Szubjektív olvasónapló a XXI. század elejéről

Moha olvasónaplója

Moha olvasónaplója

Petőcz András: Születésnap

A várvölgyi kétszemélyes Domonkos-tál és Petőcz regényének mély parallelizmusa

2021. július 25. - Mohácsi Zoltán

petocz_a_szuletesnap.jpg

A Napkút Kiadótól kaptam meg Petőcz András egybe kötött sorozatát. Idegenek a címe. Kimondottan tetszett a könyv. Amikor elolvastam, körülnéztem a két kedvenc antikváriumos oldalamon (mármint nem az enyémek az oldalak, hanem az én kedvenceim), és rögtön találtam is tőle egyet mást. Amit, mert filléres tételek voltak, azonnal meg is rendeltem.

S abban a minutumban jól meg is tréfálódtam. Mert ennek a kötetnek van egy ikre. Bár nem is jó szó az iker, mert furcsa iker az, akinek a külseje teljesen más, mint a tesójáé, csak belülről ugyanaz.

A tesó címe: Egykor volt házibarátaink. Azt, hogy tesó, csak itthon vettem észre, amikor nekiálltam beleolvasni a könyvekbe.

Na, most mindezt csak azért mondtam el, hogy eljuthassak a könyviker címéig. Amiben két tanulság is rejlik. Az egyik személyes. Azt kicsit később mondom.

A NEM SZEMÉLYES TANULSÁG
Az Egykor volt házibarátaink cím szerintem sokkal jobb ennek a kötetnek. Meg a borítója is találóbb. 

petocz_a_szuletesnap_evhb.jpg

Nem jó ez sem, de jobb a témához, mint a jelen kötet romantikát, muzikalitást, nőies témát sugalló kompozíciója. A születésnap cím ráadásul ezer másikat idéz. Nem sorolom, tán elég, ha csak Szabó Magdát említem. Az Egykor volt... játékosságot, könnyed szórakozást, némi nosztalgiát ígér, és tartja is a szavát. A születésnap félrevezet. Az Egykor volt... a lényegre utal. Hm... Mondjuk a „házibarát” szó félreérthető, -értelmezhető. Mert ugye ezzel a szóval jelölik a feleség házhoz járó szeretőjét. S ebben a könyvben nem erről van szó. Lehetne, de nincsen.

SZEMÉLYES TANULSÁG
Úgy látszik, minden családnak meg van a maga barátkeresztje. Vagy barát-holdudvara. Ami nem mindennapi. Őrült. Sajátos. Extrém. Fárasztó. Tiszteltre méltó. Az ember néha letagadná e holdudvar tagjait, néha messzire kívánja őket, de mégis képtelen nélküle meglenni. S a holdudvar tagjai részévé válinak a családi legendáriumnak. Legyen az a nagybácsi, a nagynéni, az unokatestvér, a mindig rosszkor megjelenő vidéki rokon, a sarki fűszeres, a hentes vagy a trafikos, a szomszéd, az elcseszett, a szórakozott, a művész, a tudós és a többi jóbarát, 

S író-olvasó emberek, ki nem gondolt még arra, hogy ezeknek a házibarátoknak a történetét, de leginkább a sztorijaikat meg kellene írni, meg kellene örökíteni, mindenképpen meg kellene osztani az utókorral, mert az nem lehet, hogy ezek a sztorik elvesszenek!

Paszuly ott fent a hegyen, amikor sast látott, mi kérdeztük, hogy hol, mire ő lemutatott alattunk az erdőre: „Látod ott azt a fát?”.

Vagy amikor B. Laci lábába a bátyja Sanyi beleállította a Szentendrei-szigeten a pár perccel előbb faragott kis lándzsát. „Hülye vagy?” – kiabálta Laci, miközben húzta kifelé magából a fegyvert, de Sanyi nem tudott egyből válaszolni, mert fuldokolva röhögött, végül könnyes szemmel, levegőért kapkodva, szakaszosan csak sikerült bocsánatot kérnie, és még mindig röhögve kipréselnie magából, hogy mennyire sajnálja.

