Ha a Nem kell mindig kaviár szóba kerül, ha egyáltalán, akkor mindenkinek az 1977-es, az egykori NSZK-beli sorozat jut eszébe. Amiből e szövegtől balra is láthatsz egy képkockát az alapmű könyv borítóján. Rajta, ugye a főszereplő, a Thomas Lieven-t alakító Siegfried Rauch, az NSZK hetvenes években legjóképűbb színésze. (Nem vagyok benne bizonyos, de a hölgyet talán Melissa Mell-nek híváják.)
Amikor a Magyar Televízió először vetítette, tizenöt éves votlam. Nem rémlik, hogy tátott állal izgultam volna a tévé előtt Thomas Lieven-ért. Ezzel együtt a filmet lezáró szlogen, a „Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem”, megmaradt, meg az is, hogy nem volt olyan rossz filmélmény.
És Isten bizony fogalmam nincsen, miért is vettem meg a könyvet a Központi Könyvtár egyik kipakolós, filléres leárazásán. Ahogy arról sem tudnék számot adni, most, amikor hirtelen felindulásból keresgéltem Kiss József László másik könyvét, a Jó szelet, kapitány!-t (az egyik a legutóbb olvasott Talán Pista volt), miért emeltem le amellől ezt is, és miért is fogtam bele azonnal a Pista után.
De egészen konkrétan még azt sem tudom, miért tartottam ki mellette mindvégig. Egyet tudok (Szerelmetesfeleségtársam egy Gálvölgyi-show-ra hivatkozva itt mondaná azt, hogy: „Kedves Vágó úr, hát a pontos időn kívül: semmit!”): minél tovább olvastam, annál inkább úgy voltam vele, hogy fogalmam sincsen, mit fogok írni róla, de nem is érdekel, mert érdekel. Ezért az sem zavart, hogy jócskán ment vele az idő, és ezalatt a blogom nem termelt semmiféle forgalmat. Ami nekem nem fáj.
(SzFT-nek igen: „Rengeteg időt beleölsz a blogodba. Az álláskeresésbe kellene, mert a blogod nem termel semmit a konyhánkra.”
Mondjuk, már nem is olvassa. Akkora feszültséget gerjesztek benne, hogy ilyen semmire se jó sületlenség mellett ücsörgök nap mint nap, miközben ő meg termeli a pénzt a családi kasszába. „Tanulhatnál valamit, kereshetnél bármi mellékest, ha már úgyis időben itthon vagy majdnem minden nap.” Ej, de ez nem is tartozik ide.)
Lássuk a medvét! Illetve a kaviárt. Ami nem kell mindig. (De régen ettem már!)
Johannes Mario Simmel kihúzta a gyufát. Mert bestseller író. Huszonhat regényt, négy novelláskötetet, egy drámát, öt ifjúsági és gyerekkönyvet és tizenhét forgatókönyvet írt. A műveiből húsz filmfeldogozás született. Az egyik magyar vonatkozású. Éppen a Kaviárt dolgozta fel Radványi Géza, aki Valahol Európábant is rendezte.
Simmelnek magyarul hét kötete jelent meg.
Ahogyan olvasom, az íróra sokáig csak mellékesen, lefelé tekintettek az irodalom Parnasszusáról. De mert a témaválasztásai „megfelelők” voltak, lettek (csupa fontos társadalmi kérdés: kábítószer-függőség, fegyverkezési verseny, sztárkultusz, fogyatékkal élők mindennapjai, idegengyűlölet, génmanipuláció, környezetszennyezés stb.), idővel változott a megítélése is. A Parnasszust addig ugyan cseppet sem érdekelte, hogy Simmel a hetvenes években a legolvasottabb német írók egyike volt. Ami érdektelenség vagy jogos vagy nem az. Ha Simmel a jól választott témák előtt nem tudott írni akkor jogos. De vaószínább, hogy a polkorretkt témaválasztásai miatt került egyre beljebb és beljebb a választottak körén. Valószínűbbnek tűnik, hogy előtte sem írt rosszul, csak a témaválasztásai nem voltak megfelelők, vagy nem jó szempontból közelítette meg őket.
Meséltem már máshol a sztorit, de annyira ide illik!
