Szubjektív olvasónapló a XXI. század elejéről

Moha olvasónaplója

Moha olvasónaplója

Deborah Feldman: Unortodox – A másik út – Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek

Egy roppant érdekes, ám legalább ennyire ellentmondásos élettörténet

2020. december 28. - Mohácsi Zoltán

feldmn_unortodox2.jpg

Hű, barátom, mondhatom, itt most nagyon sok minden van!

Kezdjük hát azzal, amiről úgy döntöttem, az eleje! 

Tizenhét évig adventista voltam. A családom nem volt hívő család, templomba sem járt senki a tagjai közül. Többször meséltem már, a Gőz dédimama oktatott a hitre, Isten szeretetére, emígyen: 
– Ne káromkodj, mert az Isten el fogja törni a lábodat! 

Felnőtt voltam, amikor kapcsolatba kerültem ezzel a keresztény egyházzal. Érdekes társaság az adventisták! Ha nem tudod, miért, mondok egy-két dolgot. Kezdjük ott, hogy szombatot ünnepelnek, ahogyan az a Tízparancsolatban áll. Úgy tartják, hogy a szombat pénteken, naplementével kezdődik, és másnap naplementéig tart. Szombaton igyekeznek a Tízparancsolat ajánlásához tartani magukat, munkát nem végezni, Istennek szentelni a napot. A pénzkereseti tevékenységeket felfüggesztik, a hetedik napon istentiszteletre mennek. Természetesen vannak egyéni különbségek, ki mit enged meg magának ezen a napon, ki mit tekint munkának. Vannak is ebből kisebb-nagyobb konfrontációk, ezeket jobbára a botránkoztatás elkerülésére hivatkozva csitítják le. De vannak szemléletbeli eltérések. 

Aztán az adventisták iparkodnak egészségesen élni, mert úgy hiszik, a testük a Szentlélek temploma, így őrizniük, vigyázniuk, ápolniuk kell. Ez a legtöbb adventista számára azt jelenti, hogy megválogatja, mit eszik meg és tartózkodik a szeszes italoktól, a dohánytermékektől. A megehető ételek megegyeznek azzal, amit a zsidók is fogyasztanak, csak az adventisták számára a kóserség nem alapvető kritérium még a húsok esetében sem. Kicsit lazábbak mint a zsidók. De vannak eltérések még ezen a téren is, mert sok adventista vegetáriánus. A vegetáriánusok egy  kisebbsége még tovább megy: ők vegán ételeket esznek, vagyis semmilyen állati eredetű ételt nem fogyasztanak. A többség azonban mindazt megeszi, amit a Biblia tisztának mond. Sejtheted, itt is vannak nézetkülönbségek, néha viták is. De a botránkozás elkerülése itt is zsinórmérték: otthon azt eszik mindenki, amit akar, a közösségi alkalmakon azonban feltétlenül csak tiszta ételeket tesznek az asztalra. A Szentlélek templomának tiszteletben tartása végett az adventisták nem dohányoznak, és ahogy mondtam, nem isznak alkoholt. Ahogy telt-múlt az idő, úgy kerültek egyéb, az egészséges életmódot előre mozdító elemek is a figyelmük középpontjába: a mozgás, a levegő, a víz, de ezek korántsem kaptak akkor jelentőséget a közösség életében mint az étkezés kérdése. 

Érdekes kérdés, hogyan viszonyulnak ezekhez az elvárásokhoz a tagok. Elvi szinten hiszik, vallják, hogy Isten szeretetét, az üdvösséget kiérdemelni nem lehet, a cselekedeteknek semmilyen üdvszerző szerepük nincsen. A szeretetre egyetlen válasz lehet: a szeretet. Szeretem Istent, mert ő szeret engem. S mert szeretem, ezért megtartom a parancsolatokat. (Hogy értsd: utálok mosogatni, de szívből. Azonban imádozom Szerelmetesfeleségtársamat, ezért sokszor elmosogatok helyette. Nem azért, hogy kiérdemeljem a szeretetét, hanem azért, mert szeretem őt. Kapiszko?) Azonban a gyakorlatban roppant nehéz szétválasztani, hogy valamit azért teszek meg, mert megtenni jó, vagy azért, mert tudom, hogy meg kell tennem, mert ez az elvárás. 

Egyszóval, ha úgy akarom, az adventisták egy zárt, bigott, külsőségekre adó, a tévedőket, tévelygőket levadászó közösség. Mondom, ha úgy akarom. De nem azok. Illetve a többségük nem az, bár kétségtelen, hogy a nagy számok törvénye alapján ott is van olyan, aki betegesen félreérti a dolgokat. Ha akarom, a privát történetemet elmesélve kiemelhetem a róluk szóló sztorikat. Ugyebár. S akkor lesz egy írás, amely minden jó érzésű embert elrettent az adventistáktól. Ha máshogyan írom meg a történetemet, akkor egy szeretetteli emberekből álló közösséget mutatok be. Hangsúlyos a szeretetteli is, és az emberekből álló kifejezés is. 

Még csak azt sem vonom kétségbe, hogy amiképpen vannak bizonyos nemzeti karakterek, úgy hasonló módon vannak bizonyos közösségi karakterek is. A privát szociológiai tapasztalatom is ezt mutatja. Azt sem vonom kétségbe, hogy egy-egy vallásos közösség tagjait a közösség céljai, módszerei torzíthatják, deformálhatják lelkileg. Különösen, ha van egy karizmatikus vezetőjük, aki így vagy úgy Isten helyébe lép. Botorság is lenne ebben kételkedni, elég ha azt mondom, szélsőséges példaként, hogy Jim Jones vagy David Koresh (aki ráadásul, egek, adventista volt valamikor). 

