Az általános iskolás természetjáró szakkörrel jobbára a Pilist jártuk. Amikor éppen nem vándortáboroztunk valahol. Akkoriban, a hetvenes-nyolcvanas években semmit nem tudhattunk a Pilisről, ami nem tudományos információ volt: geológia, geográfia, topográfia, hivatalos történelem... Igaz, bennünket ez sem érdekelt túlságosan. Figyelő szemeink jobbára a hegytetőről elénk táruló látványra figyelt, a fákra, a susnyásra és persze a lányokon itt-ott domborodó ruhadarabokra. Mert az gyönyörű volt, amikor a kettőt együtt nyújtotta nekünk az élet. Személyiségi jogok végett nem teszek ide egy fotót, ami demonstrálná, amire gondolok. A fotón B. Laci, a Váradi suli akkori biosz-föci tanára, a túrákat vezető tanárházaspár egyik tagja ül egy fa tövében. Nekünk háttal pedig J. Kati hajol le nyújtott lábbal, telepopsival valamiért a földre. Csupa TERMÉSZETes dolog van a képen. Szerettük a természetjáró szakkört.
S éppen ezért fel sem merült, hogy mélyebben utánanézzünk a helyeknek, ahol jártunk. Igaz, nem is nagyon tudtunk volna hol: internet még sehol sem volt, úgy nagyjából az iskolai meg a kerületi gyerekkönyvtár maradt volna még kutakodási forrásnak. Ahol kizárólag a komcsi rendszer által engedélyezett könyveket bújhattuk volna. Amikben persze semmiféle alternatív, a kemény fővonaltól eltérő nézet, szemlélet helyet nem kaphatott, csak a marxista dialektikus materializmus béka segge alóli proletáriátusi szemlélete. Igaz, fogalmunk sem volt arról, hogy másképpen is lehet nézni a dolgokat. Ezért mi csak J. Kati és a többiek kerek popsiját és egyebét néztük vallásos áhítattal és vágyakozással. De tényleg szerettük azt a természetet is, ami nem kötődött a humán női nemhez.
Így viszont mit sem tudtunk a Pilis szakralitásáról, Dobogókő csakrásságáról (vagy sem?), a Holdvilág-árok Holtvilág-árokságáról, Árpád sírjáról, de még a magyarok hunságáról sem, bár erre még ott A láthatatlan ember és az Aranykoporsó, ám a szkítaságáról, a magyar nyelv sumér gyökereiről végképp semmit sem.
A helyzet a rendszerváltással gyökeresen megváltozott. J. Kati érett nőként is roppant csinos, legalábbis egy pár éve tartott osztálytalálkozónkon az volt, hiába telt el közben harminc-negyven év. Valami aerobic-stúdiója van, ha jól emlékszem. Mindenesetre olyanja, ahol mozogni kell. S ő az egyik, aki vezeti az órákat. Tehát ő is rendszeresen mozog. Szóval nem vele kapcsolatban változott meg a helyzet. Makacs és megrögzött kapcsolati monomániám és Szerelmetesfeleségtársam bruttó imádata ellenére a férfiüzemmódom esztétikai érzékelése azonnal aktívvá válna, ha Kati ma produkálná az egykori fényképen látható pózt. Nem, ez egyáltalán nem változott.
A lehetősége annak, hogy alternatív szemléletű könyvek, videók jelenhessenek meg, hogy előadók olyan dolgokról beszélhessenek, amelyek nem részei a mainstream történelemszemléletnek, oktatásnak, nos ez ma már egészen másképpen működik.
Több ilyen alternatív történelmi munkát olvastam. Azt hiszem, Badiny-Jós professzor Jézus-könyve volt az első. Nem tetszett, nem győzött meg.
Az a helyzet, hogy eddig voltaképpen és teljesen még egyik sem.
