Kiss Ferenc tanítványa, pártfogoltja volt Cs. Horváth Tibornak. S ha Cs. a magyar képregény nagy dojenje, akkor Kiss Ferenc a kisdojenje. Állítólag neki van Magyarországon a legnagyobb képregény-gyűjteménye. Készített egy bibliográfiát a Fülesben megjelent képregényekről, ötrészes képregény-történetet és rengeteg-rengeteg képregényt írt. 

E kötet utószavában elmondja, hogy a Rejtő-életrajz régen dédelgetett terve volt. Azt hitte, mindenki harapni fog rá, ám mégsem volt egyszerű tető alá hoznia. Volt rajzoló, aki a téma érzékenysége miatt mondta vissza. Meg különben és egyáltalán, ahhoz képest, Rejtő írásai mennyire kedveltek, nagyon nem kapkodott az életéről szóló képregény után senki. 

A képregény stratégiája

Leszögezem: eleve túlzás, hogy ez életrajzi képregény. Mer' egy életrajz esetében, ugye, az életének a rajzát várja az ember. Amikortól megszületett, meg gyerek volt, meg kamasz, és így tovább. Iskolák, szerelmek, szülőkhöz való viszony, házasság, válás, gyerekek, első munkahely, ilyesmi. 

Nos, ebben a képregényben, nagyon jó érzékkel, alig van ilyesmi. Lecsóba csapkodunk, amikor összefutunk vele, Rejtő már derék férfiember, aki ír. Vagyis az első évek, jelen esetben nagyjából kukázva. 

Megtudunk azért ezt meg azt. Például a jól ismert adaléktörténetet, hogy a kávéházban írásokkal fizetett, de azért árnyalódik a kép. Jól is teszi, mert amikor ezt először hallottam, gondolkodtam is, hogy mifenét csinált három oldal Rejtővel a pincér? Ma már tudna bármelyik, mert egy Rejtő-kéziratnak mára van értéke, ha töredékes is, de akkor még... Nem is így fizetett, hanem úgy, hogy odaadta a pincérnek a kéziratot, hogy vigye át a szerkesztőségbe, és az érte kapott pénzből vonja le a fogyasztást. Na!

De a történet nagy lépésekben halad, és Rejtőt hamarost, már a hetedik oldalon munkaszolgálatra viszik. Mint zsidót, természetesen.

S itt következik a stratégia: a két idősík, rajzi eltérésekkel. Mert lesz egyszer a reális rajzokkal a jelen idő, vagon, sár, tábor, munka, ostoba őrmesterek, tétova barátkozás a sorstársakkal, majd a tragédia. Ezt rajzolta Németh Győző. S lesz, hogy Rejtő mesél a sorstársainak. Mégpedig úgy (duplacsavar), hogy a regényeiből készült képregények rajzolójának, Korcsmáros Pálnak a stílusában elevenedik meg, amit mond. Ezt rajzolta Podmaniczky Ferenc. 

2001 közepén a Füles szerkesztősége bízott meg a feladattal, dolgozzam fel Rejtő életét képregényben – Hámori riportregénye alapján. Ahogy nekiláttam a munkának, kiderült, hogy akkora lyukak tátonganak Rejtő életrajzában, akár egy-egy bombatölcsér, a képregényt nem tudom lineárisan, időrendben megírni. Somló Tamás filmjének, A halhatatlan légiósnak a szerkezetét vettem át, ahol a munkaszolgálatosok halálmarsa közben Rejtő sorra felidézi klasszikus ponyvaregényeinek egy-egy részletét. A képregény-forgatókönyvben én ezt az író életének egy-egy emblematikus pillanatára cseréltem le, kikerülve azt a csapdát, hogy minden egyes életrajzi elemet fel kelljen kutatnom.

– írja Kiss Ferenc a kötet végén az Egy Rejtő képregény viszontagságai című írásában. Kicsit előrefutok: a magam részéről ezt az írást érdekesebbnek találtam mint az előtte levő képregényt. Az indokok majd jönnek. 

