Kemény János nevével nem most találkoztam először, könyvtárba, antikváriumba járó, könyvvásárló ember vagyok, de voltaképpen egy könyvét sem tudtam volna megnevezni, sőt, még korban, térben sem tudtam volna elhelyezni.
A napokban néztünk Szerelmetesfeleségtársammal egy dokumentumfilmet _A funtinelli boszorkány_-ról, (itt megnézheted) és abban említette Bartha József lelkész úr Kemény János jelen könyvét. Gyorsan utánanéztem, a moly.hu-n igen jó értékelést kapott a regény, (95%-a tetszési indexe), bár tény, hogy mindössze tizenegyen olvasták. Ahogyan az is tény, hogy Kemény többi könyvét még kevesebben.
Kemény János erdélyi író volt. Bárói családból származott. Abból a Kemény családból, amelyik Kemény János fejedelmet és Kemény Zsigmond írót adta a világnak. Nem csupán irodalmár volt, hanem önvagyon-feláldozó színházi ember is: alapítója nagy hírű Erdélyi Helikonnak és a vásárhelyi Székely Színháznak. Gyakorlatilag az erdélyi kulturális élet legnagyobb mecénása volt. Például az ő támogatása nélkül Szerb Antal nem írhatta volna meg _A magyar irodalom története_ című díjnyertes munkáját. A szocialista rendszerben, az ötvenes években szénégetőként volt kénytelen dolgozni. Marosvásárhelyen hunyt el, 1971-ben, sírja, ahogy egyébként Wass Alberté is, a marosvécsi Kemény-kastélyban van, mintegy három órára az Istenszékétől, annak lábánál, a Maros mellett.
A jelen regényét, mely öt kiadást ért meg, 1965-ben írta.
Egy kis önkéntelenül aljas bevezető
A regénnyel az az alapvető bajom, amit már érintettem a bevezetőben: Wass Albert A funtineli boszorkány című fantasztikus opuszával kapcsolatban hallottam róla. S nem véletlenül azzal kapcsolatban. Ember legyen a talpán, olvasó a maga foteljában, heverőjén, kerti padján, vagy akármijén, aki ismerve Wass művét képtelen nem arra gondolni Kemény ezen regénye olvastán.
Kicsit olyan ez mint a keleti mesében, amikor valaki úgy nyerhet csak el valamit, hogy egy napig nem gondol az elefántra, majomra, szóval egy adott dologra. Megvan? Próbálj meg nem gondolni valamire, amit eszedbe juttattak! Ha működik, tiéd a jutalom! (Csak szólok: ugyan, dehogy, fittyfenét fog működni!)
Azonban a magas labdát maga Kemény János adta. Wass regénye 1959-ben jelent meg a Kelemen havasokban, az Istenszéke közelében magányosan élő, szép, formás, jó lelkű leányról, Nucáról, aki szörnyen csodálatos képességekkel bír, s a hegyi emberek segítik őt...
Nem mondom, hogy Kemény lenyúlta Wass sztoriját, mondván, hogy az előbbi azt már úgyis Amerikában követte el, és esély nem látszott, hogy a távollétében halálra ítélt gróf regénye lássa Erdélyt, hát megírta ő is a maga verzióját. Amit Kemény János emberi értékéről írtam, ezzel a verzióval nem férne össze. Talán az lehet a megoldás, hogy a Kelemen-havasokban, Istenszéke környékén közismert lehetett a havasi lány története, és a közszájon forgó történet mindkét író képzeletét megragadta. A Kemény család egyik kastélya ma is Marosvécsen áll (bizarr módon Kemény János unokája bérli a család kastélyát a román államtól és szállodát üzemeltet benne), az Istenszéke lábánál.
Az Istenszéke
De nem leszek rest hozzátenni, hogy bár vannak szembeötlő azonosságok Wass Albert Nucája és Kemény János Jolkája között, legalább ugyanekkora különbségekkel is szembe kell néznünk mind a főszereplők jelleme, mind a cselekmény, mind a mondanivalót illetőn. Ennek ellenére nem távozik az érzés, hogy a két regény főhőse ugyanaz a személy, csak, hm, hogyan is mondjam, a két író két története az adott személy életének két irodalmi alternatívája.