Vagyis kérdés, mi a célom, amikor az adventistákról beszélek? A tények megfelelő sorba rakása erre könnyen választ ad. 

M volt a célja Deborah Feldman-nak ezzel a könyvvel, ő hogyan rakta sorba a tényeket? Mit akart üzenni egy Szatmárból (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye [HU], Szatmár [Județul Satu Mare] megye Szatmárnémeti vagy Szatmárnémedi?) induló, amerikai haszid közösségről? 

Azok a történetek, amelyek ilyen-olyan, innen-onnan való  SZABADULÁST  hirdetnek, roppant népszerűek. Legyen szó arról, hogyan sikerül a spiritizmusból kikeveredni (Morneau: Játék a tűzzel), a muszlim társadalmi, vallásos diktatúrából megszökni (MahmudiLányom nélkül soha), vagy hogyan lehet magunk mögé utasítani a szcientológia pókhálóját (Bónyai: Szcientológus voltam), esetleg miképpen lehet megszabadulni a vasárnap vidámságától (Bartus: Fesz van), netán arról, hogyan szabadulhat meg valaki a politikai tévképzeteitől (Koestler: Nyílvessző a végtelenbe), tovább arról, hogyan szabadulhatunk bizonyos kereskedelmi machinációkból (Tari-Takács: Az MLM rabszolgái voltunk), de végső soron amikor egy zsidó arról ír, hogy a holokauszt ma már ipar, az is hasonló metódus (Finkelstein: Holokauszt-ipar). A sor folytatható, nekem kapásból ezek jutottak most eszembe. Jó ezeket olvasni. De vajon miért jó? 

Úgy gondolom, a válasz roppant egyszerű. Ha nem értek egyet az adott csoport elveivel, mentalitásával, ha csupa rosszat hallottam róla, ha valamiért félek tőle, ha érintve vagyok önmagam vagy valakim által, ha idegesít, amit csinálnak, lelki kielégülést okoz, megkönnyebbüléssel jár, ha azzal szembesülök, más is ugyanúgy gondolkodik mint én. S ő ráadásul még mélyen benne is volt a katyvaszban, de meglelte a kiutat, felismerte a függést, az értelmetlenséget, a valós célokat, a tévedéseket, a bezabált maszlag hazugság mivoltát, akkor mindez reményt, de mindenek előtt egyfajta felsőbbrendűségi tudatot ad. Megerősít a saját nézeteim, az előítéleteim helyességében. Vagy abban, hogy minden vallás, gazdasági közösség, szellemi műhely, politikai eszme, stb. hazug és öncélú, vagy csupán abban, hogy milyen kis helyes, logikus, független gondolkodó is vagyok én, hiszen engem nem voltak képesek behálózni. Ez persze azonnal mindazok fölé emel, akiket meg igen. Ez sem kis eredmény. 

A pakliban még az is benne lehet, hogy nem csupán az adott csoporttal szemben erősítenek meg ezek a beszámolók, hanem az egész világnézetemben. („Minden vallás hazugság!”, „Minden egyház a pénzünkért focizik!”, „A rohadt komcsik hazudtak kezdettől fogva, Fletó csak hagyományőrző!”, „Orbán és bandája mindent visz”, stb.) Vagyis az ilyen történetek megkönnyebbülést hoznak, mert megerősítenek abban, hogy megfelelő csoportot utálok, jól megalapozott okokból . 

*

  AZ ILYEN KÖNYVEK SZERZŐINEK A CÉLJA    teljesen nyilvánvaló. Két okuk lehet arra, hogy megírták a magukét.

  • Az egyik ok az, hogy másokat kíméljenek, óvjanak és visszatartsanak, nehogy nekik is be kelljen járniuk azt az utat, amit ők bejártak. 
  • A másik ok: jó lebuktatni az adott csoportot, bebizonyítani, hogy tisztességtelenek, embertelenek, hazudnak mint a vízfolyás, hogy volta- és tulajdonképpen köztörvényesek. Vagyis a szerző kiírja magából a feszültséget és így bosszulja meg, amit át kellett élni. 

*

S akkor most itt van ez a könyv, ami a fentiekhez hasonló témájú. A   ZSIDÓSÁGRÓL  szól.

Pontosabban a zsidóságnak egy szegmenséről, a haszidokról. Vagyis ha akarom, a világ „legfertőzőbb”, „legsúlyosabb”, majdhogynem „egyetlen igazi” bűnét, az antiszemitizmust erősíti. (Érezd az iróniát!) Mert ha általánosítok, akkor az jön belőle, hogy na, a zsidók... En bloc!

S mekkora csuda már, hogy ebből az antiszemita könyvből már legalább négy utánnyomás volt Magyarországon, és a könyv fülszövege szerint 2020 márciusában a Netflix egy sorozatot is csinált belőle. Erre varrjál gombot, apafej! (Eszter lányom azt mondta, bár ő meg a könyvet nem olvasta, hogy elég jó volt a film.)

feldmn_unortodox_2.jpg

Vagyis lám, valóban, mekkora már hazákban az antiszemitizmus: a könyv hatalmas siker lett, még a moly.hu-n is 90%-os a tetszési indexe, nem törölték a könyv adatlapját sem. (Pedig az antiszemitának tartott könyvekét szokták.) Vagyis: ennyi antiszemitát egy rakáson! (Figyu, érezd ám megint az iróniát, de nagyon gyorsan!) 