A reális idejű történet rajzai

Amiket, ne feledjük, Németh Győző rajzolt. Reálisak, élethűek, részletesek, dinamikusak, életszerűek. Színezetlenek. Vagyis szépiára színezettek. Ilyenek: 

Meg ilyenek:  

Kell erről még bármit mondanom? Úgy gondolom, ez a két bemutató tábla mindent elmond. 

A Rejtő-mesélés Korcsmárossága

Amit, ugye Podmaniczky Ferenc rajzolt. Az ötlet nem volt rossz. Mármint, hogy amikor Rejtő mesél a többi munkaszolgálatosnak, azt valaki más rajzolja meg, méghozzá a Nagy Rejtő Adaptátor stílusában. Csakhogy akkor az lett volna az igazi, ha nem részleteiben hajaznak Korcsmáros stílusára e részek, hanem teljes mértékben olyanok. 

Azonban Podmaniczky sajnos messze nem hozta azt a szintet, amit Németh. A rajzai ugyan nyomokban Korcsmárost tartalmaznak, de se tréfásságában, se dinamikájában, se semmiben nem tudta hozni a nagy előd kézjegyeit. Nagyobb baj, hogy a saját világába se integrálta be a korcsmárosi jegyeket. Leginkább, mert a saját világa, hm, hogyan is fogalmazzak, meglehetősen... naiv.... egyszerű... Nem is tudom, hogyan mondjam. A képek olyanok, mintha egy tehetséges, de minden ízében kiforratlan gyerek rajzolta őket. Aki még sosem hallott perspektíváról, elrendezésről, se semmiről, ami esztétikussá, izgalmassá vagy széppé tehet egy képregényt. A mesélt szöveg tréfás. A baj csak az, hogy a rajzai izzadtságszagúak. Nagyon érződik rajtuk, hogy Podmaniczkynek úgy kellett rajzolni, ahogyan azt Korcsmáros tette, de ő nagyon nem képes úgy rajzolni. 

Kiss Ferenc leírja, hogy ráadásul Podmaniczky ragaszkodott a rajzok ceruzás színezéséhez. Ami csak tetézi a bajt, mert a különben sem jól sikerült rajzoknak még inkább ad valami dilettáns ízt. 

Szerintem mindenki sokkal jobban járt volna, ha ezeket az oldalakat is Németh rajzolja, csak éppen színesben, és nem erőlködnek a korcsmárosi stílus mindenáron beemelésével. 

Az utóbbi négy kép remekül érzékelteti, amiről beszéltem. A felső két kockában látható korcsmárosi alak szemmel láthatón él. Tréfás az arcmimikája, természetesek a mozdulatai. Viszont az alsó képeken egyfelől nincsen központi alak, nincsen szerkezet és üvölt a stílustalanság. S a Korcsmáros alakoknak semmi integritása nincsen a környezetükkel. A két közeg, Korcsmárosé és Podmaniczkyé nem válik homogén egységgé. Mert hogyan lehetne egyneművé a stílus és a stílustalanság? 

Komolyan, igazán szeretni akartam ezt a képregényt, és utálok nagyon kritikus lenni. De mismásolni és hazudni sem szeretek.  

Ahogy a stílustalanság szót leírtam, kíváncsi lettem, vajon milyen a rajzoló stílusa úgy különben? Rákerestem. És nem jöttem rá.

Arra viszont már megint igen, hogy mennyi mindenről nem tudok. Például a Képregénykedvelők Klubja évek óta megjelenő Reprint című folyóiratáról, vagy a Kalóz című magazinról. De legalább eddig nem sóvárogtam legalább ezek után.

Ahány helyen találkoztam Podmaniczky rajzaival, nagyjából annyi stílussal futottam össze. Meg azzal a ténnyel, hogy a magyar képregény klasszikus rajzolói mennyire remek grafikusok voltak. Egy Korcsmáros-, egy Zorád-, egy Sarlós-, egy Sebők-, egy Dargay- egy Fazekas-rajz azonnal azonosítja a szerzőjét.  S nyoma sincsen egyiken sem az esetlegességnek, a verejtéknek. A kompozícióik természetesek, magától értetődők, a mozdulatok egyértelműek és természetesek. S itt hozzáteszem, nem a nosztalgia íratja ezt velem. Németh Győző rajzairól is simán elmondható mindez. 

