Van az úgy, hogy bár rengeteg könyv van a lakásban, de nyúlok ehhez, nyúlok ahhoz, belelapozok, belekezdek, aztán egy-két oldal után rájövök, nincsen is hozzá kedvem.
Nem sűrűn van ilyen, de ha de, van egy biztos pont, ahová érdemes nyúlnom: a Wodehouse-polc. Ami polcnak tulajdonképpen nincsen semmi értelme. Két okból: 1.) mert ha elolvastam bármelyik regényét, akkor olvastam mindet 2.) mivel nem jellemformáló, tudatalakító, sorsperdítő a mondanivalójuk, mindössze és csupán szórakoztatni akarnak, a sztorit két hét múlva már vissza nem tudnám mondani.
De mégis van abban valami stabilan megnyugtató, hogy egy raklap itt tanyázik a birtokomban. Messze nem az összes. Mert a pasas annyi könyvet írt, hogy szerintem ő sem tudja mennyit, és ebből az ő sem tudja mennyiből statisztikus kell, hogy megmondja, mennyi jelent meg magyarul az évek hosszú során. Hirtelen ötettől vezérelve felkúsztam a Moly-ra, ott azt leletem, hogy 76–78 könyve jelent meg magyarul. Két lista van, vélem, hogy az utóbbi a valós.
Na, szóval, igen, az volt, hogy megint kaptam fűhöz-könyvhöz, illetve tettem vissza Az ágasvári csatá-t a helyére (egy polccal a Wodehouse-ok felett), és akkor lestem, hogy, ja, tényleg, Wodehouse, milyen régen olvastam már! S úgy random lekaptam ezt a kis könyvecskét a többi közül.
Az előbb a Moly-on jelentkeztem egy Wodehouse-kihívásra. A kihívás teljesítéséhez el kell olvasni az összes magyarul megjelent könyvét. Jelentkeztem rá. Fő az optimizmus! Évenként egy-két PGW-könyvet olvasok. Eddig összesen kilencet olvastam. (Azt hittem, többet...) Vagyis nem halhatok meg addig, amíg ezt a kihívást nem teljesítettem. Most vagyok 56 éves. Még 69 könyvet kell elolvasnom. hogy enyém legyen a Molyon a Wodehouse-os plecsni, ami a kihívás teljesítéséért jár. Ha az éves PGW-s olvasási rátát maximalizálom egy könyv/évre, akkor az előrejelzés szerint 125 éves koromban halhatok meg legkorábban. A pesszimista verzió szerint (két könyv/év) is 90 leszek, mire mindörökre búcsúzom. Köszönöm, Mr. Wodehouse és köszönöm @worsi, aki a kihívást közzé tetted!
Ebben a szellemben!
MOTTÓ
– Tudja, hányszor nősültem már életemben?
– Meg nem mondanám.
– Ötször.
– Elég szép teljesítmény.
– Figyelemre méltó teljesítmény. Van az a szerencsétlen szokásom, hogy megkérem a kezüket. Mindig eljön a pillanat, amikor már nem tudok mit mondani, és hogy meg ne akadjon a beszélgetés, feleségül kérem őket.
– S e kérést kétségtelenül boldogan teljesítik.
– Természetesen.
– Látom, mi a nehézség.
– Az a kérdés, hogyan lehet engem meggátolni a leánykérésben.(72.)
A fenti beszélgetés egyik résztvevője a hollywoodi filmmágnás, Ivor Llewellyn. Akiről azt mondja a fülszöveg, hogy az olvasó előtt már jól ismert.
Emiatt egy kicsit aggódtam. Azért tettem ilyet, mert én úgy vagyok vele, hogy ha elolvasok egy PGW-könyvet, nagyjából öt perc múlva felejtem el a neveket és az alakokat. Na, jó, nem csak PGW esetében van ez így. Leginkább azért aggódtam, mert tartottam attól, hogy valamire nem ártana emlékezni az előzményekből, ami nélkül ez a történet nem lesz érthető. S persze azt nem árulta el a fülszöveg, hogy honnan, melyik regényből kellene ismernem Mr. Llewellyn. (Akinek a nevét hol az itt szereplő, az elején két l-lel, hol hárommal írták a könyvben. Egyébként a fülszövegben is. Nincsen jelentősége, csak úgy mondom.)
