Charles Dickens kimaradt az életemből. Majdnem teljesen. Mint olyan sokan mások is. A Karácsony ének kivételével. Ami az egyik kedvenc olvasmányom, pedig rühellem a karácsonyi történeteket. De azon kívül semmi Dickens...
Gyerekkoromban a birtokomban volt a Twist Olivér és a Copperfield Dávid is. Abban a két klasszikusak számító Móra kiadásban, Würtz Ádám és Reich Károly illusztrációival.
De valahogy, a bennük levő tömény nyomor miatt hiába is került a kezembe bármelyik, mindig ki is került onnan.
Aztán pár hónapja rám szakadt a derült égből felismerés, hogy Dickenst akarok olvasni.
Kétségtelen, hogy volt valami kiváltó oka, kellett, hogy legyen, mindennek van ilyen, de meg nem mondom már, mi lehetett az. Úgy éltem meg, hogy egyszerre csak jött. Le is töltögettem Dickens jónéhány regényét az e-book olvasómra szánva.
Aztán a mögöttünk levő csütörtökön a Vezér úti Olajág Otthonok könyves szabadpolcán ott várt ez a kötet. Igaz, a würtzös borító nélkül, keki vászonkötésben. Meg Flaubert Bovarynéja.
Tegnap este olvasgattam Szerb Antal csodálatosan hihetetlen világirodalom-történetének Dickensre vonatkozó szakaszát, és tőle tudtam meg, hogy Dickens érzelmességével, a történetben való írói kommentárjaival szemben Flaubert a szerző kívülállását hangsúlyozza. Volt olyan mellékzöngéje Szerb Antal megállapításának, mintha a két módszer közül Dickensé lenne a számára kedvesebb.
Aztán, tudod, egyik könyv vezet a másikhoz: keresgélni kezdetem, mert rémlett, hogy van nekem Twist Olivér képregényem is. Meggyőződésem volt, hogy az erős közepesen sikerült Klasszikusok képregényben sorozatban. De tévedtem. Abban igazam volt, hogy külön kötetben is létezik, meg abban is, hogy képregény. Ám a rajzolója Zórád Ernő.
És nekem kötetben nincsen meg. Csak a réges-régi Füles rejtvényújságból kivágott formában. De birtokon belül van, abban a nagy pakk képregényben, ott a falra szerelt tévéállvány rakterében. A Vaterán árulta egy kedves fiatalember, én meg kilószámra hoztam el tőle.
Az első tervem az volt, hogy egyszerre írom meg a regény és a képregény értékelését. De aztán a Würtz Ádám iránti tiszteletem Zórádot egy külön bejegyzésbe pörgette ki. Különben az utóbbi méltatlanul elmosta volna az előbbit. Így maradt ebben a bejegyzésben kizárólagos téma Dickens regénye.
Ellentállok a késztetésnek, hogy Dickensről mint íróról közérdekű adatokat mazsolázgassak innen-onnan. Ahogyan ugye az egyik könyv vezet a másikhoz, még inkább így vezet egyik link a másikhoz. Csak linket még könnyebb beszerezni mint könyvet. Sőt, linkeken talált információt úgy beállítani, mint saját ismeretet... Szóval Dickensről könnyű információt szerezni. Most én különösebben nem is foglalkozom ezzel.
A tények: Dickens a 19. században élt és alkotott, realista írónak tartják, de ennyi szenvedély, ennyi szélsőséges érzelem talán senki más íróban nem volt, mint benne. Illetve az írásaiban. A pályája kezdetén a realizmusa vaskosan romantikába hajlott. S a Twist Olivér a második regénye.
Dickens könyvei döntő többségükben a brit vadkapitalizmus idejéből valók, és jobbára Nagy-Britannia alsó társadalmi rétegeivel foglalkoznak. Mély empátiával. Ám Dickens ennek ellenére nem a nyomor írója. S nem is valamiféle szocialista megközelítésből, indíttatásból választja hőseit a sárból.
