Ijon Tichy (vajon hogyan ejtik lengyelül a nevét?) Lem több művének is a főszereplője. De legalább kettőnek. A másik a Béke a Földön című kötet. 

Tichyt elég nehéz bemutatni. Űrhajós. Tudós. Felfedező. Bajnok az űrben.

Vagy egyik sem, csak egy kiváló fantáziával rendelkező Münchausen báró. Vagy Háry János.

Az elmesélt történetei nem csupán irónikusak vagy abszurdak, hanem egyenesen sci-fi börleszkek. Vagyis a sci máris dobható a megjelölésükből, s csak a fi-t kell figyelned. 

Nézz csak a könyv borítójára! Mit látsz? Na, ezt mondom, ilyesféle az egész könyv. 

Ami egyébként nem egy történet, hanem több novella, amiket a fenti úriember köt össze. Mármint Ijon Tichy. Aki egyes szám elsőben meséli a történeteit. Amiképpen Münchausen báró is tette. 

Nem láttam, csak képeket belőle és az alábbi előzetest a német ZDF nevű tévécsatorna által elkészített Ijon Tichy: Raumpilot című sorozatból, de valahogy igen, ilyen az egész A csillagnapló is!  

Ugye, elfáradtál? Nem tudom, nekem tetszene-e ez a sorozat... Mindenesetre így belepillantva ebbe az előzetesbe azt mondom, ilyesféle hangulatú a könyv is. Nagyon mulatságos és roppant fárasztó. Egyszerre. Letehetetlen és a sarokba hajítandó. Ez is egyszerre.

Van benne olyan novella, amire azt mondtam, hogy zseniális! Az egykor velünk élő szocializmus mindennapi spionkodásának, lépcsőházi feljelentgetősdijének legpompásabb, legszomorúbb, legröhejesebb kifigurázása. Egy olyan társadalom bemutatása, amelyben senkinek nincsen baja a másikkal, de mégis, mindenki retteg mindenkitől.  Mindenki ugyanazt az álruhát viseli és árgus szemekkel figyeli a másikat. Mindenki mindenkit. Senki sem az, akinek láttatni meri magát, mert ha valódi önmaga lenne, akkor cafatokra szaggatnák a többiek. Akik egyébként ugyanolyanok mint ő, s akiknek nem akarnak senkit sem bántani. Csak azért állnak be a szaggatók közé, mert rettegnek, ha nem teszik, ők is erre a szaggatottak sorsára jutnak. A dicső kommunizmus hányni való boldogságának sírni való görbe tükre. Ezt a sztorit a Tizenegyedik utazás tartalmazza. 

Az utazások száma nem egyezik meg a fejezetek valós számával. A könyv válogatás Ijon Tichy fiktív naplójából. Ez a tizenegyedik utazás valójában a harmadik a kötetben. S ha már itt tartunk: a történeteknek nincsen címe, csak mint ennek: egy számmal jelölt utazás. Utólag megkeresni, hogy melyik melyik is volt: feladat. Legalábbis az én memóriámmal. A könyv második része ebből a szempontból már hibrid: ott akad fejezet amit Lem simán számmal jelölt, de akad olyan is, amelyiknek tisztességes, beazonosítható címe van.  

Ennek a párja a Pinta bolygóra tett utazás, ahol az emberek permanensen vízben élnek, és mindenkinek úgy kell csinálnia, mintha élvezné avízi létet. Sőt, mintha tudna lélegezni a víz alatt. Miközben erre nyilvánvalóan senki sem képes. Ugyanebben a történetben tudjuk meg, hogy a pintaiak elérték a társadalom tagjainak egymással való teljes felcserélhetőségét: aki ma portás, az holnap igazgató lesz, és fordítva. Ahogyan a kommunisták uralomra kerülésével ez történt, amikor az elvhűség döntött, nem a szakértelem. Amit viszont jobb esetben a portásfülkébe számúztek. 