A beszélgetés másik résztvevője egy viszonylag jó állásban levő fiatalember, Joe Pickering, Az utóbbi az idézetbeli sajnálatos események újra megtörténtének a megakadályozása végett az előbbi mintegy titkára lesz. Miközben maga is az agyi kóma állapotáig szerelmes.
Llewellyn tagja a számos, de maximum öt főt számláló Anonim Agglegények Klubjának. A klub tagjai szent küldetésüknek tekintik, hogy akit csak lehet, visszatartsanak a házasság rút, visszataszító, nyomorba döntő, személyiséggyilkos intézményétől. Teszik ezt kérésre, de kérés nélkül is. Ha látják, hogy egy férfiember végveszélybe kerül, nem tétováznak,lépnek, cselekszenek.
Az AAK tagjai amerikaiak. Csakhogy Llovellyn-nek Angliába kell utaznia. Vagyis kikerül a klub tagságának a védőernyője alól. S még amikor fölé is borult ez az ernyő, akkor is sikerült óvatlanul ötször megnősülnie!
- Mr. Llowellyn házasságelhárítási szakembere, Joe elvetélt drámaíró is. Egy drámáját mutatta be a Regal Színház. A darab mindössze tizenhat előadást ért meg. Az új, Mr. Llowellyn melletti titkársági állás miatt reménysugár vetül a jövőre,mert ne feledjük, a munkaadó filmmágnás Amerikában.
- Van még a történetben egy fiatal és szép örökösnő, akinek két évig nem szabad rágyújtania, hogy hozzájusson az örökségéhez. Az, hogy örökösnő, nem főfoglalkozása a hölgynek. Újságíró. Neve is van: Sally Fitch-nek hívják. Sally első látásra lenyűgözi Joe-t.
- Nem csekély részben annak köszönhetőn, hogy a darab sztárja, Vera Dalrymple önkényesen lenyúlja a darab szereplőinek a szövegét, ezáltal teljesen felborítja az előadás szerkezetét, harmóniáját. A hölgy veszélyes lesz Mr. Llowellyn-re nézve.
- Van egy detektív-hölgyünk, aki az örökösnőt ellenőrzi és felügyeli rágyújtás ügyéből kifolyólag: Daphne Dolby.
- Van egy állandó financiális gondokkal küszködő, a menyasszonyán, a menyasszonyain kívül mindenkinek ellenszenves életművész, Sir Jaklyn Warner baronett. Aki látja, bátran vágja szájon, rajta kvül a kutya sem fog neheztelni ezért az emberbarát cselekedetért!
- Van az egyik AAK-tag, aki Mr. LLowellyn után érkezik Albionba. Őt Ephraim Trout-nak nevezik. Trout nem rest az aktivitásra. Fene nagy jóindulatában és előrelátásában mindent megtesz, hogy a Mr. Llowellyn keresztül megismert Joe össze ne jöhessen Sallyvel. Akiket pedig még a mennyei Isten is jókedvében teremtett egymásnak.
- Van még kutya, amelyik házat véd, ezáltal szerelemszerzővé válik. Ezáltal viszont egyötödével csökken az AAK tagságának a létszáma.
- Meg van tehát minden, hogy egy pompásan szóraköztató szösszenetet olvashass, jókat rötyöghess, nevethess, röhöghess!
[Sir Jaklyn Warnerről]
Azok között, akik mindkettőjüket ismerték, folyamatos vita tárgyát képezte, vajon ő vagy néhai édesapja volt a megbízhatatlanabb jellem. Néhányan feléje hajlottak, néhányan apját találták győztesnek, abban azonban egyetértettek, hogy akár holtverseny is kihirdethető, és mindenki, aki már megszenvedte társaságukat, egybehangzóan kijelentette, hogy gerincük hajlékonyságát tekintve mindketten gond nélkül el tudnának rejtőzni egy csigalépcső mögött.(59.)
Többször gondolkodtam már azon, hogy a túróba lehetnek valaki agyában annyi marhaság, hogy ilyen könyvrengeteget megtölthessen vele, és még csak unalmassá se váljon közben? Mitöbb!