A Pilissel kapcsolatban Gönczi Tamástól első ízben valamit. A Magyarságtudományi Füzetek-sorozatban jelent meg egy tanulmánya, Pilisi titkok, pálos barátok címmel. Mint megtudtam, a füzet kivonatolása volt a Piliscsillag, Napcsillag című kötetnek. Amit a könyvtárban meg is találtam, rögtön vittem is magammal, el is olvastam. Nagyon megragadott a mondanivalója. De bármennyire vaskos is a kötet, még azután is bőven maradt bennem kérdés, kétely.
Amikor első ízben találkoztam a ténnyel, hogy létezik egy Herceg Ferenc nevű szerzőnek egy könyve a Pilisről, azonnal vadászni kezdtem rá. Évekig nem jártam sikerrel. Két hete tette fel az ajánlatot egy Moly-társ, hogy van egy fölös példánya belőle, eladná. Akadtam rá vevő.
(Gönczi könyve 2013-ban, kibővített tartalommal, iszonytatóan, ijesztően pancser tördeléssel is megjelent az Angyali Menedék kiadó „gondozásában”. A pancserségen valamelyest enyhített az 2020-as, javított, bővített, negyedik kiadás, de tipográfiai szempontból még mindig elképesztőn gyalázatos munka. Készül arról is egy bővített értékelésem, csak győzd kivárni!)
ALTERNATÍV TÖRTÉNÉSI LEHETŐSÉGEK
Van egy történészi berkekben manapság közmegegyezéses múltkép a magyarság őstörténelméről.
Nagyon leegyszerűsítve így fest: jöttünk valahonnan a sztyeppékről, leuraltuk a Kárpát-medencét, minden népek tartottak a pogány hordánk nyilaitól, miközben kalandozva legyalultuk mindazt a földrajzi területet, amerre jártunk, míg végre Augsburgnál a fenekünkre ültetett minket a Nyugat hadereje, és a péppé vált haderő visszafogó kényszere miatt kénytelenek voltunk a további kalandozó hordázás helyett államot alapítani, felvenni egy kulturált vallást és aláállni a nyugati kultúra áldás-esőinek és nem ellenállni a népei barátságának, s a barátságból fakadó áldásoknak. S közben a finntesók elbarangoltak fel, északra, de mivel közösen ugorkodtunk, idővel, a XIX. század közepe felé, figyelmes és hatékony Habsburg segítséggel felfedeztük, hogy közünk van rokonságilag egymáshoz.
Vagyis semmi dicsőséges, semmi előremutató nem volt a középkori magyarkodásban, merevtekintetű, kőagyú banda voltunk, amely sátrakban lakott, a lóval és az íjjal kétségtelenül remekül bánt, de ez volt minden érdemes. A magyarok kisebbségi érzésük miatt kétségbeesetten kapaszkodtak/nak Attilába, és eszükbe sem jutottak a halszagú finn tesók. S akik a vallásukban teljesen és tökéletesen pogány rítusokat követtek. Ideje volt végre egy fegyelmezett, ésszerű és valóságos vallás keretei közé kényszeríteni az egész bandát.
Nos, az alternatív szemlélet homlokegyenest mást állít.
A magyarságot a szkíták rokonainak tartja. S a szkítáknak birodalmuk volt a kora középkorban. Attila és a hunjai nem csupán eszménykép volt a számunkra, akinek, akiknek a nagyságába a farvizükön utazva kétségbeesetten kapaszkodtunk, hanem vérrokonok.
S ne feledjük, hogy Európában ez a kultúra nélküli pogány banda hordott először alsónadrágot. A művelt, kulturált nyugat csak jóval később szokott rá. S azt is vegyük tekintetbe, hogy micsoda felsőfokú logisztikai ismeretekre volt szükség a honfoglalás lebonyolításához az akkori viszonyok között!
Kis kutatással simán felfedhető, hogy a magyarok nem voltak pogányok. A zoroasztriánus monoteizmus vallását követték. Tisztelték, de nem tartották istennek a Napot, a földet, a vizet és a levegőt. A táltosaik magasabb szintet képviseltek mint a más népeknél ügyködő sámánok.