A könyv stílusa
Előre bocsátom: nem olvastam még mást Kemény Jánostól. Ahogyan azt is, hogy úgy en bloc kedvelem a 20. századi erdélyi írók stílusát. Ugyan egyáltalán nem egykaptafa, de van bennük valami egyöntetű szépsége a nyelv használatának, a természet és az alakok szeretetteli kezelésének. Ha az olvasó ember Tamási Áron, Nyírő József, Karácsony Benő, Wass Albert, Sütő András vagy éppen Kemény János könyvét veszi a kezébe, valahogy egyből meg tudja mondani, hogy történelmi Magyarország mely tájegysége gyermekének az írását olvassa. Anélkül, hogy egyformák lennének az írók művei. Tán egyként hat vissza rájuk a földrajzi környezet, a történelem által rájuk kényszerített közös sors (még ha egészen más jutott is kinek-kinek,; még mielőtt valaki a fenti névsor ellen kijátszaná a Wass–Karácsony-kártyát). Ki tudja?
Kemény János is, hogyan is mondjam csak, igen: szépen ír. Egyáltalán nem tart távolságot semelyik alakjától, lett légyen bármelyik nemhez, nációhoz tartozó. Igaz ugyan, ahogy éppen most olvastam, a szocialista rendszerben, amelyben Kemény a regényeit megjelentette, a magyar szerzőknek kisebbségként mintegy kötelező volt a Romániában élő népek közötti harmóniát beleszőni a történeteikbe. (Wass Albert A funtinelit már Floridában írta, tehát rá ez a kényszer nem vonatkozott, a „létező” szocializmust hazájában ő már nem tapasztalta meg, tehát nála fel sem merülhet a kényszer gyanúja sem.) Ellenben azt is olvastam, hogy ez a nációk közti harmónia a Havasokban élő emberek között valóban létező, élő kapcsolati lap volt. Érdekes párhuzam még egyébként Wass és Kemény regénye között, hogy a saját nemzetségüket simán merték mindketten negatív szerepben feltüntetni: Wassnál gyakorlatilag csak a grófi család magyar, s bár a vérük szerint nemesek, a viselkedésük szerint koránt sem. Keménynél a dúvad, magyar erdész-apa veri félholtra a lányát, akit egy román plájász (hegyi pásztor) fogad be és ápol egészségesre. Vagyis mindkét író jelzi, hogy a nemzetiség kérdésének semmi köze az emberséghez és még kevésbé ahhoz, melyikük Ember és melyik nem az, csupán genetikusan emberszerű biomassza.
A könyv olvasmányos, cselekményes, nem ül le, nem akadozik, nincsen benne verejtékszag. Az alakok nem mondvacsináltak, nem papírmasék és nem klisések. A cselekményvezetés, a motivációk hihetők. Mindezzel együtt az írásában van valami bájosan, megbocsátható naivitás. Nem bárgyúság, hanem valami olyan (ide nem illő hasonlattal) különbség mint Bud Spencer és Terence Hill filmbeli pofonjai között: Spencer toppant és ott mint a cövek, lesújt és az ellen röpül mint alacsonyan szálló hidroplán. Hill fürge mozgású, testcseles, ha üt, nem pöröly, de mert gyors, a végeredmény ugyanaz. Valami ilyesféle a különbség.
De egyáltalán, ugyan adja magát az összehasonlítás, ám miért lenne szükséges ezen lemérnünk, amit olvasunk? Rendben, az eddigiekkel elraktuk a Víziboszorkány-t a megfelelő fiókba, betájoltuk, megvannak a viszonyítások, nézzük most önmagában állva!
S akkor most lassítsunk le egy cseppet! Mert mindaz, amit eddig elmondtam a párhuzamokról, úgy a könyv harmadánál-negyedénél semmissé lesz. Puff neki! Wass Albert Nucája egy, a természettel harmóniában élő, majd kizárólag a hasonszőrűek körében mozgó, mindvégig szerethető, misztikusságában tragikus alak. Nuca nem lesz törtető, erkölcstelen, ő mindvégig azt a tisztaságot képviseli, ahogy a könyv elején megismerjük.
Kemény János Jolkája nem ilyen. Jolka nem rossz ember, csak sorozatosan rosszul, meggondolatlanul dönt, majd belekeseredik a döntéseiből fakadó következményekbe.
Egyszerűen nem értem az ismerőseim sorát. Többen vannak, akik nem, vagy csak nehezen élhető kapcsolatokban senyvednek. De inkább senyvednek mintsem változtatnának. Csüggedten mondják, hogy mennyire ne működik a kapcsolatuk, a párjuk ilyen, olyan, amolyan, immár tutira véget vetnek a kapcsolatnak, mert ennek semmi értelme, majd pár nap múlva újra kapcsolatban vannak ugyanazzal az emberrel, jönnek a közös FB-posztok, a „megpróbálom, mert változtatott-ok”, ötvenedszer is, a közös vacsorák, kirándulás képek.