Vagy ahogy a kiköszörült kanalakkal vágtuk fel az óbudai piacon, zárás után a teljesen tiszta, csak erre a célra odaállított szemeteskukákból kiszedett, de azért a kútnál (akkor ég volt kút) lemosott dinnyéket: reccsent a héj, csorgott az állunkon a dinnyelé, s mi röhögtünk egymásra, hogy de jó, ennyi ingyen dinnye, mindennap; de otthon persze nem tudták, hogy kukákból dinnyézünk, mert az lett volna a hűha, ha tudják!

Vagy az, hogyan nézett ki Prof szobája: apám, a szekrény tetején aludt, és mindenhol ott voltak a kreálmányai, például az a papírból készített, mit készített, ALKOTOTT üveggolyó pálya, amivel Ágival (micsoda teste volt, engem irigyelt miatta mindenki, apafej, ha tudnád!) órákig néztük, ahogy gurultak, pörögtek, zuhantak lefelé a lejtőkön, kerekeken, kis kosarakon a színes golyók.

Profék lakásáról meg az jut eszembe, hogy egyszer megkaptuk a kulcsát Ágival, hogy legyen hol, már csak a mikort kellett egyeztetnünk, és arra figyelnünk, hogy Paszuly, Prof öccse x órakor hazajön, addigra tűnjünk el. Paszuly előbb jött haza, mi meg éppen akkor kavarodtunk ki egymásból Ágival. Prof szobája a lakás középső traktusában volt, ahhoz, hogy elmenjünk, át kellett menni az egész előszobán, el a konyha előtt, a fürdő előtt, a wc előtt és a kis szoba előtt. Tréfás volt a szitu, alig tudtuk visszatartani a nevetésünket. Hát még akkor, amikor Paszuly a magánya tudatát teljes mértékben kiélve el kezdett élni: böfögött, fingott, énekelt... Majd volt egy pont, amikor szerencsénkre elment fürdeni. Akkor kislisszoltunk a lakásból, el a konyha, a wc, a fürdő és a kisszoba előtt, behúztuk magunk után az ajtót, de már ahogy kiléptünk a folyosóra kirobbant belőlünk az elementáris röhögés, mert elképzeltük, az általunk okozott zajoktól Paszuly mennyire beszarhatott. A röhögéstől alig tudtuk elvonszolni magunkat a liftig, hogy végre teljesen eltűnhessünk a képből. 

Vagy az, na, hallod, amikor Gyuszika a még lebetonozatlan Duna-parton, úton a Hajcsi felé a bicajával nekihajtott egy kőnek, átrepült a kormány felett, csak egy fecske fürdőgatya volt rajta, semmi más, és fejjel előre bele a csalánbokrok tömkelegének a közepibe, de úgy, hogy az eséstől még bucskázott is egyet; mondhatom, úgy nézett ki, mint egy cseszett nagy Túró Rudi, pöttyös volt tán még a fürdőnaci alatt is mindene, amiről ő egyébként meg volt győződve, hogy neki abban csont van, és nem tudtuk meggyőzni, hogy mekkora barom...

Abba kell hagynom... Elragadtattam magamat. S pedig ez csak a kezdet. Mindössze a gyerekkorom elsőre eszembe jutó randomságai. A házibarátokról igazából még szót sem ejtettem. Nem is kezdek bele, olyan végtelen hosszú lenne, de olyan...

Na, ezt írta meg Petőcz András. Mármint nem az én emlékeimet, hanem az enyéimnek megfelelő sajátjait.

Nem egyedi eset. Számomra a legemlékezetesebb hasonló Méhes György sorozata a családjáról és a barátaikról. Máig kedvencek ezek a könyvek: Tatárok  tengeren, Micsoda társaság!, Leleplezem  családomat, Kilenc vesszőparipa, Családom rémtettei.

A SZOKÁSOS KÉRDÉS: ÉS MILYEN A KÖNYV?

Jó. Szórakoztató. Tréfás. Igen könnyen fogyasztható. Olvastatja magát. Nem enged el. Röhögős. Néha mélázós. 

De tényleg csak mozaikokról van szó. Történetmozaikokról, amik a ki nem mondott családnév nevű család környékén történtek. Emberekről, akikkel jól összesodorta őket a jó Isten, a sors, az élet, akikkel összecsattantak, akár a biliárdgolyók a zöld posztón, csatt, és már ment is mindenki a saját útjára, intermezzók egymás életében, s lásd, mégis könyv lett belőlük!

