Ha R. R. Martin, akkor Trónok harca. Amiből a negyedik résznél kiábrándultam, az ötödiknél egy kicsit visszaábrándultam, de a lelkesedésem lelohadt.
A filmsorozatot sem néztem végig. Nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert elfogyott az érdeklődés. Nem eldöntöttem, eldöntöttük, hogy akkor, na ja, ebből elég volt, hanem egyszerre csak nem néztük, és többet elő sem került a, hogy nézzük.
A lányom mutatott egy mém-et a sorozatról: egy ló rajza volt rajta. A feje Albrecht Dürer-i (tudtad, hogy ő is magyar származású volt? Idén, Gyulán derült ki számomra, az Almássy-kastély kiállító termeiben.) részletességgel volt megrajzolva, a nyaka és szügye már nem volt ennyire részletes, s ahogy haladtunk a ló fara felé, úgy egyszerűsödött az ábrázolás. A farát és a farkát már egy ügyetlen gyerekkéz vetette papírra. Képernyőre. Valahová.
A lányom azt mondta, na, ilyen volt, lett a sorozat. Pedig ő is és szerelmese is kezdetben nagyon lelkesek voltak.
Mindez nem azt jelenti, hogy R. R. Martin idő közben rossz íróvá lett volna. Csak azt, hogy a Trónok harca alkotása közben akkora nyomás helyeződött rá, hogy invencióját veszítette, és az is kiderült, hogy a befejezést illetőn nem volt előre lefektetett koncepciója.
Ez a könyv, a borító csalókasága ellenére sem lovagos, középkori, fantasy, hanem űrhajós sci-fi. S egészen, teljesen, tökéletesen más mint a Trónok harca. Előrebocsátom: a maga műfajában egészen kiváló.
Ha már itt tartunk, a borító... Na igen. Egyszerre nagyon jó, és nagyon vacak. Azért nagyon jó, mert ügyesen keveri a két zsánert, a Trónok középkori fantasy-ját és a sci-fi űrutazásos szkafanderességét.
S azért rossz, mert tökéletesen indokolatlanul keveri a két zsánert. Ráadásul első blikkre, a címert látva az előbbi teljesen eluralkodik az utóbbin. Különösen, hogy a borító koncepciója egyértelműen a Trónok-at idézi. És egyáltalán nem azért mintha ennek lenne ennek a regényből levezethető indoklása, a pajzsnak, címernek, semmi, de semmi köze sincsen a Tuf utazásaihoz. Ez semmi más, csak egy balul elsült marketing-fogás.
Azért balul elsült, mert a Trónokkal akarja megvetetni ezt a könyvet. A kettő közötti összefüggés pedig mindössze, Martin személye. Ami egyfelől valahol jogos hivatkozás, hiszen egyáltalán nem elhanyagolható egy író személye egy mű esetében.
Másfelől azonban teljesen elhibázott a megközelítés: a Trónok befejezése sokak számára kiábrándító volt, ezért azonban egyáltalán nem bizonyos, hogy a lovag-fantasy Martin nevével vonzó a számukra. Például számomra egyáltalán nem az.
Amikor a könyvtárban rápillantottam a borítóra, léptem is tovább, oké, egy újabb GRRM, amit a Trónokkal akarnak eladni, nem érdekel, köszi... Aztán, a második ellépésnél esett le a tantusz, mit is láttam a borítón: egy úrhajós szkafandert. Meg a cím: Tuf utazásai. Tuf: tetszett a név. Visszaléptem a polchoz. Kézbe vettem.
Az én generációm olvasó tagjaiban ugyanazt az asszociációs láncot indítja el a fülszöveg megfogalmazása:
A Tuf utazásai a bohókás és megnyerő Haviland Tuf, az akaratlan hős története, aki bolygóról bolygóra járva igyekszik helyesen cselekedni.
Stanislaw Lem. Ő az asszociációs lánc vége. Leginkább a Csillagnapló és annak hőse, Ijon Tichy. De akár a Kiberiáda is. S nem azt mondom, hogy ugyanaz, hogy egy az egyben, hanem, hogy az, hogy ez jut róla az eszembe. Hogy ez az asszociációk vége. A humor nem olyan fergeteges itt mint Lemnél, de az alakok megformálása részletesebb, a kapcsolatok árnyaltsága mélyebb. Az ötletesség, a konfliktusok remek megoldása nagyon hasonló. S Lem esetében elsősorban a Pirx pilóta kalandjaira, a Kiberiádára a Csillagnapló-ra (A világűr csavargója) gondolok.
S ez az én generációm tagjainak ez a következtetés-lánc vég ugyancsak figyelemfelkeltő. Ráadásul eddig igaz is a fülszöveg. A folytatásában már nem annyira. De sebaj, ez az első mondat elérte a hatását, és valós is az infója. 
*
Szóval GRRM és sci-fi... Hogy horrort is írt, azt tudtam. Hogy sci-fit is, azt nem. Azt meg pláne nem, hogy egy másik sci-fi-je, az Éjszárnyak már meg is jelent magyarul. Nem tudom, miért, de nem tudtam elképzelni GRRM-t sci-fiben.
