LEXIKON
A Modern Könyvtár sorozat talán a leghosszabban, legtöbb kötettel rendelkező sorozat hazánkban. 1957 óta hatszázharminc kötete jelent meg. Azért ez nem semmi!
A sorozat koncepciója: a kortárs világirodalom feltörekvő íróinak a bemutatása egy jól megtervezett formátumú sorozatban. Valóban minden kötet zsebre vágható és minden szempontból jól olvasható. Bár az arculata több változáson is átesett, a formátum gyakorlatilag mindvégig megmaradt.
1997-ig gyakorlatilag töretlen volt a kiadása. Akkor véget ért a sorozat. 2007-ben aztán újra indult és öt év alatt huszonnégy kötettel jelentkezett. Azóta a kiadó nem jelentetett meg több könyvet ebben a sorban. Kár.
A kiadott könyvek böngészgetése nem csekély időt igényel, de garantált a figyelem felébredése és a függőségig fokozódó vágyakozás kialakulása.
Jómagam nagykamasz koromban tudatosítottam a sorozat létezését, miután megesett a nagy szerelem a Száz év magánnyal, és érdekelni kezdett minden. ami Márquez. (Persze a legjobbal semmi nem ért fel, kellett nekem azzal kezdeni!)
Az antikváriumokat járva, bújva futottam bele a sorozat Interjú – Nagy írók műhelyében című kétkötetes könyvébe. A meginterjúvolt szerzők névsora igen impozánsnak tűnt. Többek között a mikrofonvégre kapottak között volt André Maurois, Robert Merle, Csingiz Ajtmatov, Jevgenyij Jevtusenko, Saul Bellow, Truman Capote, Norman Mailer, Graham Greene, Jorge Amado és Asturias, No, meg Márquez, persze.
Rávetődtem a kötetre, azzal a vággyal, hogy ha betekinthetek a nagy írók kulisszatitkaiba, talán megragadhatom az irodalmi Szent Grált, de legalább Salamon tökeként* fényt hozhat éretlen elmémbe, és a tudás birtokában magam is íróvá lehetek.
* Nem, ne kajánkodj, semmi LMBTQ, a mondás nem Salamon herezacskóiról szól. Salamon az ezres évek elején élt magyar király volt, akit a trónviszályok következtében Visegrádban egy toronyba zártak. Mivel a mostani Salamon-torony csak úgy kéccá évvel a Salamon-események után épült meg, nagy eséllyel nem oda. Két verzióban ismerjük a kifejezés eredetét: az egyik, hogy a tornyot világították meg töklámpásokkal, hogy ellenőrizhető legyen, van-e ott mozgás. A másik verzió, hogy Salamon ablaka volt mindig világos a töklámpásoktól. Az első verzió hívei ezt azzal cáfolják, hogy nem is volt ablaka, mert azt befalazták neki. Hitelt érdemlő mobilfotókat a toronyról még nem sikerült találniuk sem a régészeknek, sem a történészeknek.
Az interjúk jók voltak, az írók ilyenek is, olyanok is de se Grál, se tök, és nem lettem író. (Na, majd most, hónapok múlva, ha a jó Isten, pártunk, népünk, a csillagok, az Ég, a sors és főleg az NKA is úgy akarja!) Még akkor sem, amikor az Interjú előző két kötetét is elolvastam. Mert volt neki ilyen. Az interjúvoltak abban sem voltak kis nevek, sőt, de általuk sem lettem író. (Mondtam már, hogy na, majd most?)
De ez a találkozás felcsillantotta előttem a sorozatot. Nem vetődtem annyira rá, hogy az összes kötet iránt érdeklődés gyúljék bennem, de érdeklődés támadt, és ezentúl nem mentem el mellette szó nélkül.
Amikor 2007-ben újra indult a sorozat, akkor jelent meg ez a kötet, az Oxfordi sorozat. Ebben a borzasztó és nem kicsit félrevezető Barbie-rózsaszín köntösben. De nem csupán a külseje megtévesztő a kötetnek, hanem a tartalma is. Mármint a sorozat tekintetében. Vagyis kettős kakukktojás. Ha úgy akarom.
Mire gondolok? Nos, itt már a lényeghez jutottunk el.
A regényből készült film plakátja
Krimi vs. szépirodalom?