– Drága jó Mohám! Figyelj! – nevetett rám a sörhab mögül Toma. Akkor még a FLóriám téren laktunk, és elég sokan elfértünk a konyhában. – Az a baj, hogy hiába írsz jól, szarok a témaválasztásaid! Meg szar neved is van. Mohácsi Zoltán... Ugyan! Mocsok Zalán, na az jó lenne! És olyasmiket kellene írnod, amiben valamilyen emberi nedv folyik. Bármilyen, de sok legyen! Vagy vér, vagy valami pornóból fakadó! Vagy írj a holokausztról! Ez a három lehetőséged van, hogy mindenki téged olvasson! Dőlne a lé!
Húzott egy nagyot a söréből ls hozátette:
– Mitológia, Biblia, beszélő növények... ugyan, menj már! Kit érdekelnek ezek a szarok?
Mára azonban egyértelmű:bármit is írt előtte és utána, a neve teljesen egybeforrt a Nem kell mindig kaviár-ral. Ha egyáltalán tudja még valaki, melyik író írta a Kaviárt. Mertí. „Miért, az nem egy tévésorozat?” Hát nem csak az.
Így valahogy.
*
Megtehetném a tiszteletköröket a Kaviár körül. Értem ezalatt, hogy beszélhetnék arról, hogy megért egy mozifilm feldolgozás, meg azt is, hogy lett belőle hatalamas sikerű tévésorozat is. Ami előtt keddenként, este nyolckor ott ült az egész Magyarország.
Elmondhatnám, hogy az eredeti sorozat tizenhárom részes volt, ami nálunk tíz részre kurtult, egy olyan vezércsellel, hogy a tizedik rész végéhez hozzabaccarintották a német eredeti tizenharmadikjának a végét, a közte levő anyag pedig ment a kukába. Okot tőlem ugyan ne kérdezz! Bizonnyal vagy ideológiai gebasz volt abban a három részben, vagy egyszerűen nem volt pénz megvenni az egész sorozat vetítési jogát. Aczél György tudja. Meg az is sejtheti, aki a könyvet elovassa: Lieven nem csupán a németeket, az angolokat, a franciákat vágja át, de az oroszokat is, és annak ellenére, hogy az amerikaikkal sem bánik kesztyűs kézzel, s végül (1958-ban ér véget a történet) az Egyesült Államokban telepedik le. Nem tudom, mindez hogyan jelent meg a filmben, de az oroszok átvágása, meg az a tény, hogy egy orosz hölgy kétes szerepet kap a történetben, sejteti a honunkban levetített sorozat cenzúrázásának az okát.
Ha jól kutakodtam, a legnagyobb magyar torrent-oldalon fent vannak a magyarul hiányzó részek, mikhez egy lelkes rajongója elkészítette a magyar feliratot. A szinkronizált részek mind megtalálhatók a YouTube-on.
Beszélhetnék arról, hogy hány nyelven jelent meg a könyv (22), hogy hány országban forgalmazták a belőle készült sorozatot (a német nyelvterületen kívül Lengyelországban és Magyarországon), és kis színesként megemlíthetném, hogy a '61.es mozifilm-változatot Radványi Géza rendezte, akinek a neve nem véletlenül lehet ismerős neked (Valahol Európában). Megemlíthetném, hogy Simmel utálta a sorozatot, amelynek elkészítéséhez semmi köze nem volt, mert meg sem hívták. (Forrás: itt.)
Érdekes, hogy egy üzleti tárgyalásokkal fogallkozó blog összegyűjtötte Lieven értékesnek és felhasználandónak talált tárgyalás-technikai módszereit.
De a körítéssel ítt meg is állok, mert most az olvasott könyvre koncentrálnék.
*
A sztori voltaképpen nagyon ötletes és nem is bonyolult. Thomas Lievensármos úriember, jól menő bankár, és nagyon, szeret és tud is főzni. És ugyancsak buknak rá a nők: amerre jár, mindenhol valakinek az ágyában találja magát. Ő ezt felettébb élvezi.