Ez részemről fantáziaszegénységről tanúskodik.
*
Pedig a főszereplő, Haviland Tuf alakja önmagában klasszis! 
Haviland Tuf egy marha magas, nagydarab, nagy pocakú, teljesen szőrtelen, hófehér bőrű, pasas. Úrkereskedő. Szólóban nyomja az ipart, ha a változó számú macskáját nem vesszük. A macskák szeretetében sem önzetlen: hisz abban, hogy nem véletlen, az ősi időkben a Földön nem véletlenül tisztelték istenként őket: van bennük például telepata képesség. S Tuf macskáiban valóban van.
Tuf hűvösen arisztokratikus. Vegetáriánus. Érzelmei nincsenek. Nem retteg, nem rajong, nem dühöng, nem tér ki a hitéből, nem örvendezik, nem esik kétségbe, nem büszke, nem alázatos, nem sír, nem röhög, nem gúnyol, nem élcelődik... na, jó, azt néha egy kicsit. Semmi sem és minden nem.
Valahogy úgy él, úgy kommunikál, mint Wodehouse regényeiben a komornyikok. Elegáns, irgalmatlanul modoros körmondatokban fogalmaz, bár nem egy nagy dumás krapek. Tuf távolságtartó mind a megfogalmazásaiban, mind a fizikai kapcsolatokban. Utálja, ha hozzáérnek.
Mindazonáltal Tuf kínosan becsületes és szavatartó, és képtelen megérteni, hogy miért nem bíznak, amikor nem bíznak benne. Mindezektől függetlenül nem átverhető kereskedő, kemény partnernek is, ellenfélnek is. Persze a keménységét dőreség lenne Cuck Norris vagy Jean-Claude Van Damme akrobatikája és odacsapásai felől megközelíteni. A méreteitől eltekintve inkább könyvelő-típus mintsem ketrecharcos.
S mindezeken túl okos is. A történet úgy kezdődik, hogy páran, fű alatt egy susmusos vállalkozásba fognak és sikerrel járnak: a cél, hogy a nagy büdös űrben megleljenek egy böszme nagy, harminc kilométer hosszú űrhajót. Hát, meglelik. S az első történet végén egyedül Tuf-é lesz az egész. Úgy értsd, hogy a harminc kilométeres dromedáron egyedül utazgat.
Irányítani tudja, tehát az űrhajója/i működéséről van szó, akkor sincsen elveszve. Abból él, hogy ezek az idomtalanságok, mint ez a Bárka nevű gigantikusság, valaha, sok-sok-sok évvel azelőtt genetikai harci bárkák voltak. Tuf rákap a genetikára, bolygóról bolygóra utazgat, és amit lehet, megold. Mindent lehet. Tuf azelőtt mit sem konyított a genetikához. De mert érdeklődés támad benne, önmagát képzi ki, ugyancsak sikeresen a génmanipulációk avatott ismerőjévé és felhasználójává.
Van humora, de a humor nem tudatos beköpésekből áll, hanem az is a modoros megfogalmazásiból és a távolságtartásából.
– A kénköves pokolba, Tuf, ha ellopjuk a hajóját, akkor valami jó, törvényes kifogásra lesz szükségünk, nem igaz? Mi egy istenverte kormány vagyunk. Nekünk szabad lopni, amíg sziporkázó, törvényes magyarázatunk van rá.
– Be kell vallanom, az utazásaim során ritkán találkoztam olyan politikai személlyel, aki ilyen egyenes lett volna, mint ön. Az élmény egészen üdítő.
*
A kötetben szereplő hét plusz egy történet (a prológus csak olyan, mint egy felvetés) bár különálló sztorik sora, ám emiatt mégsem érdemes lóugrásban olvasni a könyvet, mert van összekötő szál, ami kronológiába és logikai sorrendbe rendezi az egyes fejezeteket. Csak érdekesség, hogy kimaradt a tartalomjegyzék a könyvből.
*
Ellenállok, és csak azért sem mutatom be, elemzem végig a hét és fél novellát. Teljesen egységes a stílus, érdekesek az alapproblémák, ahogyan furfangosak, mulatságosak, meghökkentők a maguk távolságtartó hűvösségében Tuf megoldásai is.
*
S nost azon morfondírozok, mit moondhatok még spoiler nélkül a könyvről... Ó, igen, megvan, mit akartam még mondani!
Három dolgot a kötetben szereplő rajzokkal kapcsolatban. Az egyik, hogy a kötet illusztrációit egy Janet Aulisio nevű hölgy követte el. Legalábbis a nevéből arra következtetek, hogy hölgy. A Wikipedia szokatlanul szűkszavú vele kapcsolatba: gyakorlatilag egy mondat van róla, az pedig azt mondja, hogy szerepjátékokban kezdett munkálkodni. Slussz! Nem is csoda: a Wikipedia-oldalon ott van egy Blackgate nevű blog linkje, amelyben a szerző elmondja, hogy öt (!) hónapig kereste, hogyan tudna kapcsolatba lépni a hölggyel. Vagyis rejtőzködik a lelkem. Minden bizonnyal ezért nem nincsen róla semmi különösebb adat vagy fotó. A LinkedIn-en három kapcsolata van. A Facsén nincsen fent. Szóval a személyét hagyjuk.