Mert a kérdés adott: mit is olvasunk tulajdonképpen. A sorozat azt sugallja, hogy szépirodalmat, a szónak a művészi értelmében, nem pusztán a kitalált és elmesélt sztorit illetőn. A fülszöveg azt sugallja, és ha megkérdeznéd, miről szólt a könyv és én elmesélném neked, akkor azt a hinnéd, krimit olvasol. Mert van benne gyilkosság, tehát van áldozat(ok), van nyomozás, tehát vannak, akik nyomoznak, akad köztük rendőr is. Vagyis minden adott, hogy integessünk Agatha Christie-nek, Gardner.nek, Simenon-nak, McBain-nek, Ellery Queen-nek meg a többieknek.
De a helyzet az, hogy bár részben igazunk lenne, ez kétségtelen, mégis, az integetés ugyancsak felületes megítélésről tanúskodna. Mert leginkább Umberto Eco-nak és Dürrenmatt-nak kellene integetnünk. Meg sokaknak másoknak.
Mert mi a krimi? Hatalmas falat ez a kérdés! De leginkább egy vagy több gyilkosság elkövetéséről szól, illetve annak bemutatásáról, hogy az aktuálisan nyomozó főhős (legyen ő rendőr, vagy kötögető, de végtelenül elmés öregasszony, vagy bárki) hogyan jut el a rendelkezésére álló tények birtokában a gyilkosig.
Ezen a végtelenül leegyszerűsített képleten keresztül elindulva aztán rácsodálkozhatunk, a megvalósításnak mennyi, de mennyi elágazása lehetséges.
S vannak írók, akik számára a krimi-keret mindössze eszköz valami másnak az elmondásához, bemutatásához. Ilyen például Eco vagy Dürrenmatt. Akik használtak krimi keretet, krimi sablonokat, de amit megírtak, mégsem krimi lett. Vagyis nem csupán krimi. Mert simán olvasható ugyan annak is, de nem csupán az. Ezt például A rózsa neve filmváltozata mutatja legjobban: a filmkészítők megtartották a cselekményt, ezáltal a krimi vonalat, és kikerült a filmből minden, ami különben is nehezen lett volna képpé konvertálható.
S ezzel mintha ledegradálnám a krimit, és fölé építeném a magas irodalom panteonját, hogy ápolja és eltakarja. Azonban eszemben sincsen ilyet tenni! Mert persze lehet esztétikai, stilisztikai, szerkezeti meg mindenféle egyéb úri huncutságokra hivatkozva elkülöníteni a két csapatot. Dragomán György balra, Réti László jobbra, de ennek az égvilágon semmi értelme sincsen. Illetve értelme van, de különösebb gyakorlati következménye nincs. Nem is haladok tovább ezen a csapáson.
Csak azt mondom, hogy vannak művek a határmezsgyén is. Mint amilyen Ecoé vagy Dürrenmatté. Vagy Martínezé. Az ő számukra az élet mesterséges elvétele nem a cél, hanem eszköz. Eco A rózsa nevében meglehetősen komplex kultúrtörténeti, történelmi, filozófiai körképet tár elénk, hogy csuda. S teszi mindezt olyan érdekesen és szellemesen, hogy az a másik csuda. S közben, nem elfelejthető, a főhősünk, Vilmos egy beteg sorozatgyilkos után nyomoz.
Mert azért a sorozatgyilkosok önmagukban is csuda izgalmasak. Éppen mert sorozatban gyilkolnak. Amit meg kell tervezni, össze kell szervezni. Izgalmasak a sorozatgyilkosok, mert normál lelkivilággal, logikával, egészséges érzelmekkel érthetetlenek. Aztán Martínez könyvének már a címe is árulkodó: Oxfordi sorozat. Tehát mihelyst kiderül, hogy itt van egy gyilkosság, a cím jelentése máris adja magát. Ha sorozat, akkor az csakis a halottak többszörösére vonatkozhat. 
Martínez, a csaló, avagy micsoda a krumlileves?
Guillermo Martínez nem az, akinek látszik. Ő nem író. Illetve nem csupán író. Matematikus is. Egyébként argentin, de ennek itt és most nincsen jelentősége. Annak, hogy matematikus, rengeteg. Például a könyv hősei is matematikusok. Hogy mást ne mondjak.