Főzni valamelyest tudok, de igazából soha nem voltam GURMAN. Szeretek jókat enni, de a sok-sok órás konyházáshoz lusta és érddektelen vagyok. Annyira nem érdekel a dolog. Néha, amikor hallgattam Balut a magyar BBQ-világ egyik nagy alakját, csak lestem ki a fejemből és úgy éreztem, Tirpákiából érkeztem.
Balú hatalmas lelkesedéssel tudja mesélni, mire milyen hús jó, hogy milyen füstőn kell készíteni, mennyire nem mindegy hány órán keresztül, milyen hőfokon füstölődik, párolódik, fő, sül a nagyon-nagyon nem mindegy, milyen hús, amit nagyon-nagyon nem mindegy milyen fűszerekkel, mennyire és mikor ízesítünk. A végeredményt, amit elénk tett, minden esetben felettébb értékeltem. Egytől-egyig pompás voltak, bármit készített, nyaltuk utána még a lábujjunkat is. De hogy én magam egy étkezésbe ennyi energiát, órát öljek, nincs az az isten! Pedig vendéglátós sulit végeztem. Ebből a szempontból nagyon tré Thomas Lieven lennék.
*
A GAZDASÁG világa is ugyanilyen távol állt tőlem mindig. Nem is jutottam semmire az életben, van is mindennapi szemrehányás emiatt itthon.
*
A NŐK, NA AZ MÁS KÉRDÉS! Hühhh! De még abban is béna és deviáns vagyok. Lehet, hogy igaza volt Dinnyés Józsefnek, amikor azt énekelte, hogy az erkölcs semmi más, mindössze az alkalom hiánya. Volt idő, hogy csak a hiány miatt voltam erkölcsös. Meg volt olyan idő is, amikor nem vettem észre az alkalmakat, pedig dőzs lehetett volna.
– Bameg, Moki – dühöngött Pipi, szintén a Flórián téri konyhánkban. – Nem értem, mi a f@szt szerettek rajtad a nők, amikor olyan csúnya vagy!
– Azt, hogy én intelligens vagyok, Pipikém!
– Menj a qva anyádba!
De Pipi igazat mondott: volt idő, hogy a lányok tülekedtek nálam. Csak voltam annyira balfék, hogy nem vettem észre. Mi a lúzerség, ha nem ez?
Azt tartja a népi vélekés, hogy a pokolban minden kihagyott numeráért az orrunkra húzzák a megfelelő női nemiszervet. Hát, nem tudom, hiába van bennem zsidó vér is, ekkora orrom nincsen!
Az is tény, hogy bár mindig nagyon szerettem a nőket és ami a testükkel jár, soha nem űztem sportot a szexből. Azt tapasztaltam, hogy bizonyos határok között minden nő szép, s ha szép, a teste is élvezetes. Főleg ha élni is tud és mer vele.
Viszont azt is tapasztaltam, hogy a testiség nagyon jó ugyan,de szerelem nélkül korántsem annyira, mint azzal. Akkor valahogyan egész más minden. Érett fejjel nagyon vacak Thomas Lieven lennék. Annak ellenére, hogy minden háségem, monogámiám ellenére simán elismerem, hogy ami szép az szép, és nem csak Szerelmetesfelségtársam az.
– Na, szép! – csattant fe kezdetben. – Neked csak én legyek szép! Csak én, senki más!
– Lehetetlent kérsz! Nemcsak te vagy szép, KedvesM! De mas nők maximum csak tetszenek nekem. De téged szeretlek. Egyedül az összes nő közül! Szerintem ezt értékelned kellene!
– S akkor ha jönne egy szép nő, hagyná magát, te simán megdugnád, csak nem szeretnéd?
– Ööö... Ezt mondtam volna? KedvesM, mondom, téged szeretlek! Téged szeretlek! Vagy így is: téged szeretlek! Nagyon más az esztétika önmagában, és nagyon más ha szerelem is van mellette.
Elhihette az érvelésemet, mert később volt, hogy ő hívta fel a figyelmemet egyes nők esztétikájára. Aztán észrevettem, hogy idő közben ő is simán agymosott engem: felfigyeltem arra, hogy ha egy nő nagyon tetszik, akkor jobbára azért tetszik, mert valahol, valamiben nagyon hasonlít hozzá. Aki pedig nagyon tetszik, az meg sok mindenben. És itt mindig stop volt bennem. Nem szervi vagy életkori sajátosságok miatt, még csak nem is elvek miatt, hanem mert őt szeretem.
