Bár minden okom meg van rá, mégsem esem kétségbe! Csakazértsem! Ha már egyszer ez történt, ami történt, Iparkodom a dolgot a pozitív oldaláról megragadni!
Mert olyan már volt, hogy egy olvasott könyv címét elfelejtettem. Olyan is, hogy kézbe vettem, mert elfelejtettem, hogy már olvastam. De olyan még nem esett meg velem, hogy a második kézbevétele után, elmerülve az olvasásba se esett volna le a tantusz, hogy ezen már túl vagyok!
Tudod, honnan jöttem rá, hogy már olvastam ezt a könyvet? Én szégyellem magam miatta. Rányitottam az adatlapjára a moly.hu-n. Ott szembesültem azzal, hogy nem csupán olvastam már, de még értékelést is írtam róla! Hogy az a bakker!
Lehet, itt kezdődnek a korral járó, nagyon komoly bajok?
Az egyik este az ágyunk szélén ülve a jobb talpamon levő bőrkeményedést kenegettem a mogyoróolajos krémmel, amikor is felpillantottam a könyvespolcra. A tekintetem fókuszába ez a Bank-sorozat került. Nap mint nap néztem eddig is, ám most láttam is. Azonnal rákerestem, a könyvek sorrendjére, melyik is az első Kultúra-kötet. Hát ez!
Olvasni kezdtem, belemerültem, tetszett, s már úgy az ötvenedik oldal környékén jártam, amikor rányitottam a Molyon, másoknak vajon mennyire tetszik?
S akkor az alábbi kép fogadott:
Nem akartam hinni a szememnek! Egek, máris itt tartok? Pedig éppen a héten mondta, egymástól függetlenül két ember is, hogy egyáltalán nem látszom ötvenhat évesnek. Persze ahogyan mondták, abban azért benne volt, hogy „olyan öreg vagy már?”, de én inkább a dicséretet akartam kihallani belőle. Dafke!
S erre az élet lám, rácáfol a fiatalosságomra: jobban nézek ki, mint a korom, ám a külső csalóka, belülről már kóstolgat a demencia...
De ha már, akkor azonnal újra is olvastam magamat. Mondanom sem kell, nem csupán az olvasmányélmény merült teljes mértékben feledésbe, hanem önnön magam véleménye.
– Aham, csuda jó könyv lehet... Van még sok ilyen a polcaidon? – kérdezte rezignáltan Szerelmetesfeleségtársam. Mintha ugyan emlékezhetnék rá! Az én koromban és állapotomban!
Ám ha már így alakult, és a könyvet most másodszor igen nagy élvezettel olvasom (innentől valóban tökéletesen felesleges újabb könyvet vennem, mert minek?), arra gondoltam, felülírom az első róla szóló bejegyzésemet. De mert állítólag überfontos, hogy az ember ne tagadja meg saját magát, nem írok vadonatúj bejegyzést, inkább csak kommentálom a régit. Ahogyan egy régi kollégám szellemesen megjegyezte: fenét a kíváncsiság sokkal inkább a lustaság viszi előre a világot; szerinted miért találták fel a mosogatógépet?
Alább
behúzott bekezdéssel kék színnel és dőlt betűvel jelzem,
hol idézem a mára klasszikussá érett Moha olvasó-naplója blogot.
Ezzel együtt nem idézem teljes hosszában önmagam régmúlt korokból maradt meglátásait, hátha érdekel a véleményfejlődésem. Ha igen, kattints ide!
A múlt héten költöztünk egy feleakkora lakásba, mint az előző, s ez másodpercek alatt beláttatta velem azt a fájdalmas tényt, hogy voltaképpen a temérdek könyvem döntő többsége, bármennyire is szívem csücskei, voltaképpen tök felesleges, mert ha eddig nem olvastam, immár nem fogom, s ha meg olvastam, marha kicsi az esélye, hogy újra el fogom olvasni. Az album- és lexikonszerű könyveket pedig akkor nyitom ki, amikor megveszem/megkapom, és soha többet.