  EZ A KÖNYV NEM JÓ.   Sok szempontból nem az. 

1.

Amikor fentebb írtam az ilyen szabadulós, menekülős könyveknek a céljáról, azt bírtam mondani, két oka van a megírásuknak: mások óvása vagy a bosszú.

Namost: ZSIDÓNAK SZÜLETNI KELL, a zsidóság nem támogatja érdemben a prozelitizmust, a betérést. Ilyen szempontból a zsidók teljesen zárt közösség. Aki nem zsidó, soha nem lehet igazán zsidóvá, az mindörökre goj marad. 

Viszont ebből az következik, hogy a könyv célja nem lehet az óvás, a féltés (a közelébe se menj a zsidóságnak, be ne térj, óvd meg magadat és a tieidet), így csak a bosszú kerülhet szóba: jól rájuk húzni a vizes lepedőt (majdnem azt írtam, levenni róluk  keresztvizet...). Ország-világ tudja meg, mekkora bigott, korlátolt, ostoba, tévedésben élő, és minden más rossz csoport is ez a zsidók! 

Nekem olvasónak jó az, ha tudom, hogy mekkora bigott, korlátolt, ostoba, tévedésben élő és minden más rossz csoport is ez a zsidók? Miért jó tudnom, hogy lelkileg kínozzák a sajátjaikat is? Mi értelme tudnom, hogy a vallásuk merő ostoba szabály, kizárólag szenvedésre vezető törvényeskedés? 

S ha nem jó tudnom, miért kell mégis tudnom? Pusztán azért, hogy Mrs. Feldman pozitív visszacsatolást nyerhessen, mert kiírta magából a frusztrációját, és visszakézből belerúghatott (tudatos a képzavar) az egykori övéibe? Akarom én őt igazolni?

Ne legyen félreértés! Nem védem sem a zsidóságot, sem Deborah Feldman családját, sem a zsidó vallást. Az egyiket ezért, a másikat azért nem. De amikor felsoroltam a könyveket, amik ilyen-olyan menekülésekről szólnak, mindegyiknél megtaláltam az okot, amiért a szerző vesződött a megírásukkal. Ebben a könyvben mindössze a haragot találtam, a visszavágás akarását, a beléjük rúgás kényszerét. Amit teljesen megértek. Csak nem hiszem, hogy közöm kellene legyen hozzá.

Azért nem, mert Feldman kisasszony engem nem tud megvédeni. Egyfelől, mert hiába van bennem zsidó vér, csak az apai ágon van, az pedig nem játszik ebben a partiban. Másfelől mert eszembe sincsen elveszteni a fitymámat, és nekem Jézus személye sokat jelent: így magamat diszkvalifikálom ebből a csapatból. Harmadfelől tudva, hogy a világ legnagyobb bűnévé az antiszemitizmus tornázta fel magát, és enyhén szólva kínos és ellentmondásos, amikor egy zsidó gerjeszti. Például azzal, hogy nem magyaráz, nem szelektál, nem mutat rá, hogy itt nem az egészről, hanem egy kis szegmensről van szó. Ahogy például Jones vagy Koresh tettei és a híveik viszonyulása sem jellemzi semmiképpen sem a kereszténység egészét. Ahogy Júdásé sem az apostolok teljes létszámát. 

Szóval Feldman kisasszony engem több okból sem tud megvédeni az egykori családjától, fajtájától, vallásos társaságától. 

Az a vetület, hogy mindenhonnan van szabadulás, meg légy önmagad, ne légy sehol rabszolga, olyan nincs, hogy nem lehet kitörni, megszabadulni, kap hangsúlyt, csaj valahogy nem elég nagyot.

2.

Azért sem jó ez a könyv, mert evidenciának veszi a haszidizmusról való ismereteket. Amikről, meggyőződésem, az emberek döntő többségének fogalma sincsen. Mert miért is lenne?

Ha lenne bármilyen vonalvezető az olvasó számára, lábjegyzetek, szószedet, valami. De semmi ilyen nincsen a könyvben. Olvasás közben egyszerűen tudni kell, hogy mi az a miadeleh, a shema, a kohén, a jom kippur, a szukkot, a chol hámoéd, de akár az is kérdéses lehet, hogyan lesz a tej kóser? Harminc oldalnyit lapoztam a könyvben, nem túl figyelmesen, mert közben távirányítom a lízingelt lányomat, hogyan készítsen magának brassóit, és máris ennyi az idegen szó, fogalom, kifejezés, amire a könyvön belül sehol, semmi magyarázat. 

Talán még nagyobb probléma, hogy nem csupán a speciális kifejezésekre nincsen semmiféle feloldás, az író az adott közösség egészéről sem mond semmit. Sem időben, sem térben, sem a vallási földrajzban, sem a történelemben, sem a zsidóságon belül nem helyezi el a haszidokat. Ezt az egykori somogyi szektát sem. Vagyis mindent mindennel egy kalap alá vesz. Ami viszont mát félrevezetés is. 

3.

