Amikor ez a kötet magyarul megjelent, én már nem követtem szoroson a Galaktika Fantasztikus Könyvek megjelenéseit. Mert, ugyebár, az Istenemberek abban a sorozatban látott magyarul napvilágot. A nem követést ebben az esetben rosszul tettem.
Azért volt hiba, hiányosság, mert a sorozat számomra két kedvenc kötete nagyon hasonló ehhez a regényhez. Francis Carsac Sehollakók és Luigi Menghini Láncreakció című művére gondolok. Mindkettőt többször olvastam kamaszkoromban. Szergej Sznyegov nagyregénye ezt a sort erősíti. S ezt meg, lám csak, nem olvastam.
Sok-sok évvel, legalább harminccal a megjelenése után találkoztam csak vele. Bevallom, ha nem olvasom a moly.hu-n az olvasói róla írt véleményét, úgy megyek el a létezésből, hogy ismeretlen is marad a számomra. S ha ez így történt volna, az én mesém sem létezne az Istenemberekről, te pedig most valami egészen mást olvasgatnál, de azért remélem, az én blogoldalamról! :-D
A REGÉNY
A három kötetes regényt (ne tévesszen meg, hogy magyarul csak kettő, három az, csak faramuci megoldással) több mint tíz évig évig írta a szerző. Eredetileg nem is egyszerre jelent meg a három rész, hanem három különböző évben, egymástól függetlenül. A három rész szervesen összefügg, közvetlenül kapcsolódik egymásba, egyik a másik nélkül nem teljes, nem érthető.
Galaktikus felderítés (1966)
Behatolás a Perseusba (1968)
A fordított idő gyűrűje (1977)
Az első együttes kiadásra csak '82-ben került sor. Magyarul pedig, ugye, 1988-ban. S úgy nagyjából ezzel a kötettel véget is ér Szergej Sznyegov ismert tevékenysége. Ami nem baj. Mármint baj... Eh, szóval úgy gondolom, ha mást nem írt (volna), ezzel a regénnyel akkor is maradandót alkotott. Kapott is rá legnagyobb szovjet, irodalmi, sci-fi díjat. Ahhoz képest, hogy kezdetben meg ki sem akarták adni.
Pedig azzal vádolni, hogy burokba tette volna az aktuális és mindenkori rendszerkritikát, ugyancsak dőreség lenne.
Szergej Sznyegov
Bááár... Van egy jelenet, az E/1-ben mesélő főszereplő, Eli és a pusztítók vezetője párbeszédével. A gonosz bácsi felvázolja, hogy a nihilizmus, a káosz az egyetlen lehetséges filozófiai életcél, mert a szervezettség, a természetesség mindig értelmetlen. Ha akarom, ez akár a kommunista-, szocialista-eszmék űrkrtikája is lehet. Mert Eli pedig az erőszakmentes együttműködés, a türelem és a tolerancia híve. Amíg teheti,s amíg lehet.
„Három óra körül Jézus hangosan felkiáltott: »Éli, Éli, lamá sabaktáni?« Ez azt jelenti: »Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?«” (Mt 27:46) – olvashatjuk Jézus Krisztus kereszten mondott szavait a Károli fordította Újszövetségben.
A mondat elején szereplő Éli kifejezés Isten egyik nevének, az Ószövetségben használt Elohimnak a rövidítése, mintegy becézése.
Amikor a regény született, akkor természetesen még nem a logikamentes, paradoxonokra épülő, kétkulacsos, türelmetlen liberalizmus ellen érvelt. A mából olvasva a párbeszéd aktualizálva akár arról is szólhatna. Mert a mai liberális diktatúra éppen olyan pusztító, türelmetlen, erőszakos és természet-ellenes, mint a regénybeli pusztítók tevékenysége. Vagyis van párhuzam, ha akarom.
– Azt mondtad, alkotó létezés? Ostobaság! A világmindenségben egyetlen reális folyamat létezik: a pusztítás, a kiegyenlítődés, a magaslatok leomlása. Mi pedig átgondolt tevékenységünkkel meggyorsítjuk ezt az elemi erejű folyamatot.