A magyarság választott nép volt, s minden szellemi céltévesztése ellenére a mai napig is az: a világ spirituális apokalipsziséből való kiemelkedésében ez a választottság döntő szerepet fog játszani. Csak fel kell fedeznünk, meg kell ismernünk a múltunkat.
Amelynek bizony szerves része volt, hogy a Nyugat, amelyhez olyan állhatatosan igyekszünk törleszkedni, többet tud nálunk: a napóleoni gondolat értelmében igyekszik/igyekezett gyökerestül elpusztítani minden múltunkra vonatkozó információt, elvenni tőlünk a nyelvünk eredetiségét és a valódi rokonságát más nyelvekkel. A Habsburg-ház élen járt ebben a múltírásban. Például amint tehette, lehetősége lett rá elpusztította, feloszlatta az egyetlen magyar szerzetesrendet, a fehér ruhás pálosokat. Akiknek rendjét a tatárjárás után, egy látomást követve Boldog Özséb alapította, és a székhelyüket a Pilisbe tette.
A pálosokról sok különös dolgot állítottak, adtak tovább a régiek. Például, hogy Özséb egy látomás alapján fogott neki a munkának. S hogy ez a munka arról szólt, hogy megőrizze a magyarság szellemi értékeit, életben tartsa a választottság eszméjét és főleg annak az eszközeit.
Helyben vagyunk...
A KÖNYV ÉS A SZERZŐJE
Ez a Herceg Ferenc nem az a Herczeg Ferenc. Ezt maga is hangsúlyozza az előszóban. Ahogyan azt is, hogy nem képzett szakember, csak a maga jogán lett kutató, de inkább életben tartó és ismeretátadó. Előre bocsánatot is kér, ha a szavai nem lennének gördülékenyek... Jól teszi!
Egy órája keresgélek a neten, de semmi különösebb, érdemleges információt nem találok Herceg Ferencről. Életrajzi adatokat sem. Videóit lelem, amelyeken előadásokat tart, a tényt, hogy Pilis-kutató, meg néhány kritikai weboldalt, ilyen-olyan hangnemben, hangnemmel, amely vastagon megkérdőjelezi Herceg Ferenc állításait. Amitől persze még simán lehet igaza. Ha akarod cinikusan mondom, ha akarod vérkomolyan: a karaktergyilkosság az egyik legjobb módszer egy mondanivaló megsemmisítésére. S ha a Pilis fontos dolgokat rejt magában, ha mind a múltunkról mind a jövőnkről van mondanivalója, hogy a viharba hallgatnának azok az erők, amelyek nem akarják, hogy mindez kiderüljön, felszínre kerüljön?
A Történelmünk ősi gyökerei a Pilisben már a címében egyértelműen állást foglal: a magyarság szakrális területe, Óbuda (nem a mai, hanem egy sokkal régebbi) területe volt itt. A Pilis szakrális vidék, amely az Árpád-ház idején lezárt terület volt, nem léphetett be ide bárki. (Hogy pontosan hová, arról nem szól a fáma. Nyilván nem az egész Pilist zárták le, mert hogyan tudták volna ezt megtenni?)
Herceg Ferenc az állításinak a döntő többségét Sashegyi Sándor kutatásaira, felfedezéseire alapozza. Sashegyi a XX. század harmincas-negyvenes éveiben tevékenykedett. Amatőr kutató volt ő is, aki viszont a felfedezései miatt hivatalos kutatási engedélyt is kapott. Aztán fordult a kocka, a végén azt állították, hogy Sashegyi az eszét vesztette..
Sashegyi úgy vélte, a Holdvirág-árok ősi temetkező hely volt. Az útjai, a barlangjai mesterségesek, az árok végi hatalmas sziklafal köve mesterségesen hasított. Sashegyi talált egy sziklasírt, amelyről úgy vélték akkoriban, Árpád fejedelem sírja. Több egykori újság cikke is ebben a megközelítésben számolt be róla.
Sashegyi kutatásait, illetve a feltárt sírban levő csontokat Dr. Gallus Sándor a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti osztályának a vezetője, Dr. Nemeskéri János, a Magyar Nemzeti Múzeum antropológusa és Dr. Mészáros Gyula, turkológus, antropológus azonosította.
