Szubjektív olvasónapló a XXI. század elejéről

Moha olvasónaplója

Moha olvasónaplója

Dudás Diána: Az én szcientológia sztorim (Egy volt szcientológus igaz története)

Egy őszinte, önboncoló, önfeltáró beszámoló öt démoni évről, amit a szerző a bolygónk megtisztításáért áldozott

2022. január 09. - Mohácsi Zoltán

dudas_az_en_szcientologiai_sztorim.jpg 

A jó Isten, az ördög, a csuda tudja miért érdekelnek a szabadulástörténetek.

Nem úgy általában a bármilyen szabadulásokról szólók mint például a Pillangó, hanem a szellemi szabadulások történetei.

Legyen a szabadulás alanya akár egy politikai eszme (Koestler), akár egy-egy vallás, egyház köteléke (Bartus László, Bónyai Péter). 

Az ilyen történeteknek a két végpontja az igazán érdekes számomra: a bekavarodás és a kikecmergés. Egyik érdekesebb mint a másik.

Mindig is foglalkoztatott, hogy egy embertelen, diktatórikus eszme miképpen uralkodhat el az egyénen, egy közösségen, egy társadalmon.

Ahogyan az is foglalkoztatott, miként lehet megszabadulniuk azoknak, akik hisznek is benne, részt vállalnak a kiépülésében, a fennmaradásban. . 

Bizonyos mértékig (nyomatékosan csak bizonyosig) magam is érintett vagyok a kérdésben. Igaz, a szcientológiához soha, semmi közöm sem volt. 

S még valamit előre kell bocsátanom: az értékelésem megírása után elolvastam, mit is írtam egy másik volt szcientológus, Bónyai Péter könyvéhez. Meglepő vagy sem, de ezen és azon értékelés, pontosabban a könyv tartalmához fűzöttek között komoly átfedések vannak. Ismétlés a tudás anyja, én meg nem is emlékeztem arra, mit is írtam amoda. 

Szcientológia. Ofi barátom szerint, és ő nagyon sok mindent tud (és rengeteg mindent sokkal jobban), a szció a rengeteg, bugyuta marhasága mellett mond egy csomó minden nagyon klassz dolgot is. Csak ki kell szőrözni a tengernyi irodalomból (már amelyik egyáltalán a kezünkbe kerülhet), hogy melyik-melyik. Nagyjából ugyanezt mondta egy volt főnököm, aki egy protestáns egyház tagjaként vezetett egy kis informatikai vállalkozást. 

Számomra a szció mindig egy érthetetlen, légből kapott, amerikai csilivili volt, aminek se füle, se farka. Soha nem merültem benne nagyon mélyre, a marhaságai annyira fáraszottak. Az embertelen rendszerével csak később szembesültem. 

A tanításaik marhaság-szintje akkor lett Csimborasszó-magas számomra, amikor egy nagyon kedves, szciós ismerősömet a szcientológia egyház-mivoltáról kérdeztem. Fel nem foghattam ugyanis, és azóta sem, hogy mi a fenétől egyház valami, aminek semmi köze nincsen semmihez, ami egyház?

Nos, a kedves ismerősöm sem tudott erre válaszolni. Csak nyökögött. Ráadásul a beszélgetésünk közben (ami nem szemtől szembe, hanem e-mailen zajlott) szembesültem valamivel, ami végre utalt valami némileg transzcendensre.

Viszont ez akkora ufós-agyamentség, hogy még fárasztani sem akarlak vele. Ha érdekel, klatty IDE, olvass, csodálkozz, aztán keresd meg az álladat! De a helyzet az, hogy még ez a Xanu-ökörség sem magyarázza meg az egyház mivoltot. (Bónyai Péter az ő könyvében igen.)

Az már csak hab volt a tortán, hogy a Xanu-dologról az én ismerősöm nem is tudott. Vagy csupán felém nem akart tudni. Ezt nem tudtam eldönteni. A beszélgetésünkbe én emeltem be a témát, am véletlenül jött velem szembe, ő pedig igyekezett mihamarabb kiemelni. 

Gyorsan hozzá is teszem, Dudás Diána bennfentesként, öt év alatt sem jött rá, miért egyház a szcientológia. (Pedig pofon egyszerű: a társadalmi státusz és elsősorban az adózás miatt. De ezzel egy kicsit előre futottam.)