– Az emberek átgondolt tevékenysége egészen más.
– Tehát akkor nem átgondolt. A világmindenség a káosz felé halad. Egyetlen átgondolt és értelmes tevékenység létezhet; a káosz elterjedésének az elősegítése. Csak a káosz jelentheti a szabadulást az egyenlőtlenségtől és a rabságból.
– De hiszen éppen önök, a pusztítók hozták létre a világon ismert legmagasabb fokú szervezettséget. Az önök kegyetlen rendje, a szörnyűséges, mindenkit bilincsben tartó rabság…
– A szervezettséget a szervezetlenség növelésére hoztuk létre, a rend arra szolgál, hogy a rendnélküliséget erősítsük, az általános rabság csak egy rövid szakasza annak az útnak, amely
mindenkinek minden alól való felszabadítása felé vezet… Mi magának a természetnek a lényegéből fakadó törekvéseket segítünk megvalósítani.
[...]Meglehetősen eredeti módon kezdte a mondókáját. A világmindenség valamikor szörnyűséges különbségek feneketlen mélységeként született. Az egyik oldalon volt az üres tér, a másikon az óriáscsillagok; az egyiken bonyolult biológiai élet és alaktalan plazma a másikon; itt hegycsúcsként kiemelkedő, mindig individuálisan gondolkodó értelem, ott szétforgácsolt, értelem nélküli atomok.
Az egyenlőtlenség és a különbség, mindennek mindenben megnyilvánuló, visszataszító egyedisége, a szervezett közösség barbársága, a rend zsarnoksága, a hierarchikus rendszerek önmagukba zárt rabsága; ilyen volt valaha a világ, és sok vonatkozásban ilyen maradt ma is.
– Mindez azonban csak elkezdődik a bonyolultságnál, de tovább az egyszerűség felé halad – mennydörögte. – Te, amikor feladatokat oldasz meg, talán nem a bonyolultat változtatod egyszerűvé? És a belső egyszerűség megtalálása talán nem a legfontosabb célja a megismerésnek? Milyen nemes dolog is a világot az egyszerűség által gazdaggá tenni! És vajon melyik egyszerűség a legmagasabb rendű? A primitívség egyszerűsége, nemde? Tehát a világot a primitívség által kell gazdaggá tenni, újra és újra primitívséget kell teremteni. Most pedig azt kérdezem: melyik fajta primitívség a legegyszerűbb és a legnemesebb? A káosz; remélem, ez te sem tagadod. Tehát
akkor megállapítottuk, hogy az értelmes lényeknek egyetlen lelkesítő feladatuk van: mindenhol káoszt kell teremteni. Ebben a káoszban pedig meg kell szabadítanunk önmagunkat mindenfajta kötöttségtől és alárendeltségi viszonytól. Ebben a káoszban kell elérnünk a tökéletes egyesülést önmagunkkal, mivel csak a káoszban támaszkodhatunk saját magunkra, és minden más közömbös maradhat számunkra.[...]
A primitívvé válást mindenki számára kötelezővé kell tenni, szét kell bomlasztani a bonyolult struktúrákat, mert ez a primitívvé válás legjobb formája. A biológiai természetességet mindenhol és mindenkor az automaták műviségével kell helyettesíteni, mivel nincs bonyolultabb, zavarosabb és kötöttségekkel terhesebb a természetességnél, és nincs primitívebb, egyszerűbb és szabadabb, mint egy jó automata. A galaktok a vesztüket érezve, foggal-körömmel kapaszkodnak a saját magukat túlélt különbségekbe, a kihaló egyediségbe. A pusztítók romboló tevékenységének hasznára kell őket is fordítani, vagy pedig végezni kell mindannyiukkal!
– Ha jól értettem a pusztítók a mesterségesért küzdenek a természetes ellenében?
– Jól értettél. A természetes ellentmond az értelemnek! A természetes az egyenlőség visszataszító megbontásával sérti az esztétikai érzékünket. Minden szervezet a világmindenség központjának tartja magát: önálló, különleges, csak magában és csak magának való! A biológiai élet kérlelhetetlen, mérhetetlen és felháborító individualizációt szült. Az egyik ezt érzi, a másik mást; az egyik így gondolkodik, a másik másképp; az egyik szeret, a másik gyűlöl, a harmadik közömbös: kérdezem én, hogyan lehet elviselni ezt a sokarcúságot?