P. G. WODEHOUSE-T EGY KICSIVEL SHAKESPEARE ALÁ SOROLOM,
ÉS TETSZÉS SZERINTI TÁVOLSÁGRA MINDENKI MÁS FÖLÉ.J. Agate, kritikus
Soha el nem gondolkodtam rajta, akart-e bármikor is valamit mondani PGW, vagy csupán a Stephen King-féle cél lebegett a szeme előtt: elmesélni valamit, egy történetet, ami neki tetszik, nevettetni, röhögni az életen, amely annyira tragikus, hogy az ember belebolondul, s mielőtt ezt megtenné, torpanjon már meg, és vegye észre, hogy van minek örülni. Vagy örülni nem is, de legalább mosolyogni.
A második világháború második évében PGW német fogságba került. (A történet nagyon érdekes, a kollaboráció vádja is érte őt, de itt most nem mesélem el. Itt a link, ahol el tudsz méyedni a kérdésben.) Akkor hagyta el a száját egy nagyon jellemző mondat: „Lehet, hogy most egy komoly könyvet fogok írni.”
Vagyis voltaképpen eszébe sem volt semmi különöset mondani, mindössze szórakoztatni akart. S meg kell hagyni, bár egyáltalán nem nevezhető a megújulás mesterének, ezt remekül csinálta. Nyilván enm véletlen, hogy hazánkban is rendre jelennek meg a művei. (Köszönet, Ciceró Kiadó!)
A költő szavaira emlékezteti az embert,
s bár momentán nem jutnak eszembe, bizonnyal gyönyörűek.
Ezzel együtt az AAK-t olvasva elgondolkodtam. Közhelyesen persze, hiszen maga a regény sem vet fel túl fajsúlyos kérdéseket, de mégis csak elgondolkodtam.
Egyszer voltam tizenhét évig házas. Ebből három év agónia volt. A második házasságom most tizenhat éves. Illetve a házasság csak tizenhárom. De tizenhat éve vagyunk együtt. (Mondtam is Szerelmetesfeleségtársamnak, vigyázzon, viselje magát rendesen, általában tizenhét évenként szoktam válni!)
Következésképpen a házasság tekintetében nem vagyok egy kapkodó idegbeteg. Ahogyan válás tekintetében sem. Elmondhatom, hogy az életem döntő részében házas voltam. Ötvenhat éves vagyok, 23/33 a házas évek javára. S az első tizenhét év kudarca sem vette el a kedvemet, hogy újra ne merjem kezdeni.
Szerelmetesfeleségtársam azt mondta, ő tíz évvel fiatalabb nálam, ha bármilyen módon eltűnnék az életéből, ő pasivál már tutira nem foglalkozna soha többé az életében . Hm... Ha ő eltűnne az életemből, nem tudom, szerintem én nem állnék ellen, ha lehetőség jönne. Más kérdés, hogy van kétségem, helyettesíthetné- e őt bárki,... Őt, aki nem csupán a feleségem, a társam, a szerelmem, hanem simán valóban a másik felem. S valóban, tulajdonképpen az egész életemben rá vágytam, rá vártam. Ennek nem mond ellene azt sem, hogy vannak közöttünk súrlódások, nézeteltérések, hosszú évek óta megoldatlan problémák. Pótolni pedig egészen biztosan nem tudná senki.
Nem hiszem, hogy meglepetés: házasságpárti vagyok. Szívvel-lélekkel. De vallom azt is, ha valami nem működik, meg kell próbálni javítani, átalakítani, de vannak ésszerű keretek. Az önfeladás, a reménytelen élettékozlás nem észszerű.
Mi köze ennek az Anonim Agglegények Klubjához? Ó, nagyon egyértelmű! A regény egyértelműen párkapcsolat-párti. Azt mondja, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni” (1Móz 2:18). Mi több, az egész hozzáállása azt tanúsítja, hisz abban és elfogadja, és minden értékítélet mentesen képviseli, hogy a férfinak a nő, a nőnek a férfi a természet adta társa, másik fele. Ahogy az idézett szöveg is folytatja. De ez itt és most messzire vezetne.
Szóval PGW hisz a párkapcsolatban, a szerelemben, a házasságban. Ahogy manapság egyre kevesebben.