De szó van arról, hogy mennyire megváltoztatható a múlt. S roppant mulatságos, amikor kiderül, hogy az emberiség lángelméi, Leonardo da Vinci, Hieronymus Bosch tulajdonképpen nem korukat legelőző zsenik, hanem a jövőből korukba toloncolt, büntetésüket töltő hivatalnokok. Leonardo neve a jövőben eredetileg Nardeau da Vince professzor volt. Csoda, hogy Leonardo egész életében egy időkocsit akart megalkotni? :-D

Ülsz? Akkor elmondom még, hogy szó van a vérengző krumplikról is. Ezek úgy fejlődtek ki egy bolygón, hogy a közelében meteorzátonyra futott egy űrhajó. A raktere tele volt krumplival, s arakomány a sérülés következtében a bolygó felszínére jutott, csírázni kezdett, és a helyi sajátosságok alakította evolúció végül vérengzővé alakította a rakomány utódait. 

Kezded kapisgálni, milyen ez a könyv?  

*

S akkor még nem tudod, hogy a tudós Lem mennyire tudományellenes volt. Na, jó, nem tudomány, hanem a rossz érvelések, a megalapozatlan elméletek, a tudományos tekintély megkérdőjelezetetlensége ellen volt. 

– Arról beszéltem, hogy más világokban is lakhatnak értelmes lények... – mondta Kralos, tiszteletteljes üdvözlésként fölemelve ciféit.
– Kralos arról beszél, hogy más világokban értelmes lények élnek?... –  dünnyögte a tudós. – 
Nézzenek oda! Más világok!!! Ó, ez a Kralos, ez a Kralos. Hová merült el bámóid világa, te legény? Ábrándozol, nekiereszted a fantáziádat? Nem baj az.... jól teszed... egy ilyen szép este merengésre
csábít... Ámbár eléggé lehűlt az idő, nem vettétek észre?
– Nem válaszolta egyszerre a két ifjú.
–  Hát persze, az ifjúság tüze, tudom. Pedig csak nyolcszázhatvan fok van; föl kellett volna vennem a duplalávás köpenyemet. Hiába, ez az öregség. Szóval, azt mondod - fordult háttal Kralos felé -, hogy más világokban léteznek értelmes lények? És miféle lények azok, teszerinted?
– Azt nem lehet pontosan tudni - felelte bátortalanul az ifjú. - Én úgy gondolom, hogy különfélék.  Állítólag nincs kizárva, hogy hidegebb bolygókon a fehérje nevű anyagból keletkezhetnek élő szervezetek. 
– Ezt meg kitől hallottad?! - mordult fel Flament.
– Implóztól. Ő az a fiatal biokémikus hallgató, aki...
– Fiatal bolond, azt mondd inkább! - zsémbelődött Flament. - Fehérjébal élet?! Előlények fehérjéből? Nem åtallasz ilyen dōreségeket beszélni a tanárod előtt?! Lám, hová vezet a tudatlan gög, amely manapság oly riasztóan terjed! Tudod, mit kellene csinálni ezzel a te Implózoddal? Vizet csōpögtetní rá, azt érdemelné!
– De tiszteletre méltó Flament - bátorkodott megszólalni Kralos barátja – , miért ítélnéd ilyen szörnyű kínokra Implózt? Mondd el nekünk, kérlek: milyenek lehetnek más bolygók lakói? Nem lehetséges-e, hogy függö leges testtartásban állnak, és úgynevezett lábakon mozognak?
– Ki mondta ezt neked?
Kralos ijedten hallgatott.
– Implóz...– suttogta a barátja.
– Hagyjatok már békén ezzel az Implózzal és az agyrémeivel! – ripakodott rá a tudós. – Lábakon! Még ilyet! Mikor én már huszonöt Lánggal ezelőtt matematikailag bebizonyítottam, hogy egy kétlábú lény, ha felállítják, azonnal hanyatt vágódik! Elkészítettem a megfelelő modellt és a diagramokat is, de mit tudjátok ezt ti, lusta kölykök?... Hogy milyenek más világok értelmes lényei? Nem válaszolok közvetlenül, mérlegeld te magad a tényeket, tanulj meg gondolkodni. Először is: lennie kell az ammóniát feldolgozó szervüknek, nem igaz? Es milyen szerv volna erre alkalmasabb, mint a parlat? Nem kell-e olyan közepesen ellenálló, közepesen meleg közegben mozogniuk, mint a miénk? De bizony kell, igaz? No látod! Hát mi mással mozoghatna, mint a zsalláival? Éppígy  szükségük van érzékszervekre is: bámókra, gorra és buhára. De nemcsak a testi felépítésük hasonlít okvetlenül a miénkhez, ötlényekéhez, hanem az életmódjuk is. Hiszen tudjuk, hogy az ötlet a családi élet alapsejtje - próbálj valami mást kitalálni, tornáztasd kedvedre a fantáziádat, kezeskedem, hogy zsákutcába jutsz! Hogy is ne, hiszen ahhoz, hogy családot alapítsanak és utódokat hívjanak életre, össze kell hogy kapcsolódjék a dada, a gaga, a mama, a fafa és a haha. Hiábavaló a kölcsönös rokonszenv, hiába minden tervezgetés, álmodozás, ha hiányzik csak egy is az öt nem képviselői közül! Az életben bizony, sajnos, előfordul ilyen helyzet, ezt nevezzük négyszögdrámának vagy boldogtalan szerelemnek... Egyszóval, mint látod, ha minden előítélet nélkül, kizárólag a tudományos tények alapján okoskodunk, ha a logika precíz eszközét használva, higgadtan és  objektívan érvelünk, akkor arra a cáfolhatatlan következtetésre jutunk, hogy minden értelmes lénynek az ötlényhez kell hasonlítania... Igy van ez, fiúk. Nos, remélem, meggyőztelek titeket?