Na, most: Iain M. Banks könyvei külsőre valahogy nagyon megkapóak. Biztos ez az oka annak, hogy úgy döntöttem, csak el kellene már olvasni a Kultúra-sorozatot!
Vagyis öt és fél éve olvastam a könyvet. Ennyi idő alatt lett az elmémben az enyészeté még az emléke is. Félelmetes. S a Kultúra-sorozattal azóta sem jutottam előrébb.
Na, kezdjük akkor az elején!
IAIN M. BANKS ÉS A KULTÚRA
Van két író, aki egy. Iain Banks és Iain M. Banks a két író. Skót író.
Mondjuk az annyira nem volt „korhű” ebben a regényben... Kezdem máshonnan. Az Emlékezz Phlebasra valahol a távoli jövőben játszódik, amikor már az ember fogalmát is külön meg kell határozni, mert annyi különböző, értelmes faj találkozott már a végtelenné tágult, megismert Galaxisban. Nincs kor meghatározva, de azért az nyilvánvaló, hogy a mához képest beláthatatlan időről beszélünk. A Föld mint olyan szóba sem kerül.
Erre az egyik elpusztított szereplő hagyatékában ott van két skót szoknya. „Amikor felkelt, összecsomagolta Zallin kevéske cuccát. Megrendítő volt.”
Hogy a viharba ne lenne megrendít, hogy amikor azt sem tudják az emberek, hogy egykor létezett egy anyabolygójuk, SKÓTOK MÉG AKKOR IS LESZNEK MAJD!
Több mint ügyes, nem? :-D
Az M-betű a szerző középső nevét takarja: Menzies. Ami egy családi hiba miatt az anyakönyvéből kimaradt. Ez az M-betű különíti el a sci-fi regényeit a „normális” szépirodalmi könyveitől. Amiből tizenhármat írt. Magyarul ezekből mindössze egyet olvashatunk, a címe: A darázsgyár. Nekem az nem tetszett. Mások esküsznek rá.
Sci-fi könyvet tizenhármat írt, ebből tizenkettő jelent meg magyarul. Ami kimaradt, a The State of Art című novellás-kötet. A tizenkét, többnyire vaskos kötetből kilenc tartozik a Kultúra-regények közé. A sorozat nem összefüggő, mindössze a gigantikus szövetség léte tartja össze őket. A maradék három regény független egymástól is, a Kultúrától is.
A képre kattintva megnyílik a Moly oldala, lehet kutakodni a sorozat kötetei között!
Iain M Banks 2013-ban, ötvenkilenc éves korában elhunyt. Rákos volt. A csudába is! :-(
A TEREMBURÁJÁT, BESZÉLJÜNK MÁR ERRŐL A REGÉNYRŐL!
Jó' van már! Beszéljünk!
Eddig tulajdonképpen csak „A játékmester”-t olvastam, de mély nyomot nem hagyott bennem, csak valamiféle pángalaktikus kaszinó-feeling maradt az agyam zugaiban az egészről. De mégis itt van egy csomó Banks-kötet a rettenetesen zsúfolt polcok egyikén. Nos, a Phlebas nincs közöttük. S jó hír Szerelemetesfeleségtársamnak, nem is lesz. Ez az a könyv, amit tuti biztos, hogy soha nem fogok újra elolvasni.
Ezen nagyon jót röhögtem. Önkritikusan. Öt és fél hónap alatt két lábbal tiprok a saját véleményemen. Duplán. Egyfelől, mert mondtam, hogy a saját könyvemet vettem le a polcról. Azt a könyvet, amit szentül megfogadva többet nem fogok elolvasni. Aztán, de, mert elfelejtettem, hogy már olvastam. Ennyit a megbízhatóságomról...
