Poul Anderson: Időjárőr 1.

2020. szeptember 26. - Mohácsi Zoltán

Idő. Ezen a héten például nem volt arra, hogy írjak.

Megtréfált a laptopom, a kis galád. Recsegőssé vált a hangja. Azt hittem, szoftveres a probléma, újrahúztam az oprendszert. Aztán kipróbáltam Linux-szal is. Ott is recsegett. Mondjuk ez már meggyőzhetett volna, hogy a hangszóró ment tönkre, de nem, én még meg akartam próbálni egy másik Win-verzióval is. Első lépésben a jelenleginek egy másikjával, az még felment. Recseg. Aztán arra gondoltam, egy későbbi kiadással is próbálkozom. Na, akkor ütött be a ménykű: pendrive-ról bootoltam, de már a BIOS sem töltött be. Pendrive ki, gép újraindít: BIOS betölt. Pendrive be, ismét megáll a betöltés Pendrive rá az oprendszer egy másik változata: ismét csak nem bootol a gép. Pendrive2-re rá az eredetileg fent levő op telepítője: nem bootol. Eredeti pendrive-ra vissza a Linux: bootol. A megoldást nem tudom, a gépen levő félkész telepítést befejeztem, testre szabtam, most azzal dolgozom. Ha megnyekken, lesz baj. S ezzel, napközben dolgozván, elment több délutánom. Nem volt IDŐM írni.

IDŐ.

Túl sok.

Hihetetlenül kevés.

Néha alig múlik, aztán meg egy szempillantás alatt hussan semmivé. A múlt. A jövő. És a jelen.

A múlt meghatároz, okoz, fáj, eltorzít, sírni kell, hogy már túl vagyunk rajta, olyan szép volt, s ami most van, eh, szóra sem érdemes, ne is beszéljünk róla! Aztán van, amikor mindennek a múlt az oka, amikor képtelen vagyunk túllépni valamin, valakin, megakadunk egy pillanatában, és ez a megakadás tönkre tesz mindent, ami utána következik.

A jövő: majd akkor jó lesz, ha majd változik, ha majd kialakul minden, ha ezt vagy azt elérjük, megvalósítjuk De van, hogy a jövő reménytelen: mitől lenne más, számíts a legrosszabbra. Ha egyáltalán megéred...

*

MIT TENNÉK, HA UTAZNI TUDNÉK AZ IDŐBEN? Lehetek őszinte? Már miért ne lehetnék, amikor csak a saját gátlásaim akadályozhatnak meg? Anyukámmal szeretnék találkozni. Hallani a hangját, amire egyáltalán nem emlékszem. Látni a mozdulatait, az arcmimikáját. Megismerni őt, mert csak hétéves voltam, amikor meghalt.

Aztán visszamennék Pipivel találkozni, ökörködni, beszélgetni. Mert a franc egye meg, végül is az egyik legjobb barátom volt. S negyvenhat évesen elment. Az ital... Rá persze, hogy emlékszem. Azért mennék vissza.

Aztán érdekes lenne újra átélni az első nagy szerelem elejét. És mindenképpen szeretném újra átélni a Szerelmetesfeleségársammal való megismerkedést, az első időszakot. Sok minden változott, van,aminek kellett, van aminek nem kellett volna, de az akkor és ott nagyon jó, nagyon szép, minden nagyon jó volt.

*

A jövő. Nem érdekel. Vagyis igen, de nem szeretem a spoilerezett könyveket, filmeket, nem akarom előre tudni a részleteket. Szeretem a meglepetéseket. Meg nem. De például nem akarom tudni, hogyan közelít meg a halál. Nem akarom előre tudni milyen sorsa lesz SzFt-nek, a gyerekeimnek. Az életem spoilerjei nem érdekelnek. Illetve de, csak előre tudni nem akarom, mi az ami vár rám, vár ránk. Jöjjön, ahogyan jön. Ha jó lesz, nem akarom siettetni az odáig vezető utat. Ha rossz lesz, nem akarom aggodalommal. félelemmel tölteni azt az időt, amíg odáig eljutok, eljutunk. Élni akarom a mát.

Persze, hogy foglalkoztat az idő mint olyan. Az időutazós könyvek, filmek is. Megunhatatlan téma. Még az írók sem tudják megunni. Se szeri, se száma az ezzel foglalkozó regénynek, novellának, filmnek. Amik hol jobbak, hol rosszabbak.