Bár a ksh statisztikája azt mondja, 2011 után minden évben egyre több házasságkötés volt Magyarországon. Csak a tavalyi, a 2022-es év mutatott néi visszaesést. Érdekes, hogy ugyanebben az időszakban csökkent a válások száma is. Igaz, nem mindegy, mekkora mintát veszünk alapnak, jelen esetben, hogy mekkora népességhez képest kapjuk a házasságkötések és válások darabszámát. Így persze árnyalódik a kép. De sokka jobban esik azt mondani hogy nőtt a házasságkötések és csökkent a válások száma. :-)
Persze párban élni nem csupán házasságban lehetséges. Akár bejegyzett élettársi kapcsolatban, de akár anélkül is. Nem tudom, erről van-e bármi statisztika.
Nem hagyott nyugodni, igen,persze, van. A törvényi lehetőség 2009 második félévétől adja ezt a lehetőséget. 2009–2011 között hektikus volt az ilyen kapcsolatok száma. 2012 óta viszont szignifikánsan, évről-évre növekedett az ezt igényló párok száma. 2018-ig a tizes nagyságrendben maradt, utána százas nagyságrendűvé vált a darabszám.)
Ahogy azt sem tudom, aki bejegyzett élettársiba él, miért nem házul inkább? Nem is akarom firtatni, elhiszek, elfogadok minden érvet is indokot, senkivel sem akarok vitatkozni. Csak felmerült. Mondjuk hallottam olyan vélekedést, hogy „ha esküvő lenne, annak nagyon szeretném megadni a módját, de annyi pénz a világon nincsen, így inkább maradunk, ahogyan vagyunk”.
Lehetne ennek az okát kutatni. Minden bizonnyal benne van a szekularizáció is, vannak gazdasági kiváltók is, de a szélsőséges feminizmus, a szingli-lét permanens propagálása ugyanúgy oka. A családok széthullanak, elaprózódnak, a generációk eltávolodnak egymástól.
Szerelmes típus vagyok. Ennek ellenére nagyon is számos kapcsolatom volt. Úgy értem, nem volt számtalan. Néha gondolkodtam, sajnálom-e ezt vagy sem. Igazából csak tudomásul veszem.
Szerelmetesfeleségtársamba a harmadik pillanattól kezdve szerelmes vagyok. Az elsőtől nem tudtam az lenni, mert az első találkozásunk első pillanatában megcsókolt. „Úgy éreztem, mindig is ismertelek. Nem kellenek a tiszteletkörök.” – mondta, amikor rákérdeztem, miért tette. Mert egyébként nem ilyen. Bevállalós, vagány nő, de nem kapható azonnal bármire. Szóval a harmadik pillanattól, a hangját hallva, a szemébe nézve, az arcát csodálva, elvesztem.
Annak ellenére, hogy nem akartam elhinni, hogy szerelmes vagyok. Éppen túl voltam az első házasságomon, meg utána életem legostobább, legszégyenletesebb kapcsolatán. Ezért arra gondoltam, csak a cirókamínuszom, a permenens lelki sivatagosodás játszik csak velem. Hogy SzFT csak délibáb, nem oázis. De a következő heti találkozásig nem csökkent semmi abból, amit éreztem iránta. Sőt! Nap mint nap beszéltünk egymással. Alig vártuk a hétvégét, hogy találkozhassunk. Mikor is újra tudatosítottam magamban: szerelmes vagyok belé. S azóta, tizenhat éve folyamatosan.
Tudom, hogy semmilyen szempontból nem hibátlan. Van a viselkedésében olyan, ami elkeserít, ami bosszant. Van az esztétikájában is olyan, ami, hm, hogy is fogalmazzak, senki más esetében nem lenne vonzó. De őt úgy szeretem, ahogy van. Bruttó. A külsejét, a lelkét, a lelkét, a mentalitását, a vérmérsékletét, mindenét. Akkor is, ha vannak útjaink, amikről tudom, hogy tévutak, hogy változtatni kell, mert minden szerelmünk, együvé tartozásunk ellenére végzetesek lehetnek
Jó dolog szerelmesnek lenni. Összetartozni. Tudni, hogy van másik felem. „Szerencsések vagytok egymással!”– mondták sokan kezdetben. Kezdetben magyarázkodtam. Mondtam, hogy ja, azok is. Meg kommunikatívak is, meg konfrontáció-vállalók is, meg rugalmasak is, meg megbocsátók is, meg éjjel, ajtót bevágva sétálni indulók is, meg szenvedélyesen szeretkezők is, meg feszültek, idegesek is. De a rossz dolgok, a viták, üvöltöző veszekedések mögött is ott volt mindkettőnkben, hogy szeretjük egymást.