A REGÉNYSOROZAT ÖSSZEFOGLALÓ CÍME
Az eredeti orosz cím sokkal árnyaltabb mint a magyar. A magyar kijelenti, hogy az ember: isten. Az orosz eredeti (Люди как боги) nem azonosítás, hanem összehasonlítás: Az emberek akár az istenek. A tartalomhoz az utóbbi verzió sokkal közelebb áll. A magyar cím kétségtelenül tömörebb. De félrevezetőbb és alig van köze a regényhez.
Áldott, szent ajándéknak tekintjük [a szerelmet].
Mindannak, ami szép az emberben, köze van a szerelemhez.
OPTIMISTA HUMÁN-FEJLŐDÉS
Sznyegov kitűzött célja volt, hogy ír egy optiimista, a saját faját, az embert pozitív szerepben és minőségben megjelenítő történetet alkosson. Valamelyest ismerve a történetünket, a vállalkozás maga is több mint optimista.
Igaz, a sztori 2600-ból néz vissza a huszadik századra, s így mutat rá a pozitív fejlődésre. Az emberiség testvériséggé válásából nagyon ügyesen kihagyja a marxista-kommunista hablatyot. Annak ellenére, hogy vannak átfedések: az emberek által vezetett galaktikus szövetségben mindenki egyenlő, a pénz nem létezik, mindenki a szükségletei alapján részesül a javakból, de mindenki önmérsékletet tanúsít, és csak a valódi szükségleteit elégíti ki, nem a vágyait. Hajrá!
Az optimizmus nem a politikán, nem az ideológián keresztül érkezik az eposzi hosszúságú regénybe, hanem az emberi mivolton keresztül.
Az is jóság, ha valaki képes rossz lenni a rosszal szemben.
Lehet, hogy ez volt Sznyegov rendszerkritikai üzenete? Mármint az, hogy nem az ideológia, hanem a természetes emberi mivolt határozza meg az embert (az értelmes lényeket) és a társadalmat?.
Az Istenemberekben sem tökéletes a fajunk. De ahogy egy másik értelmes faj képviselője kijelenti: az emberben minden törékenység, tökéletlensége ellenére két nagyon jó dolog van. Az egyik, hogy a gyengeségeit előnnyé képes változtatni, jobbára a technológiája által. A másik, hogy az ember: jó. Mert önzetlenül segíteni akar más fajoknak. Mi több: a jóság a fejlődés egyik foka. Amikor már nincs mit tenni, maradnak a jó tettek. Jelen esetben: összefogni a már ismert fajokat a közös ellenség ellen, vezetni őket, hogy megelőzzük a pusztulást.
Mondom, Sznyegov gyári hibásan optimista. (Bár mára már könyv született arról, hogy nem is vagyunk gonoszok, önzők, hanem sokkal jobbak mint amit a világban szétnézve látunk egymáson.)
A TÖRTÉNET
Arról van szó, hogy mintegy véletlenül az emberiség tudomására jut, hogy van egy faj, amely külsőre nagyon hasonlít az emberekre. Galaktoknak nevezik el őket. A tudomásra jutott információ tört része, hogy a galaktok léteznek. Az információ másik része, hogy a galaktok nagy bajban vannak: van egy másik faj, amelyik irtja őket. Ők a pusztítók.
Az emberség előre menekül, nem várja meg, amíg a pusztítók elérik a Naprendszert. Bár az információk régiek, ezer és millió évekről van szó, a feltételezés, hogy ránk is az vár, mint a galaktokra. Tehát egy hideg nyomon útra kelnek, hogy utána nézzenek, létezik-e egyáltalán az ellenség?
Az emberiség technológiája nagyon fejlett. Fejlettebb mint bármelyik másik ismert fajé. Az űrhajóink a fénysebesség többszázszorosárval száguldanak az űrben, mert képesek a tér megszüntetésére és létrehozására.