S akkor most itt van ez a Poul Anderson, meg az Időjárör című könyve.

Mondtam már, hogy szeretném látni, hallani, átölelni az anyukámat?

POUL ANDERSON AMERIKAI ÍRÓ, skandináv családi gyökerekkel. Az ötvenes években kezdett írni, s úgy kilencvenvalahány könyve jelent meg.Nem aprózta el. Magyarul tizenkettő. Nem csupán sci-fit, fantasyt is írt. Kapott hét Hugo-, három Nebula- és egy Gandalf-díjat. 1926-ban született és 2001 óta nincsen velünk.

*

AZ IDŐJÁRŐR ALAPTÖRTÉNETE NEM BONYOLUT. Manse Everard 1954-ben él. Fog élni. Élt. Vagy mittomén... Na, a lényeg az, hogy jelentkezik egy álláshirdetésre. Behívják, beszélgetnek vele, tesztelik, és rövid úton kiderül, hogy megnyerte a munkát.

A feladata nem egyszerű: az időben kell járőröznie, ki kell küszöbölnie azokat a helyzeteket, amelyek hosszú távon anomáliát okozhatnak a történelemben. Jobbára a más időutazók általi történelemcsavarintásokat kell visszatekernie, kiegyenesítenie. Hamarosan független, azaz egyedül dolgozó járőr lesz belőle.

A könyv nem egy koherens történetet mesél el, hanem Manse Everard kalandjait térben és időben. A történeteket csak és kizárólag a főszereplő személye és az Időjárőr-szervezet létezése köti össze. Ami még nem lenne baj, hasonló megoldással már találkoztunk. Mécsak az sem igazán hatalmas probléma, hogy Everard -nak valójában nincsen egyénisége, nincsen jelleme, nincsen külseje, Everard bárki lehetne. De még efölött is elsikolhatunk (de fura szó!), csakhogy akadnak nagyobb problémák.

A kötetben öt történet van, ez öt időpontot, és tengernyi földrajzi helyet jelent. Járunk a második világháború idején, 1940-ben. Megfordulunk Kürosz udvarában a méd-perzsa birodalom idején. Ott lehetünk Amerika földjén a 13. században, amikor kínai vezetéssel mongolok vándorolnak a sivatagban. Vethetünk egy szemvillanásnyi pillantást a jövőbe egy vízi baleset kapcsán. Végül egy alternatív jövőben kalandozunk, amikor semita nyelven beszélnek a skótszoknyás, bajuszos férfiak, és beülnek az ormótlan, semmi ismert modellhez nem hasonlító, gőzmeghajtású autóikba.

ANDERSON TÉMAVÁLASZTÁSA ÖNMAGÁBAN ZSENIÁLIS. Ugyanis hihetetlenül ügyes megoldást választott arra, hogy bármiről mesélhessen, ami csak eszébe jut Sem tér, sem idő nem köti, nem láncolja sehová, oda utaztatja a hősét, ahová és amikor csak akarja.

Ez a megoldás teljesen szabaddá teszi a szerzőt, kiélheti a megcsillanthatja sziporkáit a különböző korok leírásában, etikai, erkölcsi kérdések felvetésében, a filozófiai megközelítésben... Sorolhatnám. A kérdés, vajon a remek alapötletet ki tudta-e használni Poul Anderson?

Hát, a válasz egy határozottan bizonytalan: is. Egyfelől a leírásai annyira nem plasztikusak, tehát a szereplők és környezet ábrázolásában több teret hagy a fantáziának mint a határozott rámutatásnak. A korokat, az időket, a szereplőket csak a legszükségesebbek szerint mutatja be és -meg. Nem sertepertél a részletek felett, nem ragad le a környezet részletei, a technikai megoldások, az öltözködés, a járművek, fegyverzetek, sátrak, épületek, stb. cizellált bemutatásában. Ahogyan a szereplők lelki életével sem sokat bajmolódik. Meg a külsejével sem. Meg nagyjából semmivel sem. Ebből a szempontból határozottan olyan érzésem volt, hogy könyv külső megjelenése és belső tartalma tökéletesen fedi egymást: egy jól megírt sci-fi ponyvát olvasok.