A matematika meghatározható mint a kauzalitás és a logika művészete. Ha innen nézem, jaj nekem, mert alapvetően logikusnak tartom magamat és kauzálisnak a viselkedésemet és a reakcióimat. Viszont matekból mindig legendásan gyönge voltam, annál rosszabban csak a fizika és a kémia ment.
Azt gondolhatnánk, hogy a matematikai és az irodalom semmiképpen nem tesók, egészen másfajta gondolkodás kell az egyikhez, mint a másikhoz. S persze, hogy igen. De Martínez-ben, lám integrálódott a kettő. Mert tudtak ilyet tenni.
Vagyis a kádári axióma, miszerint a krumplileves legyen krumplileves, nagyon jól hangzik, de mindenképpen egy szocialista, kommunista leegyszerűsítése a valóságnak. Mert kérdezem én: melyik krumplilevesről beszélünk, a paprikás-babérlevelesről vagy a tejfölös-tárkonyosról? S lám, máris azt látjuk, hogy a valóság sosem annyira egyszerű, hogy krumplileves-axiómákkal pikk-pakk rendet vághassunk.
Az Oxfordi sorozat ereje éppen a szerző kétlakiságában rejlik. Mármint a gondolkodásmódja kétlakiságában.
Figyelj, ezt elmesélem! Dolgoztam öt évig számítógépek környékén. Semmi közöm nem volt ehhez az iparhoz, de egy barátom vetetett fel, nem volt munkám, nagyon kellett volna az asszony és a két gyerek mellett, én meg a tudatlanok bátorságával (ez Szerelmetesfeleségtársam mondása) mentem. Az ismeretem nagyjából ott érte a maximumát, hogy össze tudtam dugni a kábeleket, hogy be lehessen kapcsolni a masinát. Meg Office-t telepítettem már fel. Le tudtam kérni a leveleimet, és meg tudtam írni Word-, meg Excell-doksikat, le tudtam menteni a fájlokat és ki is tudtam nyomtatni. Szóval egy komolyabb ECDL-vizsgán úgy hasaltam volna el, hogy az orrom lekopik. A barátom főnöke valamiért mégis felvett a cégébe. Szerintem, ami engem mint munkaerőt illet, simán megbánta.
Na, annál a cégnél tanultam meg, hogy nem csupán arról van szó, hogy ahány ember, annyi gondolatmenet, hanem arról is, hogy egy ember is tud egészen másképpen gondolkodni. Ha akar. Vagy ha rákényszerül.
Pár hét alatt beláttam, hogy az informatika nem biztonsági játék. Van kauzalitás, persze, mert vannak törvényszerűségek, de mert minden számítástechnikai alapanyag, hardver, szoftver, nőnemű (ha nem tudod, miért, mindjárt elmondom), egyszerűen nem teheted meg, hogy csak egy bejárt utat vagy hajlandó járni. A számítástechnika ezt nem hagyja. Ugyanoda jutsz, de általában van előtted legalább három másik út is. S lehet, ami így nem, úgy simán működik.
A régi laptopom szoftvere, aztán meg egy pendrive is produkált olyat, hogy képzett informatikus is azt mondta rá, ilyen nem lehetséges. És mégis!
(Miért nő minden számítástechnikai alapanyag? Mert figyeled, utána olvasol, megismered a működési elveit, hogy mire jó, mire nem, kedves vagy, figyelmes, előzékeny, néha káromkodsz, anyázol, de ezzel semmire sem mész, hogy aztán a következő pillanatban vagy szirszar semmiség miatt megoldódjon a probléma, szóval a magadét minden szempontból belepakolod, és várod az ok-okozatot, de a végeredmény tökéletesen kétséges. A régi megoldásokat felejtsd el, nincsenek automatizmusok! De nem lehet nélküle élni. Illetve de, csak sokkal sivárabb, komplikáltabb, üresebb úgy az élet. Fejtegessem még, miért nőnemű minden számítástechnikai eszköz?)
Szóval, krumplileves az nem csak egyfajta lehet, viszont a matematikai gondolkodás és az irodalmi alkotás integrálható egymásba. Méghozzá homogén módon. Úgy, hogy sehol nem lóg, egy jókora képzavarral, a lóláb.