Tény, ami való: Oliver Twist, Twist Olivér apátlan, anyátlan árva. Akit a sors kénye-kedve szerint rúgdal, akár a focilabdát. Az is tény, hogy Olivért először tíz éves korában ölelik át. Vagyis ne számíts könnyed, felhőtlen szórakozásra.
Viszont abból indulj ki, hogy Dickensnek ez a regénye a legismertebb, legkedveltebb. Van vagy nyolc filmváltozata, egész estés, minisorozatos, készült belőle musical, és több képregény-változat. Ebből az egyik magyar, Zórád Ernő rajzolta.
Vagyis van valami szívfogó titka a regénynek. Mert szeretik a népek.
Dickens, a nyomor és a humor
Azt mondtam, ne készülj felhőtlen szórakozásra. Viszont arra se, hogy meg fogod szaggatni a ruhádat, hamut szórsz a fejedre és ne is keresgéld elő az antidepresszánsaidat!
A helyzet az, hogy nem jutottam el a könyv első oldalának az aljára sem, és már háromszor elvigyorítottam magamat. Az első oldalon egy olyan születés leírását leled majd, ahol a gyerek éppen csak életben marad. Vadidegenek között születik, akiknek gyakorlatilag mindegy, él-e, hal-e az újszülött. Egy a sorban.
A régi beszóláshoz hasonlón állnak egy új élet napvilágra kerüléséhez, miképpen a régi beszólás hangzik: „Beszéljünk vidámabb dolgokról! MI a véleményed a hullaégetésről?”
Figyelj csak!
Miután a kerületi orvos erre a siralomvölgynek nevezett világra segítette, még hosszú ideig erősen kétséges maradt, megéri-e a gyermek egyáltalában, hogy akármilyen nevet is adjanak neki; mert
ha nem érte volna meg még a keresztelőjét sem, akkor több, mint valószínű, hogy ezek a feljegyzések sem jelentek volna meg soha; vagy ha igen, akkor ez a néhány oldalra szorítkozó kis mű igazán eldicsekedhetett volna avval, hogy ő az egész világirodalom és minden idők legtömörebb és leghitelesebb életrajza.Ámbár nem óhajtom azt állítani, hogy dologházban születni már önmagában is olyan irigylésre méltó szerencse, aminél jobb nem is igen érhet senki emberfiát, mégis meg kell mondanom, hogy ebben a kivételes esetben Twist Olivér számára még aránylag ez volt a legjobb, ami vele történhetett. Ugyanis Olivért csak rendkívüli nehézségek árán lehetett rávenni arra, hogy rászánja magát a lélegzés mesterségére - erre a keserves foglalkozásra, melyet mégis úgy megszoktunk már, hogy nélküle nem is tudnánk könnyűszerrel meglenni; egy ideig csak feküdt hanyatt a pihés derékaljon, és kapkodott a levegő után, elég határozatlanul ingadozva a mi földi világunk meg a másik között: s a mérleg kétségtelenül az utóbbi felé billent. Mármost ha ez alatt a rövid idő alatt Olivért gondos nagymamák, aggodalmas nagynénik, gyakorlott ápolónők és nagy tudományú doktorok vették volna körül, majdnem egészen bizonyos, hogy pillanatok alatt menthetetlenül át is segítették volna a túlvilágra. De hát senki más nem volt mellette, csak egy szegényházi öregasszony, akit meglehetősen pityókássá tett már a mértéktelen sörfogyasztás; meg az egyházközség hatósági orvosa, aki szakmányban csinálta az ilyesmit; így aztán Olivér és a természet egymás között döntötték el a küzdelmet. Az eredmény az lett, hogy egy kis küszködés után Olivér szuszogni, prüszkölni kezdett, sőt végül annyira jutott, hogy sikerült tudomására hoznia a dologház bennlakóinak, hogy újabb teher szakadt az egyházközség nyakába. Olyan bömböléssel közölte ezt, amilyet csak elvárhatunk egy fiúgyermektől, aki három és egynegyed percig nem volt birtokában egy roppant hasznos felszerelésének: a hangjának.