Vagyis mondhatjuk, hogy Sashegyi kutatásai és a levont következtetései akkoriban nagy visszhangot keltettek, és a következtetései egyetértésre találtak.
Sashegyi nyomán Herceg Ferenc is szakrális helynek tartja a Pilist, ősi temetkezési helynek a Holdvilág-árkot, a pálosok munkássága kiindulópontjának az árok barlangjait.
S természetesen elutasítja a később érkezett kritikákat arról, hogy szó sincsen szakrális temetkezési helyről, az árok mindössze egy római korból származó kőbánya. Ahogyan a kritikusai pedig simán lehazugozzák Herceget. Mármint amellett, hogy légből kapott ostobaságokat beszél.
MENNYIRE EZ AZ A KÖNYV, AMIT KERESTEM?
Is.
Úgy a feléig, háromnegyedéig azt gondoltam, nem véletlenül keresem évek óta, ez lesz az első olyan, az ősmagyarsággal foglalkozó írásmű, amely végre kielégítő érvekkel, tényekkel szolgál. Úgy a feléig-háromnegyedéig meglehetősen konzekvensen halad és logikus a felépítése.
Majd a Sashegyi Sándor kutatásairól írtak után elfogy a lendület, s véget ér a koherencia. Nagyobb baj, hogy a lényegi mondanivaló is.
A pilisi barátok küldetésének a mibenlétéről, az üzenetükről, arról, hogy sikeres volt-e a munkájuk vagy sem, semmit sem tudunk meg.
Egyébként ez nem is lenne feltétlenül baj, ha a könyv címe nem ígérne sokkal többet. Illetve ha megmaradna a tényeknél. Vagy ha mégsem, akkor legalább valami magyarázatfélét tehetne a történetek mellé.
Mert csuda érdekes ugyan, hogy egy dobogókői közösségi alkalommal a már elbújt Nap újra előjött, hogy a később zuhogni kezdő eső a résztvevőkre nem hullott, ám azon túl, hogy ez a Pilisben történt, mit mond ma mindez nekünk? A csoda tényén kívül mond egyáltalán valamit?
Ahogy az is csuda érdekes, hogy a mongol tudósok, akik soha nem jártak még Magyarországon, a temetőben egyből Sashegyi Sándor sírjához mentek. Mintha tudnák... Izé..., a mit is? De mert nem tudjuk, mi ennek a jelentősége, azon kívül, hogy szájtátva hallgatjuk a történetet, azt kell kérdeznem: na és, akkor mi van?
Bár alapvetőn szkeptikus vagyok a csodákkal kapcsolatban, nem zárom ki, hogy vannak. De az is itt van bennem, hogy a csoda soha nem öncélú, valamire rá kell, hogy mutasson. Rendben van, hogy ez a saját elvárásom, de fogalmam sincsen, a dobogókői társasággal történtek itt, ebben a könyvben ugyan mit húznak alá, mit erősítenek meg? Azt, hogy vannak csodák? Azt, hogy Dobogókőn van valami? De mi van ott? Miért van ott? S mit üzen a ma emberének, ami ott van?
Koronás Kerecsen, 2018, 182 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155775017
6/10
2022 márciusának az a napja, amikor megszülettem. Reggel Szerelmetesfeleségtársam első mondata az volt:
– Jó reggelt, Morzsám, boldog születésnapot neked!
És írt nekem a lányom is, azt mondta, ma jön meg a meglepetésem, majd délután felhívott a fiam is, pedig ő magasról tesz a születésnapokra, és mégis, elsősorban amiatt hívott. Csuda jól esett mindhármuktól. Meg attól a száz embertől, aki még felköszöntött így vagy úgy.
Bakker, ötvenöt éves vagyok. Immár kétségtelenül középkorú. S akkor jóindulatú voltam. Mert ha ötvenöt a közép, akkor száztíz a vég. Az pedig több mint optimizmus!! S a fene se tudja, kellene-e.