Mivel majd két évtizedet egy keresztény közösségben töltöttem, tapasztalatból tudom, hogy nem mindegy, hol van az ember. Azzal együtt, hogy mindenhol, minden közösségben emberek vannak. Akik lehetnek kőfejűek, fémszívűek, merevek mint a vonatsín, de simán lehetnek ennek az ellenkezői is. De azt is tudom, ahogy írtam, léteznek bizonyos általános közösségi ismérvek is. A szerző azonban az első két pont miatt erről semmit nem akar tudni. A bosszú vezérelte összemosás eredménye, hogy egyfelől egy halmazként kezel minden zsidó közösséget, s ennek az lesz a végeredménye, hogy amit ír, minden vallásos közösségre érvényes. 

4.

Minden szülő, minden család igyekszik az általa képviselt erkölcsi, etikai, szellemi, kulturális értékeket átadni a következő generációnak. Óhatatlanul, kikerülhetetlenül. Bármilyenek is ezek az értékek (vagy éppen értéktelenségek).

S ezek az értékek előbb-utóbb ugyanilyen kikerülhetetlenséggel kerülnek ellentétbe a kamaszodó gyermek szabadságvágyával. Mindegy milyen típusú értékekről van szó, a cseperedő csimota lázadni fog, miközben a maga útját keresgéli. Akkor is, ha később visszatér az értékekhez, amik ellen lázadt, amiknek hátat fordított. 

Az, hogy visszatér-e, sok mindentől függ. Ha a család képviselte értékek történetesen vallásos értékek, ugyanilyen sokváltozós a képlet.

Az általam ismert szűk, adventista szocializációs mintákban mindenféle verzió előfordult. Olyan is, hogy a kamasz simán vette az akadályt, gyermekkorból kikerülve maradt ahol volt, mintegy genetikus-adventista lett. Aztán volt, aki lázadni kezdett, kiugrott a vallásból, de hamarosan rájött, hogy nehéz neki az ösztöke ellen rúgodoznia (Csel 26:14), így hamarosan visszatért ugyanoda, ahonnan elindult. Aztán volt olyan, aki szelíden ugyan, de elment, és egyházon kívül is maradt. Csak néha vissza-visszanéz, mi a helyzet arrafelé. Meg olyan is akadt, aki lány létére elment, és momentán prostituált külföldön.

Persze, kétségtelenül sokat mondó a szülők hithez való viszonya is, de nem feltétlenül kizárólag abban keresendő a magyarázat. 

A dolognak van egy másik olvasata is. A szülői oldal. Ha egy szülő határokat húz meg a gyermeke számára, az csak manapság tűnik a szabadság korlátozásának, minden más, épelméjű korban teljesen természetes és ésszerű cselekedet volt, Segítette a gyermek társadalmi beilleszkedését  és világossá tette a határait és a vele szemben támasztott követelményeket. Ha mindez a szülő határozott világképéből, hitéből táplálkozott, akkor a gyermeknek adott egyfajta Isten-képet is. Óhatatlanul. Jót vagy rosszat. Ami aztán vagy távolítja vagy visszahozza a kölköt. Tetszik, nem tetszik. 

Ezekről a kikerülhetetlenségekről egyetlen szó nincsen a könyvben. Vagyis megint maradtunk ott, hogy Feldman úrhölgy semmit nem kíván árnyalni, magyarázni, ő cakkumpakk utálni, visszavágni, bosszulni akar. Mondjuk, kétségtelenül van rá oka. Ha „jól” olvasom a könyvet. S ez nagyon lényeges szempont. 

Mert a határok meghúzása, az elvekhez, erkölcshöz való ragaszkodás kétélű érték. Ha akarom, bigottság, merevség, törvényeskedés, arckaparó maradiság. Ha másképpen akarom, akkor az értékekhez, a hagyományhoz, az erkölcshöz való ragaszkodás hihetetlen értéke. 

Találós kérdés: amikor tizensehány éves, éppen a kamaszodás fázisába lépett lányomnak azt magyarázgattam, hogy nem, a cicanaci nem a legjobb viselet az iskolában, mert a megfelelő mozdulatoknál punciba vágó szövet a kiskanok parázsló tekintetét úgy vonzza, akár a mágnes a vasreszeléket, és hamarosan nem fognak mást látni a lánycsemetémben, mint egy mászkáló puncit (Elfogadhatatlan, fallokrata vicc: „Mi a nő? A punának az a része, amivel beszélgetni kell.”), nos akkoriban kaptam én mindent a gyerektől...

Egészen addig ment az öltözködése feletti verbális pankrációnk, amíg úgy ötödikes korában be nem szólt neki az egyik oszitárs kiscsávó. Eszter éppen ráhajolt egy padra, a ruci feszült, bevágott, ahol csak tudott, mire a meredten (érted, meredten!) bámuló kiscsákó száján a következő, mélyen árnyalt udvarlás tudott kihömpölyögni: 
– Úgy megbasználak így hátulról!
A mondat férfiszemmel és ésszel ugyan minden szótagjában teljesen érthető és magyarázható (az vesse rá az első követ, aki férfi létére hasonló helyzetben még soha nem gondolt ilyen célratörőt!), a spontán kőkemény vulgaritásának a hatása az lett, hogy a cicanaci egyszer s mindenkorra lekerült a napi, öltözködési repertoárról.

Vajon logikus voltam vagy merev,  törvénykező apa, amikor éppen ettől óvtam Esztert? Törvényszerűséget fogalmaztam meg, vagy simán mázlim volt, hogy egy tomboló hormonú kiskamasz trágársága elég hamar igazolta az elméletemet? 

Ha a fenti történetet visszafejted a könyvre vonatkoztatva, már csak az a kérdés, ki hol húzza meg a határokat? Ami nekem sok és erkölcstelen volt, a tizenéves lányom számára vaskalaposságnak tűnt, amíg bele nem futott a férfi hormonok elementárisan vérpezsdítő hatásának jobbosába. Vagyis az én határaimat a gyakorlat igazolta.