Engem már itt megnyert magának a regény. Persze, simán lehet innen alább adni, de Dickens nem tett ilyet. Bár a hangvétel később kétségtelenül komorodik, majd olvadón romantikussá válik, de addigra a szerző már annyira behálózott, hogy csak sokára tűnt fel, milyen régen mosolyogtam azon, amit olvasok. Azért nem tűnt fel, mert amit olvastam, az nagyon lekötött.
Dickens humora igen sajátságos: lám, mer nevetni mindenkin és mindenen. Mer, de nem teszi, csak az arra méltókon. Vagyis tiszteletre méltatlanokon. Figyeld csak ezt a részletet! Tulajdonképpen egyáltalán nem mulatságos, mégis az. Majd mondom, mi benne a figyelemreméltó.
Abban a pillanatban, amikor Olivér az első jelét adta, hogy a tüdejét szabadon és helyesen tudja működtetni, a vaságyon megmozdult a rendetlenül odadobott, toldott-foldott takaró; s a vánkosról egy fiatal asszony sápadt arca emelkedett fel bágyadtan. Gyenge, elhaló hangon szólalt meg, alig hallhatóan:
– Mutassák a gyereket, aztán hadd haljak meg.
Az orvos a tűzhelynél üldögélt, arccal a tűznek; s felváltva melengette és dörzsölte a két tenyerét. Ahogy a fiatal asszony megszólalt, felállt, odalépett az ágya fejéhez, és azt mondta neki, sokkal kedvesebben, mint ahogy várhatta volna tőle az ember:
– Ó, magának még nem szabad a halált emlegetnie!
– Bizony nem, drága lelkem, bizony nem – szólt közbe az öreg ápolónő is, miután sietve a zsebébe gyömöszölt egy zöld palackot, amelynek a tartalmát látható megelégedettséggel kóstolgatta az imént az egyik sarokban. – A jó isten áldja meg magát, lelkem, mit szólna, ha olyan öreg lenne, mint én? Ha majd maga is a világra hozott tizenhárom gyereket, és mind meghaltak, kettő kivételével, akik itt vannak velem a dologházban, hát akkor majd maga is megtanulja, hogy ne beszéljen így, édes jó lelkem! Gondoljon csak arra, mi az, anyának lenni, kis galambom, gondoljon csak arra!
Az anyai örömök e vigasztalónak szánt ecsetelése szemlátomást nem érte el a kellő hatást. A beteg csak megrázta a fejét, és nyújtotta a karját a gyerek felé.
Az orvos a karjába adta az újszülöttet. Az asszony sápadt, hideg ajkával szenvedélyesen megcsókolta a gyerek homlokát; megsimogatta az arcát; riadtan körülnézett; megborzongott; visszahanyatlott a párnájára – és meghalt.
Nem szakadunk meg a nevetéstől, de mégis van benne valami cinikusan nevetséges. Nem a csecsemőn nevetünk, semmiképpen sem a haldokló édesanyán, hanem az anya halálán keresztül a magabiztos, bölcs élettanácsokat osztogató ápolónőn, akinek a sors, az Ég így koppint rá az orrára, így fogyasztja a pökhendi magabiztosságát.
S ez a későbbiekben is így lesz: Dickens sokszor megmosolyogtat, a legtöbbször a nyomoron nevetünk, de sohasem a nyomorgón. Azokon, azoknak a képmutatásán, hazugságain, önhazugságain, kevélységén, ostobaságán, akik a nyomort okozzák, de legalábbis sápot vesznek rajta.
Dickens alakjai
valóságosak, élő alakok. Szerb Antal szerint, (úgy fest, sorvezetőmmé vált):
Dickens elemezhetetlen bűvészete abból áll, hogy regényei a legteljesebb életszerűség érzését tudják felkelteni emberi formára kikerekített alapgesztusok segítségével. Olyan ember, mint Mr. Pickwick, sose volt – és mégis elevenebb minden embernél, aki igazán volt.