Tény, Petőcz András nem hagyja zavartatni a szereplőket a történelem által. Illetve az által sem. Meg a szociális gondoktól sem. Meg társadalmi feszültségektől sem. Meg úgy nagyjából semmitől sem. A figurák, akik egyébként igencsak elevenek, mindössze élnek a nagy- és vakvilágba, a maguk ostoba, merev, játékos, nevetős következetessége, következetlensége szerint. Általában meghökkentenek, de mégis csak jobbá teszik maguk körül a világot. Nem szakadnak ki a környezetükből, legalábbis nem élnek légüres térben, de élhetnének bármikor, csak az élettel kapcsolatos dolgaik kötik őket egy adott korhoz, semmi más. 

petocz_a_szuletesnap_pa.jpg

Szóval ez a könyv az a fajta könyv, amit x évente újra elő lehet venni. Sőt, újra  el kell olvasni. Mert szórakoztat, nevettet. És úgyis elfelejted, mi történt benne, csak a hangulata marad meg. Csak az, hogy nagyon jó volt olvasni: kikapcsolt, kicsit átmelegített, kicsit visszaadta a hitet az emberekbe: abba, hogy ha nincs is tanulságuk, néha kifutásuk sem, mégsem mindenestül értelmetlenek az emberi kapcsolatok. Meg persze, minden ember sziget, de hajózni, kikötni éppen ezért érdemes. És így tovább... Csak semmi nagyot mondás, semmi végső tanulság-levonás. Miért, van tanulság, érdemes levonni, változik bármi is, ha levonjuk, akár kicsiben, akár nagyban?

Meg azt is mondja a könyv, hogy tulajdonképen sokkal jobbak az élet kis eseményei, mert a nagyok a legtöbbször visszavonhatatlanok, tragikusak, ha nem önmagukban, akkor kifutásukban,

VICC

– Tegnap volt a Józsi esküvője. Te ismered az asszonyt. Szerinted milyen lesz a házassága?
– Majd elválik!

S az élet, gondolkodj el egy pillanatra, végső soron nem arra való, hogy élvezzük? Dehogynem! Persze, simán és gyakorlottan meg tudjuk találni, hogy aktuálisan éppen mi miatt szomorkodjunk, dühöngjünk, essünk kétségbe, de ugyanezzel az erőbedobással megtalálhatnánk azt is, ami szép, derűs, kedves és mulatságos. 

Petőcz András ideáig nem megy el. Ő csak mesél. Emberekről mesél. Kis történeteket. Amik semmit nem fognak megváltoztatni, olyan kicsik. Vagy talán mégis? Most mosolygok. 

Hogyan is érzékeltessem neked, mire gondolok... Aham! Mutatok egy fotót, nézd csak! Csak előtte néhány szót mondok.

Tegnap autókáztunk. A tapolcai szállásunkról indultunk, több felé jártunk, Balatonedericsen megnéztük a rettentő állapotban levő, sokkal többet érdemlő Fekete-kastélyt, ahol éppen szelleműzés-, -idézés folyt. Bementünk az Afrika Múzeumba, felmentünk a Szépkilátóba, majd elautókáztunk Magyarország legjobb nevű helységébe, Vindornyalakra (gondolj bele, ebben a névben minden benne van, amiért élni érdemes!), majd egy bizonyos pontról felsétáltunk a zalaszántói, buddhista Béke-sztúpáig. Lefelé jövet már éhesek voltunk. Ugyan a környék árai a budapesti árakhoz képest nem barátiak, most mégis egy étterem mellett döntöttünk. Pár napja elautóztunk a várhegyi Szent Domonkos étterem mellett. Nagyon tetszett, de akkor nem mentünk be. Most igen. Nézegettük az étlapot, és én ajánlottam gyönyörű páromnak, hogy rakjunk az arcunkba egy két személyes Domonkos tálat. nem tudtuk mekkora, de sokat mondó volt, amikor a kedves, figyelmes felszolgáló úriember megkérdezte: 

– Kérnek hozzá savanyút? Van zöldség a tálon. Vagy megnézik előbb, mi minden van rajta, és akkor döntenek?

Nem kértünk savanyút. Embert próbáló feladat volt így is legyőzni a mennyiséget. Nem sokon múlt, de végül alulmaradtunk. 