Szerintem írtam már: egy különösen vehemens összezördülés közben SzFT egyszerre csak megtorpant.
– Morzsám, szeretsz még? – kérdezte rémülten a haragomat látva. A kérdést sem értettem.
– Hogy a tőgybe ne szeretnélek? Persze, hogy szeretlek! Csak most marhaságot beszélsz!
– Akkor jó! – bólintott SzFT elgondolkodva, majd kisvártatva folytatta a veszekedést.
Tehát egyértelmű, hogy szeretni, szeretve lenni, szerelmesnek lenni jó. Vannak veszélyei, csapdái, tévútjai, megvannak a benne rejlő szenvedések esélyei, persze, így van ez. De szerelmesnek lenni jó. Erről beszél PGW is. S mondom, miközben olvassuk, aközben csuda jókat derülünk.
– Haha – felelte erre Amelia Bingham.
– Höhö – nyugtázta Mr. Trout.(120.)
UTÓSZÓ
A regény telis-teli van irodalmi, történelmi idézetekkel, utalásokkal. Amiknek a döntő többségéről fogalmam se lett volna, simán megeszem PGW kreativitásának, ha nincsenek az ugyancsak bőséges és informatív lábjegyzetek. S szerencsére láb- és nem végjegyzetek. Halálom, hogy lapozgatnom kell, félbeszakítani az olvasást, hogy megleljek egy tulajdonképpen hangya-férfi-nemiszervnyi infót, ami jobbára nem is túlságosan lényeges. Ott csináljon vele amit gondolok, aki a végjegyzetet kitalálta, meg az a tipográfus, szerkesztő, aki alkalmazza. Hát nem pofon egyszerűbb és olvasóbarátabb lepillantani a lap aljára, mint tűvé tenni a könyv ki tudja hol levő végjegyzeteit? De komolyan!
Szóval dicséret a AAK-ban levő mindenért, viszlát és köszi a halakat!
*
Ciceró, Budapest, 2020, 184 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634321347 · Fordította: Borsos Balázs
9/10
2023 júliusának dereka, két nappal a fizetés előtt, Hajnal, Csemete ágya, Simple Minds, „Black & White” album. A The Cars azonos című '78-as lemezével nyitottam, a „Stargirl” című friss, Disney-s filmből kiindulva, de filmfüggetlenül nagyon kis light-os muzsika. Ez a lemez rendben van.
Tegnap jártunk Csillaghegyen SzFT édesanyjánál. Két hete átvittünk egy csomó szobanövényt. Még a Flórián téren, a nagy lakásban voltak a növényeink, de ide, Kaszásra nem tudtuk elhozni őket, a helyszűke végett. Ezért bevittük SzFT Kolossy tér közeli kapáldájába. Az utóbbi években ott léteztek.
De volt egy cserépny anyósnyelv, amit mindenképpen szét kellett ültetni. A Flóriánon csak vegetált a fürdőszobában. A kapáldában őrülten jól érezte magát. Teljesen betöltötte a cserepét. Ahogy tegnap kiszedtem belőle, hát földje nem is nagyon volt már, egy merő gyökérzet volt a cserépben. Négyfelé bontottam, és hajrá!
Két tanulsága volt az ültetgetésnek. Az egyik, hogy egy kertes házban menniyvel egyszerűbb ez a művelet: nem kell utána porszívózni, felmosni, asztalt törölni, takarítani. Legalábbis nem úgy, ahogyan egy lakásban. A másik tanulság, hogy amikor felmentünk a Kisházba megnézni, vannak-e konnektorok, mert a nincsenek , a gipszkartonozást ebben a szellemben kell végeztetni, és kipróbáltuk, hogyan is lenne remek az ágyunk, lett bennem hirtelen valami otthon-érzés. Talán a felkapcsolt lámpa hangulatossága, ahogy hirtelen láttam magam előtt, milyen lesz ott lakni, milyen lesz a kert, játszogatni vele, s persze, vacak lesz, hogy mosni csak a Nagyházban tudunk, meg főzni is, meg a könyveim, meg a ruhák, meg többet kell utazni, de a fene tudja, lehet, annyira ne is lesz cefet...
9/10