Ami rabság és ami nem az

Tisztázzuk: van, aki nyitott a transzcendens dolgok felé, és van, aki nem. Aki nem, azt jobbára ateistának vagy szkeptikusnak hívjuk. Ő pedig azokat, akik nyitottak a transzcendens felé, hülyének. Fordítva ez nem feltétlenül igaz, bár valószínűsíthető. 

Hinni aztán persze bármiben lehet. Gondolj csak Pataky Attisra vagy azokra, akik meredten bámulták a tévé képernyőjén megjelenő Gyurcsok Józsefet! Van, aki ásványok erejében hisz, van, akik a csakrákban, van, aki a gyógynövények transzcendenciájában, van, aki ingákban, a kártyában, van, aki az ősiségben, a halhatatlan lélekben, a reinkarnációban, a szellemekben, az angyalokban, bármiben és akármiben. Van, aki Istenben. Van, aki mindenben egyszerre, mintegy tökéletesen bebiztosítva önmagát. 

Ateista szempontból minden önbecsapás, ami túlmegy a realitáson és a tudományon. Viszont a szélsőségtől és a rabságtól az ateizmus sem véd meg.

Hinni ugyanis nem csupán a transzcendensben, hanem gyakorlatilag bármiben lehet. Innen nézve az ateista is simán lehet hívő. A tények, a realitás és az objektivitás teljes félretételével. Mondok példákat. Gondolj a nagynak hazudott, brutálisan véres és ésszerűtlen francia forradalomra, ahol Istent lecserélték az Értelemre, majd annak a nevében kezdtek brutális gyilkolászásba. Manapság minden modern jó kezdetének ezt a forradalmat jelölik meg.  Vagy gondolj Marxra, aki már csirájában is diktatúraként vázolta a kommunizmust. Majd gondolj azokra, akik komolyan vették, amit mondott: Lenin, Sztálin, Kun Béla, Rákosi, Kádár, és a többi, köztörvényes társuk, szerte Kelet-Európában és Ázsiában. Az eszmében való hit...

De gondolj csak manapság a történelem és a társadalom értelmezési lehetőségeire! A liberálisokra és a konzervatívokra. Orbánra és Gyurcsányra, Trumpra és Bidenre. A családra. A férfi-nő kapcsolatokra és az LMBTQ(XYVWZZS)-irányzatokra. A covid-oltás eredményességére és az oltás esetleges hatásaira és mellékhatásaira. Vagy az iPhone-Android pártiak érveire. Vagy a sportcsapatokra. Az autómárkákra. A zenei irányzatokra. A generációs különbségekre. A gyereknevelési elvekre. A kutyásokra és a kutyátlanokra. Bármire és bárkire. 

Csupa ellentétpárral van tele a világ, és egyre inkább úgy fest, az ellentétek nem kiegészítik, hanem legyilkolják egymást. Bármiről is legyen szó, és bármekkora valós jelentősége legyen is a bárminek. A hit, hogy kardinális kérdésről van szó, minden indulatot, személyeskedést, érvtelenséget igazol

S azt mondod, hinni a templomban kell? Hahaha...! Kacagnom kell! 

*

Baj nem akkor van, ha valaki elköteleződik valamilyen eszme, nézet vagy vélemény mellett. Ez egyáltalán nem baj. Baj akkor van, ha az ember identitását az eszme, nézet, vélemény melletti elköteleződés adja. Mert akkor már nem lesz képes szabadon, kritikusan gondolkodni. Azért nem, mert akkor a saját identitását kell megkérdőjeleznie. Az egész rendszert, a gondolkodás- és viselkedésmódot, ami az énazonosságát adja. Amibe időt, pénzt, energiát fektetett. Ami mellett kisebb-nagyobb plénumok előtt kiállt, érvelt, ágált, agitált. Ami ha megszűnik, érvényét veszíti, szűnik, tűnik vele a személyiség, az egzisztencia, az önazonosság is. 

Azonban az igazi baj még csak nem is ez, bár ez sem apróság. Erő és alázat kell, hogy az ember azt mondja, tévedtem, rosszul csináltam, félrevezetődtem, ezáltal félrevezettem magam is másokat.