Sietek világossá tenni, hogy a ponyva kifejezés számomra nem bír pejoratív tartalommal. Egy jó ponyva sokkal jobb mint egy vacak szépirodalmi mű. Ponyvák például Rejtő Jenő vagy Edgar Rice Burroughs (Tarzan, John Carter) könyvei is. Igaz, írni-tudásban még ők ketten is két különböző szintet jelentenek. De mindkettejük könyvei élvezetesek, izgalmasak, Rejtőé ráadásul mulatságos is.

Nem kicsi dolog jó ponyvát írni. Lássuk be, az olvasás jobbára: szórakozás. A történeteket többnyire nem azért olvassuk, hogy jobbítsanak, élesítsék az elménket, mélyítsék a tudásunkat, hanem gyarló, hedonista módon az élvezetért. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, ez még az irodalmi szempontból magasabb szinten levő szövegeknél is így van. Mármint ha nagyon odatesszük a kezünket, és van bennünk annyi becsületesség, ami a nyakára hág az álca alá rejtőzött sznobizmusnak.

Ami először meghökkentett az történetek hossza volt. Mármint hogy teljesen eseti, melyik fejezet milyen hosszú. Persze, nem kőbe vésett szabály, nem lehet áthághatatlan, büntethető törvény, hogy az ilyen kötetek történeteinek hosszban valamiféle összhangzat szerint kellene viselkednie, de nekem furcsán vette ki magát, hogy amíg a második történet nyolcvanöt oldal, addig a harmadik húsz.

Arról nem beszélve, hogy a maga hosszához képest mindegyik, hm, ööö.., mi is a jó szó?... kicsit kidolgozatlannak, elnagyoltnak tűnt.

A Gibraltár vízesései című darab ráadásul váratlanul ellene mondott a többi történetben refrénszerűen megjelenő alapelvnek is, miszerint a múlt nem megváltoztatható. Itt kiegészül azzal, hogy csak a nagy csomópontokon nem, a kisebbeken úgyis kiegyenlíti magát a történelem: a szökőár elmossa a partot, de a tengerbe jól bedobott kőnek a fövenyen már nyoma sincsen.

*

KÉT FENNAKADNI-VALÓM MARADT A KÖNYVVEL az elolvasása után. Az a baj, hogy ezek a fennakadások lettek a meghatározók.

Az egyik, hogy rendben, öt fejezet fért el a könyvben, az azért nem olyan nagyon sok, de mintha Anderson nem tudott volna leszakadni az ókorról és a kora középkorról. Igaztalan ez a blikk, teljes mértékben beismerem, hiszen az első fejezet a bevezetés, ott még nem is utazgatunk időszerte, az utolsó meg egy alternatív jövő felskiccelése, és ott van még, ugyebár a Gibraltár vízesései. Vagyis az ötből három történetre máris nem igaz a megállapításom. Ám a fejezetek hosszának az aránytalansága mégis ezt az összhatást hagyja az emberben. Hogyan is mondjam, talán így: a lehetőségekhez képest nem volt elég színes a paletta.

A másik fennakadásom, a filozófiai, logikai kidolgozatlanság. Az Időjárőr-szolgálat munkájáról tényleg csak annyit tudunk meg, hogy, hű, de nem szabad, hogy változtatás legyen a múlton/ban.

Mert akkor egészen másképpen alakul minden. De azt a kérdést Anderson éppen csak megkapargatja, hogy vajon MIÉRT NEM SZABAD MEGVÁLTOZTATNI A MÚLTAT? Akkor vajon mi lesz/volt/van, ha mégis megtörténik? Az utolsó történet legalább megpróbál egy kis komoly kérdést is becsempészni a kalandok közé: vajon miért evidencia, hogy az Everard által ismert valóság az uralkodó valóság, miért van nagyobb joga a létezéshez mint bármelyik másik, párhuzamos valóságnak, amikor az nem jobb, nem rosszabb, csak más? S amelyben ugyanúgy emberek élnek, akiknek a komplett létezését Everardék egy mozdulattal megszüntetik.

Ám, ismétlem, ez a történet legalább foglalkozik a kérdéssel, éppen csak megpendít valamit az erkölcsi, morális, etikai kérdésekből, következményekből is.

(Aztán a nagy idő-védelem gyakorlás közben három történet is úgy ér véget, hogy van változtatás a múlton [mit meg nem tesz az ember nőkért, a szerelemért!], aztán mégsem omlik össze a tér-idő kontinuum. Vagyis akkor most mi van...?)

