Kezdjük az alapoknál!

Alig vannak. Kaszás István fizikus, nem irodalmár. 1949-ben született, e könyv megjelenésekor tehát huszonhét éves volt. Aztán 1980-ban jelent meg még egy fél könyve. Azért fél, mert Kasztovszky Bélával osztozott rajta. A fél regénynek, ami szintén elbeszélésekből áll A felderítő a címe. Ezen kívül öt elbeszlése a Galaktika 27. és 13. számában. Ennyi. Sajnálatos módon. 

Az áll a könyvecske belső címlapján, hogy regény. Meg erről beszél Kuczka Péter is az utószóban. Nem ok nélkül, de nem teljes joggal.

A  sztori, ha akarom, valóban teljes egészet ad. De ne számíts koherens, egybefüggő történetre. Már csak azért se, mert a könyv két része, az első és a második között pontosan nem meghatározott az idő, de több száz, sőt, inkább több ezer év telik el.

Ez a két tény, a mozaikosság és a férfiasan nagy ívű, átfogó, mindazonáltal mégis a mostanra koncentráló rálátás, na, kit juttatott eszembe? Úgy van, Asimovot! Akinek akkor, amikor ez a könyv megjelent, még csak az Alapítvány trilógiáját olvashattuk magyarul. Öt évvel korábban, mint amikor ez a könyv megjelent. Vagyis volt modellje Kaszásnak.

Ám amennyire eszünkbe juthat a megközelítésről a nagy előd, a tartalomról éppen ekkora joggal villanhat be egy másik név, illetve a zsáneren belüli irányzat: a katonai sci-fi. Ami akkoriban itthon egyáltalán nem volt ismert, így divatos sem lehetett. Csak összehasonlításul: O.S.Card alapműve, a Végjáték 1985-ben jelent meg, Scalzi Vének háborúja című könyve pedig 2012-ben. 

Örök kérdés bennem az irodalmi elsőség, eredeti ötlet témája. Egy téma, momentum ismétlődésénél manapság úton-útfélen előkerül a másolás, a plágium vádja. Ellene piedesztálra emelve az eredeti ötlet, az addig nem olvasott, nem látott szemléletmód. Ami egyrészt persze, mi az, hogy, nagyon is. Mert az ötlet klónok jobbára a közelében sincsenek az eredeti műnek. És lássuk be, ki a csuda kíváncsi ugyanarra többedszer, egyre gyengülő minőségben? 

S még itt tűnődhetünk, hogy melyik rosszabb, az, amikor magát a zsánert nyúlják le, hogy az eredeti farvizén ellébecoljanak, vagy amikor a stílusba helyezkedik bele valaki (például: „Rejtő Jenő humorának méltó utódja”). Vagyis megkapjuk ugyanazt, B-kategóriásan. 

De erről meg két dolog jut eszembe. Az egyik irodalmi. Állítólag Shakespeare-nek nem volt egyetlen eredeti sztorija sem. Mindet úgy találta. Felvette, leporolta, áthegesztette, átdukkózta, oszt' kész is a remake-ek sora! Anélkül, hogy egy másodpercig is önmarcangolta volna magát egy eredeti sztoriért. Tehát az eredetiség nem volt alapvető elvárás. 

(Azt csak csendben jegyzem meg, ami már sokszor eszembe jutott, s most éppen a heti 168 órában megjelent Rudolf Péter-interjú kapcsán. Rudolf azt mondja, Shakespeare színháza népszínház volt. Vagyis az előadások a plebsznek szóltak. Ha nem is vásári komédiák, de olyan darabok mentek itt, amit az akkori tömegek képesek voltak megérteni és befogadni. Ma pedig és egyre inkább így van, Shakespeare a magas művészethez tartozik, a nyelvezetét, a tempóját a hosszú monológjait egyre nehezebb befogadni.)

A másik, ami eszembe jutott, zenei. A Led Zeppelin a rockműfaj egyik műfajteremtő óriása. Követni, utánozni nem érdemes, ki a fene akar örök második lenni? Azonban van ma egy baromi érdekes banda. Greta van Fleet a nevük. Mintegy véletlenül bukkantam rájuk, csak úgy homloktérbe kerültek. Az első pillanatban meghökkentett az énekes srác hangja. Meg a kinézete. Ilyen falzett hanggal, barátom, eddig csak Robert Plant-et és Jon Anderson-t hallottam énekelni. Aztán figyeltem fel a zenére. Először arra, hogy stílusában tökéletesen Led Zeppelin. Aztán arra, hogy egy fia koppintás sincsen benne, úgy eredeti az egész, ahogyan van. S úgy zene, ahogyan van. Az Age of Man című számok például olyan hatással vannak rám, mint a Vágtázó Csodaszarvas Fohász egy lóhoz című száma: pörögni, forogni kell tőle, az ég felé tárni a kezemet, és hálásnak lenni, hogy élhetek. Tanulság: a csuda tudja. Annyi minden esetre bizonyossá válik, hogy önmagában sem a téma, sem a stílus lenyúlása nem tesz semmit sem vacakká, sem jóvá. Úgy fest, ha értő, avatott kézzel nyúlnak a művészek bármelyikhez, abból csuda remek dolgok születhetnek. 

Régi, hard sci-fi, semmi új nincsen benne

Kaszás regénye 1976-ban jelent meg. Akkoriban, ugye, a magyar könyvpiacot nem árasztotta el a közel naprakészen megjelentetett sci-fik tömkelege, és egy átlagos atyánkfiának semmilyen formában nem volt rálátása a nyugati megjelenésekre sem. Vasfüggöny, ugye. A húszas évei közepén járó Kaszás tehát ekkor jelentette meg a könyvét. Vagyis az akkori viszonyok szerint a Móra Kiadó akkor jelentette meg a könyvét. 

Kuczka Péter a magyar sci-fi kiadás nagy dojenje, a Galaktika folyóirat és a Kozmosz Fantasztikus Könyvek szerkesztője volt. A magyar sci-fi szeretők nagyon sokat köszönhetnek neki. De állítólag nem volt egyszerű magyarként a figyelme homlokterébe kerülni. Kaszásnak sikerült. Az első leadott kéziratával. Kuczka nem győzi őt dicsérni az utószóban. Titán a semmiből. 

Ma meg azt olvasom róla a Molyon, hogy hm, semmi új nincsen benne, sima hard-, meg katonai sci-fi, ugyan mennyi ilyet olvastunk már azóta, lerágott csont, uncsi... És a többi. Én meg csak nézek az igazságtalan ítélet miatt. Hát persze, egy majdnem ötvenéves könyv van a kezünkben. De milyen logikátlan már felhánytorgatni neki, hogy a megjelenése után milyen sok hasonló jelent még meg! Hogy a zsánere olyan végtelenné vált, amelyben újat alkotni már szinte lehetetlen, ezáltal bizonyos klisék rendre ismétlődnek az új művekben is. És a többi...

Úgy gondolom, az alapvető kérdés az, mennyire jó olvasni egy könyvet? Tudomásul véve, hogy óhatatlanul vannak bizonyos jegyek, jelek, amelyek elválaszthatatlanok a kortól, amelyben született. 

Szóval mennyire jó Kaszást olvasni ma? A generációs különbséget nem tudom belekalkulálni. Mármint azt, hogyan hat egy mai, fiatal olvasóra egy fél évszázados sci-fi. Már amennyiben a mai fiatalok közül olvas még egyáltalán valaki. Én akkoriban voltam kiskamasz, amikor a könyv megjelent. Vagyis a hasonlókon szocializálódtam. Nekem ezáltal semmi anakronizmust nem jelent az olvasása.

De mert azóta jó néhány év eltelt, én meg közben olvastam ezt-azt, minden természetes nosztalgia ellenére kialakult valami távolság köztem és az akkori kor között. Ennek ellenére nyilván nem úgy olvasom ezt a könyvet, ahogyan egy mai fiatal olvassa. Mérlegelve és kalkulálva azt mondom: nincsen ezzel semmi baj! Élvezetes, néha meglepők a csattanók, néha elgondolkodtató a mondanivaló, érett, kiforrott, többnyire következetesen építkezik.

Amikor nem, arról alább. 

Zökkenet

Kaszás témája a kapcsolatfelvétel más fajokkal. Nem optimista. Úgy gondolja, még az is benne van a pakliban, hogy észre sem vesszük a másik fajt. Meg az is, hogy kiirtjuk őket. Meg az is, hogy ők irtanak ki minket. Sokesélyes a történet.

Mert ahogyan egy szereplő megfogalmazza: mi, emberek, embert keresünk a Galaktikában. Ha nem is humanoidot, de legalább legyen keze, lába, feje, legyen érzékelhető civilizációja, technikája, házai, közlekedési eszközei. Miközben ezek mindössze a mi elvárásaink. Ebből lehet nagy baj. (Vesd össze: Lem Solarisával.)

Meg némi szerkesztetlenségből is. Nem is értem, komolyan sem a szerzőnek, sem a szerkesztőnek nem tűnt fel, ami a mezei olvasónak szemet szúr? 

A könyv két részre oszlik. Az első rész az emberiség és a másikok háborújáról szól. Ami eljut a végéhez. Aztán a második rész arról, hogy az emberiség az első részben taglalt események után sok száz, ezer évvel terjeszkedik a Galaktikában és retteg attól, hogy létre jön az első találkozás. Micsoda? A hanyadik? 

Mert ugye, az első részben az már létrejött. Majdnem bele is pusztult az emberiség. Ilyenkor írják a kommentekbe, hogy wtf? Avagy mire nem figyeltem olvasás közben?