Cefetül rossz Thomas Lieven lennék.
Főhősünk nem egy alkalommal éppen a szakácsművészetével nyeri meg a terveinek az ellenségeit is, a barátait is. Ilyen értelemben a könyv bizonyos értelemben szakácskönyv is, ugyanis tartalmazza ezeknek a Lieven által főzött menüknek a részletes elkészítési módját is.
Benne van a Wellington bélszín elkészítési módja is. Innentől, bár nagyon nem az elején találtam, tejesen nagyon szeretem ezt a könyvet.
Először és utoljára a vendéglátós suliban ettem ilyet. Életem legnagyobb gasztronómiai élménye volt. Általában a tankonyhában mi főztük meg az ételeket, ezt az EKT-tanárunk (EKT = ételkészítési technológia), Pár Gyula tanárúr készítette el. Isten áldja a kezeit! Információt, fotót csak a hejszakacsok.hu oldalon találtam róla, de oda csak regisztráció után lehet belépni.
S azóta azért nem ettem, mert még soha nem vettem akkora levegőt, hogy az alapanyagait kifizessem. Na, akkor:
WELLINGTON BÉLSZÍN madeiramártással (a'la Lieven)
Vegyünk egy közepes nagyságú vesepecsenyét, enyhén süssük meg mind a két oldalán, hűtsük le.
Vajas tésztát nyújtsunk ki,hintsük meg vajban megpárolt snidlinggel, apróra vágott gombával, petrezselyemmel, tárkonnyal. Erre rétegezzük a sült libamáj- és szarvasgombaszeleteket, helyezzük rá a bélszínt, és csomagoljuk be a tésztával szép, hosszúkás csomaggá, majd jó alaposan kenjük meg tojássárgájával. Sütőben süssük szép pirosra.
A pecsenye levéből és a töltelék (libamáj, gomba)
párolásakor visszamaradt léből készítsünk mártást; ízesítsük jó sok madeiraborral.
Lieven aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy minden kapálózása ellenére beszervezte őt egy kémelhárítás, akiknek kénytelenelvégezni egy szakmájából fakadó munkát. Aztán azon, hogy egy másik is megtalálta, és ott is kényszerűségből kénytelen együttmáködni. Aztán gyűlnek a különféle nációk kémelháító szervei, és Lievennek nincsen lehetősége nemet mondani.
Ám dörzsölt,okos pasas, mindig úgy végzi el a munkát, hogy ő se járjon rosszul, és meg is tudja magyarázni, hogy miért nem volt maradéktalan a teljesítés.
Egészen addig, amíg mindenét el nem veszíti. Na, akkor gabalyodnak teljesen össze a dolgai, és akkor kénytelen egy kicsit komolyabban venni, hogy a második világháború idején él. 
Szóval tulajdonképpen simán egy kalndkönyvet olvasunk, jól kitalált főszereplővel, aki elmés, el nem köteleződő típus, szoknyapecér, sármos, humoros, frappáns, de egyáltalán nem sebezhetetlen alak.
*
Külön tetszik, hogy bár a második világháború idején játszódik a cselekmény, Simmel egyáltalán nem él a kötelező sabonokkal. Nincsen a sztoriban vérkegyetlen vagy abszolút balfék náci alakok, ahogyan nincsenek emberfelettien hősies, elvi szinten mindenben tökéletesen rendben levő szövetségesek-alakok sem.
Vagyis sikerüt kikerülnie a második világháborúval kapcsolatban kötelező, ábrázolási kliséket. Túllép azon, hogy nem szabad szeretni, sőt, gyülölni kell a nácikat mint embereket (bár nem szereti őket), szeretni kötelező a szövetségeseket, és azon is, mennyire vitathatatlanul tragikus volt akkortájt zsidónak lenni. Gondolkodom, van-e bármi súlya a könyvben a zsidóságnak? Ennek ellenére Lieven és a mondanivaló náciellenes, fellehet lélegezni,
*
A Lieven életébe belépő titkosszolgálatok tömege sokkal inkább azt jelképezi, mennyire rátelepszik az enni, inni, kefélni vágyó kis emberre a történelem, mennyire nem függetlenítheti magát tőle, mennyire beeszi magát az élet minden apró porcikájába, s mennyire kikerülhetetlen, hogy foglalkozzon vele, ha akarja, ha nem.