Nem véletlen, hogy Chesterton (ő is megérne egy misé; mondjuk az önéletrajzának egy példánya hat napja az enyém) ezt írta Dickensről, hogy
A XIX. században, amint már mondtuk, népszerűség és művészi jelentőség már nem esnek egybe, a nagy írók többnyire nem népszerűek és a népszerű írók többnyire nem nagyok. Dickens a hatalmas kivétel. Mi az oka, kérdi Chesterton, hogy Dickenset csodálták, annak dacára, hogy csodálatos? Szerinte azért csodálták, mert megrázóan tragikus és könnyfakasztóan komikus emberekről írt, nem pedig arról a talán valóságosabb közép-világról tragikum és komikum közt, amely az elit-írók tárgyköre, de a közönség szélesebb rétegeit hidegen hagyja. A közönség írója, sírást indít és kacajt; mint Shakespeare, mint Balzac, ő sem idegenkedik a banális és giccses eszközöktől, nem előkelő író, hanem népi, a szó legeslegjobb értelmében.
Chestertont is Szerb Antal idézi. (Látod, hogy egyik könyv vezet a másikhoz?)
Szóval ezt kellene összeadnod: realista, de nem naturalista, szentimentális, érzelmes, de nem giccses (csak néha, kicsit), humoros, és jó elbeszélő, bár a történet nem a legerősebb oldala. Nem rossz elegy ez, hidd el nekem!
Twist Olivér története
(Tényleg, vajon miért Twist Olivér és Copperfield Dávid, és miért nem Oliver Twist és David Copperfield? Amikor Tom Sawyer és nem Sawyer Tamás, és Sam Small, nem pedig Small Sámuel, Arról nem beszélve, hogy lehetne akár Csavar Olivér, Rézföldi Dávid, Fűrészelő Tamás és Kiss Sámuel is. Szóval nem értem a fordítókat. Különösen azért nem, mert kizárólag a főszereplő nevének a fele lett magyarítva. Senki másé a regényből.)
Ahogy olvashattad, Olivér egy lelencházban jön a világra. Az édesanyja közvetlenül a szülés után meghal. A fiúcska a lelencek között cseperedik fel. Dickens apró történetecskékkel mutatja meg, mennyire nem volt leányálom az egyház gondozásában levő otthonokban felnőni. A gyerekek sorsa igen kíméletlen volt mind fizikailag, mind érzelmileg. Éheztek, rongyosak voltak, érzelmileg, értelmileg elhanyagoltak, és minden tekintetben kiszolgáltatottak.
Hol volt akkor még az emberi jogok, benne és általa a gyermekjogok deklarálása!
Ami manapság már a túlsó ló oldalán is túl van már...
Dolgoztam a gyermekvédelemben, bár csupán labdaszedegetőként. Néha olyan érzésem volt, hogy a rendszer nem a gyermekeket, hanem a nevelőket és nevelőszülőket hivatott nevelni.
A rendszerben levő gyerekek meg elismerésre méltón tisztában voltak a jogaikkal. Nem egy eset akadt, amikor elismerőn cöccintettem a találékonyságuk előtt. Az, hogy hétköznap, iskolaidőben teljesen tele volt az abonyi, az érdi lakásotthon, teljesen mindennapos rácsodálkozás volt.
– Nem tudok mit tenni velük, Moha! – válaszolta a nevelő, amikor sofőrként megkérdeztem, mi a francot keresnek itthon, miért nincsenek iskolában a gyerekek. – S ezt nagyon jól tudják. Szájba nem vághatom egyiket sem, hozzájuk sem érhetek, az iskolába nem vonszolhatom el őket. Pénzt nem vonhatok meg tőlük, enni adnom kell nekik, el sem vehetek tőlük semmit, ami az övék, a tévét nem kapcsolhatom ki... Leszarom tehát, maradjanak itthon, csak maradjon egyben a ház, és egymásban ne tegyenek kárt.
Hát, így megy ez...
– Mohabácsi, figyelj csak! – állított haza áltisis negyedikes korában üdvözült mosollyal Csemete. Akkoriban még kísérleteztem a nevelésével, s még Szerelmetesfeleségtársam sem tette ki az illetékességi szűrömet e területről. Nem is voltunk jóban Csemetével. Ezért is volt boldog.
– Tudtad, hogy nekünk, gyerekeknek is vannak jogaink? – kérdezte önfeledt boldogsággal.
– Hajjaj! Persze, tudom! S te honnan?
– Jött az osztályba egy bácsi, rendőr vagy mi, ő mondta. El is mondta, mi mindenhez van jogunk!
Csemete rettentő boldog volt.
– És arról beszélt, hogy a jogok és a kötelességek soha nem válhatnak el egymástól?
– Kötelességek?
Csemete ekkor már nem volt annyira boldog, de mert a hozzáértő illetékes csak a jogairól beszélt, ő akkor is, a későbbiekben is szem előtt tartotta a hozzáértők instrukcióit, Ebben a tekintetben következetesen és szigorúan illeszkedve a küldő elvárásokhoz. Nem véletlenül: deklarátan jogállamban élünk. Ne röhögj, ezt nem poénként írtam. Azt hiszem...
Rossz volt akkoriban Angliában árva gyereknek lenni. Ma sem jó, itt, ebben az országban sem, de akkor határozottabban vacakabb volt. Csak úgy ad hoc jutott eszembe a HBB Belladonnája.( A szöveg alatt ott a YouTube videó is a dallal.) Meg azonnal az is, hogy a huszadik század eleji Magyarországon is voltak bajok. A jelszó: Árvácska.
Nem csoda, hogy Olivér megszökik az éppen aktuális mestertől, akihez inasnak adta az árvaház, és útnak indul London felé. Ahol nem ismer senkit, de hallotta, mennyien élnek ott, reménykedik, a tömegben lehetősége lesz eltűnni. Ez részben sikerül is, de nem pontosan úgy, ahogyan elképzelte. Bár kétségtelen, innentől egy kicsit többet eszik.
Természetesen azonnal a korpa közé keveredik: akaratlanul és főleg akarata ellenére a tagjává válik egy zsebelésre szakosodott bandának. Amelynek vezetője, Fagin, ez a sötét, visszataszító érdek- és gazember néha-néha kiad gebinbe, komolyabb munkákra is gyerekeket. Olivérnek is jut egy betörésben való részvétel. Vagyis van izgalom-szál.
Meg titokzatosság-szál is. Mert szép lassan bekúszik a történetbe, hogy Olivér valamiért sokat ér a vén gazember Faginnak. Mert, hogy van valami titok körülötte. Mármint Olivér körül. S persze ez a titok adja az értékét.
S hogy legyen viszonyítási pontja, menyire nagyon vacak neki, néhány pillanatig van jó dolga is egy kedves öregúrnál és annak házvezetőnőjénél. Hogy aztán megint visszakényszerüljön a rossz helyzetverzióba. S hogy aztán megint legyenek olyanok, akikben van emberség.
Erősödik a két tábor, az Olivér-híveké és azoké, akiknek az az érdekük, hogy Olivér elzülljék, minél előbb és minél mélyebben szembe kerüljön a törvénnyel. S miközben semmiből nem ért semmit, mert a dolgok jobbára a feje felett zajlanak, Olivér kulminációs ponttá válik. Tétován, passzívan, de jóindulattal, tiszta szívvel csak ácsorog az események origójában, néha sír, néha boldog... Mindenesetre középutas érzelmi reakciója nem igen akad. De semmiképpen sem alakítója az eseményeknek.
Olivér jelleme
Dickens nem idealizál. Illetve de. Ám csupán annyira, hogy az nem tűnik idealizálásnak. Illetve de. Ez így nem túl értelmes, ugye?
Olivér nem túl okos, egyáltalán nem művelt, nem szellemes, kicsit sem dörzsölt, ügyetlen, nyápic, csenevész, gyenge, sápadt kis manus.
Két dolgot becsül benne a tisztességes olvasó: udvarias és tiszta lelkű, becsületes gyerek. S Dickens azt állítja, szép arca van. Mármint, Olivérnek, ugye, nem Dickensnek. Ezek alapján Olivér semmiképpen sem hős. Csak főszereplő. Még Árvácska is határozottabb, tettrekészebb nála. (Hej, mennyire megrendítő az a történet! Na, az realista. A naturalizmusig.) Ám hiába olyan kis satnya, elesett, gyámoltalan, rakás szerencsétlenség, mégsem lehet nem szeretni. Úgy bruttó, önmagáért. A túlzott reakcióival együtt.
S helyben vagyunk. Dickens realizmusa valahogy nem engedi meg az átmeneti jellemállapotokat. Ha valaki jó, akkor tűzön-vizen át, minden körülmények között, kivétel nélkül, mindenben az. S ha valaki rossz, akkor az rossz lesz, ha a fene fenét eszik is! Bizony! Nincsen egyetlen, átmeneti jellemmel bíró szereplője sem a könyvnek. Az előző mondatból az fakad, hogy nincsen egyetlen valós, hús-vér szereplője sem. De Dickens akkora bűvész, tudod, ahogyan Chesterton fogalmazta, hogy olvasás közben magad cáfolod meg önnön következtetésedet. Legalábbis én így jártam.
A Twist Olivér üzenete az, hogy a világ alapvetőn jó, csak meg kell várni, hogy kiderüljenek a dolgok, összeálljon a kép, és minden szereplő elfoglalja a maga pozícióját a happy end nagytotáljához. Az emberi mocsokság, önzés, aljasság, érdekérvényesítés, gonoszság csupán arra kell, hogy a jónak legyen kellő kontrasztja, világossá váljon, mennyire jó a jó.
Ellentmondások, amiket végül mégis elhanyagolunk
Dickens mesél. Elmesél egy romantikus történetet London mélyrétegeiből. Gondolj bele, csilivili operett az ózdi kohászok, az ajkai bauxitbányászok vagy a külső Váci úti cérnagyár chilei munkásnőinek mindennapi életéről a késő-kádári időkből!
A vicc az, hogy Dickensnek sikerül! Miközben egy pillanatig nem vesszük komolyan a jellemei fekete-fehérségét, aközben ismerjük a mindennapi élet Faginjait, egyházi urait, a kíméletlen életművészeket, a tolvajokat, az egész rongy népséget.
A mindennapi életben is, tetszik, nem tetszik, végső soron vagy ide, vagy oda helyezzük el az embereket. Akkor is, ha közben látjuk az árnyalatokat. Mert feltétlenül szükséges a hétköznapi kategorizálás. Attól függőn, hogy milyenek a jellemarányok, úgy kerülnek be emberek ebbe vagy abba a fiókba. Vagyis megmosolyogjuk Dickens naiv módszerét, de teljesen simán alkalmazzuk a mindennapokban. Valószínűleg ezért élvezzük, amit olvasunk.
A Twist Olivér hangvitelében messze nem egységes regény. Mondtam, hogy az elején szélesen vigyorogtam. Aztán, bár nem vettem észre, nem vigyorogtam, a derűt felváltotta a gonoszság, az önző érdekekért való konspiráció aljasságának komorsága. Hogy aztán átcsapjon valami majdnem negédes igazságosztásba, patetikus párbeszéd-megfogalmazásokkal, szélsőséges hangulatingadozásokkal. (Elsősorban a gyerek és a női szereplők részéről. Ők többségében nem csöndesen elszomorodnak, nem könnyezni kezdenek, hanem felkiáltanak és zokognak. Úgy minden átmenet nélkül. Ha valami jó esik meg velük nem csak szélesen elmosolyodnak, nevetnek, hanem felkiáltanak, kacagnak, ujjonganak és ugrándoznak.