De ahogyan a fejezetem címében írtam, ez a két kérdés csak zökkenő. Engem legalábbis nem ábrándított ki. Sőt, csak a történet „csak zökkent, meg sem állt” (LGT: Búcsú). Persze simán el tudom képzelni, hogy valaki másnak ez kisiklatás. 

Az első regény

Kaszás Istvánnak ez az első regénye. Gondolom, akkoriban sokan reménykedtek abban, hogy sok másik követi majd. Nem követte, ez lett sajnos az utolsó is. Még néhány elbeszélés, egy fél könyv, és ennyi lett az életmű. Roppant sajnálatos. 

Mert nem csak a műfaj volt ígéretes (tudod, katonai sci-fi), hanem a felépítés is, ezzel a századokon át elmondott történettel. Az emberiség jövőjének történelmével. Meg azzal a mondanivalóval, hogy az emberiség örök öröksége, az agresszió végül hová vezethet. (Nem mondom meg, hová, csúnya spoiler lenne.)

Tény, ebben az első könyvben felismerhetők egyes nagy elődök. Az első elbeszélés poénja nekem például minden rossz érzés vagy plágiumgyanú nélkül Lem-et idézi. De csak azért, mert az emberi gondolkodás olyan, hogy polcokra, fiókokba helyezi a dolgokat, hasonlót a hasonlóhoz, akkor is, ha csupán a körülvevő világ könnyebb értelmezése miatt szelektál és kapcsol össze dolgokat. Néha olyanokat is, amik nincsenek feltétlenül egy logikai láncon. Az Asimov-hasonlatom sem biztos, hogy sziklaszilárd, lehet, hogy csak én is polcolok és fiókolok, hogy segítsek elhelyezni Kaszás művét. És simán lehet, hogy félrevezetek, negatív előítéletet keltek a felfedezni vélt polc-fiókkal. Tudod mit, felejtsd is el! Inkább csak juss hozzá, és olvasd a könyvet, jobban jársz. Mert jól jársz vele, ezt ígérem neked! 

Azért jársz jól, mert jól megírt, okos, érdekes, izgalmas könyv ez. És semmi érdekem nem fűződik ahhoz, hogy ezt mondjam: az állításomat a lelkesedés íratta velem. A hívószavak tehát: galaktikus birodalom, űrháború, robotok, megelőző csapás, veszélyben a Naprendszer. Uzsgyi, futás a könyvért!

Vasárnap délután van, ülök kényelmesen a heverőnkön, felébredtünk, összebújtunk, olvasgattunk, írogattunk, megebédeltünk Szerelmetesfeleségtársammal, közben megnéztünk egy maratoni filmet (Sráckor: ajánlom!), majd elmentünk kicsit bringázni, most újra a heverőn heverek, besüt a Nap, „béke van végtelen” (megint LGT), írogatok, SzFT a személyi edzésének a tervét lapozgatja a neten. Szeretem a kényelmet, nem vagyok kalandvágyó, felőlem akár tök ismeretlen maradhat az Alfa Centauri. De ha akkor élek, a részemről sem Indiát, sem Amerikát nem ismerné a mai napig a világ. Semmi gondot nem okoz számomra, hogy a hétvégén sehová sem mentünk, semmi különöset nem csináltunk, csak ebédet. Na, jó, azért még életre masszíroztam SzFT rakoncátlankodó laptopját is, újrahúztam, beállítottam a mentéseket, hogy nyomtatni tudjon, meg mindent. El voltam vele. mert megint voltak érthetetlen, értelmezhetetlen dolgok... De mondom, semmi különös tevékenység nem volt. Nem vagyok egy nyüzsgős típus, teljesen empatikus vagyok Bilbo Bagginssal, amikor a törpék és Gandalf meglátogatják A babó (A hobbit) elején: menjen a franc a sárkány ellen harcolni, amíg a kerti padon ücsörögve pipázni is lehet!

A regényben két helyen is elhangzik, hogy egy közösség halálát mindig az okozza, ha a kezdeményező szellem kivész belőlük, és jól elvannak a maguk szűkebb-tágabb burkában. Nem tudom... Nem értem, miért lenne ez baj? 

Már csak azért is ellentmondásos ez a meglátás, mert kiderül, a Nagy Ellenfél Civilizáció már régen lemondott arról, hogy technikai civilizációt tartson fent. Csak azért veszik elő a tudásukat, mert az ember nem bír magával, lépniük kell, ha továbbra is élni akarnak. Vagyis békés passzivitásban, mintegy szemlélődve, űrbuddhista módon mindössze köldöknéznek, senkinek, semminek nem ártva. Kár őket csesztetni, mert ha felnéznek a köldökükről félelmetes ellenfelek... (Ez a párhuzam már bizonyosan nem igaz rám.) 

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1976, 230 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632111184

8/10

2021 szeptember közepe, vasárnap reggel van, korán ébredtem, gyönyörű hitvesem odaát békésen alszik, én meg egy másik szobában ülök, kávézok, Vörös Istvánt hallgatok (nem vagyok tőle elalélva; „Anyu levelei”) és írok.