De vajon feltétlenül igazam van akkor is, ha azt mondom, hogy a haszid közösségben hozott szabályok már a túlzást jelentik? Nem lehet, hogy a túlzás szó jelentése semmi mástól nem függ, csak a kultúrától, amiben felnőttünk, amiben szocializálódtunk? Ami ismerős, az természetes, kisebb ellenállást vált ki, ami ismeretlen, az már értelmetlen és túlzó? S vajon hol a határ a kulturális különbségek és a valóban elnyomó szemlélet, gyakorlat között? Mi az, ami általánosan elfogadható, sőt követelhető szabadságjog, és mi az, ami csupán kulturális és generációs nézetkülönbség? 

feldmn_unortodox_1.jpg

5.

A szenvedésnek, nem nehéz belátni, vannak fokozatai. Ezek a fokozatok, erre sem nehéz bólintani, jelentős különbséget jelentenek a szenvedés mélységében. Természetesen mindenkinek a saját szenvedése a legnagyobb, a legelviselhetetlenebb.

Nekem például három anyám volt: egy édes és két mostoha. A második utált, nem tudom, miért, igazából még csak nem is sejtem, talán csak azért, mert voltam, aztán fergeteges rutinnal ki is forgatott minden örökségemből, amikor az édesapám meghalt. Többször mondtam, mindössze egy festékfoltos kombinált fogót és egy szakadt bőrkabátot örököltem. De ezeket is mindössze azért, mert nálam maradtak. Ez a Kettedik Mostoha a szomszéddal figyeltetett, ki jön fel hozzám, és meddig marad. Kamaszkorom Nagy Szerelme (Kettes Számú megfogalmazásában: a Kis Kurva [elolvasta a naplómban, hogy történt köztünk sok minden intimitás]), például zsarolás ellenében nem fordulhatott meg nálunk: „Ha megtudom, azonnal hívom az apját!” Nekünk annyi lett volna. Kettes Számú a saját ballagásomra nem akarta volna meghívni KNSz-ét, de akkor már bizony én is befeszítettem, mondtam, hogy akkor vigye a vendégeket, én nem megyek haza, csá! Mindenki autóval ment, mi ketten KNSz-vel metróztunk, de kegyesen megkaptuk az engedélyt.

Vannak még szép sztorik, de most nem folytatom. Csak azt akarom érzékeltetni, hogy nem volt minden ízében egy fáklyás felvonulás a gyerek- és kamaszkorom.  Sőt, sőt...! Sok fájdalomban, megaláztatásban volt részem. De például fizikaiban semennyiben. Szélsőséges példa, de hol van az, amit én megéltem mondjuk Árvácska sorsától? Végtelenségig sorolhatók az példák, amelyben gyerekek elvesztik mindenkijüket, mindenüket, sodródnak, rabok lesznek, emberekéi, a történelemé, politikai, gazdasági rendszerekéi. Vagy éppen a szüleiké, akik valami szektába kavarodnak, vö. Jim Jones, és belehalnak. Hozzájuk képest én vajon mennyit szenvedtem? Ez nem jelenti azt, hogy nekem jó volt gyereknek és kamasznak lennem. De viszonyítva szavam nem lehet.

Világos, hogy viszonyíthatok erre is, arra is. Csak jól kell szerkesztenem az életrajzomat, és kikerekedhet belőle, hogy én vagyok Copperfield Dávid, de az is, hogy voltaképpen rólam mintázható meg a Hahó, Zoli! is. Szerkesztés és íráskészség függvénye az egész. Kérdés, mit akarok kihozni belőle? Vagy az életrajzíróm. 

Mert ha akarom, a sorsom egy huszadik század közepéről való gyermek-szenvedéstörténet. Miközben, ha megfelelően közelítek hozzá, akkor semmi más, mint csekély kényelmetlenségek története egy egyébként szép gyermek- és kamaszkorban. 

Ugye, hogy ugye? 

6.

A különféle kultúráknak különféle szokásaik vannak. Az egyik kultúrából nézve a másik értelmetlen, keszekusza, nevetséges és felesleges. Céljaiban is és külsőségeiben is. Hát még akkor, ha az adott kultúra vallásának a szokásairól van szó! Vagy az öltözeteiről. Sőt, innen nézve még egy kultúrán belül is nézhetünk egymásra furcsán. Figyelj csak, mi mindent indít be egy ilyen kép! feldmn_unortodox_4.jpg

Innen nézve enyhén szólva mosolyt kelt. Már megbocsáss, sőt, röhejes. Az a térdig érő kabát, kaftán a XXI. században! Meg az a camembert sajt, ami a nagyon szőrös férfiember fejére szorult... Öcsém, mi ez ez? Mert, ugye, lehet így is nézni. 

Hadd mondjak egy egyszerű ellenpéldát! Ha egy-két lépést hátrébb lépsz, és úgy nézel az európai kultúrkörből származó, ma kötelező férfi öltözködésre, akkor egyszerűen semmi értelmes és logikus magyarázatot nem fogsz nekem találni a nyakkendő viselésének okára! Kényelmetlen, fojtogató, értelmetlen, funkció nélküli, zavaró és meleg viselet. Azonban ha egy férfi manapság az akarja, hogy komolyan vegyék, komoly helyen nyakkendő nélkül nem jelenhet meg. Ehhez képest a fenti képen az fejre szorult szőrös camembert maga az értelem és az esztétika! 