S ami fő: nem jut eszünkbe róluk senki más rajzoló. Mert a fő döbbenetem az volt a keresgélés közben, hogy rajzstílusban találkoztam szemérmetlen Korcsmáros-, Dargay- és Fazekas-klónnal. Érdekes, hogy Zoráddal, Sarlóssal és Sebőkkel nem. 

A koncepció

A történet középpontjában a munkaszolgálat, és így egyértelműen Rejtő (Reich) Jenő tragikus sorsa, zsidósága áll. S ezzel együtt az akkori politika zavarosságának, ostobaságának, kegyetlenségének a kritikája.

Ami egyfelől teljesen érthető. Mert Rejtő tragédiája, a teljesen értelmetlen halála elválaszthatatlan a származásától és a kortól, a politikai közegtől, amelyben élni kényszerült. Ebben nincsen semmi hiba. 

De mégis volt valami „ne már”-érzésem, amikor olvasás közben felfogtam, hogy honnan nézzük majd Rejtő-életét. S nem értettem a belső ellenkezésemet. Mert tény, hogy ez történt vele, tény, hogy a zsidósága miatt hurcolták el, tény, hogy munkaszolgálatban tűnt el, s mindez csupán azért, mert zsidó volt.  

Először arra gondoltam, a szokásos jött elő, a torkig létem a második világháború témájával, a holokauszt minden vonatkozásával. Mert a csapból is ez folyik. Hitler és a nácik, Auschwitz. Birkenau. Himmler. A zsidóság mindent meghaladó szenvedése. Mintha a szenvedést privilegizálni lehetne a származás alapján, s mintha az egyedülvalóvá tétel valami heroikus maximumot adna a halálnak, a kínnak, az értelmetlenségnek, s nem lenne önmagában felháborító, gyűlöletes az értelmetlenség. Mintha egy náció fájdalma magasabb rendű, magasabb szintű lehetne mint egy másiké. Mintha ugyanaz az emberi szenvedés súlyozható lenne annak alapján, ki volt az anyám és az apám. S mintha ez a gondolkodás nem lenne maga is faji ítéletté. Olyan faji előítéletté, amelyben a magasabbrendűség tudatát a semmihez sem foghatóvá tett szenvedés adja. 

De még csak nem is erről volt szó. Viszont az ellenérzésem akkora volt, hogy letettem a képregényt. Nyilván nem vártam, hogy egy Rejtő-életrajz móka és kacagás, könnyesre röhögés nyomait hagyja bennem. Rejtő életének és korának a felületes ismerete ezt magától értetődőn nem hagyja úgysem. 

Megértem azt is, hogy Rejtő életének a rekonstruálása meglehetős nehézségekbe ütközik. Ahogyan azt is, hogy egy történet elmeséléshez kell egy külső keret, amelyet a mondanivaló határoz meg. De a keret nem lehet maga a cél, csupán az eszköz. Ez esetben az az érzésem támadt, hogy az egyébként, szükség hozta remek keret (Rejtő a munkaszoláglat során mesél epizódoka az életéből, s ezeket az epizódokat egy másik rajzoló jeleníti meg) egyben meg is határozta, mi lehet a történet végső kicsengése. S csak az. 

Ami felveti a kérdést, miről szól egy emberi élet? Miről szólt eddig a te életed, s miről az enyém? Ha életrajzot csinálnának belőle, mi lenne a fő mondanivaló, amit a készítők kiemelnének? Például az enyémből a gyerek- és kamaszkorom lenne a fő mondanivaló, édesanyám nagyon korai, édesapám későbbi, de ugyanúgy korai halála? Az, hogyan élte túl a hétéves, kulcsossá vált gyerek legbelül a halálukat? 

Sokat gondoltam rád, sok erőt adtál, Moha, nem is gondolod!

Éééén? Mikor? Mivel?

Amikor korán elvesztettem valakit, akkor mindig előttem volt ahogy kicsi gyerekként elmesélted, hogy nincs anyukád. És tényleg kicsik voltunk. És én a máig napig nem tudok azzal megbirkózni, hogy nincs anyu, nincs apu.

(Két nappal ezelőtti beszélgetés egy általános iskolai osztálytársnőmmel)