Az időutazás mulatságos, agybicska-beletörős példáit Michio Kaku A lehetetlen fizikájá-ban pár bekezdésben jobban megfogalmazta, mint Anderson egy egész könyvön át. Azt már csak mintegy mellékesen említem meg, hogy Kaku véleménye szerint mára az időutazás egyáltalán nem tartozik a lehetetlen ötletek kategóriájába, sőt.

Janus Equation (Janus egyenlet) című regényében G. Spruill az időutazás gyötrő problémáját boncolgatta. A történetben egy időutazás titkainak megfejtésén fáradozó zseniális matematikus találkozik egy gyönyörű nővel, akivel egymásba szeretnek, bár szinte semmit sem tud a nő múltjáról. A férfi azonban kíváncsi lesz arra, ki is valójában ez a nő. Kiderül, hogy korábban a nő plasztikai műtétet végeztetett magán, hogy megváltoztassa a külsejét. Sőt az is kiderül, hogy eredetileg férfi volt, de nővé operáltatta magát. Végül a matematikus rájön, hogy a „nő” a jövőből érkezett időutazó, aki nem más, mint ő maga, csak éppen a jövőből. Ez tehát azt jelenti, hogy a főszereplő önmagába lett szerelmes. Nyitva marad azonban a kérdés, mi lett volna, ha gyermekük születik. És ha ez a gyermek visszamenne a múltba, és felnőve éppen a történet kezdetén megismert matematikus váljék belőle, akkor az is lehetséges lenne, hogy valaki egy személyben saját apja, anyja, fia és lánya legyen?

[...]

Az időutazás a legkülönbözőbb problémákat veti fel, technikai és társadalmi természetűeket egyaránt. Larry Drawyer lelki, jogi és erkölcsi kérdéseket boncolgat, és megjegyzi: „Ha egy időutazó megüti saját fiatalkori önmagát (vagy fordítva), akkor megvádolható-e testi erőszakkal? Bíróság elé állítható-e a jövőben elkövetett tettéért az az időutazó, aki megölt valakit, majd a felelősségre vonás elől a múltba menekült? Ha valaki a múltban megházasodik, elítélhető-e bigámia miatt, jóllehet másik felesége csak 5000 év múlva fog megszületni?"77 Talán a legbonyolultabbak azonban az időutazás által felvetett logikai paradoxonok. Mi történik például abban az esetben, ha megöljük saját szüleinket, még mielőtt mi magunk a világra jönnénk? Ez logikai lehetetlenség, amelyet gyakran a „nagymama paradoxonjának” neveznek.
(12 fejezet: Az időgép)

Vagyis Anderson végső soron hatalmas ziccert hagyott ki, amikor az időutazás nyújtotta paradoxonok, filozófiai kérdések, lehetőségét csak nagyon haloványan használta fel Manse Everard kalandjainak leírása során. Úgy gondolom, Everard kalandjai sokkal többet adtak volna az olvasónak, ha Anderson nem nagyolja el a történeteit, vagy az utolsó történethez hasonlón, legalább odaböffent valami kis efféle frappánsságot.

*

AZ EDDIGIEKBŐL SZERINTEM MÁR ERŐTELJESEN FELSEJLIK a könyvről való összhatás. Az első fejezet érdekes, ígéretes. A második (az első kaland a negyvenes évekbe(n) bemelegítés. Aztán két kaland olyan kis hm, elmegy-szerű. Az utolsó, az alternatív valóságos, na az igen, az felépítésében, dramaturgiájában, felvetéseiben, kimenetelében is valami. (Annyira, hogy kedvet is csinált az Időjárőr 2-höz, amit tüstént lekaptam a polcról. Majd amikor megint a kora-középkorban találtam magamat, kicsit vissza is tettem pihenni, és kinyitottam Škvorecký viszonylag frissen beszerzett Oroszlánkölyök-jét, amit egy még frissebb Kemény János könyvvel párhuzamosan olvasok.)

Van valami, de éppen annyira, hogy érdekelje az ember gyerekét, ám semmiképpen nem hengerli le, és nem ivódik a zsigereibe mint alapvető olvasmány. Voltaképpen hosszútávon minden bizonnyal elvész az azóta íródott, forgatott időutazós, időcsavaros könyvek között. Amiről bizony nem csupán az eltelt idő, hanem Anderson is jócskán tehet.