A képregényekhez fűződő viszonyomról már nem egy alkalommal szóltam (írtam). Elmondtam, hogy az apai nagypapám, néhai id. Mohácsi József, utolsó munkahelye szerint rendész a Hungexpo területén, amatőr eszperantista, elvetélt író, egy budapesti zsidó család sarja, aki cigány származású nőt vett feleségül, ő a felelős mindenért! Ő, aki festett, rajzolt, aki megmutogatta nekem jó pár nagy, magyar festő életművét, aki sakkozni, kanasztázni tanított.
Igen, ő vagdosta ki és ragasztgatta egy két spirálfüzetbe a Fülesben megjelenő képregényeket. Ez a két füzet, amit aztán én még kiegészítettem még kettővel, valahol az évek során semmivé lett. Az ál-újsággyűjtésekből származó, hiányos Füles-sorozatokkal egyetemben.
Papa ragasztgatása a hetvenes évek elején történt. Szerintem a füzetek a nyolcvanas évek közepéig biztosan megvoltak. Az már nem rémlik, hogy amikor érettségi után elköltöztem otthonról Nagyihoz, a cuccolás után is előkerültek volna. Az, hogy ki nem dobtam, egészen bizonyos, mert ilyen botorságot ugyan miért műveltem volna?
De lényeg a lényegben, hogy a magyar képregény őskorát derékban kaptam. Azt a kort, amiről döntő részben Kertész Sándor is beszél ebben a könyvben.
De még mielőtt, úgy gondolom, Papa megérdemel egy fotót. Aminek ehhez a könyvhöz mindössze annyi köze van, amennyit fentebb mondtam. S aminek a lényege a következő: ha Papa nincs, vagy nem olyan, amilyen, nagy eséllyel ezt a bejegyzést nem olvashatnád.
Tehát következzék id. Mohácsi József és unokája, Zoltán képe. Nagyon szerettem Papát.
(A színek nagyon fontosak: a falon a falvédő tűzpiros, ahogyan Papa keze alatt az ágy támlája is. A heverő spenótzöld alapon kék, sárga, piros csíkos volt. A rajtam levő pulóver csíkjai szintén tűzpirosak. S ez volt az enyhébb verzió, mert a párja ennek a reciproka volt: a tűzpiros pulóveren fehérek voltak a csíkok. Én rendkívül rugalmas és türelmes voltam egész életemben, de azt a tűzpiros verziót egyszer voltam hajlandó felvenni, és soha többet. Ja, és nem mondtam: a dizájnhoz szigorúan műszál-alapanyag társult. Hogy teljes és tökéletes legyen a gyerek divatélménye.)
Nézem ezt a képet, és azon gondolkodom, rajtam kívül van-e még valaki ezen a világon, akinek mond valamit?
Keresztanyumat, Papa első gyermekét évek óta nem találom. Az ő fiait, az uncsitesóimat sem, Zolit és Attilát.
Na, jó, átvágtalak! Az utolsó mondat nem teljesen igaz. Ezzel a mondattal: „ha Papa nincs, vagy nem olyan, amilyen, nagy eséllyel ezt a bejegyzést nem olvashatnád.”.
Mert ugyan honnan tudhatnám, miképpen alakult volna az életem a képregényekkel kapcsolatban, ha Papa nincsen? Különös tekintettel arra, hogy állítólag a könyvek mindenképpen megtalálják a maguk olvasóit. De félre a lila képzelgésekkel, lássuk, ami miatt belekezdtél ennek a bejegyzésnek az olvasásába!
Kertész Sándor tanár, újságíró-képszerkesztő, a képregény történetnek kutatója, szakíró, grafikus. Több könyve is megjelent a képregényekről. A két fő munkája a magyar képregénytörténet összefoglalása, a Comics szocialista álruhában és a Pókember generáció. (Az első kötethez sajnos még nem nem volt szerencsém.)
A szerzőt ábrázoló rajz Sváb József munkája
Vagyis Kertész Sándor nem most nyúlt első ízben a magyar képregény témájához. Már csak azért sem, mert van egy blogja, Privát képregénytörténet címmel. A blog pedig a jelen kötet tárgyalásakor azért fontos, mert a könyv tulajdonképpen arra épül. A szerző ezt nem is titkolja, hiszen kiemeli a könyv előszavában, hogy már megjelent írásokról újra megjelenéséről van szó. Nincsen ezzel baj.
A könyv, ahogyan a címlap és a szennycímlap belső oldala elárulja, a Privát képregénytörténet című sorozat első kötete. Nem meglepő, hogy a sorozat szerkesztője ő maga, azzal sincsen semmi baj, kíváncsian várom a további köteteket (füzeteket)!
A kiadvány ugyanis nincsen száz oldal sem. S mivel gazdagon szórt illusztrációkkal, a tényleges szöveg bizony nem gyűri maga alá az olvasót.
A tartalomjegyzéket szemlélve könnyedén konstatálhatjuk, hogy a nagyjából száz oldalon kilenc fejezet és a szokásos könyvrészek osztoznak (szennycímlap, címlap, kolofon, tartalom, stb.). Vagyis egy fejezet nagyjából kilenc oldal, aminek a fele (nagyon helyesen!) kép, illusztráció.
A kötet arról szól, amit a sorozatcím mond: a képregény mint műfaj története. Döntő részben a magyar képregényé. De privát története. Vagyis olyasféle mint az én blogom. Csak jobban ragaszkodik az alapvető témájához mint én: ami privát benne, az is szorosan a képregényhez kapcsolódik, nem nagypapákhoz, meg piros csíkos nylon-pulcsikhoz.
Propaganda képregények, avagy Porbafinogenov elvtárs vonalas útmutatásai
A címben szereplő szovjet kulturális elvfőisten-elvtárs neve: Finogenov. Az elvtárs a Szovjetunióból érkezett küldöttség vezetője volt. Festőként. Vonalas festőként. Nem azért vonalas, mert vonalakkal festett. S alacsony volt, ez a tutit tudó akadémikus művészember (például határozottan nem ajánlotta a grafikusoknak a szén- és puha ceruzával való alkotást, mert mindent is tudott), ezért ragadt a nevéhez a magyar előtag.
A magyar képregény története, bármilyen furcsa, nem a Zorád-Korcsmáros-Sebők-Cs. Horváth quartettel kezdődött. Nem csupán azért nem, mert Cs. Horváth (illetve akkor még simán Horváth) nem is e három jeles művésszel, hanem Gugi Sándorral vágott neki a magyar képregény klasszikus korszakának, hanem azért is, mert volt élet képregényiában Cs. Horváth előtt is. Bármilyen furcsa, és bármennyire nem tudunk róla semmit sem. Még ha formailag némileg voltak is eltérések. A háború után, úgy '49-ig nem is volt baj a rajzolt történetekkel.
Aztán de. Az elvtársak a Nyugat mételyének tartották, a sekélyesség és a métely forrásának. Mert rettentő panelesek voltak a történetei, erőszakosak a sztorik. Féltették tőle a gyermekeket és a munkásosztályt. Amelyet felemelni akartak, nem a kulturális porban tartani.
Apu szintén Mohácsi József volt. Őt is úgy hívták, mint Papát. Apu volt az ifjabb. A család megoldotta, hogy mindig tudni lehessen, éppen kiről van szó: Papát Dodónak, Aput Dodinak szólította mindenki. Huszárvágás.
Apu mesélte a következőt..
Egy időben a Patyolatnál dolgozott karbantartóként. Szakmáját tekintve esztergályos volt, de a helyi kazánokkal kapcsolatban több újítása is volt, rendesen műszaki rajzokkal, az Újítási Hivatalba (vagy hová) beadva, ahol is pénzzel jutalmazták a megoldásait.
Nos, Apu nem csupán esztergált és kazánoskodott, hanem olvasott is. Akkor még léteztek a munkahelyi könyvtárak, meg a munkahelyi könyvterjesztés is.
Egy nap a jól végzett munka után megmosdott, átöltözött és mielőtt hazafelé vette volna az utat, bement a dolgozdai könyvtárba, hogy valami olvasnivalót ragadjon magához.
Nézelődött, válogatott. Bejött egy másik kolléga is. Ő nem nézelődött, nem válogatott, valószínűleg nem volt otthon az irodalomban, ezért a könyvtárosra bízta magát.
– Valami jó kis kalandosat, izgalmasat szeretnék, Mancika! Ajánljon nekem valamit!
Mancika egy pillanatnyi töprengés és szemrebbenés nélkül, nagyon komolyan, a beavatottak biztonságával válaszolt:
– Aztán a Dumást ismeri-e? Tudja, az a testőrös író!
Apunak, mert alapvetőn kedvelte Mancikát, ki kellett jönnie a könyvtárból, hogy kiröhögje magát. A családban Dumas innentől Dumás lett. Mondjuk ennek legalább van értelme is...
Szóval az elvtársak annyira nem kultiváltak semmit a magas kultúrán kívül. Mármint, amit ők tartottak magasnak. Magas az a kultúra volt, amely előremozdította a proletáriátus ügyét. Hahhh...! Mert ami viszont ebbe a kategóriába esett, az jobbára egyszerűen xar volt, na! Ha nem hiszed, járj utána, itt van pár építő, eklatáns példa a tiltás utáni képregény időkből. Ha felépültél, folytatom a könyvbemutatót...
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy tény, ami tény, az amerikai képregény kiadással valóban volt baj. Ezt a műfaj kinti története is bizonyítja. Sok pszichológus vádolta a képregények erőszakosságát azzal, hogy negatívan befolyásolja az ifjak lelki folyamatait. Szó mi szó, ha igaz az input-output-elv, az jön ki, ami bemegy, akkor volt/van min gondolkodni.
S az is tény, hogy úgy a rendszerváltásig a magyarul megjelenő képregényekben egészen más formában jelentkezett az erőszak és a bűnözés mint a nyugati társaikban.
A magyar képregény klasszikus korszaka
'56 után az elvtársak rájöttek, hogy a gondolkodó munkásosztály csináljon bármi mást, csak ne gondolkodjon, terelődjék a figyelme akármire, ami nem politika, legyen Trabantja, telke, Balatonja, lángosa, gulyáskommunizmusa, képregénye.
Ami úgy indult ugyan, mint azt fentebb láthattad, de aztán bizony elképesztő magasságokba jutott. A magyar képregények történetének klasszikus szakasza Gugi Sándorral kezdődött. És Horváth Tiborral folytatódott. Aki aztán egy azonos nevű kolléga miatt felvette a „Cs” előnevet. S hamarosan híres-hírhedt mintegy menedzserévé vált a magyar képregény kiadásnak.
Érdekes egy hibrid korszak volt ez! Ami egyébként nagyjából a rendszerváltásig tartott. S amit egyértelműen Cs. Horváth neve fémjelez. Aki kézben tartotta és nagyjából lenyúlta magának a műfajt. Rájött ugyanis, hogy az elvtársak torkán a kultúra terjesztésének eszközeként le lehet nyomni a képregényt, ha az irodalmi művek adaptációjaként ölt testet.
Cs. Horváth elkezdett tehát képregény forgatókönyveket írni. Kezdetben Gugi Sándorral dolgozott, de Gugi lassú volt, megbízhatatlan tempóban alkotott. Vagyis inkább megbízhatóan csúszott minden leadási határidővel. Cs. Horváth szertenézett, hogy grafikusát nyerje a hazában. S jöve Korcsmáros Pál. Aki bármit, bármikor megrajzol, egyéni stílusban, mindenki kedvére. S követte őt Zorád Ernő és Sebők Imre. 
Majd sokan mások: Elsősorban Sarlós Endre, majd Fazekas Attila. Róluk e kötet nem beszél.
Nem tudom megállni, el kell mondanom. A Sergio Bonelli kiadó köteteit magyarul megjelentető Fumax Kiadó egyik darabja a Zagor. A/4 nagyságú, vastag kötetben adja ki a vadnyugati szuperhős kalandjait. Ha jól tudom, eddig kettő jelent meg. Ugyan az első kötet annyira nem jött be nekem, de azért a könyvtárban belenéztem a másodikba. Apám, egy az egyben Fazekas Attila rajzai néztek velem farkasszemet! Az összképet némileg árnyalja, hogy a Zagor első ízben '61-ben jelent meg Olaszországban.
Kertész jelen kötete Korcsmárosra, Zorádra és Cs. Horváthra fókuszál. Elmondja, hogy a Nagy Csével (bakker, tényleg, a róla szóló képregényről még nem írtam értékelést, pedig....) valóban és tényleg voltak bajok, de nélküle nem lett volna magyar képregény. Vagy csak sokkal később és sokkal visszafogottabban.
A Nagy Csé, ugye, kitalálta az irodalmi adaptáció elvtársak által is elfogadható lehetőségét, aztán ebből nem is engedett. Elképesztő munkatempója volt. Írta a képregényeket, szerezte az új megjelenési helyeket, szédítő tempóban írta a forgatókönyveket, szervezett be új rajzolókat, hozta-vitte a rajzaikat, az értük járó pénzmagot.
De az adaptációkkal volt baj. A képregény lényege a kép. A Nagy Csé az adaptációra tette a hangsúlyt. Így a forgatókönyvei annyira szövegesek voltak, hogy arányait tévesztette a műfaj. Emiatt leginkább Zorád Ernővel támadt konfliktusa a Nagy Csének. Zorád volt az, aki aztán a kezébe vette a szövegek megírását is. Miután jó pár Csé-szövegbe beleturkált. Ami Csé számára csak a megjelent anyagra tekintve derült ki. Volt is komoly morgolódás. De Csé nem engedett. Így a magyar képregény aránytalansága is megmaradt.
Evégett egy egykori képregény-konferencián a Nagy Csével Kuczka Péter komoly konfliktusba is keveredett. Csé bizony egyedül maradt.
Kertész könyve kiemelten foglalkozik az általa személyesen is ismert Zorád Ernővel. Meg Korcsmáros Pállal. Elemzi a művészetüket, ejt szót a képregényhez való viszonyukról és a műveik sorsáról. (Rengeteg nem maradt fent, mert maguk az alkotók sem tartották becsben őket, a nyomdák meg vagy megőrizték őket vagy leginkább nem.
Megtudjuk, hogy amíg Zorád elsősorban festőnek tekintette magát, addig Korcsmárost az Ég is képregényre teremtette. Hogy Rejtő leghivatottabb képi tolmácsolója miért Korcsmáros volt, s hogy még Zorád is azt mondta, neki Rejtő nem megy, ez egyértelműen Korcsmáros sajátja. Pedig jelent meg Rejtő-képregénye: Bradley Tamás visszaüt, A Néma Revolverek Városa, Tigrisvér. Egyik jobb mint a másik, de Korcsmáros azért valóban teljesen más.
Megtudhatjuk, hogy Zorád montázs-technikája képregény-szerte egyedülálló, s hogy a montázsokban nem fotók vannak: Zorád mindent megrajzolt, azt is, amire az hisszük fotó.
Aztán van olyan is, hogy egy képregény, a Grant kapitány gyermekei előbb jelent meg oroszul mint magyarul. A történetet Sebők Imre rajzolta.
Nem is folytatom.
Bár vékonyka a kötet, mégis igen tömör áttekintését adja a magyar képregény történetének. Eszébe sincsen átfogónak lenni, mégis kicsit azzá válik. Egy ültőben elolvasható, és olvastatja is magát. Hagy maga után hiányérzetet, de nem tudtam eldönteni, a terjedelme vagy a tartalma miatt tesz ilyet. A terjedelemre tippelek.
Illetve fogalmam sincsen tesz-e hozzá bármit is a Comics szocialista álruhában című kötethez. Hiszen a címe alapján az pont ezzel a témával foglalkozik, pont ebben a korszakban. (Egyre kíváncsibb vagyok rá!)
Összességében:
kicsit ad hoc-nak érzem ezt a kötetet, füzetet. Olyan adjunk ki valamit, mert már régen jelent meg a nevem alatt valami. S aztán az ad hoc-ból érték lesz, mire elhagyja a nyomdát. Ami olvasmányélménynek kiváló, összefoglalásnak is elmegy, formailag nem nyűgöz le, de a képanyaga jó minőségű, informatív. Nem hajtok rá most azonnal, hogy itt legyen a polcon, de ha szembejön velem, nem állok félre.
Képregényáruház, 2021, ISBN: 9786155823022
8/10
2022 március közepe, négy napos, hosszú hétvége, erre, elképesztő, 3:45-kor kipattant a szemem, s képtelen voltam visszaaludni, mert azért az már mégis csak képtelenség, hogy ennyire hajnalban ne tudjak aludni. Olvasgattam egy kicsit, megittam két kávét, s megírtam ezt az értékelést, miközben gyönyörű párom még a túlszobában szuszog.
Nincs semmi különös, csak szeretek élni. Lilim eszik, iszik, alszik, kakál, pisil, növekszik, mosolyog, nyunnyog, nyüszög, kis édesem. Az ukrán háború tart, a benzin ára napokon belül az égben lesz. A fiamra meg büszke vagyok, amiért nagyon képes önmagával szembenézni, és utána változtatni, ha úgy látja, kell.
S közben most a Yes zenél nekem, a csodálatos Yessongs album. Nem kerestem, a YouTube dobta be az új Jethro Tull után. S mivel nagyon régen hallgattam, bent is maradt, és újra rácsodálkozom, mennyire jó.