Ám még ennél is jobban ég a ház, amikor nem csupán az egyén lett része a rendszernek, hanem amikor a rendszer tart rá kizárólagos igényt, és nem engedi ki a markából. Azért nem, mert minden kieső ember jelentős presztizs- és anyagi veszteség a számára.

Vannak rendszerek, amelyekben szabad a gondolkodás, a kérdések feltevése. Amelyekben létezik a szabad akarat. Tény, a rizikó sokkal nagyobb a széthullásra, és látszólag sokkal kisebb a kohézió ezekben a rendszerekben. Viszont sokkal kevesebb a droid-létforma is, sokkal szabadabbak, boldogabbak azok az  emberek, akik ilyen közösség tagjai. 

Amikor írni kezdtem ezt az értékelést, csípőből és kapásból a saját volt egyházamra, közösségemre, az adventistákra gondoltam. Tizenhét évet töltöttem ott. Rögtön, itt mondom ki: szabad volt gondolkodni, másképpen cselekedni és viselkedni.

Mint bármilyen más emberi közösségben, itt is voltak gyöpösebb, konzervatívabb tagok, akik, ha megtehetnék, a maguk nézeteit tennék mindenki számára kötelezővé. Akik úgy gondolják, az ő útjuk az Egyedüli Üdvözítő Út, minden más tévedés és közvetlenül a pokolba vezet. 

De az adventista közösség nem tartja vasmarokkal a tagokat. Sem akkor, amikor ott vannak, és sajnos akkor sem, amikor már csak félig vannak ott.

A megboldogult SzigetiJenő mondta, nem kis önkritikával, hogy: „Mi vagyunk az a közösség, aki nem meggyógyítja, hanem kivégzi a sebesültjeit.” Ez nem szép dolog. Sőt! De önmagában az, hogy egy olyan ember, aki két időszakon keresztül vezette az egyházat, akiről a temetésén egy muszlim (!) vallási vezető azt mondta: „Igaz ember volt!”, ilyet súlyos dolgot kimond a saját közösségéről, nagyon beszédes az egyházon belüli szabadság érzékeltetésére.

Kimondom: az önkritika a szabadság legfőbb jele. Amely csoport nem képes az önkritikára, és nem képes felvállalni a saját hibáit, ott szerecsenmosdatás folyik a jobb kép mutatása érdekében. Más szóval: az a közösség hazug és képmutató. (Nem a szennyes csámcsogó kiteregetéséről beszélek, hanem a realitásról és az önreflexiók objektivitásáról.) 

Ilyen szempontból, bár természetesen bőven van ott is képmutatás, de az adventista egyház nem volt képmutató. (Volt, mondom, mert tizensokéve nem jártam arra.) 

Viszont az adventisták emlegetése miatt eszembe jutott egy egyáltalán nem vallásos közösség, amely a  honlapján deklarálja, hogy az oldal kritikája más oldalakon a helyi oldalon fegyelmi következményeket vonz magára. Vagyis az adott oldalt semmilyen kritikával nem illetheted sehol, mert ha igen, annak bünti a vége. Besz@rás, ugyebár... Az elvet még csak-csak érteném, ha belül szabad lenne a kommunikáció és rugalmasak lennének az oldal fenntartói és munkatársai, de a legutolsó tapasztalataim szerint ez nem feltétlenül igaz. A rugalmatlanság indoka: a tulajdonos pénze működteti a rendszert, az ő munkája tartja fent, ő viseli az oldalra kerülő infókért a felelősséget, hadd tegyen már az oldalával azt, amit akar! Van benne ráció, de valahogy mégis olyan izés ez az érvelés. 

S még egy apróság: az a közösség, amely önmagával kapcsolatban (a múltja, a rendszere, a működése, a tanítása, a pénzügyei) titkolózó: piszok gyanús. Őrizkedj, menekülj tőle!

Egy új, személyes sztori

Amikor becsuktam Diána könyvét eltöprengtem. Azért, mert hiányérzetem volt. Most félre fogsz érteni. Nem volt elég szörnyű a sztori. Mármint viszonyítva. Más szciós történetekhez viszonyítva. Kezdve ott, hogy a szerző életben marad. Folytatva ott, hogy a vesztesége elsősorban anyagi veszteség és az elfecsérelt időé. Öt évnyi időé. S ezzel, bizonyos értelemben szerencséje van. 