Két hete az agyam eldobtam: két olyan pár, akik véglegesen és visszavonhatatlanul szakítottak az elmúlt hetekben, egyszerre csak egy képen jelent meg, négyen együtt mentek egy hosszabb bringa-túrára. Amikor találkoztunk, nem bírtam megállni, hogy szóvá ne tegyem az értetlenségemet: „A Szakított Felek Klubja sportegyesületet alakított, gyerekek? Nem bírtam megállni röhögés nélkül, bocs!”
Vagyis amit nem értek: a halott kapcsolatokba pakolt irgalmatlan energiapazarlás és a görcsös kapaszkodás, és a többnyire teljesen felesleges takony-cukrozás. Még egy példa, jó? Egy férfiember minden szempontból elhanyagolta az asszonyát. Az ember ott vakarja, ahol viszket, ha nő, akkor is: valaki kedvesen rámosolygott, nőként tekintett rá. El is költözött otthonról. Négy hónap múlva visszajött, szerette a férfiembert. Az is őt. De az intimszférájukban olyan görcsöt okozott a férfinak, hogy más is úgy volt az asszonnyal, ahogyan ő, hogy képtelen volt még megkívánni is a nőt. Más nőket, bár tettlegességre nem vetemedett, simán, tehát nem szervi problémája volt.
– Működni fog, hidd el, úgy szeretjük egymást, hogy az több mint szerelem!
Néztem rá bambán.
– Akkor költözzünk össze! Jól főzöl, én majd mosok, takarítok, a költségeket összedobjuk,, velem legalább tudsz sörözni is! Szex meg annyi lesz köztünk, amennyi most van nektek!
– Hülye vagy!
– Állítás igaz, összefüggés nincsen.
Az asszony úgy egy év múlva ismét elköltözött. Vakarta, ahol viszketett, as bár nem hitte el, az ismerettségi körből senki el nem ítélte emiatt.
Ok-okozat, várható, evidensek a következmények.
Jolka aztán, a döntései törvényszerű következményei miatt pragmatikussá válik. S ezáltal a könyvben is kihangsúlyozott jellemdeformálódásom megy át. Borzasztó, bár így a 21. század elejének megfelelő ember lesz belőle: célratörő, praktikus, okos, mindenen átgázoló, mások véleményére teljesen fittíet hányó üzletember, akinek akinek mindenki más csupán eszköz valamire.
Jolka története
Egyvalamivel semmiképpen nem vádolható Kemény hősnője: a jellemfejlődés hiányával. Tizenhat évesen ismerjük meg. Az Istenszéke alatt él a megalkuvó, küzdésre képtelen édesanyjával, a vadállat, egyáltalán kedvelhető, erdész édesapjával. Egy szerelemnek hitt érzésből fakadó, meggondolatlan és buta lépése következményeként az édesapja összeveri Jolkát, majd kidobja otthonról. Felütésnek és indulási alapnak a későbbiekhez pompás ez a történet. Sok mindent megelőlegez és megmagyaráz. Jolka házasságát is, majd a házasság borítékolható megfeneklését is, egy szekérderék gyerekkel tarkítva.
A történet innen vált egy nagyot. Jolka nem éppen hatvan-hetven kiló tépelődő, teszetosza nyávogásból áll. Mert okos, gondolkodó típus, a korát és a feminista mozgalmat megelőzve vállalkozásba fog. De nem ám varrodát vagy bölcsődét nyit, hanem szálfákat tutajoztat le a folyón, és úgy fogja a tutaj kormányát, ahogyan az férfiban is ritka.
Ám annak, hogy szemei előtt csak a céljai megvalósítása lebeg, jellemtorzító következményei lesznek. Akkor is, ha a célok a túlélést szolgálják, és akkor is, ha messze nem csupán önmaga túléléséről van szó: ott van a hat gyereke, akiket magával vitt, amikor a férjét elhagyta.
A jellemtorzulás ha nem is egyenesen vezet a végső eseményekhez, de mindenképpen okozója annak: Jolkának vannak, lesznek hűséges emberei, de igazából nem maradnak emberi kapcsolatai. Vannak, akik mindvégig ott maradnak mellette, de már őket sem tudja másként , csak mozgatandó bábúként kezelni.