Fizikából mindig földostoba voltam. Ma sincsen ez másképpen.
Annyit eddig is tudtam, hogy a hatalmas sebességek függvénye, hogy az idő másképpen telik.
Tudod, az űrhajós marha nagy távot marha nagy sebességgel tesz meg, s amikor visszaér a Földre, konstatálhatja, hogy itt meg közben több mint rengeteg idő telt el: akiket ismert, már mind halottak, és a saját idejéhez képest jóval a jövőbe érkezett meg.
Ebben a regényben is van ilyen. A pusztítókat kereső főszereplők megtalálnak egy réges-régen eltűnt földi űrhajót. A rajta utazók élnek. Vagyis a főszereplők megtalálják az őseiket. Akik felett a valós időben ötszázhúsz év telt el. Azta'!
Viszont a főszereplők több százzal közlekednek a fény sebessége felett. Aztán amikor az első felderítő útról visszatérnek, azok a barátaik fogadják őket, akiket elhagytak, és abban a környezetben, abban az időben, amit elhagytak. :-O
Nem értettem, a megtalált ősök felett miért múlt el rohanva az idő, a főszereplők felett meg miért nem?
Aztán persze megtalálják, akiket kerestek. Erről szól a regény első része. Vagy az első regény. Az első találkozás, az első csata az emberek győzelmével végződik. De ez csak egy csata, a háború ég hátra van.
A második rész/kötet arról szól, hogy immár egy flotta kel útra a pusztítók felé. A diadal messze nem olyan teljes mint az első alkalommal. De akadnak titkos szövetségesek is, s így elkerülhető a pusztulás, sőt, visszafordítható a háború állása.
Ám szinte semmit sem tud senki róluk, nem megnyugtató, hogy kiderül, akad még egy félelmetes faj a Galaxisban, S ez a faj hatalmasabb bármelyiknél, akikről eddig tudtak. Csak éppen ezzel a tudással van nagy baj: igazából senki nem tud róluk semmit. Azon túl, hogy valahol a Galaktika középpontja felé laknak. De utcanév, házszám, kapucsengő ismeret nincsen. Az ide küldött expedíció történetéről szól a harmadik kötet.
Aminek a hangneme kicsit más mint az első kettőé. Nem annyira naiv, tudományosabb (vagy tudományoskodóbb, ezt képtelen voltam megítélni, különösen, hogy az idővel való játszódás a fő cselekményének és így több agymenetének a tárgya) és sokkal szomorúbb. Csak a vége, a befejezés, a feloldás olyan optimista mint az első két kötet.
A STÍLUS
Naiv. Letehetetlen. Cselekményes, akciódús.
A naivitás nem akkora mint mondjuk erre a témára örök példám, a Tarzan-történetek írója, E. R. Burroughs regényeinek az esetében. De hasonlatos. Ezzel eszemben sincsen semelyik említett írót vagy a műveiket degradálni. Sőt! Sőt!
Sznyegov leírásai egyébként sokkal plasztikusabbak, életszerűbbek. A két szerző fantáziája nagyon hasonlatos: szárnyaló, parttalan. Lássuk be például, hogy nem sok írónak jutott eszébe, volt bátorsága űrtörténetbe sárkányokat, pegazusokat, szárnyas embereket, angyalokat beleírni! Sznyegovnak eszébe jutott, bátor volt! Ennek ellenére a története technikai sci-fi. Érdekes vegyítés!
A naivitásba simán belefér, hogy az alakok nem túlságosan összetettek. Ahogyan az események sem, cselekedetek sem, amiken átesnek, véghez visznek. Mire gondolok? Figyelj csak, például a regény elején egy baráti társaságot ismerünk meg. Akik aztán hamarosan, egytől-egyig, kivétel nélkül egy überhatalamas galaktikus expedíció tagjai lesznek. Aztán a második kötet elején a főszereplő (akiről vagy nem figyeltem eléggé, vagy valóban nem tudjuk meg, tulajdonképpen mivel is foglalkozik, amikor éppen nem a galaktikus ellenség elpusztításán fáradozik) az emberiség csillagflottájának az admirálisa lesz. Mert erre a posztra senki más nem alkalmas.