:-D
Csemetével, a lízingelt lányommal az a legnagyobb problémám, hogy hihetetlen meggyőződéssel tudja az egyik pillanatban ezt vagy azt képviselni, hogy aztán, igen rövid idő elteltével homlokegyenest az ellenkezőjét képviselje ugyanakkora vehemenciával.
Emiatt a következetlenség miatt igen nehezen tudok komolyan venni bármit, amit állít.
Azt mondják a bölcsek, hogy mindenkinek az a tulajdonsága a legzavaróbb a számunkra, amelyiket legkevésbé tudjuk elviselni magunkban.
Hátborzongató, de ha nagyon őszinte vagyok, rengeteg közös vonást lelek a neveletlenem és önmagam között... Ezért inkább, hogyan is szokta mondai Szerelmetesfeleségtársam, amikor fogalma sincsen valamiről, ja igen: „Mindent tagadok!”
De azt elvárom, hogy mint bloggert, komolyan vegyél. Viszont amióta felnőttnek tartom magamat, nem megvetendőnek, hanem erénynek tartottam, ha valaki képes a véleményét megváltoztatni. Egyszer írnom kell a belátó, rugalmas gondolkodás, és az elvtelen köpönyegforgatás közötti óriási különbségről!
Viszont a „soha ne mondd, hogy soha”-elv tökéletes alátámasztását olvashatod a fentiekben. :-D
A könyv fordulatos, cselekményes, érdekes, fantáziadús, komplex és olvastatja magát. Mondjuk a feléig zavart, hogy miközben peregnek rendesen az események, fogalmam sincsen, voltaképpen mi a fenéért küzd a főhős Horza, amikor éppen nem az életéért teszi, mert azt értettem. (Előleg: a baj ott van, hogy voltaképpen a végére sem tudtam meg, hogy miért.)
Fáradt lehettem a költözéstől, vagy mi... Már az állítás sem igaz, hogy nem derül ki miért küzd egymással, bolygókat is megsemmisítve a Kultúra és az idiriek. Ennek ellenére a szerző a függelékben tesz egy bágyadt kísérletet a háború összefoglalására. Szerintem ideáig el sem jutottam az első olvasás alkalmával. Illetve biztos, hogy eljutottam, csak az információk nem jutottak el az agyamig.
A fenti sommás figyelmetlenség azonban még két dologra nem hederít.
- Banks többször, aláhúzottan hangsúlyozza, hogy voltaképpen senki nem tudja az igazi okát a háborúnak. Mindkét fél védi és hajtja a magáét, de hogy miképpen kezdődött, hogy valaki visszaütött, azt már senki sem tudja. Vagyis számonkérek olyat a könyvön, amit bevallottan nem tud.
- A legmeglepőbb, hogy még valami nem tűnt fel az első olvasás alkalmával. A vaskos áthallás a nyugati demokráciákat feszítő, állandóvá vált ellentétpárjával. Figyelj csak!
- A Kultúra technikailag több mint fejlett, és veszettül bízik is a gépeiben. Ezenkívül rendkívül megengedő, a másságot mindenek felett valónak, a birodalom összetartóerejének állítja. A racionalitás, és a belőle fakadó materializmusa miatt Isten létét teljesen és tökéletesen elveti, s minden olyan társadalmat megvet, maradinak,ostobának tart, amelyik nem így gondolkodik. A maga nézeteit tűzzel-vassal terjeszti Galaxis-szerte, és képtelen elfogadni, hogy létezhet más, az övétől eltérő gondolkodási forma is. Ami más, az ellenség. (Nem tudom, érzékeled-e az ellentmondást? Legfőbb érték a másság, de a más ellenség...)