Most akadozva fogalmazok. Azért mert a katasztrófa-turista szempontjából mondom a magamét. Annak az eléggé el nem ítélhető olvasónak a szempontjából, aki látványosságra, szenvedésre vár egy ilyen könyv olvastán. Két okból.

Egyrészt, hogy megveregethesse önnön vállát, hogy ő milyen f@sz@ csávó, mennyire önálló, erős egyéniség, milyen tisztán gondolkodik, mennyire jellemes, erős és tisztánlátó. Mert, hogy ő soha ilyen bagázs hálójába bele nem  kavarodna, az hétszentség. (Természetesen Diána is ezt gondolta magáról, mielőtt meg nem történt az ellenkezője.)

A katasztrófa-turista a fröcskölő vért várja azért is, mert az ingerküszöb manapság, az internet korában igencsak megemelkedett. Pár millió kicsalása, egy megroggyant önkép, egy összeomló fizikum viszonylag kevés látványosságnak. 

Figyelj, kérlek! Eszembe sincsen lefikázni azt, amit Diána átélt!

Az adventistáknál én a tizedét, ha átéltem, de az is megrogyasztott. S ott, már akkor is tisztában voltam vele, simán emberi érzéketlenségről, ostobaságról volt szó, nem pedig rendszerszintű kegyetlenségről. 

Jó, tudom, nem mellébeszélésre vagy kíváncsi, hanem sztorikra. Egyet elmesélek, a többit csak általánosságban. Bár a sorrend inkább fordítva lesz. 

Amikor elmaradoztam a gyülekezetből, azért tettem, mert úgy éreztem, adni nem tudok már. Addig nagyon aktív gyülekezeti életet éltem. A házasságom romokban volt. együtt éltünk ugyan, de már semmiféle kapcsolat nem volt közöttünk. Az állapot több éve tartott. Próbálkoztam már több mindennel, de semmi nem mozdult semerre. 

Volt egy kis csapat körülöttem, amelynek a tagja voltam. Baráti társaság volt. Úgy gondoltam, úgy gondoltuk. Korombeli, családos emberek, páronként egy-két-három gyerekkel. Sűrűn összejártunk. Egyazon helyi gyülekezet tagjai voltunk. 

Ahogy telt az idő, és nem lett semmi változás a házasságomban, ahogy lassan-lassan beláttam, ebbe, így bele fogok dögleni, ahogy beláttam, el kell engednem az exemet, s hogy voltaképpen soha nem voltunk igazán egy pár, soha nem működött köztünk a kémia, soha nem volt köztünk gondolatkitaláló összhang, pusztán csak jól megvoltunk, látszólagos, sokak által irigyelt békében, a szenvedély legkisebb jelei nélkül. 

A kis társaság tagjai, legnagyobb döbbenetemre csak az elvárt, adventista-szűrőn keresztül tudták értelmezni, ami velünk történt. Ami azért volt meglepő, mert csak páran voltak közülük genetikus-adventisták, a legtöbben kívülről jöttünk. Ezáltal liberálisabban gondolkodtunk és éltünk. mint az átlag. De akkor be kellett látnom, hogy ez csupán látszat. Erre akkor döbbentem rá, amikor a legjobb barátom, aki manapság már szintén nem tagja az egyháznak, azt mondta nekem, a Bibliára hivatkozva, hogy azt tudom-e, hogy ha elválok, nem nősülhetek újra, ha a papírformát nézzük, nem lehet több nő az életemben. Miközben a legapróbb részletekig ismert mindent az életünkből. Sőt, utólag kiderült, hogy többet tudott rólunk, mint amennyit én tudtam. 

Aztán amikor megismerkedtem Szerelmetesfelségtársammal, a baráti társaság lemaradt. Az összeköltözésünkben sem segítettek, mert a költözés napja szombatra esett (az adventisták számára a szombat Isten pihenőnapja, amit a Vele való közösségre kell szánni). Gyorsan és azonnal hozzáteszem, utólag ezt többen mea culpázták felém. De volt, aki azt mondta, azért nem hívott még meg magukhoz SzFT-vel, mert a párjával még nem dolgozta fel a válásomat. Érted, ő nem dolgozta fel! Azóta sem hívott..

