sőt! A zenélni és női testre vágyó srácok, csapódnak ide-oda, aláírnak egy papírt, mire besorozzák őket a haza védelmére (értelmetlen, fárasztó bohóckodás az egész, mintegy megelőlegezi a későbbi néphadseregek kötelezően bevonuló sorállományának a szolgálatát), ha kell fegyvert ragadnak, lőnek is, s ha kell, sajnos halnak is, de a gondolataik akkor is a zenén és a lányokon járnak. Szóval a regény nem valahonnan jut valahová, hanem egy szaxofonos kamasz E/1-es történetén keresztül mondja ki, hogy az élet értelme semmiképpen nem az eszmékben van, még kevésbé az eszmék védelmében (a város lakói megkínozzák, majd hidegvérrel főbe lövik az elfogott SS-tagokat), hanem az élet élvezetében van. Még akkor is, ha a szerelem, ha nem is plátói, de reménytelen. 

Škvorecký valami parádésan keveri az abszurd, blődlit a vérkomolysággal, és emeli ki a főszereplő gondolatain, érzésein keresztül a háború, a politika, a szólamok gyilkos mivoltát és végtelen feleslegességét. A főszereplő nem zárkózik el a napi események elől, alig van otthon, részt vesz mindenben, akarva, akaratlan, a tetteiből egyértelmű a jóindulata, sőt, a második idézetből az ösztönszerű politikai hovatartozása is. Ami hovatartozás egyértelműen kijön a második idézetből és a könyv utolsó, szép jelenetből: a Vörös Hadsereg már bevonult a városba, a srácok a béke (és nem a felszabadulás) örömére koncertet adnak a városka központi terén: szól a jazz, a népek először csak állnak döbbenten, majd táncba kezd mindenki. A főszereplő meg azon mélázik zenélés közben, hogy igen, igen, a jazz, és majd Prágában megtalálja azt a lányt, akivel még inkább értelmet nyer minden. Az optimizmusáról mindent elmond ez a regényben is idézett zenedarab. (Ez a felvétel Django Reinhardt játéka, Párizsban vették fel, 1945, vagyis a felszabadulás évének januárjában.)

A regény ha nem is átütő, de szórakoztató és elgondolkodtató, és egy percig sem unalmas. Csak a címét nem értem, de könnyen lehet, hogy az én készülékemben van a hiba. 

S állítólag nem a legjobb írása a szerzőnek. A magyarul Pléhkatonák címmel megjelent könyvéből film is készült. Mi éppen most nézzük, de egy kis délutáni alvásért félbe szakítottuk. Nagyon szórakoztató! 

 Európa, Budapest, 1998, 494 oldal · ISBN: 9630763524 · Fordította: Zádor András
7/10
(2020 május, a kijárási korlátozási korlátozás vidéki feloldásának idején)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr7115640924

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

wovbagger 2020.05.03. 09:05:15

"Egy hét múlva lesz, hogy hetvenöt éve ért véget a második világháború."
A szokásos félművelt ostobaság, amit egy guglizással elkerülhettél volna.
A II. világháború 1939. szeptember 1-től 1945. szeptember 2-ig tartott. '45. május 9-én az európai hadszíntéren fejeződtek be a harcok, de a háború még koránt sem ért véget. Lásd: ezután következett a fülöp-szigeteki csata, a hiroshimai és a nagaszaki bombázás, és...nem sorolom. Először olvass és művelődj, aztán posztolj!

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2020.05.03. 09:42:31

@wovbagger:
Ugyan az ellenségeskedésedet, az agresszivitásodat, a kioktató és utasító hangnem okát fel nem foghatom, és utálom ha valaki így kommunikál, mert értelmét nem látom, stílusban számomra undorító és visszataszító, mindazonáltal köszönöm a figyelmeztetéseket, hogy kimaradt egy "Európában" szó, ebben kétségtelenül igazad van.
De mondd, miért kell ezt így? Milyen személyes érzésedbe, érintettségedbe, eszmei meggyőződésedbe, történelmi szentségbe tiportam bele a kimaradt szóval? S ha egyik sem, akkor vajon mi szükséged van arra, hogy ne légy kulturált?

Szabó A. Imre · magyarido.blog.hu 2020.05.05. 17:57:47

Moha bácsi, szíves engedelmeddel, tennék egy-két észrevételt. :-) Először a címre vonatkozóan: miért Gyávák a regény címe? Škvorecký 1951-ben doktorált filozófiából, ami nem arra utal, hogy olyan nagy baja lett volna a rendszerrel vagy a rendszernek vele. Tekintve, hogy ezt követően taníthatott, műfordítóként dolgozhatott és a Světová literatura című lapot szerkeszthette, feltételezhető, hogy kifejezetten jó, megbízható elvtársnak számíthatott. Olyannyira, hogy azt hihette, ő már megteheti, hogy 1958-ban közreadja még 1946-és 1949 között írott regényét, a Gyávákat. A Gyávák cím a főhősre és környezetére utal, akik képtelenek azonosulni az új idők új eszméivel, nincs lelki erejük alávetni magukat a történelmi szükségszerűségeknek. Ezt támasztja alá, hogy a regény megjelenését követő politikai botrány nem a könyv szemlélete, hanem a stílus, nyelvezet és a németekkel szembeni nemzeti ellenállás ábrázolása miatt tört ki: a szocialista realizmus szabályaival összeegyeztethetetlen volt a lazább stílus, a szlenghasználat és a deheroizálás. Škvoreckýt egy kicsit megcincálták, kicikkezték, megdorgálták, főként hogy a példájából minden író tanuljon, de semmiféle komolyabb, testi épségét vagy szabadságát veszélyeztető retorzió nem érte. 1968-ban már ösztöndíjjal utazhatott az USÁ-ba, ahonnét a Varsói Szerződés csapatai bevonulásának hírére nem tért vissza Csehszlovákiába. Talán nem érdektelen ezek a szempontok sem a regény értelmezéshez.