 S akkor itt van a fotó a Domonkos-tálról. Nem lett a legjobb (én készítettem) mert nem hozza ki a valós mennyiséget. Mindössze érzékelteti. De némi fogalmat csak ad róla! Ahogy SzFT fogalmazta: isteni finom volt rajta minden. Nem volt olyan, ami ne lett volt finom, csak akadt, ami finomabbra sikerült mint a többi.

petocz_a_szuletesnap_kaja_b.jpg

Na, akkor most jön az absztrakció! Ez a Domonkos-tál hihetetlenül guszta, bőséges, nyálcsorgató, éhségűző gasztronómiai alkotás. Ha megeszed, megeszitek, éhes nem maradsz. Hacsak nem vagy egy Bábel Ábel. (Lehet, hogy jellemez, de ez az Ábel a gyerekkorom egyik kedvenc verse volt.) 

Gondolom, kétségtelen, a tál tartalma az éhségedet garantáltan elmulasztja. De ennél sokkal többet tesz. Kezdetben nem tudod, hová kapj, mit szedj magadnak, minek adj elsőbbséget a kóstolásban. Aztán kialakul a sorrend, amikor elkezdesz előbb zabálni,majd komótosan falni, aztán megfontoltan csócsálni, majd levegőért kapkodva elkeseredetten legyőzni, ami még a tálon van. Ebben a szakaszban már inni is kell valamit. 

A Domonkos-tál lokálisan helyreállítja a világ helyes folyását. Nem szűnik meg tőle a gyűlölet, a kizsákmányolás, a szegénység, a gyilkosságok, a rablás, a politikai csatározások, a hazugságok, a félrevezetések, nem lesz tőle alacsonyabb a halva-születések, a Down-kóros gyerekek száma, nem állnak le tőle tornádók, a vulkánkitörések, a napviharok. Igazából nem történik semmi ilyesmi. Miért is történne? Csak számodra lesz óriási jelentősége a Domonkos-tálnak: gyönyörködteti a szemedet, behunyt szemű gasztronómiai orgazmusok sorozatában részesíti az ínyedet, kellemesen elfészkelődik a gyomrodban, kiszorítva onnan a levegőt, felszívva a gyomorsavadat. Kisimul tőle az ég, értelmét nyeri a létezés, és mellékessé válik az összes metafizikai kérdés, jelentőségüket veszítik a mindennapos nyűglődések. Teljesen.

Igaz, átmeneti a harmóniának ez a kulináriából fakadó ommm-békességes megjelenése, de mégis kétségtelen a megjelenése. S már az első falatoknál jelentkezik, de csak akkor tudatosul, amikor a komótos falás stációjához érsz. Addig a nyers, tiszta élvezet teljesen lepányváz mindent, semmi tere sincsen a gondolatoknak, összegzéseknek, összefoglalásoknak. A komótos falás már enged valamennyi tudatosságot. 

Az életben minden elmúlik. Nem lehet örökké aludni, szeretkezni, sétálni, pancsolni, inni, olvasni, írni. A ciklikusság, a belső igények perisztaltikus jelentkezése adja meg a dolgok igazi belső értékét. A folyamatosság brutális értékcsökkentést váltana ki. Ezért sem eszik az ember mindig Domonkos-tálat. Szükség van a spenótfőzelékre és a rakott cukkinire, hogy méltóképpen ünnepelhessük, amikor ez a csoda érkezik. 

Aztán megesszük. De amíg tart az étkezés, majd a puszta emléke is arról beszél, győzködnie sem kell, hogy érdemes volt megszületni, jó dolog élni, lélegezni, látni, szagolni, ízlelni és szeretni. 

Érted már a Domonkos-tál és a Petőcz-regény jelentőségének az összefüggését? Ugye, hogy egyértelmű? 

*

Azon gondolkodom, hogy mondtam-e ár bármit Petőcz Andrásról? Te hogy emlékszel? Én sehogy. Megnéztem. Annyit írtam róla, amennyi pont elég: egyidős velem, tehát az ötvenes évei közepén jár, és harmincegynéhány könyvet írt. Szerintem ehhez képest annyira nem ismert író. Pedig akár erre a könyvére gondolok, akár az Idegenekre, igencsak megérdemelné, hogy az legyen!

 

Palatinus, Budapest, 2006, 194 oldal · ISBN: 9789639651203

7/10

2021 július vége, megint jön a dögletes kánikula, de tegnap még csuda jó idő volt, és láttunk egy csomó mindent!

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr5116595746

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása