Az a helyzet, hogy ez egy nagyon-nagyon csalós könyvértékelés. Úgy mond igazat, hogy közben egy szavát sem lehet komolyan venni.
Elhinni azt lehet.
Mert elég könnyű belátni, hogy több nézőpontból is visszás, ha valaki a saját könyvéről ír ajánlást, recenziót, értékelést, beszámolót vagy mi a csudát.
Az pedig duplacsavar, ha a könyv a valóságban még nem is létezik. Illetve létezik, mert valóban megírtam, itt van borítóstul, így-úgy e-bookosítva a számítógépeinken és a felhőben, mint annyi más írásom, meséim, drámáim, a krimim, és volt egy kiadó is, amely már rábólintott a kiadására. Aztán nem lett belőle mégse semmi... A kommunikáció elveszett a ködben.
Miért ír valaki a saját írásáról?
Hogy valaki miért ír, azt nem tudom. Hogy én miért írok, annak több oka is van. A legelső, hogy játéknak tekintem. Meg nem csupán annak.
Úgy indult, hogy 2019-ben egy kiadó akciót hirdetett e-bookok kiadására. Nem értettem, félreértettem bizonyos dolgokat, de mire ezt megtudtam, ezen-azon már túl voltam.
Nekiveselkedtem például, hogy a Calibre segítségével magam csinálok e-könyvet az írásomból. Ezzel máig veszélyesen küzdök. De az érdemi része a történetnek, hogy az e-könyv olvasómon fennmaradt egy kísérleti-konvertálás. S amikor elindultunk itthonról anyós-sógorhoz szilveszterezni, vittem magammal az olvasót. A tévében a két Dühbe jövünk Spencer-Hill-filmet vetítették, ami engem nem kötött le, tehát olvastam.
Ebből a nem létező könyvből a második történetet. Találtam benne helyesírási, stilisztikai hibákat. Akkor arra gondoltam, át kellene olvasni az egészet. Aztán meg amarra, hogy ha már átolvasom, tudnám-e úgy olvasni, mintha nem én írtam volna?
Nem tudom, hogy a viharba működik, de én teljesen simán elfelejtem a dolgokat, amiket írok. Sokszor a történetet is, de a részleteket végképp. Ezért meglepetés vagyok a magam számára is. Nagyjából semmit nem tudnék magamtól idézni. Vagyis voltaképpen ugyanúgy vagyok a saját írásaimmal, mint bármi mással.
Egy lényeges különbség van csak: az alap-élethelyzet, ami az írásokat kiváltotta, az nagyon megmaradt.
Vagyis, azt hiszem, igen, valószínűleg tudnám úgy olvasni, mintha nem én írtam volna.
Aztán az jutott eszembe, hogy azért elég érdekes, perverz reklámozás lenne a saját blogomon, a saját szavaimmal értékelést, személyes véleményt írni a könyvről, úgy, hogy a véleményemet nagyjából senki nem tudja leellenőrizni.
Hm...Lelkem töprengő sarkán azonnal kikandikált az Élő Remény a sarok mögül: de mi van, ha felkelti valaki illetékes figyelmét? Vagyis pofátlanul megvallom, ez az írás azon túl, hogy érdekes játék, egyfajta marketing-kísérlet is. Immár, ahogyan írtam, kiadó is van rá, csak pénzmagra lenne még szükség. Tehát az extrovertárt önreklám immár konkrét célt kapott.
Még egy fennköltebb indok erre az értékelésre. Volt olyan könyve a Sztrugackij-tesóknak, ahol a könyv végi utószó, ami jobbára a Borisz nevű Sztrugackij munkanaplójából való visszaemlékezés, izgalmasabb mint maga a regény. Vagyis a regény sorsa maga alá gyűrte magát a regényt. Nos, az alábbi alcím alatt valami hasonló következik majd. Csak reményeim szerint nem az következik be, hogy a munkakörülmények taglalása érdektelenné teszi magát a művet, hanem hogy felkelti iránta az érdeklődést.
Mi ez a könyv?
Ahogy a felső kis címsor mondja a borítón: öt történet réges-régi időkből. Nem a saját időmből, annál sokkal régebbiekből. Öt parafrázis, tovább- és mögé-gondolás ismert történeteknek. A mitológiából és a Bibliából ismert történeteknek.
Az úgy kezdődött, hogy valamikor a középiskola negyedik osztályának idején összefutottam Albert Camus soraival:
„A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az szívet.
Boldognak kell képzelnünk Sziszüphoszt.”
Annyira megfogott a gondolat, kamasz voltam, útkereső, önmagamat kutató, hogy csináltam egy plakátot is a falamra, amin egy pálcika Szüsziphosz izzadva tolta a követ felfelé. És ott volt körülötte Camus szövege. Évekig a mottóm volt ez az egzisztencialista porhintés. Sok évvel később, amikor gyakoroltam Szüsziphosz sorsát, akkor értettem meg, hogy a fotelből, az ablakon kilesve valóban boldog Szüsziphosz. A novellám mottója akkor született meg: a Camus-idézet alatt ez áll:
„Az istenekre! Mekkora badarság!
(Szüsziphosz)”
Aztán milyen történetek vannak benne?
S innentől nem volt más dolgom, mint elmesélni, mi is történt Szüsziphosszal. Az anyaggyűjtés és az írás közben értettem meg, hogy Szüsziphosz sokkal nagyobb hős, ha nem képzeljük azt, hogy boldog. Camus elmehet a csudába a kamu-dumájával! A király története több évtizeden át foglalkoztatott, de csak valamikor 2006 körül került számítógépre, A KIRÁLY SZIKLÁJA címmel. De mégsem ez az első írás a könyvben.
*
Szerelmetesfeleségtársam top-Mohabácsi írása A NAP VONZÁSA.
A történet főszereplője egy másik mitológiai alak, aki szintén bemászott a tudatom alattijába, és évekig macerált odabent. A figurát Ikarosznak hívják. Igen, ő az, aki valamiért menekült valahonnan valakivel, és az eszkábált szárnyait, a menekülőeszközét összetartó viaszt megolvasztotta a Nap. Ikarosz túl közel repült hozzá. Gyönyörűnek tartottam a szimbólumot. Ezen is évekig morfondíroztam, mielőtt úgy éreztem, nekifoghatok, már tudom, mit akarok vele kezdeni, mondani. 
A morfondír közben lassan rájöttem, hogy nem tudom Ikarosz szempontjából megírni a történetet. Voltaképpen egyáltalán nem olyan izgalmas alak, ahogyan először gondoltam. Ráadásul semmi ikaroszi jellemvonás sincsen bennem, ami empátiára késztetne.
Így lett a a főhős a sokkal izgalmasabb és összetettebb figura, Daidalosz a feltaláló, Ikarosz édesapja, .
Az írás folyamata menekülés volt egy másik világba. Amikor A Nap vonzását írtam, éppen darabokra hullott az első házasságom, s ez együtt járt egy komoly világnézeti válsággal is.
A kisregény döntő részét Zircen írtam, exapósomék otthonában. Ahonnan végül ki lettem tiltva. Nem az írás miatt, hanem fogalmam sincsen mi miatt. Viszont jó volt kora reggel kelni, kimenni a kertbe az első (egek, milyen kis lassú és buta) laptopommal, meg a Graves-féle görög mitológiával, és írni a hajnali kert csendjében, amíg a család fel nem ébredt. Sokat segített, hogy nem a város zaját hallottam magam körül, hanem madárcsivitet és kutyaugatást.
Amit pár oldalas novellának szántam az végül kisregénnyé nőtte magát.
Úgy gondolom, Daidalosz története a Ég által rákényszerített döntéseinek a története. Az önmagával és a lehetőségeivel megalkuvó ember története. Csak az a rémisztő, hogy mindig magamra gondoltam, amikor Daidaloszt írtam.
*
Az EMBERBŐL VÉTETETT című szösszenet is a válásom környékén született. A válókeresetet még nem adtuk be, de már vége volt mindennek, én meg balga fejjel belementem egy rettentően ostoba kapcsolatba, életem nagy szégyenébe.
Amikor végül végleg elbúcsúztam attól az asszonytól, akkor jutott eszembe valamiért a bibliai teremtéstörténet: vajon Ádám cselekedhetett-e volna másképpen mint ahogyan cselekedett?
Hosszú évekkel előtte a keresztény gyülekezetbe, ahová jártam, egy beszélgetés alkalmával hozott valaki egy idézetet a teremtéstörténethez. Az idézet nagyon elgondolkodtatott. Meg némileg ki is akasztott. Évekig járt az agyam, vajon a gyakorlatban ez, hogy a csudába is működik, működhet, mi a gyakorlata az üzenetének?
A Teremtő iránti szeretetet, hálát, hűséget felülmúlta az Éva iránti szeretet. Éva egy része volt, és nem tudta elviselni az elválás gondolatát. Nem eszmélt rá arra, hogy az a végtelen hatalom, aki a föld porából élővé, gyönyörűvé teremtette meg őt, és szeretetében társat adott neki, be tudja tölteni Éva helyét. Eltökélte, hogy osztozik Éva sorsában. Ha Évának meg kell halnia, ő is meghal vele.
(E. G. White: Páttriárkák és próféták, 56.)
Teljesen logikus gondolatmenet volt. Meg az is logikus volt, ami belőle fakadt.
Csak az nem volt logikus, ahogyan az egykori keresztény tesók egyetértőleg reagáltak rá. Az elítélő hangsúlyt arra helyezték, hogy ejnye-bejnye, Ádám, hogy jobban szeretted Évát mint a Teremtődet!
Akkor még nem tapasztaltam meg, milyen, amikor valaki csont a csontból, vér a vérből, milyen az, amikor a társam belőlem vétetik, csak a lelkem érezte az irtózatos ellentmondást. Így az a beszélgetés megszülte ezt a kis himnuszt.
*
Jób története a Biblia legszebb, legocsmányabb, legellentmondásosabb, legvigasztalóbb története. S talán a legtöbbet mondja el arról, mit tudhatunk és mit nem, mihez van közünk és mihez nincsen.
A történet parafrázisa, a CSILLAGBÁNAT címet nyerte el a keresztségemben.
Valahogy itt nem volt kielégítő, ha a történetet maga Jób beszéli el, ezért Jób egyik barátjának a szájába adtam a szót. És Sátánéba. (Azt hiszem, itt született meg annak a beszédmódnak az őse, amit aztán A Bibliás című krimim pszichopatája is alkalmazott.)
Jób története rengeteg kérdést felvet. A legnagyobbat is: ha Isten a szeretet, vajon hogyan engedheti meg a szenvedést? A kérdésre van logikus válasz. S a válasz, természetesen nem elégít ki mindenkit.
Nekem azonban eszemben sem volt teológiai vizekre evezve hitterjesztésre használni a történetet.
*
Az utolsó történet, a HOLDÖRÖM az evangéliumokból származik.
A történet eredetije a Szövétnek című folyóirat első különszámában jelent meg. A folyóirat egy, a keresztény közösségünkön belül kiadott, bibliai kérdésekkel foglalkozó lap volt, amit a harmadik számtól jómagam tördeltem és főszerkesztettem, ha jól számolom, nyolc évig.
Az a különszám, amiben ennek az írásnak az eredetije megjelent irodalmi különszám volt. A megjelentetett írások bibliai, keresztény témájúak voltak, de szépirodalmi formában.
Ez az egyetlen az öt írásom közül, amelyik már megjelent nyomtatásban. Kicsit ki is lóg a másik négy közül. Pontosan meg nem mondom, miért. Talán mert az egyetlen teljesen pozitív kicsengésű darab. Vagy mert ez az egyetlen, amelyik még aktív kereszténységem korszakában született.
Péter árulását öltöztettem mai magyar nyelvbe.
*
Az öt írás egyike sem hitbuzgalmi irat. Eszemben sem volt téríteni vagy a frankót megmondani. Már csak azért sem, mert magam sem tudom, mi az? Mármint a frankó. Jó pár éve gyanúsan nézek arra, aki úgy gondolja, ő tévedhetetlenül tudja.
Történeteket szerettem volna elmesélni, amelyek valamiért nagyon megragadtak, és úgy éreztem, kiáltanak a továbbgondolás után.
Az, hogy van valami, Valaki a látható világon túl, számomra egyértelmű, de megingathatatlan kinyilatkoztatásokat nem mernék tenni róla. Még különösebben vitázni sincsen kedvem a személyéről, a jelleméről, a hozzá vezető útról. Vitatkozni pláne nem fogok. Egyáltalán nem erről szól ez a könyv.
Az, hogy egy gondolatsorra fűztem fel őket, kezdetben nem bírt semmi tudatossággal. Megszületett A Nap vonzása. Azt hiszem, utána az Emberből vétetett. Aztán Szüsziphosz története. Az utolsó volt a Jób sorsát felelevenítő novella. S a legvégén jöttem rá, hogy voltaképpen, bár más és másképpen, de mind ugyanarról szól: mennyire a saját kovácsa az ember a maga sorsának, s hogyan viszonyul ahhoz, amit kap, ami elvétetik tőle, és mennyire uralhatja a saját életét? Az, hogy így, egymás mellé kerültek a történetek, nem tudatos szerkesztés, mintsem egy felismerés eredménye volt/lett: felismertem, hogy voltaképpen mindegyik ugyanarról szól.
Hogyan van megírva ez a könyv? (Játék)
Hát először is: a szerző nem archaizálta a nyelvet, amit használ. Egyetlen történet kivételével anakronisztikus kiszólások sincsenek az írásokban. A nyelv, amit a szerző használ valamelyest alkalmazkodik a történetek korához, de voltaképpen teljesen mai, huszadik-huszonegyedik századi nyelv. Ennek ellenére nem érzünk ellentmondást a történetekben használt nyelv és a cselekmények kora között.
Az olvasás igényel némi figyelmet, de elmondhatjuk, hogy pár oldal után könnyen belehelyezkedünk a nézőpontokba, átvesszük a nyelvhasználat sajátosságait, és kényelmesen együtt mozgunk a szereplőkkel a számukra biztosított térben és időben.
Mohácsi Zoltán ezeknek az összefűzött írásoknak az egyikében sem él a lineáris idő nyújtotta kényelmes elbeszélő móddal. A valós cselekményeket a változó időbéli nézőpontokból, történésekből rakhatjuk össze, ám az olvasó megkönnyebbítésére elmondható, hogy az összerakás nem igényel summa cum laude doktorikhoz való műveltséget és logikát: soha nem tévedünk el sem a térben, sem az időben.
Mindegyik történetet úgynevezett E/1, azaz egyes szám első személyű szempontból ismerhetjük meg. Hol maga a főszereplő mesél, hol a szolgája, hol a barátja, hol a munkatársa. Ez a megközelítés egyszerűsíti és bonyolítja is a szerző dolgát. Véleményünk szerint ezeknek az írásoknak az esetében nagyon jót tett ennek a szemléletmódnak az alkalmazása: a szereplők egytől-egyig igen gyorsan kerülnek hozzánk közel, és a nyílt, becsületes önkifejezésük miatt mi is igen gyorsan megnyílunk irántuk.
Az írások tesztközönségében egyaránt akadt férfi és nő, kamasz és középkorú, ilyen-olyan iskolai végzettségű, de mindannyian élvezettel olvasták a paksamétát.
Nem véletlenül írta a szerzőnek a Magyar Ház munkatársa:
Ha lecsupaszítjuk a kérdést, milyen is ez a könyv, azt mondhatjuk: élvezetes, könnyen beleélős, nagy kérdéseket könnyedén feltevős, szerethető főszereplőkkel, érdekes korokkal. Méltán tarthat figyelmet az olvasók érdeklődésére!
(2019. január)
