Ismét könyvtár, ismét ugrás az ismeretlenbe, és ismét csak a szuperhősös mindenféleségek türelmetlen ignorálása. Örültem, hogy találtam valamit, ami nem olyan, nem az, hanem valami más.
Tényleg más: alanyi képregény a kamasznyomorról. Bár tudnám, hogy mi az! A magam részéről az egyetlen nyomortényező az volt kamaszkoromban, hogy az édesanyám helyett nevelőanyáim vannak, kicsit később meg, hogy tudnánk újra és újra nagyon-nagyon szorosan összebújni kamaszkorom nagy szerelmével. De az a fajta nyomor, amiről lépten-nyomon szó van, nekem tök idegen. Egyet sugall csak: qva semmi bajuk az embereknek, hát csinálnak maguknak privát nyomort.
S most mindez képregényben van előttünk.
Zerocalcare olasz képregényíró, -rajzoló. Ő nem tartozik abba az olasz táborba, kit lépten-nyomon olvasok, a Sergio Bonelli Editore istállójába. Egészen más, sajátos egyéni műfaja van. A rajzstílusa sem, a mondanivalója sem az az istálló. Minden más, csak a náció stimmol.
A zerocalcare olaszul azt jelenti: zéró vízkő. :-O Mifene! Amikor nem így hívják, akkor az alkotó neve Michele Rech. A becenév, amit választott magának ad hoc választás volt, egy internetes beszélgetéshez kellett felhasználónév, és sutty, ez lett. Hogy minek használja máshol, számomra rejtély. 2011 novembere óta létezik a weboldala, ahol első alkalommal publikálta az önéletrajzi ihletésű képregényét. Azóta meg többet is, nem csak ott. Aztán beindult a szekér alaposan: címlapok, Netflix-sorozatok, önálló kötetek,filmek, miegymás, ahogyan kell.
Számomra csak az volt a szempont, amikor a könyvét kivettem, hogy ne szuperhősös legyen a történet. Hát, barátom, ez nagyon nem szuperhősös.
S a helyzet az, hogy Zéróvízkő önvizsgálatra késztetett. Pedig gondolom, nem az volt az elsődleges célja, hogy egy Moha nevű, olvasós bloggert ilyesmire sarkalljon.
Az önvizsgálat oka a következő: szembe kellett azzal néznem, hogy egy blogger, rajzoló, író, miegymás önkritikával tupírozott öncafrangolása annyira nem felcsigázó a számomra. Mi több, sőt, miazhogynagyonis elvisz az érdektelenség felé. Mert miért érdekeljen engem egy számomra ismeretlen, ezáltal közömbös ember nem túl csigázó lelki marhaságainak a tömkelege?
S ennek ellenére rendre teletűzdelem a bejegyzéseimet személyes, az eseményekhez csak lazán kapcsolódó eseményekkel, vallomásokkal, önostorral. S mert engem érdekel, néha az az érzésem, hogy másokat is. Néha meg fogalmam sincsen. Legnéhább esetben pedig pont nem érdekel, kit érdekel egyáltalán.
Vagyis kétkulacsos vagyok, mert bár jómagam vállat rántok más alkotók nem eléggé csomagolt vallomásaira, aközben simán azt akarom hinni, hogy a sajátom az egészen más, az valóban méltó mások figyelmére.
KAMASZKORI ÖNMARCANG MINT CSELEKMÉNYFORRÁS
Az önmarcang nem valami tragikus, drámai életút feltárása. Szó sincsen például a Persepolis önéletrajzi hihető iráni hihetetlenségéről. Csak olyan kis mindennapi, apró, semmitmondó izéségekről. Mint mondjuk amilyen mondjuk az Adrien Mole kínszenvedései. Amiken, legalábbis az első, na jó, talán a második köteten is, jókat röhögtem anno. S amiben, ahogyan ebben a Torokszorítósdiban, nincsen semmi igazi történet, csak az, miképpen csetlik-botlik egy kamaszsrác a mindennapokban, a maga kiskamasz kiszsarságaival.
Ugyan mi történet van mondjuk abban, hogy egy tanárnő elvesz egy csimotától valamit, amivel az órán játszódik, s aztán nem is adja vissza? Illetve tulajdonképpen lehetne benne történet...
S mi torokszorítóan izgalmas van abban, hogy bemennek egy erdőközepi, elhagyott, lakatlan házba? Na, jó, ebben még van valami, de aztán ne képzelj utána semmi stephenkingséget, bár beismerem, némi izgalom itt azért akad. Ja, meg persze azért az emberi koponya az erdőben, azért, na, az frászt hozó lehet a valóságban, elismerem. De azért elmesélve, lerajzolva nem lenne baj, ha lenne valami kifutása is...