Rendben, konkrétabb leszek. Ahogy olvasom, Martínez matematikai logikát tanít. Jelentsen ez bármit. Logikus sem vagyok különösen, mégis elképeszt mások eszement logikátlansága. Bármiben. Mindenhol.
Martínez története a logika csődjéről beszél. Arról, hogy a logika logikus ugyan, de az agyunk simán képes átvágni a szabályait, és ott is sziklaszilárd összefüggéseket talál, ahol semmi kapcsolat nincsen. Ha belegondolsz, úgy nagyjából az összes krimi, legalábbis a klasszikusok, fordítva dolgozik: a nyomozó (tudod, aki nem feltétlenül rendőr) az eseményeket, részleteket logikai láncba állítva jön rá arra, ki is a gyilkos. Ejnye, majdnem elszóltam magamat, nem is fejtegetem tovább ezt a vonalat, mert a végén még szénné szpojlerezem a történetet.
Vagyis a történetben elindul a nyomozás. Akik nyomoznak a nyomokat követik. Fő részben azokat, amiket tudatosan otthagynak a számukra. Egy-egy mondat, három jel. Ami elvezethet a jelek hagyójához, ha jól értelmezik a jeleket. Ebben bíznak a történet főszereplői. Mert szeretnék megakadályozni, megakasztani a sorozatos haláleseteket.
S ahogy Eco esetében, úgy a jelen történetben is van egy mester, akinek van egy így-úgy tanítványa. Egy fiatal argentin matematikus, aki Oxfordban vállal állást. S az idősebb matekos tanítja, vezeti a fiatalabbat. Például és elsősorban a jelek értelmezésében. Ez adja a könyv, hm, értelmiségi pluszát. Ami ezen felül, ez alatt van, az sem érdektelen. Nem lélegzetállító, ahogyan jobbára Agatha Christie sem az, de semmiképpen sem érdektelen, vagy unalmas. Próbáltam együtt nyomozni a mesterrel és a tanítvánnyal. (Szokásom szerint teljesen sikertelenül: én vagyok az, aki semmit ki nem találok előre. A gáz az, hogy amikor másodszor nézek vagy olvasok ilyesmit, van, hogy még akkor sem lelem meg a gyilkost.)
A történet sava-borsa a befejezés. Nem általában, hanem konkrétan ennek. Mert barkácskönyv. (Aki nem tudja, annak mondom: Szerelmetesfeleségtársam a csavaros könyveket hívja így.) Nem csupán abban az értelemben, hogy furmányos a gyilkosság elkövetése. Sokkal inkább abban, hogy miben is áll az oxfordi események lényege.
Nekem eddig két kedvenc krimi volt: a mára idióta módon teljesen antipolkorrekt cíművé vált Tíz kicsi néger és a Gyilkosság az Orient expresszen. Minden bizonnyal azért, mert ezekben a megoldás enyhén szólva sem szokványos. S egyik jobb, mint a másik. Ez nem jelenti azt, hogy a szokványosabb krimiket ne kedvelném. Tele van például az egyik polcom Perry Mason eléggé egy kaptafa, mégis megunhatatlan bírósági krimijeivel. Úgy gondolom, érlelnie kell még az időnek, de harmadiknak ez a könyv iratkozik fel. S ez azért mond valamit.
*
A regényből 2008-ban film is készült, Álex de la Iglesia rendezésében. A főszerepet Elijah Wood és John Hurt játszotta.
Papp Attila Zsolt írása a könyvből készült filmről
Európa, Budapest, 2007, 250 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630783934 · Fordította: Kutasy Mercédesz
9/10
2022 januárjának agóniája. Szombat délelőtt. Tegnap nálunk járt egy barátosnénk. SzFT tudott önmérsékletet tanúsítani, mi nem, elfogyott egy üveg whiskey. Részemről esélye sem volt, hogy megemésszem. Ezért csak fáradt vagyok, másnapos nem. Viszont azért így eljutottam 2022 első túlivásáig. De a hajnali írogatást most sem hagytam ki, SzFT csudálkozott is:
– Hánykor keltél?
– Ööö... Aludtam azért!
– Szóval hánykor?
– Ne már, olyan indiszkrét vagy!
– Szóval...? – az ujjai már dobolnak a mellkasomon. Türelmetlen.
– Negyed hatig úgy aludtam mint a bunda!
– Hjaj!