Ennek megfelelőn kerül a végén a megfelelő helyére minden és mindenki. És mi, olvasók meg elégedettek vagyunk, hogy van igazság a földön. Miközben tudjuk, hogy nincsen. Még a benzin-ársapkája is lekerült, tankolhatunk hatötvenért, bakker, miközben öt pár virsi ezerszáz froncsi, egy lityi tej meg öccá felé kúszik, a gazemberek meg szabadlábon, és még csak belelőni sem lehet a barom kommentelőkbe, akik ellenünkre mondanak... Hát, erre az egész szarra úgy kell nekünk Dickens, barátom mint egy mindennapi, falat kenyér! S ez utóbbi komoly!
– Úgy? A törvény ebből indul ki? - kérdezte Bumble úr, két kézre fogva kalapját a nagyobb nyomaték kedvéért. – No, hát én azt mondom, ha a törvénynek ez a felfogása, hát akkor a törvény hatökör! Akkor a törvény hülye, kérem! Akkor a törvény agglegény, kérem!
Würtz Ádám illusztrációiról
Az elmúlt rendszerben azért voltak jó dolgok is. Például, hogy rengeteg könyvet biztos kezű képzőművészek illusztráltak. Számomra az volt döbbenet, amikor kiderült, hogy például Reich Károly, Gross Arnold, Zórád Ernő, Réber László, Kass János alapvetően nem illusztrátorok, hanem képzőművészek. Most mondd! Tehát a képzőművészek nem csupán albumokat adtak ki, hanem simán vállalták mindennapi könyvek nem mindennapi díszítését, értelmezési alternatíváját. Ilyen képzőművész volt Würtz Ádám is.
Würtz művészet nem mindig adja magát elsőre. Ha megnézzük például a Bartók, vagy József Attila, netán Shakespeare témáira készített műveit, elsőre szinte túl soknak tűnik az információ. (Ebből a szempontból a már említett Gross Arnolddal vagy éppen Bruegel-lel rokon.) Ám ha vesszük a fáradtságot, és elmerülünk a részleteiben, kifejező, apró csodákat láthatunk, amik kinyílnak figyelmes szemeinknek.
Ebből a szempontból a Twist Olivér illusztrációi egyenesebbek, követhetőbbek, De még azt sem állítanám, hogy azért, mert a könyvet a Móra Ferenc ifjúsági kiadó adta ki. A számtalan könyvet, köztük tömérdek gyerekkönyvet is illusztráló Würtz nem fogta vissza magát, ha gyerekekről volt szó. Egyáltalán nem az volt az alapelve, hogy ereszkedjünk le a gyerekekhez, hanem az, hogy emeljük fel őket. Vagyis bizonyos értelemben Dickens regényének a képei kivételt jelentenek a realizmusukkal és az egyértelműségükkel. Se szimbólumok, se jelképek, kettős tartalmak nincsenek bennük: minden az, ami. Ezzel együtt tipikus, azonnal felismerhető Würtz-illusztrációk. Amik a maguk zaklatott, többsoros vonalvezetésükkel olyan egyértelműen visszaadják mind a félelmet, úgy a bánatot, mint az örömöt, a töprengést... Nos, mindent.
Mondom, gazdag gyerekkorunk volt!
Móra, Budapest, 1979, 430 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631116999 · Fordította: Bálint György · Illusztrálta: Würtz Ádám
8/10
2022 decemberének harmadik advent hétvégéjének szombatja, annak meg az estéje. Végre, ma együtt voltunk könyvtárban Szerelmetesfelségtársammal! Ő persze internetes marketinges könyvekre vadászott. Ami nem ördögtől való badarság. A héten volt egy konferencián vagy min, ott rólam, a blogomról is beszélgetett valakivel, akinek lett ötlete, hogyan lehetne pénzt is csinálni belőle, ha már ennyi időbe, energiába kerül...Meglássuk, ahogy a vak is mondta. Én meg gazdaságilag ugyancsak látássérült vagyok...
Szeretem ezt a nőt nagyon, de csitt el ne mondjátok neki, mert úgyis tud önhitt lenni, még elbízza magát!