- Az idiriek három lábbal állnak a földön. Ténylegesen is. Ezzel együtt hisznek Istenben (bármit jelentsen is ez a név). S mert hisznek, ez azt is jelenti a számukra, hogy van célja a létezésnek, s van ami mindent efelé a cél felé vezérel. Ahogyan a főhős megfogalmazza: a háromlábúak az életben hisznek, nem elvont fogalmakban és nem a technológiában. Ezzel együtt vagy éppen ezért technológiai tekintetben elmaradottabbak mint a Kultúra. Ez is a könyv köponti cselekményének az indítéka: meg kell találni egy csudafejlett szuperszámítógépet, amivel a Kultúra hajóji rendre felszereltek: egy önvédelemere, önjárásra berendezkedett űrhajó központ agyat, egy Elmét.
- Gondolom nem kell szájbarágnom, hogy a liberalizmus és a konzervativizmus kibékíthetetlenségére gondolok. Egyébként beszédes, hogy a könyv főhőse, az alakváltó Horza a háromlábúak mellett tette le a voksot és a Kultúra ellen küzd.
Vagyis az összes ellenvetésemre simán benne van a válasz a regényben! Csak a figyelmes olvasás hiányzott!
A megsemmisítés esztétikai élvezetté vált. A dolog arrogáns bája, ez a végtelen távolságtartással végrehajtott, kifinomult gonoszság... csaknem annyira lenyűgözte, mint amennyire elborzasztotta. Vonakodva bár, de még Horza is bevallotta volna, hogy bizonyos szempontból lenyűgözte, amit látott.
A Kultúra nem pazarolta az idejét arra, hogy levonja a tanulságot az idirieknek, vagy a galaktikus közösség többi népének. Az erő és a szakértelem pazarlásának eme hátborzongató formáját is képesek voltak csodálatossá varázsolni... Ez azonban egy olyan lecke volt, amit egy napon még nagyon megbánnak, gondolta Horza, miközben a hiperfény végigszáguldott, a hagyományos fény pedig átvánszorgott a galaxison.
Nem is várt mást az ember a Kultúrától. Így adtak jelet, így hirdették magukat, ez volt a hagyatékuk: rendből káosz, fejlődésből pusztulás, életből halál.
A Vavatch több lesz önmaga emlékművénél, emlékeztetni fog ugyanis a Kultúra végzetes idealizmusának utolsó, félelmetes megnyilvánulására is, annak a későn jött felismerésnek lesz a bizonyítéka, hogy a Kultúra nem jobb, hanem sokkal, de sokkal rosszabb a többi társadalomnál.
Szerették volna kiiktatni a létezésből az igazságtalanságot, szerették volna eltávolítani a hibákat az élet átörökített üzenetéből, amely valamiféle értelmet vagy fejlődést biztosított (a sötétség emléke söpört végig rajta, és megborzongott)... az ő tévedésük az utolsó, a végső tévedés. És ebbe belepusztulnak.
(321–322; kiemelés: Moha)
A Kultúra válassz-magadnak-nemet felfogásához képest az idiriek nemi fejlődése egyenes vonalú és szimmetrikus volt.
(332.)
Állj! Az első problémám itt volt: a könyv függelékéig nem jön össze, annak megértése, miért is zajlik a csihipuhi. Illetve voltaképpen még akkor sem állt össze teljesen a kép, de akkor már nem is erőlködtem túlságosan a megértéssel. Vagyis nagyon zajlik a cselekmény, de voltaképpen nem értettem a hátteret és a miérteket. Ezáltal még azt sem igazán, kinek drukkoljak, és miért. Mert rendben van, hogy Horza voltaképpen szimpatikus (bár sokszor nem is annyira, mert például ((SPOILER: az űrhajó kapitányának likvidálása a cél érdekében)) érthető, de semmiképpen sem védhető morális szempontból. Pragmatikus, de kegyetlen.
Hm, mondom, piszok fáradt lehettem, de a számat mégsem tudtam befogni. Egyfelől, önismétlés: a galaktikus csihipuhi miértjét a könyv sem tudja. Értelmetlennek, céltalannak tartja a háborút, de egyértelművé teszi, hogy a Kultúra mindenáron való terjeszkedése és az életmódjának az erőszakos terjesztése áll a háttérben. A stabil háromlábúak csak ennek állnak ellen.