Szóval semmi kis semmiségek. S ezek okozzák a legfőbb konfliktust, konfliktusokat.
Valahogy ezek a konfliktusok nem adnak ki egy egészet. A kis részletsztorik csuda jók, lehetne belőlük valami, de csak a szereplők személye köti össze őket, Vártam, vártam, hogy egyszerre majd minden bizonnyal összeáll minden, de aztán aztán a kötet közepén ugrunk egyet az időben, s a poronty Zerocalcare úgy húsz körüli suhanccá növekedve áll előttünk a barátaival egyetemben. Vagyis időugrunk.
Aztán hamarosa kiderül, hogy csak az évek múltak, Zerocalcare maradt aki volt, csak más a teste. A barátai is ugyanez történt. Nem történt.
S innentől olyan kis gázzá válik az egész. Hatalamas erőfeszítéssel iparkodom egyfajta komédiának felfogni, hogy az egykori kiscsákók húszévesen még mindig afelett görcsölnek, de nagyon komolyan, hogy hű, a tancinéni nem adta vissza az elvett miskulanciákat, de az iparkodásom sikertelen maradt. Egyszerűen nem tudtam beleélni magamat a tragédiába. A komédiába. Hogy képesek egy temetést elbaxni emiatt, hogy tényleg csak emiatt bemennek a volt suliba, meg tényleg csak emiatt megkeresik az egykor általuk baxtatott volt oszitársat.
S nem, nincsen meg a miskulancia, De a végére akad egy olyan cselekménysor, amely végre igazi alapot a rendre visszatérő polipnak, ami a lelkifurdinak ad alapot. Mer' a csápjaival fojtogat.
A történet egésze, illetve a két részének egy-egy darabja olyan, hogy nem tudtam vele mit kezdeni..A szereplők életre keltése teljesen sikeres: egytől-egyig elevenek, hiába is papírra rajzolt figurák. Ezzel nincsen baj.
Még azt se mondanám, hogy nincsen központi cselekmény: van, a tanárnéni által elkobzott kütyü az. Illetve az elkobzás megaláztatása. De valahogy képtelen voltam Roger Waters Another Brink In the Wall-jának a komolyságával kezelni ezt a jellemformáló/torzító eseményt. Dühítő, megalázó, miegymás, de hogy ez legyen az élet legfontosabb, központi eseménye... na, ne már!
S aztán jönnek-mennek a kisskacok, jók a dumák, vannak valós genyózások, élik, na, a kissulis életüket. A konfliktusaik ugyanazok mint neked vagy nekem voltak. Nincsen itt történelemtépett ország, nincsen üldözöttség, nincsen sarkon elkapó szatír, egy árva pedofil sem fordul elő, semmi abúzus a szülők, edzők, tanárok=tanárnők részéről, semmi nemi identitás vagy irányultság miatti kőkomoly frusztráció. (Ilyen szempontból mondjuk nem naprakész Zerocalcare. Azonnal hozzá is teszem: hála az Égnek, végre valami, amiben nem nyomatják a kőkemény propagandát!) Semmi ilyen nincsen. Túl jó dolguk van, hogy keresniük kell valami lelki nyomorogni-valót.
Aztán úgy a felénél-háromnegyedénél vált a képregény, jón az időugrás, jön a húsz körüli Zerocalcare és társai. A polip marad. Meg az van, amit fentebb mondtam.
A kütyü elvesztésén túl van még egy központi elem:
TOROKSZORITÓSDI AVAGY A LELKIISMERET-FURDALÁS
Ugye, ez a könyv címe. A végére össze is foglalódik: vajon miért rejtünk magukba gyerekkorunkba titkokat, s miért gondoljuk azt, hogy hű, de vérkomolyak? S aztán felnőve az egészet kiröhögjük, hogy milyen dedós volt már..., hehehe, hahaha!
A képregény központi témája ez: a lelkifurdi polipként szorongatja permanens módon a főszereplő kissrác (kicsi Zerocalcare) nyakát. Szinte sálként használja. Erre fut ki a képregény végső slusszpoénja is, amikor Zerocalcare már nagy. A poént természetese nem árulom el. Ilyen kis jófej (vagy gonosz) leszek.