Vagy itt a kézfogás: még ha tudjuk is, mit jelentett valaha (nincs fegyver a kezemben), ma már igazából semmit sem jelképez, pusztán egyfajta kulturális maradék-szokás. 

Vagyis magyarázatok nélküli viselkedési szokásokkal, vallásos cselekedetekkel jellemezni egy-egy közösséget, nációt meglehetősen visszatetsző húzás. Ismét csak jól kell szerkeszteni és pozicionálni. Ha az átlagtól megfelelően eltérő csapatot találtál, simán nyert ügyed van. Ahány ház, annyi szopás... ööö... szokás, tartja a mondás. Ami Mohácsiéknál tök természetes, Bárkimáséknak meghökkentő, idegen, furcsa, értelmetlen, logikátlan, túl szabados és iszonyatosan merev. S mindez fordítva is naná! 

Jó, azt tépelődés nélkül belátom, hogy abban valóban van valami aberráció, ha egy nő tizenhét évesen tudja meg, hogy a lába között nem csupán az a kis luk van, amin keresztül pisil, hanem van még ott ez meg az. De hogy az ördögbe tisztálkodott annyi éven át?

  NEM VÉDEM A ZSIDÓKAT.   Sem mint nációt, sem ezt, a könyvben szereplő speciális haszid közösséget. Akkor sem, ha a jelenlegi munkahelyem tulajdonosai zsidók, egy magyarországi zsidó közösség. S azt kell mondanom, életem eddigi legjobb munkahelye. Komolyan, minden nyálcsorgató lefety nélkül. De, ismétlem, még ez sem lenne indok arra, hogy védjem őket. Különösen önmaguktól nem. Ezt tegyék meg ők maguk. (Mert azért van, hogy én is meghökkenek: kollégám meséli, hogy azt tanulta a zsinagógában, hogy a menstruáció alatt a nő tisztátalan. De annyira, hogyha hoz egy petpalack vizet a vacsoráló férjurának, az nem veheti el az asszony kezéből, mert tisztátalanná válik maga is, ha így tesz. Az asszonypajtinak le kell tennie a palackot az asztalra, férjuram onnan már nyeldekelhet is! Az ész megáll, nem? Mondom keresztény, goj oldalról. Én biztos üvöltenék, ha a mindennapokat minden percben egy ilyen értelmetlen követelményrendszer nyomná a földig.

A nők menstruációs tisztátalanságának ok az Ószövetségben roppant egyszerű: a higiéniai szokások és -lehetőségek lényegesen korlátozottabbak voltak mint manapság, a menstruáció idején a méhszáj kicsit közelebb kerül ilyenkor a hüvelynyíláshoz, vagyis  a tisztátalansági utasítás a nőket védte a fertőzéstől, nem pedig a férfiakat a nők mocskától. A petpalack-probléma ebből a szempontból egy teljesen félreértelmezett, túltolt, értelmetlen követelmény, semmi köze a lényegez.

Mondom ezt a zsidókról, miközben néztem nagyot azon, hogy keresztény barátoméknál simán a három-négy éves gyerek kezébe nyomták a tabletet, keressen mesét magának lefekvés előtt. Más kérdés, hogy megtette, keresett és talált is.

Ahogy az is tény, hogy a magam keresztény liberalizmusával meg hányszor kiakasztottam a magam hitsorsosait, mert nem voltam hajlandó vakon követni szerintem értelmetlen, céltalan elvárásokat. Ahogy aztán én is kiakasztottam a nem keresztény barátaimat a magam keresztény szokásaival: „Ne ba', úrvacsorakor komolyan ott térdeltek egymás előtt és lavorban mossátok egymás büdös csülkeit, télen is, csizmából kivéve is? Pfúj!” Még csak azt sem mondhatom, hogy nincsen benne ráció...

Jöjjünk közelebb: kell-e tejföl a krumplilevesbe, avagy simán tejfölösen vagy paprikás tejföllel a legjobb a krumplifőzelék? Arról nem beszélve, hogy tegye fel a kezét, aki rak a töltött káposztába paradicsompürét? És ki szavaz a ppüré helyett az őrölt paprikára?

Egy, a könyvhöz közelebb álló példa: Deborah szerintem az olvasó embereket leginkább azzal akasztotta ki, hogy elmesélte, nem olvashatott bármit, s ha már szépirodalom, akkor az csak kóser irodalom lehetett (nem, nem a tökéletesen kivéreztetett könyvről van szó), angol nyelvű világi irodalom, semmiképpen, és nem csupán kortárs nem, simán és lazán idetartozott minden, még egy Büszkeség és balítélet is! Tényleg borzalmas. Ezt még én is belátom.

De mondd csak, barátom, parancsolsz netán egy Mein Kampf-ot? Vagy ha valami tömény holokauszttagadó irodalmat, ha kérnél... Esetleg valami jó kis szókimondó, zaftos, lucskos, ragadós, fekáliás hardpornót olvasnál inkább? Ha neked nem, akkor a gyermekednek, unokádnak adhatok esetleg...? 

Ha nem, akkor nem folytatom, mert gondolom, érted már, mire gondolok! 

Aztán eszembe jutott, hogy ha szemléletet váltok, láthatom így is: milyen hihetetlenül őszinte könyv van a kezemben, milyen elképesztő mértékben képes szembenézni még a sajátjainak a hibáival is! Vagyis...