Az önidézetben említett gyilkosság valóban megkérdőjelezhető, de
- a kinek drukkolás kérdése a fentiekben egyértelművé lett. Ki másnak, mint az idirieknek? Ezért Horza céljaival nem lehet nem egyetérteni. (Más kérdés, hogy a köynv végére meg másfél idirri válik fő ellenséggé.)
- A meggyilkolt alany, a Felhő Nélküli Turbulencia [zseniális nevű] űrhajó kapitánya több szempontból beteg barom volt, aki gondolkodás nélkül, sőt, meggondolatlanul, mindössze az anyagi haszon reményében vitte vásárra az emberei bőrét. Ez a gyilkosságot magát nem menti fel, de jelentősen árnyalja a képet.
De azért csak-csak megbarátkoztam vele, még drukkoltam is neki, hogy sikerüljön elérnie a célját (amit reméltem, majd akkor megmagyarázódik). Szóval jól megírt alak ez a skac...
Na, igen, kicsoda is Bora Horza Gobuchul? Ahogy említettem: alakváltó. Bárki bőrébe be tud bújni. Mert sejtszinten képes szabályozni, átalakítani a belső folyamatait. Ez a teste regenerálódás is segíti. A körme alatt méregmirigyei vannak, elég csak megkarmolnia valakit, a nyála kiégeti a szemet, a fogai méregfogak, ha harap, a harapottnak annyi. Horza használj is a képességeit. De nem sebezhetetlen, nem halhatatlan, nagyon is érzi a fájdalmat.
Egyértelműen, kétséget kizárón Horza a könyv főszereplője. Rövid idő elteltével izgulunk érte és miatta, akarjuk, hogy sikerüljön, amit eltervez, és amit akar.
S valahol itt van ebben a könyvben a legnagyobb baj: a motiválatlanság. A cselekedetek motivációi vagy érthetetlenek vagy súlytalanok. Csakhogy ezáltal az egész veszíti el a súlyát. S ez még a kötet legvégén sem kerül helyre.
Ha nem figyelsz oda kedves blogger, meg még költözködés közben is olvasol, ahelyett, hogy pihennél, naná! Egyébként meg bruttó hülyeség, amit írsz! Van motiváció. Csak elsiklottál felette. Tévedni emberi dolog [mondta a sündisznó, és lemászott a súrolókeféről].
S arról már ne is beszéljünk, hogy miközben térgörbítésekkel utaznak a csillagok között, az utolsó bolygón, ahol a végső, nagy összecsapás zajlik, sínen közlekedő vonatokkal variálnak.
Hm. Ismét a figyelmetlenség. Már a legelső alkalommal, amikor a figyelem homlokterébe kerül a menekülő, bújdokló Elme, akkor megtudjuk, hogy a bolygó, ahová elmenekült a hajója xarrálövése előtt, viszonylag fejletlen, a civilizációja a számítástechnikát hírből sem ismeri, valahol az áram felhasználásának a közepén tart. Hát naná, hogy vonatok...
Viszont az űrhajók nevei, no, talán azok a legjobbak a könyvben, mert bekakkantás egytől-egyig. Csak a legfontosabb, amit Horza lenyúl: Felhő Nélküli Turbulencia. S ebben a szellemben a továbbiak. Majdhogynem ezek miatt érdemes elolvasni a könyvet. De voltaképpen nem érdemes.
A fenét nem! Úgy jó, ahogy van. S azt mondják ez a legrosszabb Kultúra-könyv. Most gondolj bele! S lám, így kell blogot írni: kedvet csináltam önmagamnak a folytatás elolvasásához. A játékmester esetében legalább arra emlékszem, hogy már olvastam. A maradék hét Kultúra-könyvet, [óvatosan, óvatosan, csak óvatosan!, hajjaj] még nem tettem a magamévá.