Lelkiismeret-furdalás. Furmányos egy dolog. Áldás és átok. Ez a képregényből is kiderül. Mert jóra késztet, és ha rosszul kezeljük, sírt ás. Jóra késztet: azt szeretné, ha jóvá tennénk, amit jóvá tehetünk, így-úgy, bárhogyan, mindehogyan. Hogy rendezzük a kapcsolatainkat, adósságainkat, akivel és amennyire csak lehet.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy vagy tökéletesen tudok önáltatni, vagy hogy eddig sikerült tisztán tartanom a lelkiismeretemet. Nem azt mondom, hogy soha nem követtem el helytelent vagy törvénytelent. Mert de. Loptam csokit az ABC-ből, hoztam el nem elhozhatót volt munkahelyről, van/lenne bocsánatkérnivalóm a múltam egy személyétől.
De nagyon fontos a „ha lehet, ha van rá mód” kitétel. Illetve az is, hogy a bűnök Istennek való megvallásnak is hatalmas a lélekkönnyítő hatása.
S még valami: könnyen meg tudok bocsátani magamnak is. Nem ülök a fortyogó katlanon, nem rakom magam alatt a fát a tűzre, nem merülök a önvád önsajnálatába. Talán mert tudom, hogy odafentről bocsánatot kaptam, talán mert másokkal szemben is empatikus tudok lenni a megfelelő feltételek megléte mellett.
Semmilyen szinten sem arról szólt a kamaszkorom, hogy polipot fejtegettem volna a nyakamról. De úgy egyáltalán nem. Persze, követtem el, mondtam marhaságokat, valótlanságokat, sértettem meg embereket, hágtam át szabályokat (bármennyire is szabálykövető vagyok a mai napig), s nem nyomták soha a lapockámat a növekvő szárnyaim. Nem összeszorult torokkal éltem le az életemet. Mert azt simán marhaságnak tartom. Én másban vagyok béna.
A RAJZOK
Na, azok, a rajzok, barátom, zseniálisak. Eddig is láthattad. Első belelapozásra nem tűntek annak. Hanem olyan kis átlagosnak. Megtévesztett az első látásom. A másodiknak, harmadiknak kellett hinnem.
Mert Zerocalcare rendben van, karikatúraszerűen rajzol, ebben nincsen hiba. De mutatok néhány érdekes kompozíciót, ezt figyeld! Itt már nem csupán karikatúráról van szó.
Persze, humoros us tud lenni, ha elengedi magát. Segítség az értelmezésben: a környezet a képregényben jobbára annak a visszatükrözése, a főszereplő miként látja a világot, és benne saját magát. Figyeld csak mi van a nyakában!
Minél többet néztem a rajzokat, annál lelkesebb lettem, annál inkább nézni akartam még őket. S bár tetszettek a szimbólumok, tetszett a lokális, az egyes jelenetekben rejlő irodalmi és képzőművészeti dramaturgia, a nagy egész semmitmondása lehúzta a lelkesedésemet. Ha nem is a mélybe, de nem engedte szárnyalni.
Nagyon sajnálom, hogy a szerzőnek ez volt a legfrappánsabb mondanivalója, üzenete és problémája, Azért sajnálom, mert ha nem ez lett volna, akkor az én értékelésem is sokkal máshogyanabbul alakult volna.
Nimue, 2021, 204 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786150117430 · Fordította: Várnai Dóra
Történet: 4/10
Rajzok: 10/10
2023 októberének a közepe felé. Mi is történt? Unokát és a hozzá tartozó lányomat három és fél hete nem láttam, de még egy hétig biztosan nem is fogom, mert Londonyban vannak magukat. Munka van, itthon is pakolni kellene, mert így mindenhol kupi van, félkész mindkét szoba, kinn is vagyunk, bent is vagyunk, de a napi munka után egyszerűen nincsen kedvem hozzá.
Az utóbbi időben koncertről jártunk koncertre, legutóbb a Colosseum (zseniális!) és az Osibisa (hm, hm, hááát...) közösén az Erkel Színházban. Tegnap nem jutottunk el a The Flower Kings A38-asára. Ezt nagyon sajnáltam is, meg nem is. Sajnáltam, mert olyan sűrűn nem jönnek, és szerintem nem is fognak, mert azt olvastam, kétszázan ha voltak a hatszáz fős teremben... És mi sem voltunk ott. :-(
Egy hete fújom az orromat. Ami nálam a megfázások, influenzák vége szokott lenni. Mármint az orrfújás. S reggelenként úgy köhögök, hogy csuda. Aztán megtöltök három zsepit és rendeződik a légzésem.
Mi van még? Van még valami? Van bennem valami zsigeri ingerültség. Nem tudom, mi miatt. Csak sejtem, de biztos nem vagyok benne. Nem permanensen jelentkezik, nem vagyok pöcsfej a környezetemmel, de itt nyalogat hátulról a sötétben. Talán megint az átmenetiség, a változások, a változáskényszerítések, a viták, a hiányérzetek... Nem tudom.