(231–232.)

S már idézgetek, akkor legyen itt még egy idézet. Ezúttal a Lem humorát dícsérendő. 

Kiléptem a lugasból, tovább sétáltam, egy ideig a hattyúkat néztem. Mellettem egy különc drótdarabkákat dobált nekik. Megemlítettem, hogy a hattyúk nem esznek drótot.
– Kit érdekel, hogy megegyék? – vont vállat, és folytatta a dobálást.
–  De megfulladhatnak, kár lenne értük – érveltem.
– Nem fulladnak meg, mert a drót elmerül. Nehezebb a víznél – magyarázta tényszerűen.
– Hát akkor minek dobálja?
– Mert szeretek hattyúkat etetni.
A témát ezzel kimerítettük.

*

Mikor elsétáltunk a tótól, beszélgetni kezdtünk. Megtudtam, hogy új ismerősöm híres filozófus, ő alkotta meg a semmi ontológiáját, más néven a neontológiát, a leontinói Gorgiász művét folytatva – egyszóval ő Urlipán professzor. Hosszan és részletesen kifejtette elméletének legújabb változatát. Eszerint nem létezik semmi, még ő maga sem. A lét semmissége tökéletesen zárt. Az olyan tények, hogy látszólag létezik ez meg amaz, teljesen érdektelenek, mivel az érvelés, Ockham borotvája elvének megfelelően, így szól. Látszólag létezik az ébrenlét, vagyis a valóság, és az álom. De az ébrenlét hipotézise nem szükségszerű. Létezik tehát az álom. De az álomhoz álmodóra van szükség. Ám tételezni valakit, aki álmodik, megint csak nem szükségszerű hipotézis, mivel álomban is lehet álmodni egy másik álmot. Tehát minden csak álom, amelyet a következő álom álmodik, és így tovább a végtelenségig. Mármost – ez a legfontosabb pont –  mivel minden következő álom kevésbé reális az előzőnél (az álom közvetlenül határos a valósággal, az álomban álmodott álom csak közvetve határos vele, az álmon keresztül, a harmadik már csak a két másik álmon keresztül, és így tovább), ez a sor a nullához tart. Tehát végső soronsenki sem álmodja a nullát, tehát csak a semmi létezik, vagyis nincsen semmi. Ez a tökéletesen egzakt érvelés fellelkesített. 

(308.)

Nehéz leírni, visszaadni Tichy kalandjainak stílusának a lényegét. Talán az atommáglyában sütött ebéd, a menet közben az űrhajó felszínére száradni kiakasztott szkafander valamit érzékeltett Tichy-Münchausen történeteinek a mulatságos, képtelen mélységeiből. 

De volt olyan írás is, amelyikkel nagyokat sóhajtva szkanderoztam, hogy aztán reménytelenül legyintvevégül feladjam. A mosógépes, rémesen fárasztó marhaságra gondolok. 