S AKKOR MOST?
S akkor most az van, hogy revideálom az egész előző bejegyzést. Banks Kultúra-sorozatának ez az első része. Nem fejt ki mindent részletesen, de felvázol egy alap-szituációt. Ami információt ad, ahhoz elég, hogy értve legyen. S teszi ezt úgy, hogy öt és félszáz oldalon nem ül le sehol a történet, bár egy főszereplőre koncentrál, s közben rámutat a mai, földi politikai csatározások lényegére, állást is foglal, úgy, hogy közben nem lesz szájbarágós. Mindvégig olvasmányos és izgalmas.
Önkritikát gyakorolva be kell látnom, hogy az értékei állandóak, szemben a véleményem tartósságával. Bizonyítva, hogy a kritika támadhatóbb, sérülékenyebb és ez esetben (remélem, csak ebben) a pillanat befolyásolta, de nem eléggé átgondolt, napi műfaj.
Vagyis: feleim, nyugodt szívvel ajánlom ezt a sokak által leggyengébbnek ajánlott sorozat-alapozást, amit, ahogy említettem, sokan a leggyengébb láncszemnek tartanak a történetfolyamban, aztán mégsem lehet letenni, annyira érdekes, meg izgalmas, meg fantáziadús, meg minden szuperlatívusz, hogy nézzetek csak oda!
*
Agave Könyvek, Budapest, 2005, 554 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637118152 · Fordította: Olasz Csaba, Totth Benedek
8/10
2023 április, nagypéntek. Másfél hét szabi juhhé! Tegnap azzal kezdtem, hogy a szrogos-dolgos nap után becsüccsentem egy kávéval, egy meggyes gyümljoghurttal, egy almával, meg egy tálka sajtos tallérral egy kádnyi forró vízbe a napi munka, meg a bevásárlás után (a hátam szakadt le). Csemete nem volt itthon, ezért az ajtó tárva-nyitva. A lakás másik végén Szerelmetesfeleségtársam még mindig tüsténkedett. Én meg áztam, izzadtam, élvezkedtem az ízekben és az irodalmi élményben. Aztán a forróság győzött. Kijöttem, mert túlzásba vittem a melegségét a víznek. Qva hideg volt ma, de itt ültem a heverőn félmeztelenül, meztélláb.
Este pedig megnéztünk egy ki tudja milyen nációjú kis filmet, „Messzeség” a címe. A főszereplője eredetileg német-svájci-izraeli (Naomi Krauss), a filmben meg volt minden cáió. török, horvát, német... A nénit megcsalja a férje, betelik a pohár, hirtelen megtudja, hogy az éppen most temetett anyuja a szülővároskájában vett egy házat, és az az övé. Anyu a betelt pohárral nekiindul felfedezni az anyai örökségét. Lenyúlja a családi kocsit, leszarja az őt megcsaló aput, meg a nagypofájú, depis kamaszlányát, és uccu neki Horvátországba, háznézőbe. A házban már (még) lakik egy pasi, az is anyai örökség. Innentől a szokásos: kezdetben hirig, majd szimpátia, aztán szerelem. Jópofa filmecske. Szerelmetesfelségtársammal megegyeztünk a főszereplő hölggyel, Naomi Krauss-szal kapcsolatban valamiben. Bár már nem is fiatal (khm, khm, az életkora valahol az enyém és SzFT-é között van; az internet nem tudod biztosat,, '67 és '71 között vacillált), törékenynek egyáltalán nem mondható (nagyobb a feneke mint SzFT-é, és az övé a Legideálisabb Határeset a gyönyörű, nagy fenék és a valag között,mert ugyancsak fogható, de mégis van formája és tartása is), mégis nagyon szép nő. Kisugárzása van. Komolyan mondom, törékeny és fiatal korában nem volt ilyen szép.