Vagyis az adventista barátaimra nem számíthattam. (A két kivételt, Robit és Karcsit itt és azonnal kiemelem: köszönöm nektek, hogy akkor és ott voltatok nekem. Hihetetlenül sokat jelentett!) Talajt kerestem, mert kint is voltam, bent is voltam, most már nagyon boldog voltam SzFT-vel, de a szellemi talaj teljesen elveszett alólam. 

Nos, és akkor történt a következő. A helyi gyülekezetem lelkésze felhívott. Akkor már vagy egy éve nem jártam Isten-tiszteletekre sehová. A lelkész azt találta mondani, hogy: 
– A jelen körülményekre való tekintettel az x-i gyülekezet bizottsága úgy döntött, hogy a gyülekezeti tagságodat újra keresztelkedve rendezheted. 
A lélegzetem elakadt. 
– Csakugyan? Figyelj csak, volt egy bizottsági ülés, ahol a kizárásomról döntöttetek, anélkül, hogy meghívtatok volna? Anélkül, hogy megkérdeztétek volna, mi is történt? Vagyis úgy, hogy a „kialakult helyzetről” pletykaszinten, de semmiképpen sem első kézből értesültetek? Gratulálok! 
Én annak a gyülekezetnek a felszentelt vénje voltam. (A vén az adventistáknál egy, az egyház szervezetétől anyagilag nem függő, nem lelkészi állományú vezetője egy helyi gyülekezetnek. A feladata egy adott gyülekezetre vonatkozik, amely megválasztotta őt.) 
– Azt hiszem, nincs tovább miről beszélnünk! Szervusz! – mondtam és letettem a telefont. 
Nem a kizárás tényével volt bajom. Az egyház és a gyülekezet elveit jól ismerve, azzal tulajdonképpen teljesen egyetértettem. Elvi szinten minden stimmel. A kizárásom gyakorlata azonban minden sebből vérzett. S ami legjobban fájt, a helyi gyülekezetből senki személyesen meg nem keresett. Csak egy jegyző, akit viszont azután választottak, hogy én már nem jártam oda, és személyesen nem ismertem őt. Kedves volt, aranyos, de úgy gondoltam, ebben az egészben nem kompetens személy. 

Még egy mondattal nekifutok, hogy értsd. A gyülekezet tagjaival jóban voltunk. A többség valóban kedves, őszinte, szerető ember volt. Sokakkal nem csupán a szombati Isten-tiszteleteken találkoztunk. Akikkel nem csak kincstári beszédtémáink voltak. S egyikük sem mozdult semmilyen módon felénk. S mondom, gyakorlatilag a gyülekezet vezetője voltam. (Hogy ezek után méltó vagy méltatlan módon, teljesen mindegy.) S ez piszokul fájt. 

Szóval velem még akkora tragédia sem történt mint Diánával, az öt ért sérelmek alig töredéke csak az enyém, és kicsit ebbe is beleroppantam voltam, ha nincsen már mellettem SzFT.

Diána történetél sokkal tragikusabb sztorik is olvashatók, láthatók. Teljesen széthullott házasságok, családok, elvett gyermekek, abszolút nincstelenség, a szció intézményeiért összeesésig végzett rabszolgamunka (ezt Diána érinti az amerikai útja leírásában). 

Diána „csak” anyagilag és emocionálisan omlott össze. (Mi kell még?) De mert erős nő, az összeomlásból is felállt. De az alcím odahelyezése a főcím alá, nagyon okos ötlet volt. 

Milyen a könyv?

Dudás Diána nem író. S ezzel, ebben az esetben az ég adta világon semmi baj nincsen, mert nem szépirodalmat olvasunk. Diána a saját történetét írja le, egyértelműen azért, hogy kiírja magából, mi történt vele, és persze azért, hogy felhívhassa mások figyelmét arra, micsoda is a szcientológia, hová vezet, ha valaki belekeveredik a hálójukba. 