A rajzait ellenben láthattad fentebb. Zseniálisak! S bár a személyéről semmit nem leltem, az alkotásaiból bőven van mit megtekinteni ha rákeresek a nevére. A stílusa nagyjából általában megfelel annak, amit itt látunk. De a hangsúly az általában szón van. Ez fontos! De mert általában ilyen stílusban alkot, elmondható, hogy az ő stílusa és Tuf világának a hangulata nagyon szerencsésen egymásra találtak. Aulisio rajzaiban meg van az a távolságtartás, az a hidegség, ami Tufra is jellemző. Ugyanakkor a részletek gazdagsága is jellemző a rajzokra, ugyebár, ahogyan Tuf jelleme sem egyoldalú, egysíkú. Ritkán szoktam rajzokra visszalapozni, pedig tudok értük lelkesedni, de itt többször megtettem.
Van azonban baj. Elképzelni nem tudom, mi ütött az Agave Kiadó képszerkesztőjébe vagy a tördelőjébe, amikor esztétikát, tipográfia elveket, láthatóságot és úgy nagyjából mindent semmibe véve, csak úgy random behajigálta valahová a művésznő alkotásait. Eseti méretezésben.
Tény, arra figyelt, hogy a képek a szövegnek megfelelő helyeken legyenek. Aztán semmi másra sem. Mutatok elrettentő példákat. S ezek csak példák a sokból.
Pedig az alkotások ennél sokkal többet érdemelnének. Darabonként akár egy-egy egész oldalt. Meg is nézem, van-e még befotózottak között, amit még nem használtam fel. Van! A lelkem kisimítása végett mutatom is őket.
*
Na, akkor mondom, nettóban mi a helyzet: nem vagyok elalélva, nem ugrálok váltot lábon lakás szerte, sem a konfettit, sem a szerpentint nem vettem elő, pezsgős dugó sem pukkant, de Martin ismét megvett kilóra, a Tuf ment a kedvenceim közé. Pedig ezzel csínján bánok. Mármint a kedvenceléssel. De annyira eltalálta a főszereplő alakját, kommunikációját, a történetek hangnemét, sztoriját, meg minden, hogy nem tudom kihagyni az olcsó poént, és felhasználom Tuf visszatérő szófordulatát. Ha megkérdezed, tetszett-e nekem a könyv, és érdemes-e időt, pénzt beleáldozni, csak azt mondom, de nem olyan fahangon, faarccal, hanem hevesen bólogatva, amit Tuf szokott volt mondani:
MEGHISZEM AZT!
Agave Könyvek, Budapest, 2021, 420 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634198567 · Fordította: Ballai Mária, Kőszeghy Ágnes, Sárpátki Ádám, Benkő Ferenc, Molnár Berta Eleonóra · Illusztrálta: Janet Aulisio
10/10
2023 szeptemberének az eleje, fizetés előtt egy nappal, de csak azért, mert hévégre esik a fizunap, különben még három nappal lennénk előtte. A hét biztosításkötéssel és befektetés-átcsoportosítással telt. Tök jól hangzik, nem? Havi szirszar forintokról van szó. Közben meg ment Szerelmetesfeleségtársam részéről a vegzálás, hogy nagyon kellene már valami plusz bevétel, mert... S hogy miért nem adok el jó párat a könyveimből, úgyis annyi van.
Ami igaz, az igaz, valóban van. Eladni való annyi nincsen. Mármint ami valamit ér is, nem csak veszettül apró pénzt vagy azt se. De két napra letörtem, és még mindig nem törtem fel. Mert egyfelől abban van igazsága, hogy kellene bevétel. De ami pénzt ér a polcon, az jobbára szívcsücsköm, és nem azért, mert pénzt ér. Például a hetvenes évek Mozaikjai: apai nagypapámtól kaptam az első darabokat, még ő írta rá a nevemet is.
Sírásközelbe kerültem, amikor ezt mondta. A sírásközeliségben benne volt a gazdasági balfaxságom (mondjuk ez egész életemben jellemző volt rám), amit immeg tetéz már az életkorom és az egészségem is. Tudom, értem én, hogy váltanom kell, mert sajnos itt nem lesz túléléshez elég béremelés. Csakhogy szeretek itt dolgozni. És nem tudom, a mást fizikailag bírnám-e?
Vagyis pragmatikusan nézve SzFT-nek teljesen és tökéletesen igaza van. És minden más szempontból cseppet sincsen igaza. De ahogyan ő mondta, a Maslow-piramis kemény igazság. „Enni vagy olvasni? Ez itt a kérdés!”