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2020.05.07. 22:07:50

@Szabó A. Imre:
Mindig örülök, hogyha észrevételt teszel! :-)
Elfogadom, amit írsz, hogyne tennék ilyet? Eszembe nem jutott volna, hogy ilyen nyakatekert a cím magyarázata, de a logikába simán belefér. Mert a főszereplő nem gyáva, a barátai sem, hacsak ebben az értelemben nem.
De én tekerek a dolgon még egyet: mi van, ha azért lett ez a címe, hogy a könyvben nem túl szimpi komcsi szemlélet elfogadhatóbbá váljon a komcsi rendszerben, és máris ne arra koncentráljon a cenzúra, ami koncentrálhatna, hanem másodlagos dolgokra? Nem védem Škvorecký -t, csak gondolkodom. :-)

Szabó A. Imre · magyarido.blog.hu 2020.05.08. 03:55:36

@Mohácsi Zoltán: Ha így rákérdeztél, hát kukáztam egy kicsit az interneten és egy az archiv.org-on archivált 2012-es hir24.hu-s nekrológban ezt találtam:

"...kultregénye, a Gyávák, amelynek címe arra utal, hogy a rendszer annak idején gyávának bélyegzett mindenkit, aki nem a kommunista párt zászlaja alatt, vagy csak nem az illő és elvárható elszántsággal fordult szembe a nem osztálytudatos fiatalsággal."

Azaz az irodalomtörténet is így értelmezi a címet. Nyilván, a korban a kommunista frazeológiában ezzel a jelzővel illették a regény által ábrázolt figurákat, Škvorecký nem tett mást, mint olyan címet adott könyvének, ami akkor és ott érthető, egyértelmű volt.

Hogy Škvorecký mennyire volt oppozícióban a rendszerrel, mennyire akarta azt kijátszani, arra valószínűleg az a válasz, hogy amíg ő abban a rendszerben kegyelt lehetett (márpedig aki a legdurvább sztálinizmus idején kiadói osztályvezető és folyóirat-szerkesztő lehetett, az kegyelt volt; nem kicsit, nagyon), addig semennyire. Ő irodalmárként, műfordítóként szeretett volna élni és úgy is élt. Találtam egy érdekes nyilatkozatát arról, hogy hogyan élte meg a Gyávák körüli 1958-as sajtókampányt, abban azt mondja, hogy minden családtagja iszonyatosan meg volt ijedve, mert elküldték a könyvkiadóból, ahol dolgozott, a biztonságát, az életét féltették, de ő nem nagyon aggódott, mert Sztálin akkor már évek óta halott volt, nem hitte, hogy bármi komoly retorzió érheti; sikeres irodalmár akartam lenni --- mondja --- és az is lettem. A kiadói állásába rövidesen visszavették, a hatvanas években számos műfordítása és több novelláskötete is megjelent, valamint a Gyávákat is kiadták újra 1964-ben, 1966-ban és 1968-ban is. Amikor aztán 1968-ban kommunista ösztöndíjjal kijutott az USÁ-ba és úgy tapasztalta, hogy ott szabadabban lehet irodalmárkodni és szaxofonozni, akkor ott maradt. :-)

Szabó A. Imre · magyarido.blog.hu 2020.05.08. 04:29:15

S ha már eszembe jutott, elmondom: Hrabal például 1945-től 1963-ig kohógyári és szeméttelepi segédmunkából élt, 1958-ban nagy előrelépésvolt számára, hogy díszletmunkási állást kapott egy prágai színházban, miközben a negyvenes évek eleje óta írt és munkái másolatokban terjedtek az írók között, irodalmi körökben nagy íróként tartották számon. A kommunistáknak különösen jó érzékük volt (és van) ahhoz, hogy kiszúrják, ki és mi veszélyes számukra vagy épp felhasználható saját érdekeik érvényre juttatásában és ki és mi nem. Hrabalnak ötven éves korában jelenhetett meg az első kötete és ezt követően is, egészen a nyolcvanas évek második feléig számos művének kiadását megtagadták. Volt ilyen is.

Szabó A. Imre · magyarido.blog.hu 2020.05.09. 06:47:26

@Szabó A. Imre:

"kohógyári" :-D

No, ezt jól megaszontam! Vasgyári az a "kohógyári". Bocs! :-)
süti beállítások módosítása