A könyv mindazonáltal egyáltalán nem dilettáns mű. Megerősítem az olvasói vélemények többségét: a történet megkapó, olvastatja magát, nem szívesen szakadunk ki belőle. (Mondtam már, onnan tudom, hogy egy könyv igazán érdekel, hogy mindig, mindenhol olvasni akarom. Ezt akartam.) 

A szerkesztés is jó, a hangsúlyok is megfelelők. Nem tudom, mi maradt ki belőle, Diána miről nem beszélt. Ami bele került, az nagyon őszinte, szembenézős, önfeltáró történet. 

dudas_az_en_szcientologiai_sztorim_dd2.jpg

Kívülről nézve van néhány olyan pontja Diána történetének, amit nem ért az ember. Mert nem érthet. Mert nincsen benne a rendszerben, amiben ő benne volt..

Számomra felfoghatatlan volt például, hogy vajon miért nem kapcsolt Diána már az Amerikában történtek után, szciós pályafutása viszonylagos kezdetén, hogy miről szól igazából a szció-történet. A vaskos, ugyancsak szembeötlő jelek már ott tolongtak előtte. A részletekbe direkt nem megyek bele, legyen annyi elég, hogy nagyjából rabszolgamunkára fogták, semmiért, szabadidő nélkül, egy csótányos szálláson tartva. Minden normál esetben ilyenkor szakad ki az emberből, hogy „meg az anyátok *csáját, azt!” De ez más rendszer, s Diána csak a rendszer keretein belül lázadt: annyi józan esze volt, hogy nem konzerválta az ott felálló helyzetet. 

Aztán érthetetlen még, hogy a sorozatos pofára esések után, a szakadatlan, semmire se jó, semmi eredményt nem hozó, egymást szakadatlanul követő képzések, a zsebéből az utolsó filléreket is kivevő, nevetséges büntetés-ülések után hogyan tudott újra és újra nekifutni a semminek? Ennek magyarázatára, érzékeltetésére valahogy kevés volt a szerző tehetsége, ehhez segítségre lett volna szüksége. Vagy ennek megértéséhez benne kellene lennünk a rendszerben.

Diána könyve az eddigi legszemélyesebb, legrészletesebben feltárt történet a szció háza tájáról. Mármint a magyar viszonyok között. Ő avat be legrészletesebben a szció belső dolgaiba, a rendszer működésébe, abba, hogy mi történik egy-egy képzésen, hogy mennyibe is kerül a tagoknak az, hogy egyre feljebb lépjenek a ranglétrán (anélkül, hogy bármi tényleges történne velük egy-egy piszok drága képzés során), s hogy voltaképpen mennyire semmi másról nem szól a szcientológia, mint a pénzről, a pénzről, a pénzről és az emberek feletti hatalomról. S hogy ehhez mindent és bármit képesek felhasználni. 

Kiderül, hogy a szcientológiában nincsen demokrácia, nincsen se szólás- se semmilyen szabadság, nincsen kritikai lehetőség. Csak a klasszikus megfogalmazás létezik, annak eredeti, cinikus értelmében, ahogy a koncentrációs tábor kapuján állt: „Arbeit macht frei!”

 LÁSS ÉS HALLJ! (Klattyolj, ha érdekel.)

Erről szól Dudás Diána könyve. 

Amit a szció tud

Tömören annyit mondhatnék: manipulálni a pénzért. De ennél azért sokkal többről van szó. A szció istenként tisztelt atyja, a sci-fi író L. Ron Hubbard volt. Ő találta ki az egész rendszert. Ő a szció messiása, egyedüli és abszolút vonatkoztatási pontja. Olyan volt, amilyen. Az átlag szciós erről nem tud, vagy nem vesz róla tudomást. Ahogy arról sem, hogy szciós ranglétrán felfelé haladásnak nincsen semmi konkrétuma. Mármint azon kívül, hogy egyre vadabbul ürül a pénztárca, esetleg elúszik a családi otthon, és hosszú évekre hiteladóság kerül a tagok nyakába. 

De egy valamit be kell látnunk! A szció tanításának minden agyament blődsége ellenére Hubbard egyvalamit elképesztően zseniálisan talált ki: az embereket befaló, önfenntartó és öngerjesztő, agymosó rendszerét.