Eszembe jutott Magas szőke férfi, felemás cipőben című film befejező képsora, szövege, amivel igen sokáig nem tudtam mit kezdeni. Mert rohadtul nem illik a filmhez. Csak éppen megmagyarázza az elkészítésének az okát. Mert a Pierre Richard formálta alak, a kétbalkezes, kétballábas zenekari hegedűs, Francois Perrin mulatságos, hulákkal övezett története megtörtént eseményeken alapul. S a befejező szöveg éppen erre hívja fel a figyelmet: kémszervezetek kifelé a kisember életéből, az ne legyen már a ti játszóteretek! Nem csupán azért nem illett a filmhez ez a befejezés, mert a jókedvű permanens bolondozást nagyon komoly gondolatokkal zárta le, hanem azért sem, mert az általam ismert mindennapi életben sem nekem, sem senkinek nem akadtak hasonló problémái a titkosszolgálatok pofátlan működésével kapcsolatban.
Pierre Richard és Mireille Darc a „Magas szőke férfi..”.-ben
S mert a francia vígjátékból évekkel később amerikai remake is készült, el tudom fogadni, hogy csak azért nem ért (még?) utol a probléma, mert szerencsére rossz körökben forgok.
*
A történetet színesíti, hogy Lieven, aki semmilyen kötelező érdeket nem szolgál, a nem vágyott, nem választott, nem akart pályája során összefut az akkori történelem néhány prominensével is, akik általa válnak a könyv szereplőivé. Mint példáulHeinrich Himmler vagy Edgar Hoover (az amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda és annak elődje, a Bureau of Investigation meghatározó igazgatója volt), De nem operál úgy a nagy nevekkel, ahogyan például a zseniális Forrest Gump teszi.
*
Szóval Lieven zseniális húzásokkal vág át mindenkit, de nem csupán a maga hasznára. Amit tesz, a háború ellen teszi, Nagyon nagyban játszik, őrólten merész ötletekkel szerez meg, ad tovább pénzt, aranyat, urániumot meg hasonlókat, irdatlan erőket mozgat, többször kerül itt-ott életveszélybe, fogságokba, de mindenhonnan sikerül kivágnia magát. S mindig főz valami ínyencséget.
*
A regény könnyed, szórakoztató kalandregény. Mindenféle szempontból. Simmel elegánsan, bizots kézzel, érthető, követhető megfogalmazással vezeti, viszi a történetet. Nincsenek benne nagy poénok, nem ez lesz az a regény, aminek a mondatai szállóigévé válnak, de Lieven zseniális húzásai által mégis tréfás az egész.
Számomra egy idő után kicsit sok volt a kaland, a keverés, kavarás, sviindli, de azért mindvégig olvasmányos, érdekes maradt a regény.
Így állj hozzá!
*
Nem tudom, mennyire hihető, de Simmel az epilógusban azt állítja, hogy Amerikában találkozot Lieven eredetijének a feleségével, majd magával Lievennel is. Akit persze nem így hívtak. Soha nem is hívták így. Annyira jó kapcsolatba kerültek, állítja Simmel, hogy a Lieven-eredeti tizenhét magnótekercsre mondta neki az élete történetét. Vannak fenntartásim ezzel kapcsolatban, de csuda jól hangzik, nem?
Cartaphilus, Budapest, 2006, 658 oldal · keménytáblás · ISBN: 9637448500 · Fordította: Horváth Géza, Kajtár Mária
7,5/10
2023 júliusa. Veszélyes múlik a nyaralásunk. Ma Szerelmetesfeleségtársam ki akart menni a városerdei szabadstrandra, de az Időlép vihart ígért egy órára, így beültünk Füstibe, és a fürdés helyett bementünk Békéscsabára egy kis Hada-zásra meg bakos ügyintézésre (a nagyszalontaiu, ATM-es próbálkozésainkra, hogy minimális lejhez jussunk, kártyaletiltással reagált a bankunk,).