A funtineli Nucája nem tehet arról, ami vele történik, mintegy irgalmatlanul kibabrál vele a megkerülhetetlen sorsa. Keseredik ő is, a lelkét menthetetlenül meggyűri mindaz, ami történik vele, de a tartása mindvégig megmarad. Abban a pillanatban, amikor egy pillanatra elveszíti, akaratlanul is iszonyatos tragédia okozójává válik.
Jolkával nem történik hasonló. A maga tragédiája neki is meg van (ugyan kinek nincsen?), de dramaturgiailag igazából nincsen semmi szerepe nincsen.
A regény hibái
Ami leginkább feltűnő, az időkezelés és az átfogó dramaturgia hiánya.
Kemény János nem ugrál az időben, teljesen lineárisan halad a történet, de amikor lépünk a kronológiában (lépni kell, kétszázhetven oldalas a regény, nyolcvanévnyi emberöltőt kell elmondania) a lépés mértéke soha nem plasztikus. Nagyobb baj, hogy nem is annyira egyértelmű. Az ugrások után mindig eltelik némi idő, mire betájoljuk, hogy Jolka éppen hány éves. De ez a kisebbik probléma. .
A nagyobb, hogy ha jobban megnézzük, a jellemfejlődésnek, -torzulásnak nincsen semmiféle dramaturgiai, szituációs jele. Azt, hogy Jolka a csupaszív, naiv kamaszlányból eszes, önző vállalkozó lett, csak onnan tudjuk, hogy a narrátor elmondja. Kemény János ezzel egyfelől kihagyja azt a lehetőséget, hogy az információt ne kelljen a szánkba rágnia, hanem a történéseken keresztül magunk ismerjük fel, csodálkozzunk rá, döbbenjünk meg, mi történik Jolkában. Ez azon túl, hogy elegánsabb, sokkal irodalmibb megoldás is lett volna.
Ezáltal az olvasható történések nem az egészet szolgálják, csupán ad hoc kiragadott eseményei Jolka életének. Ha más eseményeket ragadott volna ki Kemény, ugyanitt lennénk. Ráadásul ezek a kiragadott események, azon felül, hogy nem adnak lehetőséget felismerni, mi is a felszín alatti, igazi történés, még csak azzal sincsenek sincsenek közvetlen összefüggésben, amit a narrátortól megtudunk. Egy példa, mire s gondolok. A narrációból többször megtudjuk, hogy Jolka és az alkalmazottai egyáltalán nincsenek jó viszonyban, a hűségük egyfelől a viszonylagosan jó fizetésnek szól, másfelől annak, hogy bár a vezetővel vannak emberi bajaik, a nőt és amit létrehozott tisztelik. De ezt is pusztán a narrációból tudjuk meg. Ami történik ezzel kapcsolatban, az pont ellene mond a narrációnak: a tutajosok elmennek Jolkához fizetésemelést kérni, de ő rövid úton elhajtja őket.
Vagyis röviden: a Jolkáról elmesélt történetek vagy nem szólnak a történet igazi mondanivalójáról, az önnön döntései miatt az emberektől elszakadó, kizárólag a vagyont és az üzletet a szeme előtt tartó asszonyról, vagy, rosszabb esetben, ellene mondanak a narrációnak.
A regény erényei
A nem narratív, hanem elmesélt történetek viszont nagyon élnek. A cselekedetek leírásában, a történések részleteiben egyaránt. Ezt nem tudom eléggé kiemelni. Jolka életének nagy tragédiája (nem mondom el, mi az) a természetesen a Nagy Folyóhoz kötődik. A leírás annyira plasztikus, hogy szinte jelen vagyunk, halljuk a folyó zúgását, az emberek kiáltásait, látjuk a rémületüket és a döbbenetüket. Amikor Jolka utolsó nagy ünnepét olvassuk, ugyanígy vagyunk: érezzük a sültek, borok ízét, halljuk a zenét, érezzük a táncoló lábak által felvert port, a duhaj kiáltásokat, a párolgó testet csatakos szagát, és magunk előtt látjuk a banyává lett Jolka csúfondárosságát, aki még készül élete két, utolsó tréfájára.
Úgy gondolom, ha Kemény az erényekkel egyensúlyba hozta volna a hibákat, az egyik legjobb magyar regényt tisztelhetnénk A víziboszorkány-ban. Így csak egy ugyancsak olvasható, jó történet.
*
A Wikipédia szócikke a szerzőről.
Lukáts János írása a regényről és a szerzőről a Várad című kulturális oldalon
*
Kriterion, Bukarest, 1979, 272 oldal
7/10
2020 október eleje, a nyár utolsó próbálkozása