Mert ha nem veszünk tudomást a rendszer céljáról, a működésének az eredményességét akkor  is mindenképpen el kell ismernünk. Démoni? Jó, igen, az, de működik! Méghozzá elképesztő hatékonysággal. 

S ahogyan Diána megfogalmazza a szció budapesti központjával kapcsolatban: mindazok, akik benne vannak, fenntartják és működtetik, ők voltaképpen mindnyájan droid-áldozatai a rendszerüknek. Nem látnak, nem hallanak, nem beszélnek, csak dolgoznak. Mert félnek. Félnek egymástól (mert a mechanizmus a besúgás fegyelmére épül), a rendszertől, a büntetésektől, az újabb kiadásoktól, a megaláztatásoktól. Ember embernek farkas-szciósa: ezért áldozatok mindnyájan. 

A szció kapcsolatai viszont elképesztők itthon is, világszerte nem is. Nem csupán azért, mert Tom Cruise és John Travolta szciós. Meg sokan mások. Hanem azért, mert mára nyilvánvalóvá lett, mennyi pénz, mennyi személyiségi jogtalansággal él, mégis mindenhol megúszik mindent. Él és virul. Vélem, egyértelmű, hogy nem az clear-univerzum fog össze a szcientológia érdekében. 

dudas_az_en_szcientologiai_sztorim_1.jpg

Azonban, most fogom fel, össze-vissza beszélek. Mert a bejegyzésemnek Dudás Diánáról és a könyvéről kellett volna szólnia, nem pedig a szcientológiáról, amiről, a jó Istennek hála, semmi személyes tapasztalatom nincsen. Csak mondtam itt a bölcsességeket, ahelyett, hogy feltartottam volna Dudás Diána könyvét a magasba: „Tessék, tessék, ő belülről látta, élte át és szenvedte meg az egész francos ufó-egyházasdit! Hiteles és hihetetlenül olvasmányos, vegyétek, vigyétek, emésszétek és terjesszétek! Megérdemli és megérdemlitek!”

S közben töprengve drukkolok, hogy akik belül vannak az őrületen, vajon kinyitják-e, kinyithatják-e a szemüket egy belülről való kívülálló tapasztalatainak a hatására? De már megint az előtérbe tolakodtam. Diána megtette a magáét, tiszta lehet a lelkiismerete, rajta nem múlik. 

Clarus Animus Alapítvány, Budapest, 2019, 354 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150047058

10/10

2022 januárjának első harmada. Tegnap, 8-án megszületett kis unokám, Eszter (Szamóca) lányom és a párja gyermeke, Lili. Csuda pofás baba! Tegnap óta csak nézegetem a fotóit és a videóit, amiket Szami átküldött nekem.

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr8816806878

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

TanBá · http://istenteszt.blog.hu/ 2022.01.29. 15:04:17

Habbald, vagy Hubbald nevű ponyva sci-fi író is alapított egy vallást XenuIstennel a központban. Nekem valami viccnek és beugratásnak tűnt mindig is ... és érdekes módon sokan beugrottak és a kitalált fantáziából valós vallást ( vagy üzletet?, nyugi a többi is az jellemzően) fabrikáltak. ???

Gyurcsók Józsit még annak idején személyesen teszteltük ... mint kutatók ... egy bicegő aranyos lánykának akarta egyformára növeszteni a lábait.... Nem publikáltunk belőle semmit sem ... Érthető talán miért.

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2022.01.30. 09:59:48

@TanBá:
L. Ron Hubbard.
Igen, pontosan, hihetetlen, hogy bármit képesek becumizni az emberek. Hubbard bármekkora gazember is volt, egészen zseniális volt abban, hogy világraszóló vallás kreált a baromságaiból. Ráadásul olyan szervezetet hozott létre, amely igen komoly befolyással bír még politikai berkekben is.

De ha a Manson-szektára vagy David Koresh-re gondolok a helyzet ugyanaz...

Gyurcsok: ezek szerint nem sikerült a csoda? Valamikor a rendszerváltás környékén írtam egy kétsoros verset a Hit Gyülekezetéről:

„Végre itt az alkalom,
hogy kinőjön az alkarom!”

Publikálnom nem sikerült. :-D
süti beállítások módosítása