   A VALÓSÁG ÉS A NYILVÁNOSSÁG   

A történet, amit kapunk, önéletrajz. Őszinte, viszonylag szókimondó. Néha nem viszonylag, hanem túlzottan. 

Feldman úrhölgy által elég alapos részletességgel megismerkedünk a  férjének az erekciós szokásaival, illetve az egészségesen működő libidójának a kényszerítő erejével, vajon nem mutat-e fel kísérteties hasonlóságokat mindkettejük családjának azon, az írónő számára roppantul idegesítő viszonyulásával, hogy részletesen és szélesen kitárgyalták egymás között, vajon sikerült-e már a párnak összehozni a deflorációt vagy sem. Ám, miközben persze, a férj és a feleség szempontjából ez is jogosan túlzott nyilvánosság, ők legalább egymás között beszélték ki és meg a valóban csak a párra tartozó eseményt, illetve a hiányát. A könyvön keresztül a férjről azonban bárki olvashatja, hányszor szándékozott kufircolni, állt fel a farka, hogyan dörgölődzött idegesítőn a szerzőhöz, és milyen kis rugalmasan megelégedett volna azzal, ha a koitusz nem is jön össze, de legalább kézimunkában, egykettedük örömére végigjátsszák a dolgot...

Egyfelől nem tudom, ehhez olvasóként mi közöm van? Másfelől nem tudom, mit tesz ez hozzá a részletesség  haszid-rettenethez? Azt elfogadom, hogy a tény, miszerint az asszonyka megnyílási képtelenség, a megfelelő izmok bezáródásának a ténye pszichoszomatikusan a közösség prűdségére vezethető vissza, illetve hogy a fiatalasszony tizennyolc évesen sem volt tisztában azzal, hogy van vaginája, nem csupán húgycsöve, érthető és szükséges információ, mert rámutat valami fontosra. Az, hogy apu fiatal férfi, aki szeretne minél többet szexelni és ha máshogy nem, megelégszik, megelégedne azzal, hogy anyu kiveri neki, szerintem teljesen természetes. Nem haszid-baromság, hanem egy teljesen természetesen jelentkező szükséglet. 

Kérdés tehát, hogy egy önéletrajz meddig mehet el a valóságban még élő szereplők magánéletének, szexuális szokásainak a nyilvánosságra hozásában? Különösen úgy, hogy még a fényképét is közli az álló farokkal dörgölődzőnek. Illetve, hogy ha egy önéletrajz ilyen mélységekben őszinte, akkor vajon kiről nem lehetne a tények megfelelő csoportosításával olyat írni, ami aztán visszatetszést szül

feldmn_unortodox_3.jpg

*

  A KÖNYV MINT SZÖVEG   jó is, meg rossz is. Hogy miért rossz, arról már ejtettem néhány szót (tudod, nincsenek háttréinfók, nincsenek magyarázatok, rengeteg kifejezés, szokás csak úgy lóg a levegőben, magyarázat, így értelem nélkül. Azonkívül, hogy fogalmuk sincsen ennek a magyar származású zsidó szektának a történetéről, egyedi szokásairól, törvényeiről, semmijéről, nagyjából semmiről nem tudunk és nem is tudunk meg semmit. Csak éppen annyit, hogy hüledezzünk az értelmetlen vallásosságon, vaskalaposságon és merevségen. Ez volt az, amiről már beszéltem. 

Hasonlóan zavaró, hogy a könyv kronológiája is bizonytalan. Mintegy zötyögős. Az események tíz évet ölelnek fel, de mi nem haladunk az idővel, csak rá-rádöbbenünk, hogy ja, akkor itt suttyomban évek teltek el. 

Ráadásul rendre szembesülünk azzal, hogy megbecsült szerzőnk milyen szép (a fotók alapján korántsem annyira, persze ettől még lehet igaza, de jóságos egek, milyen akkor a többi?), milyen különleges, mennyire más, mennyire nem átlagos, milyen okos... Konfetti, szerpentin, pezsgő, taps, éljenzés... Öntömjén. Azért az, mert sehol sincsen némi visszatekintő önkritikával helyretéve ez a permanens bleee-szag, ezek a kijelentések sehol nincsenek legalább két lépés távolságból megfogalmazva, valahogy jelenidőben szólnak mindenütt. 

Aztán még: a már említett kulturális különbségek a személyre vetítése, ezáltal az átélhetősége teljesen ki- és elmarad, ezáltal nem marad más, mint a mássággal való csupasz operálás. Ahogy fentebb írtam. Szörnyű dolog, hogy a matrac alá kellett rejteni az Austen köteteket, mert a talmudista nagypapa igen kifordult volna magából, ha azzal szembesül, miket olvas a drága uncsi, de valahogy ennek a szívszorító nyomasztósága egyáltalán nem jött át. Nem járhattak színes ruhában.

Nekem meg éppen az volt a bajom, hogy néha olyan rucikat kellett felvennem, hogy én röstelltem magamat: a nagypapám temetésén nagyon rövid nadrágban és kis fényes csillagokkal díszített pólóban kellett lennem! Tényleg förtelmes, ezáltal gyalázatos volt. Gondolj bele!

Csak hogy tetézzem a sorsom sanyarúságát!