Tudom, ez nem hangzik túl jól. Ahogyan az sem, hogy a fent említett elbeszélő, Eli megismerkedik egy ugyancsak antipatikus, flegma, távolságtartó hölgyeménnyel, akiről mintegy egyszerre megtudjuk, hogy bár a Nagy Számítógép szerint a kapcsolatuk harmadik hónapjában már tutira nem lesznek együtt, mégis egy párrá lesznek, mert mindkettőben az első pillanattól fogva hű, de hatalmas volt a vonzalom.
André, a művész az ellenség fogságába esik. Tudatosan megőrül. Mondom, tudatosan megőrül. Nem úgy tesz,mintha őrült lenne, hanem valóban megőrül. Majd sitty-sutty, amikor a barátai által kiszabadul, viharos gyorsasággal válik ugyanazzá az alkotó elmévé, egykor volt, s amilyennek mindenki ismerte.
Sorolhatnám még a hasonló, nagyvonalú „ügyintézéseket”, átgondolatlanságokat (milyen bátran mernéd a kezedet egy idegen bolygón mindenféle elemzés nélkül a folyóba meríteni? Vö.: savak, vírusok, élőlények, hőfok, bármi, akármi!). Nem sorolom. Azért nem, mert tudod mi van, mi lesz? Az van, az lesz, hogy a regény olvasása közben azt veszed észre, hogy nem érdekelnek a hasonló bibik és gikszerek. Azért nem, mert leköt a történet, visz, sodor magával a cselekmény. Meg azt is észreveszed, hogy még a naivitás is vonzó. Mind az alapszitut tekintve (a jóság a Mindenség alapja), mind a cselekményt illetőn (például egyszerre csak kiderül, hogy az android-típusú pusztítók nem előre programozottan gazfickók, vannak, akik lázadnak, s ezáltal potenciális szövetségeseivé válnak a főszereplőknek).
Most ugrott be, miért nem zavarnak ennek az eposznak az esetében ezek a megalapozatlan, meglepő, váratlan fordulatok! Azért nem, mert van bennük valami gyökereiben meseszerű. Aham! Ez az! A legkisebb fiú útnak indul, s mert jó, mert a segítésre, a kapcsolatépítésre koncentrál, hát lesznek segítői is a küzdelmében, és végül elnyeri a Galaxis feletti fele királyságot.
S a sorok között néha még jó kis humor is lappang!
– Remekül értesz hozzá, hogy elrontsd az ember hangulatát – mondta André neheztelően. – Nem is értem, hogyan szerethetnek téged a barátaid!
– Nem elég igényesek, André. Tudják, hogy kevés jóra számíthatnak tőlem, és megelégednek a rosszal is.
S ami még nagyon fontos: a fantáziája szárnyal. Egyáltalán nem mindennapi vagy sablonos, amire a harmadik kötet végül kifut. De itt már elhallgatok. Meséljen Sznyegov, ha a kezedbe akad, utadba kerül a regénye. Nem beszerezhetetlen.
Móra, Budapest, 1988, 1024 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631163024 + 9631163040; Össz: 9631163032 · Fordította: Bánlaki Viktor
8/10
2023 május közepe felé, a fizetés már megjött. A hétvége meg igen sűrű lesz, holnap Keep Floyding koncert Aquincumban, az ötven éves The Dark Side of the Moon lemez alkalmából. Szombat délelőtt elugrunk Szerelmetesfeleségtársam kozmetikus barátnőjéhez, délután baráti, kihelyezett kerti parti a Duna partján. Szerintem nem marad energia a vasárnapi képregény-fesztiválra.
*
A héten sokat beszélgettem a fiammal. Alapvetően egy a héten vele megesett, nyugtalanító esemény volt a fő témánk. Ami megoldásra vár. De nem is ez a lényeg, mert úgysem írom le, mi volt az. Aminek örültem, a beszélgetés ténye, a hangneme és a végső kicsengése. Miközben a beszélgetésünk témája egyáltalán nem volt felemelő, aközben még a telefonon keresztül is megöleltük egymást. S ez nagyon jó!