*

Ideje képekkel lazítani a szövegen! Kapsz egy jókora csokrot a német filmsorozat pillanataiból. Ha még nem lennél elég fáradt. 

*

 A kötet két részből áll. Az első, nagyobb falat a tényleges csillagnapló. Ebben a részben Lem szabadabban, biztonsági öv nélkül fantáziál. A minőség ezáltal olyan mint egy EKG-görbe: hol nagyon fent, hol nagyon lent. Akár egy történeten belül is: akad, hogy elkezdi valahol, és a sztori egy ponton egész másfelé kanyarodik, és a jezdetéhez képest tökéletesen máshol köt ki. Ha egyáltalán...

Szóval két rész: a csillagnaplót követi Ijon Tichy fölhözragadtabb stílusú, titokzatosabb történeteinek a sora. Itt nem annyira az abszurdításon, a röhögtető képtelenségeken van a hangsúly. Tichy itt őrült tudósokkal, közdöget, fő témája az antropológia, az ember felpítése, halandósága, halhatatlansága, és ennek metafizikai vonatkozásai. De roppant szórakoztatóan, elgondolkodtatón. Mondjuk a mosógépes rettenet ebben a sorban van... 

Ezek a novellák, hm, visszafogottabbak... lineárisabbak... nem is tudom mi a jó szó. Mindenesetre sokkal űrmentesebbek. Sci-fi keretekbe pakolt Poe-novellák. Galaktikus amontillado. A Morgue utcai gyilkos nem a testet szaggatja széjjel, hanem brutális kegyetlenséggel a testet és a lelket választja el egymástól, hogy aztán az utóbbit a tökeletes ingertelenségben kínozza a végtelenségig. Hol van ehhez de Sade vagy Mengele, de akár Hannibal Lecter kegyetlensége?

*

Azt hiszem eddig vagy kétszer-háromszor kezdtem bele Ijon Tichy ezen kalandjainak az olvasásába. S mind a kétszer-háromszor elsikkadt az olvasás, más könyvek kiütötték, felülírták Lemnek ezt a művét.

Ez akkor szokott megtörténni, amikor valamit nagyon el akarok olvasni, de ott mélyen, legbelül nem is akarom igazán... De mert azért mégis, mondja bennem az elnyomott, legyőzöttnek hitt, elfojtott sznob, ezért újra és újra nekiveselkedem. Mint most is. Akkor is, ha kezdettől fogva tudom, hogy a végeredmény úgyis felemás lesz, bármennyire is erőlködöm.

A legyőzőttnek, kétvállra fektetettnek vélt sznobizmusom ellenére a tetszési indexemet képtelen vagyok befolyásolni. És jó ideje nem is küszködök azzal, hogy ilyet tegyek. 

Bármennyire szimpatizálok is Lemmel és a műveivel. 

S önmagamnak is ellene mondva közzé teszem a felfedezésemet: ez a könyv kiváló, CSAK SZIGORÚAN TILOS FOLYAMATOSAN OLVASNI! Mert akkor a kisérdemű olvasók tutira besokalnak.

Egyesével, időközökkel elválasztva, adagokban fogyasztva viszont orvosság. Rossz kedv, pesszimizmus, kilátástalanság ellen. Szellemi zsákutcában, a lelki pöcegödör mélyén. Vagy csak úgy, egy rövidebb vonatút vagy hosszabb villamosozás alatt. Ha a fantáziánk aksija lemerült. Vagy bármikor.

Magyar Könyvklub, Budapest, 1996, 358 oldal · keménytáblás · ISBN: 9635481985 · Fordította: Murányi Beatrix

7/10

2024 májusának a vége. Pár nap eltelt a fenti bejegyzés megírása óta. Nem is tudom, mi volt, ami történt, és amiről nem írtam...

Ezért most nem is írok semmit, hogy ne ismételjem magamat. 

Csak annyit, hogy könyvtárban jártam tegnap, és legnagyobb meglepetésemre kivettem egy adventista könyvet is. Nem is tudom, mikor olvastam hasonló témát utoljára. A könyvről most semmit, úgyis lesz róla bejegyzés. De nem tudom letenni. Ez is meglepetés. Igaz, inkább apologetika és egyháztörténelem, mintsem Biblia-magyarázat vagy leleki olvasmány.