Aztán még: sokat kellett imádkozni. Unalmas volt. A nők helyzete, uramfia (ja, ez itt nem a legjobb szó az elképedésre), nagyi rengeteget sütött-főzött, volt, hogy húsz emberre, ellátta a családot, a konyhába szorult egy életre (komplett anti-NER érvelés), megfosztva annak a lehetőségétől, hogy valaki lehessen. (Nem tudtam szabadulni attól a sunyi, gonosz kérdéstől, hogy csillagom, amíg nagyi szorgoskodott, te kamaszlányként hol az ördögben sunnyogtál, ahelyett, hogy segítettél volna neki? De mert ilyesféle részletek kigabalyítására nincsen elég infónk a könyvben, inkább hagyjuk a kérdést, mert tévedhetek is vaskosan. 

Megalkuvó, hason csúszós, alázatoskodó keresztény párja Feldman úrhölgy tapasztalatainak és felismeréseinek Aldrich És lámpást adott kezembe az Úr című tanmese-könyve, de ebbe most nem megyek bele mélyebben. Az irónia felismerése ismét kötelező!

Nem a fiatalok választották ki a párjaikat, hanem a családok döntöttek, ki kihez fog tartozni. Ez valóban szörnyű lehet át- és megélni, simán el- és beismerem. 

Más kérdés, hogy miközben magamra nézve persze, hogy akinek két anyja van [nekem három volt!] az nősüljön így), de többször gondolkodtam már azon, hogy amióta a mi kultúránkban szabad a döntés, ki-ki maga választja a nagyharangig tartó szívbélijét magának, azóta sokkal boldogabbak a házasságok, nagyobb a családi béke, összetartóbbak a párok? Vagy se? Jó-jó, ez csak úgy zárójelben...

És csupa hasonlók. Na, most, eszembe sincsen azt állítani, hogy bárki számára ez az ideális környezet a személyiség és a képességek kiteljesedéséhez. Mert vita nincsen, hogy ugyan, dehogyis, mindez magában hordozza a személyiségi és szabadságjogok alapvető eltiprását és a személyiség sérülésének a nagyfokú valószínűségét. Ez kétségtelen. 

De ennek érzékeltetéséhez sokkal többre lenne szükség, mint amennyit Feldman úrhölgy képes volt beletenni ebbe a vaskos személyes bosszúba. Nem vagyok igazságos, ha azt mondom: Dickens. De akkor sem, ha azt mondom Viviane Villamont és Kisdarázs. Nem is folytatom a sort. Vagyis az Unortodox-ból hiányoznak az irodalmi eszközök annak érzékeltetésére, hogy miért élhetetlen és elviselhetetlen Deborah számára a zsidó szektában való élet, ezért az irodalmi eszközök hiányát a olvasókban levő másság, a más kultúra iránti tök természetes fenntartásokkal és tartózkodásokkal helyettesíti. Nem mondom, hogy eredmények nélkül. De azt igen, hogy ez nem teljesen tisztességes módszer, a könyvet pedig tőlem ugyancsak eltávolítja. Nem a másság ájult tisztelete mellett érvelek, dehogy. Semmi sem lesz csupán attól jó, hogy más. Ha bárki úgy gondolja, hogy de, az vaskosan ostoba. 

Nem elfogadható számomra sem ennek a szatmári haszid közösségnek az elvárás rendszere és életrendje. De ezt a szöveg irodalmiságával és nem a nyers ösztönökre, mi több, az ellenszenvre való nyers építéssel illet volna elérni. (Egyetlen, valóban mélyen megrázó eseménysort mesél el a szerző: egy haszid apuka levágja a fia nemiszervét, majd elvágja a torkát a gyereknek, mert az masztrubált. A halottat két napon belül eltemetik, és semmi következménye nem lesz a gyilkosságnak, mert az vajon kinek használna, ellenben mennyire rontaná a közösség renoméját. Nem vonom kétségbe, hogy igaz a történet. Innen nézve gyakorlatilag köztörvényes az egész szatmári közösség. Ez a történet önmagában megérne egy regényt, olyan drámai mélységek vannak benne, hogy csuda! Gondolj csak bele. Ennek ellenére Feldman úrhölgy sorsában a legdrámaibb dolgok közé tartozik, hogy vacak szabású szoknyákat volt kénytelen hordani farmer helyett, és asszonyként parókát kényszerítettek a fejére, nehogy a haja természetességével rossz gerjedelmeket keltsen illetéktelen férfiakban. Nem mondom, hogy nem áll meg ettől is az ész, de ha viszonyítunk a két történet között. a különbség zongorázhatatlan és nem elsősorban a borzalmak mértéke miatt. 

Mindennek ellenére a könyv nem olvashatatlan. Akkor sem, ha tele van a kifejtés hiánya miatti következetlenségekkel. (Deborah elmegy, hogy megtanuljon autót vezetni. Örül, hogy nem látszik még rajta a terhesség, majd pár mondattal alább már alig fér el a pocakjától a kormány mögött. Vagy: visszamegy egy látogatás erejéig a haszid közösségbe, a gyerekek a kinézete miatt az utcán csúfolják, hogy goj (nem zsidó, világi ember), majd megint pár sorral alább arról olvasunk, hogy elhatározta, többet nem öltözik úgy, mit egy haszid zsidó.) Vaskos könyv, de nem mondom, hogy ad alkalmat az unatkozásra. Csak komoly hiányérzetet hagy maga után írástchnikailag, koncepcióját és dramaturgiáját tekintve is. 

 

Libri, Budapest, 2020, 396 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634330271 · FordítottaGetto Katalin

6/10

2020, december, tegnap jártunk a Spartacus-ösvényen kirándulni, nagyon hideg volt, de csuda jó kedvű volt a társaság

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr4916279568

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása