IGAZ AZ,
AMI IGAZ
A SZÁMODRA. 

L. RON HUBBARD

  Hubbardnak van hivatalos életrajza.   Hivatalos, tehát a Szcientológiai Egyház írta. Amit Hubbard alapított. Ergo az életrajz méltó Hubbardhoz, az etikájához méltó. Hubbardra a szerénység és a realitás soha nem volt jellemző. A hivatalos életrajza adatai Hubbardtól származnak. Tudod, ő az, aki életében csak véletlenül mondott, ha mondott igazat. Vagyis a hivatalos életrajzot lelkifurdi nélkül a képzelet szülte szépirodalom polcára pakolhatjuk. Ha meg akarjuk egyáltalán tartani. 

AZT MONDANÁM,
HOGY AMIT APÁM AZ ÉLETÉRŐL MONDOTT,
AZ 99%-BAN HAMIS.

(Ron DeWolf, korábban ifjabb L. Ron Hubbard, '82 májusában; 412.)

A képek és a képfeliratok Miller könyvéből származnak

 * 

  RUSSELL MILLER   nem szcientológus. Ezáltal mer és tud reális lenni, és nincsen fenntartása az igazsággal szemben akkor sem, ha az nem vet Hubbard-ra jó fényt. (Élt volna úgy Hubbard, hogy ne kelljen titkolnia mindazt, amit csinált és hazudott!)

Haverom, a ChatGPT ezt mondta nekem a szerzőről. 

Russell Miller egy brit oknyomozó újságíró és író, aki főleg életrajzairól és feltáró munkáiról ismert.
1938-ban született, és hosszú pályafutása során olyan médiumoknál dolgozott, mint a Sunday Times, a Daily Telegraph és más nagy lapok.

Az „Arcátlan messiás” (Bare-Faced Messiah, 1987) című könyvét L. Ron Hubbardról, a Szcientológia alapítójáról írta. A kötet alapja alapos kutatás és számos interjú volt Hubbard volt tanítványaival, családtagjaival és ismerőseivel. Miller nem elfogult hívőként, hanem kritikus újságíróként közelített a témához, ezért a könyv nagyon kellemetlen fényben tüntette fel Hubbardonnak a személyét és életútját.

A könyv miatt a Szcientológia Egyház heves támadásokat indított Miller ellen – például megpróbálták lejáratni, zaklatni, és jogi úton is akadályozták a könyv terjesztését. Ennek ellenére a mű ma is az egyik legfontosabb és legtöbbet idézett kritikus életrajz Hubbardról.

👉 Röviden: Russell Miller egy brit oknyomozó újságíró, aki több híres emberről írt életrajzot, de leginkább arról vált ismertté, hogy megírta a szcientológia alapítójának leleplező életrajzát.

Hubbard alapvető elve volt, hogy védekezni soha nem szabad, aki a szció ellen fordul, azt azonnal támadni kell. Vagyis nem megmagyarázni sem neki, sem a közvéleménynek, hogy téved, pláne nem bebizonyítani a tévedéseket, es tényeket szembe állítani vele. Torkon kell ragadni, ellehetetleníteni, rágalmazni és hetet-havat összehordani róla és ellene. Zsarolni kell, kutatni a múltját, mi játszható ki ellene. Mint egyház kell ezt tenni. 

Hubbard, amikor nyakig merült a híg fosba a szcientológia által állami iratok ellopása, megsemmisítése miatt, simán hagyta, hogy a feleségét, akinek ő adta ki az utasításokat, és aki huszonöt éve a felesége volt, öt év börtönre ítéljék. LRH fél élete menekülés volt, hol hajón, tengeren és óceánon, hol autón, szervezettel és dollármilliókkal a háta mögött, de főleg a táskáiban.

  *  

Egyelőre vigyázó tekintetünket  ne a könyv mondanivalójára, hanem egyebekre   vessük.

Például arra, hogy a könyvet Magyarországon Rozgonyi Tivadar adta ki. Vagyis magánkiadás, nem pedig valamely kiadó által gondozott a szöveg.

Egyébként bár van benne itt-ott hiba, elírás, de több mint tisztességes munka. A stilisztika is, a tördelés is. Még a formátum és a kötés sem rossz: nem hullott szét a könyv, bár testes, puha borító. Igaz, ahogy arra fogadni mertem volna az olvasás kezdetkor, a gerinc megtört, mire a végére jutottam. 

Ez a könyv mint könyv. 

Mielőtt a tényleges tartalomra vetnénk egy pillantást, néhány gondolat  a szerző módszeréről.   Az első gondolatom az, hogy sajnálatosan nagyon keveset tudunk csak meg erről.

Az általa írt előszóban természetesen megemlíti, hogy a Szcientológia Egyház folyamatosan akadályozni kívánta a munkáját, megpróbálták lebeszélni őt is, a beszélgetőpartnereit is a munka folytatásáról, közzétételéről, és folyamatosan perrel fenyegették, ha nyilvánosságra hozza a beszélgetések tartalmát. 

Miller magasról tett rájuk, és mindenek ellenére nyilvánosságra hozta. 

A könyvben vannak lábjegyzetek. Ugyan nagyon nem értem, minek, mert információt alig adnak. Ajánlott irodalom, könyvjegyzék nincsen. Ahogyan az interjúk körülményeiről se tudunk meg semmit. Sőt, az interjúalanyokról is csak annyit, amennyi LRH életének az elmondásához kell. 

Jó, persze, oké, igaz,   mit bizonyítana az interjúk igazáról, ha lefestené a körülményeiket?   Ezen el kell gondolkodnom...Mindenesetre volt valami bizonytalan hiányérzetem azzal kapcsolatban, hogy mintegy bemondásra el kell hinnem mindazt amit egyébként tökéletesen el is akarok hinni. Persze kérdés, hogy mennyivel lenne hihetőbb, ha ott lenne egy csomó adat, ami tök jól mutatna, de 1. úgysem néznék utána, 2. úgysem tudnék utána nézni. 

Ráadásul ha Russel hűségesen csak azt írta le, amit az interjúi alanyaitól hallott, az még nem garancia arra, hogy az alanyok az igazat, csakis az igazat, a színtiszta igazat mondták. Vagy ha szándékaik szerint azt is mondták, tudod milyen az emlékezet... Arról nem beszélve, hogy ugyanazt a balesetet három tanú háromféleképpen látja... 

Mert ha megjelenne szciós oldalról egy interjúkötet LRH-ról, és abban mindenki elmondaná, hogy ha fingott az is rózsaillatú volt, ha hányt, akkor pedig aranyrögök gurultak ki a turmixból borsószemek helyett, akkor azt csak azért nem fogadnánk el, mert szciósok mondják? (Egyébként igen, azért.)*

* Vagyis ezzel a gondolatmenettel adtam a fekáliának egy bődületes nyakast. 

Vagyis ha Miller hazudott, vagy ha Millernek hazudtak, akkor most én is hazudni fogok. 

Mindenesetre az is igaz, hogy LRH élete szcientológia előtti részének ha nem is gond nélkül, de irattárakban utána lehet nézni. Vagy persze, ha azt nézem, hogy még az FBI-tól is szerzett meg az egyházuk (hahaha) iratokat, akkor ez sem igaz. Mindenesetre Miller, amikor LRH életének erről a szakaszáról ír, többször ad pontos forrást a tényeihez. Később a tényeket már az egyház kezelte, az mondta meg, hogy mi a valós tény.

Néha röhögtem, néha a fejemet fogtam, néha meredten néztem magam elé a szciósok tényeitől.

S akkor a csodálatos gyógyulásokról nem is nagyon van szó a könyvben. (Mer' ilyen is van, két hete két szciós mesélt efféléket, ezzel kísérelte meg porba omlasztani a szkepticizmusomat.

Azzal hárítottam a csodás sztorikat, hogy csodákat csinálni Sátán is, a csoda léte önmagában semmire sem bizonyíték, csak arra, hogy nem pusztán a matéria létezik körülöttünk és bennünk.

Mindenesetre Miller  olyan életrajzot írt, ami szinte regény.  Rengeteg részletre kiterjedő, aprólékos, precízen lefestett. Néha fel is tettem a kérdést, hogy na, ezt vajon honnan a péből tudja, vette? De tény, ami való, a négyszáz oldal úgy elolvasódott mint a pinty, és a Privát Tetszésindex Teszten** is csuklás nélkül elnyerte a Tök Jól Sikerült díjamat. 

** Privát Tetszésindex Teszt (PTT): mennyire akarom mindenhol olvasni.
Ha mindenhol akarom olvasni, akkor kaphatja meg Tök Jól Sikerült (TJS) minősítést. 

Tehát két verzió van arra, hogyan állt össze a könyv. 

• Az egyik, hogy Miller hihetetlenül alaposan utána járt minden csányi részletnek, és azokat a részleteket, amik a tudomására jutottak, zseniálisan legózta egymásba, így a végén kerek, egész történetet kapott/tunk.
• A másik verzió, hogy regényírónak is kiváló lenne, és ahogyan LRH tényként kezelte mindazt, ami az eszébe jutott (lásd e bejegyzés mottóját!), úgy Miller is segítségül hívta a fantáziáját, hogy kikerekítse ami önmagában nem volt gömbölyű az információiban

Nem tudom, mi a válasz. Reménykedem abban, hogy az első. 

  *  

Induljunk ki abból, hogy Miller valóban mindennek utána járt, és az igazat írta le mindabból, amit kibányászott.] Mert ugyan  miért ne lenne ez lehetséges?

Ugyan kiderül, hogy Hubbard az összkép szerint egy megalomán, hisztériás, paranoid fickó volt, de kiderül más is. Úgy így is, hogy kritikusan vizsgáljuk a személyét.

(Hm, hogy a fenébe lehetne másképpen vizsgálni egy olyan pasast, aki a tengerbe dobatja a szerinte rossz magaviseletű munkatársait [értsd: alárendeltjeit], aki kiszámíthatatlanságával sakkban tartja őket, aki szemérmetlen természetességgel hazudik magának múltat, képesítéseket, tudományos rangot, aki fenntartások nélkül imádtatja magát, aki simán lenyúlja az egyháza [hahaha] pénzét, miközben a sakkban tartott alárendeltjeit szarért-húgyért  dolgoztatja a rendszeren belül, s aki olyan belső rendet dolgozott ki, amely lelkiterrorral ügyel arra, hogy senki meg se mukkanjon?)

Az derül ki, hogy 

• Hubbardnak hihetetlen munkabírása volt
• elképesztő módon tudott rögtönözni, előadássorozatotokat tartott úgy, hogy ott helyben találta ki a mondanivalóját
• hihetetlenül rövid idő alatt írt meg bármit
• ne feledjük, hogy az „általa kikutatott, kifejlesztett tudományra”, a dianetika nevű szélhámosságra alapozva egy világszéles elnyomó szervezetet hozott létre, 
• amely a mai napig elképesztő pénzeket szed be a bepalizott emberektől, akik úgy fizetnek mint a katonatiszt. (2015-es árlistáját láttam a szciósoknak: gyakorlatilag minden tanfolyam 350.000 forintba került. Segítek, a tanfolyamok árának emelkedése azóta kb. 70%-os volt [mondta a ChatGPT], vagyis ez manapság 595.000 HUF-ot jelent. Mondjuk utánanézettem az auditálások és a tanfolyamok árainak. Elég érdekes információt tudott adni! Ezt figyeld!
  • egy intenzív, alapszintű auditálás (kb. gyónás) 838.75000 HUF.
  • De egy OT IV-es szint ára 4.361.500 HUF mai árfolyamon. (OT-szintből nyolc van összesen. Ahogy jut feljebb és feljebb az áldozat, annál drágábban kapja meg az egy agyament sci-fivel felérő, arckaparó marhaság információkat, vö. Xenu. Az OT-k a helyi szupermanek. Hubbard idején csak egyetlen egy ember volt, aki teljesen clear-ré, tisztává vált, Hubbard viharos gyorsasággal ki is csinálta, mert a népszerűsége majdhogynem vetekedett az övével, és nehogy már!)
  • Veér András és Erőss László Magyarország a szcientológia (pók)hálójában című könyvükben idéznek egy hangfelvételt, amelyben egy magyar szciós vezetőtől megkérdezik, mennyibe kerül összesen, hogy valaki a legfelsőbb OT-szintet elérje. A válasz: 75 millió forintba. A könyv 2000-ben jelent meg. Ossz és szorozz, hogy a mai árat kikalkuláld!
• az utolsó éveit leszámítva gyakorlatilag mindenki azt mondta róla, hogy pillanatok alatt a hatása alá lehetett kerülni: karizmatikus figura volt, akiről a legnagyobb jóindulattal sem lehetett azt állítani, hogy a fizimiskája, vagy testalkata esztétikájával tarolt

S ezek csak a legfőbb pozitív (ha ugyan) tulajdonságai LRH-nak. 

  *  

Elképesztő, hogy bár egy idő után mind LRH mind a szció szervezete az FBI érdeklődésének először a látókörébe, majd a fókuszába került, a gyakorlatban mégis az '70-es, USA-beli per (amelynek során a feleségét letöltendőre ítélték) volt a legsúlyosabb eljárás, ami a szció ellen zajlott. 

Megkértem a Havert (tudod, az MI), szedje össze a legkomolyabb pereket, amelyek az egyházzal szemben zajlottak. 

Két hete azt mondta valaki, hogy ugyan mi a francért nem lettem ügyvéd, ha egyszer olyan ügyesen ki tudom forgatni a dolgokat? 

Szciósként a fenti tényekkel szemben piszok egyszerű az elvi visszavágás: ez a világ az ellenség, Xenu kezében van, aki naná, hogy el akarja lehetetleníteni az egyetlen valós ellenfelét, a Szcientológiai Egyházat! Aminek kutya kötelessége MINDENT megtenni, hogy megtörje Xenu hatalmát és uralmát. Véletlen lenne hát, hogy több államszervezet is rávetette magát az egyetlen, szóba jöhető hősre? 

Na, ugye, hogy ugye? Ennyi! 

Hubbardnak a Szcientológia Egyház által közölt  legtöbb fotója az Apollo utazásainak fénykorában mutatja be, vagy még korábbról.
Ez a kép, amely egy 1973-as tévés dokumentumfilmből származik, jó] mutatja, hogy a sorhajóhadnagy itt mar gyors ütemben kezdett leépülni. (Forrás: Lamont, Religion Inc., 1986)

  *  

Russel Miller könyve felháborító. Olvasmányosan, részletesen mutatja be a szervezett elmebaj vallásosnak hazudott szervezetét, amely agymossa, megalázza és kihasználja  a saját híveit. Kronológia szerint mutatja be „antihőse” zsenialitását és öntelt elborultságát. 

Gondolkodom, mit írjak még a könyvről. Mert rengeteg mindent hozhatnék, mutathatnék, de úgy gondolom, az eddigiekhez túl sok mindent nem tenne hozzá, csak színesítené az eddigieket, és mélyítené a felháborodást. 

Ezért nem is folytatom tovább. 

  *  

Az a kérdés azért felmerült bennem, vajon milyen eredményt várt el Miller a könyve olvasásától? Aki eddig is fenntartásokkal kezelte a szciót (mint én is) az maximum nagyobbakat hüledezik, megállapítja, hogy minden fa a gyökerétől fogva hal meg, és gyümölcseiről ismerszik meg egy fa haszna. 

Ofi barátom, ahogyan egy volt munkahelyi főnököm, akivel egy keresztény közösségbe járunk azt mondja, hogy nem minden übermarhaság, amit a szció tanít, több minden a gyakorlatban is remekül használható. Konkrétumot egyikük sem mondott. A szciós ismerősöm meg azt mondja, hogy ő nézegetett, vizsgálgatott több vallást is, de egyik sem volt olyan gyakorlati mint a szció. Nesze nekem!

Viszont aki semmilyen szinten nem ismeri a szciót, a kezébe sem fog venni egy ilyen vaskos, tömény, részletes Hubbard-életrajzot. 

A szciósok aztán pedig pláne nem. 

Mindezt minden bizonnyal Miller is nagyon jól tudta. Mégis megírta a könyvét. (Hogy valóban oknyomozással alátámasztva minden részletet, vagy hasból, azt, ugyebár nem tudhatjuk.) Miért tette? 

Többször is beszélt arról, miért állt neki az Arcátlan messiás megírásának. 

Megbízásból indult a munka, a  brit Sunday Times kérte fel Miller-t, hogy készítsen egy oknyomozó portrét L. Ron Hubbardról. A szcientológia ekkor már sok vitát kavart, de nagyon kevés ellenőrzött, hiteles életrajzi adat volt róla. Amikor Miller megnézte, miről is van szó, izgatni kezdték Hubbard életrajzának az ellentmondásai, a Hubbard saját magáról gyártott legendái (háborús hős, felfedező, tudós, spirituális vezető).

Miller újságíró, kihívást jelentett számára annak a kiderítése, mi is az igaz mindabból, amit Hubbard magáról állított. Tehát nem személyes ellenszenv, hanem szakmai kíváncsiság vezette. Egy interjúban elmondta, hogy eszébe sem volt „szcientológia-ellenes aktivistává lenni. Azt mondta: „Engem a tények érdekeltek: ki volt valójában az az ember, aki képes volt tömegekre ilyen nagy hatást gyakorolni?

Egy 2015 körül adott interjúban ezt állította: „Nem azért írtam a könyvet, hogy leromboljam Hubbardot. Újságíróként az volt a dolgom, hogy kiderítsem, mi igaz a történeteiből – és kiderült, hogy nagyon kevés.”

A szcientológia szervezetének a reakciói még inkább megerősítették abban, hogy érdemes kutakodnia. Ahogy fentebb írtam, megpróbálták akadályozni a kutatását,  visszatartották a dokumentumokat, akadályokat gördítettek a tervezett interjúi útjába, megnehezítették, hogy az emberek beszéljenek vele.

Ezt azért könnyű elhinnem, mert Szerelmetesfeleségtársam tapasztalata nagyon hasonló volt. Amikor egy szciós ismerősével a maga keresetlen módján közölte, faszság ezért meg azért a szció, az ismerős legközelebb közölte vele, hogy azt mondták neki odabent, hogy egyáltalán ne beszélgessen SzFT-vel. S ő ezt jó hívőként be is tartotta. Igaz, nem egyszer s mindörökre, „csak” néhány évre. 

A szcientológusok viszonyulása, a szervezetük reakciója megerősítette Millert a döntésében, mert megértette, hogy fontos dolog felgöngyölítésébe fogott bele. Ami a könyve ellenére is a mai napig l és virul. És mi az elképesztő, ha nem ez? 

Egy remek interjú a szerzővel (A böngésződ fordítójával is elolvashatod)!

Russell Miller fotója a fenti cikkből származik

Roy Jacobsen norvég. Ha norvég, akkor skandináv.

Ingmar Bergman, Ingrid Bergman, Ibsen, Mads Mikkelsen, Jonas Jonasson, Fredrick Backman, Sven Nordqvist, Jo Nesbø... Meg sokan mások, persze, hogy, de a fentiek jutottak legelőször az eszembe. 

Ha skandináv, akkor halas, tengeres, ködös, nagy teres, Nap nuku, depressziós, kevés beszédű, morbid humorú. Fekete-fehér. Akkor is, ha színes. Ha zene, akkor barbár: Amon Amarth, Opeth, Bathory, Ghost, Sabaton, Hammerfall na, és a Meshuggah. Az utóbbi: brrrr! 

* 

A szoba kiadó ilyen szempontból nem norvég és nem skandináv. Semmi különösebb északi depi, semmi skandináv köd, semmi bérci sziklán töprengés, semmi IKEA-s multikulturális egyöntetűség, semmi morbid humor... Most mondd, mit kezdjünk egy regénnyel, ami nem a skandinávokról, hanem az emberről általában szól?

Köszi ChatGPT a képeket!
Akkor is, ha nem mindig stimmolnak a részletek, meg akkor is, ha dafke nem azt tetted és nem úgy a képre, amit elképzeltem.
Azért köszi, mert mindent összevetve hoztad azért a könyv jeleneteit. 

*

Adva van egy csonka-mozaik-család. Apu nincsen, de Apu következő kapcsolatából származó, és legyünk teljesen polkorrektek, mindenki által kedvelt, fogyatékos kislány viszont van Anyu és a fia mellett.

Azért van velük a kislány, mert az anyjának drogelvonóra kellett mennie, és Apu következő nője ugyan kire bízhatná a saját gyerekét mint Apu előző nőjére, akinek már úgyis van egy Aputól.

Ha akarom, beteg alapszitu, ha akarom, a humanizmus és az empátia próbája. Ha belegondolok, a magam részéről nem nagyon mozdulnék rá az exem új kapcsolatából származó csemetére, bármennyire is sanyarú sors jutott neki a hülye szüleje miatt. Ööö... Most egyáltalán nem a saját, valós exemet akartam lehülyézni, hanem a könyv narkós anyukáját. Ebből nem fogok jól kijönni... 

Ofi barátom szokta mondani, hogy Kurt Vonnegutnak igaza van, amikor Bokonon próféta tanítását fejtegetve azt mondja, mindenki, bárki és akárki, akivel kapcsolatunk lesz ebben az életben, és a kapcsolat valamiért, bármiért tartóssá lesz, azokkal egy karaszba tartozunk. 

Mivel már van lehetőség arra, hogy az íróember is élhessen a lustaság előjogával, így én is haveromhoz, a ChatGPT nevű MI-hez fordultam, ugyan foglalja már össze a karasz fogalmát. Megtette. 

Teljesen világos, nem?

Nos tehát, a könyvbéli Anyu, a fia és Apu következő nőjének a kérdésesen fogyatékos kislánya, akit mindenki szeret, nyilvánvalóan egy karasz tagjai. Ahogyan aztán a karaszuk tagjává lesz a kényszerűségből befogadott albérlő is. 

Bennünk, Ofi barátomban, a párjában, Szerelmetesfeleségtársamban és bennem felmerült egyszer, jó, némi vaskosabb borozgatás közben, milyen szép lenne a karaszunk tagjait egy valós, fizikai kommunába összeterelni!  És amikor sorra vettük, ki mindenki élne a Macskafogó záró képsorai által ábrázolt idillben egy nagy tó partján, kis bungalókban egy rakáson, hát, barátom, visítottunk a röhögéstől. Mert ugye, kezdjük mind a négyünk exeivel, és az ő párjaikkal... Már itt kerekedett a szemünk a lehetőségek tengerétől, és hol voltunk még a végső kigömbölyödéstől! Tágítottuk az exek fogalmát, régebbi szerelmekre, szeretőkre, még élő szülőkre, rokonokra, komolyabb barátokra, az ő párjaikra, és így tovább... „Szeressük egymást gyerekek! / A szív a legszebb kincs!”

Persze, hogy ez nem a ChatGPT, hanem Ternovszky Béla alkotása.

Szóval kábé annyira beteg ez magamhoz veszem a drogos nő lányát, mert ugyanúgy az exem spermájából lett, ahogyan az én fiam is-gondolkodás, mint hogy mi Ofi barátommal egy helyre gyűjtenénk mindazokat, akik valamiért fontosak lettek az életünkben. 

*

  OFF: MEMOÁR No. 1.  
Eddig sem titkoltam, többször elmondtam, én vagyok az, akinek három anyja volt. Ebből több minden fakad. Például egy történet is, ami ide illik. Bár már ezt is többször elmeséltem.

Volt egy édes szülőanyám. Őt igen hamar elveszítettem. Hét éves voltam, amikor meghalt. Ő huszonhét. Mit mondjak, nem élt egy kiteljesedett életet szegény. Én már több mint kétszer többet éltem mint ő.

Apu maga mellett tartott engem. „Az én fiam, én nevelem fel!” – zárt le minden vitát ellentmondást nem tűrőn az összes nagyszűlő-párosommal szemben, akik forszírozták, hogy menjen, éljen szabadon, fiatal még (egy évvel volt idősebb Anyunál). 

Való igaz, vele éltem tizennyolc éves koromig. Hogy felnevelésről volt-e szó, abban kételkedem. Együtt éltünk, egymás mellett, és néha bizonytalan volt, hogy ki a felnőtt, ki a gyerek kettőnk közül. Előfordult, hogy tíz évesen én vígasztaltam a kád szélén zokogó édesapámat, hogy meghalt az édesanyám... Remek! Bár ez akkor olyan kis természetes volt, és csak hosszú évek múlva fogtam fel, milyen kifordult szituáció volt ez.

Apu újra nősült. Kétszer is. A harmadik felesége gyakorlatilag kisemmizte mindenéből. Ezáltal persze engem is. Valahol érthető volt a lépése. Anyagi szempontból mindenképpen (a' la Woody Allen). Apu után örököltem egy festékfoltos kombináltfogót és szakadt bőrkabátot... De ha Apu nevén maradnak, ami az övé volt, lehet, akkor sem lenne más a helyzet, mert annyira ivott és annyira kellett a pénz, hogy néha könyvsorozataim tűntek el, mondván, hogy kölcsön-adta őket. Úgy fest, öröklejáratú kölcsönbe mentek a könyveim, mert soha vissza nem kaptam őket. Könnyen lehet, hogy ha Apu nevén marad a kétszoba összkomfortos, óbudai kecó, akkor se lett volna soha részem belőle, mert könnyen lehet, hogy metamorfózison ment volna át a vasbeton, és alkohollá alakul.

(folyt. köv.)

*

A fia meséli a történetet, E1-ben. A történetet, ami történet is, meg nem is. Tulajdonképpen annak a rövid időnek a történetét veti papírra, amíg a kislány velük élt. 

A dicsérettel kezdem. Az elbeszélés világos, kronologikus, tiszta, követhető, és nagyjából, kis kilengésekkel, megfelel a skac életkorának. Fogjuk rá, hogy koravén a kölök. (Nekem is mondták utólag, az ahogyan hozzá álltam a saját életemhez, sorsomhoz, azt bizonyítja, hogy ufó vagyok. Például, hogy soha nem zavart, ha Apu más nőt kefélt, és kezdetben tök nyitott voltam a nevelőanyáimhoz.) Szóval érdekes az ő szemével látni a kislányt, az anya és a külvilág viszonyulásait a kissé fogyi kakukktojás-fiókához. 

Azt viszont nem tudtam megbocsátani, hogy nem Jacobsen úr nem döntötte el, mire is teszi a hangsúlyt, a kiskamasz skac dolgaira, fejlődésére, lelki gubancaira, vagy a kislányra. A kettő ugyanis meglehetősen kettéválik. A kislány, legyen már neve, Lindának hívják, hol központi alak, mintegy epicentruma, alfája, omegája a történetnek, hol periférikus, mintegy odapottyantott statisztája, díszlete, kelléke. 

Van egy hosszú szakasz a könyvben, amikor Anyu és a két gyerek nyaralni mennek egy kemping-szigetre. Már a sziget leírása is csuda érdekes (pl. a sátrak két napnál tovább nem maradhatnak egy helyen felállítva, mert a sziget nem nagy, s hogy mindenkinek jusson jó sátorhely is). Viszonylag hosszú ez a szakasz. S végig Finn, a mozaikcsalád fia áll a középpontjában, Linda periférikus jelenséggé lesz, akinek legfeltűnőbb tette, hogy mintegy magától megtanul úszni. De a sok oldalból ez csak pár sor. 

Hasonlóképpen nem tartottam konzekvensnek Finn jellemét sem. Mert oké, hogy egy kamasz napról napra változhat, a világ legjobb barátait perceken belül képes lecserélni, de az a jelenet, amikor Finn és a barátja gyakorlatilag minden különösebb indok nélkül szarrá verik az egyik iskolatársukat, mocsokul kilógott a sztoriból. Ahogy egyébként az elsőre merő szerencsétlenségként, rakás nyomorúságként, hisztis hímkurvaként bemutatott Freddie 1 is, aki aztán hirtelen legjobb baráttá avanzsál. 

Szóval valahogy több regény került egy regénybe. Mondom, mintha nem lenne eldönthető, miről, kiről is szól, amit olvasunk. 

Cserébe viszont nagyon finom, nagyon árnyalt, ahogyan Finn és az édesanyja Lindához viszonyulnak. Úgy finom, hogy kicsit sincsen túlbeszélve, csak érzékeltetve. Finn egyedüli csemete, akit Anyu egyedül nevelt fel. A kapcsolatuk csuda közvetlen, együttműködő, partneri, szeretetteli. Amikor Linda megjelenik az addigi egyensúly teljesen felborul. Amiképpen Finn lelke is. S aztán ahogy telik-múlik az idő, Finn egyre elszántabban harcol Lindáért, akár kell, akár nem. 

*

MEMOÁR-INTERMEZZO No 2. 

Nincsen testvérem. Két alkalom is volt, hogy úgy volt, lesz. Az első alkalom rögtön a születésem után esett meg. Anyu és Apu úgy kaptak csak lakást, ha bevállaltak még egy gyereket, és persze hogy bevállalták. Akkor még nem tudták, hogy fél év, és kiderül a leukémia. De különben is akartak volna még egy gyereket. De a tesóm helyett Anyu csak kezeléseket kapott még hét évig. 

A második alkalom úgy volt, hogy Apunak lett egy új felesége, Margit. Margit csinos nő volt. Anyu szüleivel dolgozott a MINO Cipőgyárban. Konkrétan a nagyszüleim hozták össze Apuval. Mondjuk ez se semmi, lássuk be! Azért hozták össze őket, mert Margitnak volt egy fiával egy előző kapcsolatából. Tibinek hívták a fiút és velem egyidős volt. 

Nagyi és Papa úgy kezdték a kerítést, hogy elküldtek engem nyaralni Margittal és Tibiel. Ők szerezték az agárdi SZOT-beutalót. Nem éreztem magam rosszul velük Agárdon, de az lejött, hogy Tibi nyávogós, árulkodós fajta. Ezzel együtt, mondom, nem éltem meg katasztrófának az a két hetet. 

Aztán az os természetes volt, hogy amikor Apu és Margit összejöttek, csuda jókat szeretkeztek. Apu jó pár évvel később mondta is, hogy az összes nője közül vele volt a legjobb az együttlét. De nem csupán ez volt természetes, hanem az is, hogy Margit hozzánk költözött. Ha már Apu felesége lett. Mint ahogy akkor az is természetes volt, s ahogy mára totálisan beteg felállásnak tartom, hogy Tibi viszont nem. 

Így éltünk pár évig. Mi hárman Óbudán, Tibi meg az Örs közelében, a nagymamájával, és időnként ott aludt nálunk. Szemmel láthatón ez az egyébként csuda beteg helyzet senkit sem zavart. Mígnem egy napon Apu leültetett magával szemben, és megkérdezte, mit szólnék ahhoz, ha Tibi ideköltözne? Sokat nem gondolkodtam. Hogy megosszam a nyávogós fajtájával a szobámat, ami addig csak az enyém volt, hogy hozza a játékait (mondjuk, lehet, abban lenne jó is), a ruháit meg mindenét, és fele annyi helyem legyen mint eddig? A kétszobás lakás egyik szobája az enyém volt, és viszonylag nagy szoba volt mindkettő. Nemet mondtam, nem akartam, hogy Tibi odaköltözzön. Tehát nem költözött oda.

Apu és Margit nem sokára elváltak. Érdekes, hogy Apuval soha nem beszéltem erről a későbbiekben. Sem Tibiről, sem a válásukról. De Nagyival, Anyu anyujával igen. Ő elmondta, hogy nem, dehogy én voltam az oka a válásnak, ne gondoljam már, hogy azért váltak el, mert én nem engedtem, hogy Tibi odaköltözzön! Azért váltak el, mer tApu addig féltékenykedett, addig kurvázta Margitot, amíg az azt nem mondta, hogy oké, ha nem csinálok semmit, akkor is vagyok, ht csinálok valamit, hogy jogos legyen! Csinált. És annyira bejött neki, akivel csinálta, valami igazgató, balatoni házzal, sok zsével, hogy ment is elfelé a jobb partiba. Ahová Tibit ugyanúgy nem vitte magával, csórikám maradt a nagymamájával az Örs közeli lakásban. Kérdezem én tisztelt bíróság, tisztelt esküdtszék, hát anya az ilyen? 

Egyszóval Finn idegen gyerek kettőnk privát terébe-dilemmáját magam is vastagon átéltem, így teljesen empatikus vagyok az idegenkedésével, amikor Linda belepottyant az életébe a közös spermatulajdonos miatt, akiből lettek. 

*

Ha már itt tartunk. Jön a történetben, ugye, az albérlő. Aki szépen beeszi magát Anyu és Finn hétköznapjaiba, életébe. Ha már ott lakik. S ha már nagyjából egy korosztály Anyuval. Az, hogy Finn nem igazán volt nyitott felé, nem annyira zavart. Akkor sem, ha az ufóságomból fakadón, mondom, én az összes anyám felé nyitott voltam kezdetben. Csak utólag kefélődtek el a dolgok, mert hol a halál, hol ha a sajátom nincsen tt, bár nem érdekel, de minek foglalkozzak egy idegen pulyával, hol meg soha nem volt gyerekem, most kezdjek anya lenni egy ekkorával és a pénzt úgyis sokkal jobban szeretem (harmadik számú, kisemmiző anyám), szóval valami mindig legyőzte a szimpátiámat. 

De az albérlő, reményszinten nevelőapa és a család kapcsolatának a rezdülésszintű ábrázolása csuda jól sikerült, én mondom neked. 

Aztán Jacobsen reális és európai: nem törekedett hepiendre. Nem is lett az a könyve. Mivel Finn anyujának az égadta világon semmi köze sem volt jogilag Lindához, hát... 

Viszont sutty, itt vége is döbi módon vége is van a történetnek. Azért döbi, mert onnan indultunk, hogy Anyu és Finn kapcsolat de csudásan harmonikus, és oda jutottunk, hogy Linda jöttével megtört valami, és aztán... aztán meg nincsen. Mintha kettejük élete csak Lindáról szólt volna. Miközben, ugye, Finnek is volt Linda nélküli élete. Meg nyilván utána is lett közös életük. De nem lett, mert Jacobsen úgy döntött, nyisssz,  az ő történetük már nem érdekes, csak Linda előtt volt az.  

Ezen viszont csak ráztam a fejemet mint kutya a vizet a bundájából. S kicsit enerváltan tettem le a könyvet, olyan érzéssel, hogy bammeg Jacobsen, pedig milyen jó lehetett volna, ha jó lett volna... De íy csak majdnem jó, félbehagyott, ezáltal összecsapottnak tűnik az egész. 

A könyv címe pedig marhaság: nem erről szól. A kiadó szobát a regény egynegyedénél kiadják, és nem is azon lesz a hangsúly. Mármint nem az albérlőn, meg a pénztelenségen. Mondjuk tény, az eredeti cím nem a kiadó szobáról szól, ez csak a magyar fordítás cseszte el. Az eredeti cím nagyjából az, hogy Csodagyerek. Ami egyébként egy fokkal jobb, de még mindig marhaság. 

6/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 szeptemberének a harmada felé. Olyan kis teleherés volt a hét. A pénztelenség végett, meg azért, mert mostanában minden olyan félig jön össze. Egy nyomorult fürdőszobai csapot képtelen vagyok csöpögésteleníteni, mert a vécé kifolyója is ereszt, mert kivágtam egy benőtt körmöt, erre az egész lábujjam begyulladt, mert rohadt meleg volt egész héten, mert Szerelemetesfeleségtársammal is ingerült voltam, mert tényleg mindig akkor akart valamit tőlem, amikor nem egyazon helyiségben voltunk és valami (mosógép, szárítógép, mikró, szárító tévé zajongott mellettem, és mindig nekem kellett mozdulni, hogy megtudjam, mit is akar, s mert egész héten olyan hullának éreztem magam (persze ma, szombat hajnalban meg fél négy felé kipattant a szemem, de ma meg olyan sűrű lesz a nap, hogy nem fogunk tudni aludni délután.)... Szóval olyan sok valahogy, miközben egyre az jár az eszemben, hogy tulajdonképpen mi bajom is van, amikor van hol laknom, van munkám, van feleségem, egy jó csomó mindenem, s mindent összevetve ugyan csak négyötöd szívem, de alapvetően egy mozgékony, bár egyre lustább majd' hatvanas pasi vagyok, akiről többen nem hitták el, hogy már ennyi éves. 

De ezen a héten valahogy megint empatikus lettem Nagyival és Arinénivel (Ofi barátom nejének a nagymamája, aki az élete utolsó éveiben részben rám is volt bízva), akik a végén már vágytak elfelé, és egyáltalán nem bánták volna, hogy véget érjen ez az életnek nevezett cirkusz, mert ugyan mi jöhet még benne? 

Voltam unokázni is a héten, de most még az sem dobott fel annyira. Igaz, nem is annyira velük voltam, hanem most sokkal többet beszélgettem a lányommal és az éppen itthon, náluk levő exemmel. 

Szóval a helyzet az jó, de reménytelen... 

Nem mondtam el, miért vagyok bajban az általam kedvelt sorozatokkal. Az okom roppant rövid: tulajdonképpen nem tudok önismétlés nélkül írni róluk. Ez most kicsit önglóriásan mondom: ha szeretek egy sorozatot, akkor az minőségi sorozat. Viszont ha minőségi, akkor ha egyszer megfogalmaztam, mi benne a minőség, ugyan mit fogalmazok meg róla a további minden egyes résznél, hogy ne ismételjem önmagamat? Na, ugye! 

Voltaképpen ezeknél a sorozatoknál roppant röviden, két mondattal el lehetne intézni az értékeléseket. 

Ez is marha jó volt. Majd szólok, ha már nem lesz az...

Egyébként a pozitív elfogultságom soha nem akadályozott meg abban, hogy ne reálisan értékeljem a produktumokat. Sok példát tudnék erre mondani, de minek soroljam, hogy melyik szerző melyik produktuma nem sikerült jól? Egy példát azért mondok, és az a jelen témába is vág: az Asterix-történetek egyike piszok rosszul sikerült, büdösen izzadtságszagú, erőltetett, elképesztően bugyután anakronisztikus. Szóval úgy vacak, ahogyan van. Annyira, hogy minden gondolkodás nélkül lepontoztam. A fejére szakad az ég című epizódról van szó. Ne tudd meg, kerüld el messzire, ha még nem volt hozzá szerencsétlenséged! 

Na és szóval az van, hogy A fehér írisz teljesen szabályos füzete a sorozatnak. Abban az értelemben is, hogy tökéletesen hozza az Asterix-ek színvonalát, van mondanivalója, üzenete, és a mondanivalót humorosan adja át. Ahogyan azt Goscinny, a sorozat eredeti írója tette. S közben a kötet rajzai is teljesen és tökéletesen rendben levőn Uderzo-s rajzok. Tudod, ő volt az Asterix-füzetek eredeti grafikusa. Miközben ezeket a rajzokat már nem Uderzo követte el. Nehéz is lenne, hiszen Uderzo öt éve, öt hónapja és tizennégy napja halott. 

Tehát ezt a történetet sem az eredeti alkotók követték el, hanem a franchise minden szabályát követve, a követők. Jelen esetben egyrészt Didier Conrad, aki a 35. rész óta rajzolja a történeteket és egy Fabcaro (teljes nevén Fabrice Caro) nevű, vadonatúj, ámde elvileg ideiglenes forgatókönyv író. Azért ideigenes, mert a 35. füzet óta Jean-Yves Ferri írta a forgatókönyveket, de Ferri visszavonult egy de Gaulle-ról szóló paródia-képregény megalkotása miatt. Az ő helyét vette át Fabrico. 

Forrás

*

Aki a fenti kép forrásának a cikkében elmondta, hogy a történetét Paul Coelho ihlette: Coelho nagyon szeret aforizmákat gyártani. (Ezeknek a mondanivalója, valódi értéke kétséges. Régebben volt a Facebook-on egy Coelho random-idézet generátor.) 

Az ihletés következménye lett egy Vicivirtus nevű figura. Vicivirtus egyfajta spirituális tanító, aki a pozitív gondolkodás képviselője, vegetáriánus, látszólag békeszerető, barátságos ember, akinek mindenre van egy éppen odailló aforizmája. A neve beszédes. A vici, ugye a győzelmet jelenti. A virtus szó pedig erényt, férfiasságot jelent. Vagyis a figura neve nagyjából ennyit tesz: Győzedelmes Erény. 

Vicivirtus terve, hogy a pozitív gondolkodásával megtöri az egyetlen Rómának ellenálló gall falu lakóit. Azt mondja, az erőszak csak erőszakot szül, ha Róma erőszakkal feszül neki ezeknek a galloknak, arra csak újabb, megfeszített erejű erőszak lesz a végeredmény. Ezért a gallokat békességre, rugalmasságra, alkalmazkodásra kell tanítani. 

Vicivirtus ezért simán besétál a faluba, dicsér mindenkit, megkeresi mindenben a jót, minden árúban meglátja az értéket

• Analfabetix sohasem friss halát is frissnek mondja,
• tetszik neki Vascsontix [Atomix, Automatix], a kovács üllőjének a hangja,
• az aggastyán Sokadakix „csodálatos bölcsességű férfiú, akinek elméjéhez csak márványba vésett, érzéki teste hasonlítható”,
• megdicséri Satrafinának, Hasarengazfix főnök feleségének különleges kisugárzását,

szóval mindenkihez van egy jó szava. Csak Asterixszel veszik össze viharos gyorsasággal, de rögvest önuralmat erőltet magára. Miközben egyre szórja az aforizmáit, bármerre is jár. 

• A félelem nem szünteti meg a veszélyt.
• Ha élvezni akarod az előnyét, ragadd meg, ami kínálkozik előtted.
• Hiába vagy te legelöl, ha a lelked hátul marad. 
• ...és egyéb, hasonló, tartalom nélküli, álbölcs marhaságokat. 

Az igéjét a rómaiak táborában is hinti, ezért a római katonák simán hagyják magukat hülyére pofoztatni Asterix és Obelix által. Mondjuk, ha nem hagynák, akkor is ez lenne a végeredmény... 

Vicivirtus terve, hogy magával csalja Satrafinát Lutetiaba (Párizs ókori neve), ott fogságba ejti és átadja Julius Ceasarnak, aki ezáltal megzsarolhatja az utolsó gall falut. És Satrafina elkábulva attól, hogy az ő korában is van, aki megtalálja benne a belső szépséget, Vicivirtusszal tart. 

Asterix és Obeliszk a nyomukba ered, és bár nem akarják, Hasarengazfix velük tart, hogy kiszabadítsa a feleségét az önkéntes rabságából. Titkot mondok, amire nem is gondolnál: a történet végére persze, hogy ez sikerül is nekik. 

*

Régen szórakoztam már ilyen jól Asterix képregényen mint ezen! Utoljára tavaly, '24 áprilisában, amikor az Asterix előző száma, a griffes megjelent.

Azelőtt meg akkor, amikor az azt megelőző szám jelent meg. (Egyébként a griffes Asterix értékelésében már jeleztem, hogy ez az íriszes is megjelent odakint, új szerzőkkel. Más kérdés, hogy azóta nekem tökéletesen kiment a fejemből ez az információ. :-D 

Nem mellesleg az a helyzet, hogy mindazok az Asterix, amiket nem a klasszikus szerzők készítettek, egytől-egyig nagyon kedvelem. Nem mintha fenntartásom lenne akár a Goscinny-Uderzo duóval, akár Uderzo egyéni köteteivel szemben (bár azok nem annyira erősek), hanem azért mert egyszerűen csuda jók a Ferri-Conrad alkotta füzetek is. Csendben mondom: szerintem az Uderzo szólóknál sokkal jobbak. Ami persze Uderrzo érdemeit egyáltalán nem csökkentik.

*

Szóval Vicivirtus. Valamelyik sokadik Asterix füzetről  beszélgettem Gerivel, a fiammal. Az Obelix és társa című történetről volt szó. Geri hívta fel a figyelmemet, mennyire aktuális, mennyire mai a témája, s milyen ügyesen kavarta össze az ókorral Goscinny ezt a témát. 

Amíg Geri fel nem hívta rá a figyelmemet, nekem fel sem tűnt, hogy az Asterix-nek lehetnek aktualitásaik. Csupán könnyedén szórakoztató történeteknek tekintettem őket. 

Fabcaró, ennek a kötetnek a szerzője a spirituális vezetőket, lelki coach-okat (de mennyire utálom ezt a szót, egek!) figurázza ki, akik mindennek is a birtokában vannak, ami a lelki élettel kapcsolatos. (Ezzel a történettel párhuzamos olvastam az Arcátlan messiás című könyvet. Mond valami L. Ron Hubbard neve? Na, az ő nem hivatalos, tehát igazat mondó életrajza. LRH is mindent tudott, még azt is, mi történt negyvenmilliárd évvel ezelőtt egy másik bolygó értelmes lakóival. Vicivirtus kismiska hozzá képest!) 

De kapnak egy fricskát a mosogatás utáni, két falat maradékot valami színnel összefröcskölve, gourmanoknak való ételként feltálaló, vendéglátó helynek mondott éttermek, a modern művészet, benne Warhol, sőt még a tömegközlekedés is. De a fő hangsúly a lelki vezetőkön van. Akik az elméleteiket rendre a gyakorlatba ültetik, mintegy kísérletezve az embereken, akikkel kapcsolatba kerülnek. (Vajon csak azért ugrik be rendre LRH, mert most olvasom az életrajzát, vagy van ennek egyéb oka is?) 

A mindentudó messiások közül csak egy nem bukott még meg ezen a Földön. Ő bizonyított, mert feltámadt. Minden más messiás valahogy, valamikor lebukott. LRH is meghalt, miután végig hazudta az életét, és ahol csak lehetett, lopott, csalt és megtévesztett. Viszont nem támadt fel. Hála a jó Istennek! 

Vicivirtus is bukik, s a végén a haláltól még Asterix menti meg. 

 *

Egyébként ha akarom, az egész sztoriról eszembe juthat még a Hegedús a háztetőn is. Nem az egész, csak az a jelenet, amikor Tevje, a tejesember az iránt érdeklődik a feleségénél, Golde-nál, hogy szereti-e őt? Gyönyörű, sokat mondó jelenet mg akkor is, ha a saját tapasztalatomból azt mondom, van élet, szenvedély, szerelem a házasság után is. Nem csupán másnap, hanem évtizedek elteltével is. 

Mert, ugye, Hasarengazfix teljesen depis lesz Satrafina nélkül. Nem csak azért, mert hiányzik neki az asszony gondoskodása (mekkora szomorú poén, amikor Hasarengazfix kijelenti: „Mindig igazi antik párt alkottunk, osztoztunk a feladatokon. Ő takarított és főzött, amíg én lakomázni és nevetgélni jártam a barátaimmal. Nem értem, mit vethetne a szememre.”), hanem mert szereti őt. Szeretik egymást. X év házasság, megannyi perpatvart követően is. 

Itt ül mellettem Szerelmetesfeleségársam, mániákusan eladó lakásokat nézeget, keresgél a neten, most éppen két ótvar izléstelenséggel berendezettet mutogatott nekem. Vasárnap este van, szép lassan vacsizni kellene, csak még nem volt erőnk felállni, és összetenni az abrakot. Ma Hold-fogyatkozás lesz. Anyósom azt mondta SzFT-nek, menjünk ki, nézzük meg, mire SzFT azt kérdezte: „De ha sötétben nem látszik a Hold, akkor az nem ugyanaz, mintha sötétben felhő takarná el?” SzFT tizennyolc éve a kedvesem, szerelmesem. Nem tudnánk egymás nélkül elképzelni az életünket. Egymás másik fele vagyunk. Akkor is, ha egy csomó mindenben nem értünk egyet, miközben azért döntően sokkal több mindenben igen. Tulajdonképpen kevés dolog van, amiben nem  De szeretem őt, ahogy van, bruttó, szőröstül-bőröstül (naná!), ahogy kinéz, ahogy beszél, a mimikáját, a mozgását, a humorát (jobbára akkor mond fergeteges poénokat amikor tök komolyan akar közölni valamit; ezt figyeld: Dani unokám a héten, tíz hónaposan indult el. Mutatom a videót SzFT-nek, ahogy Dani áttámolyog a nappalijukon, mire a válasza: „De menő!” Hát és nem? Ment. :-D )

Szóval erről is szól A fehér írisz. A szerelemről. Arról, hogy egy férfi csak egy megfelelő asszony mellett lehet igazán önmaga. Ahogyan Hasarengazfix is akkor lett újra boldog, újra önmaga, amikor visszakapta/szerezte az asszonyát.

*

Mondtam már, hogy marha jól sikerült az az epizódja az Aterix-nek? Nem? Akkor mondom: marha jól sikerült ez az epizódja az Asterix-nek! 

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 szeptemberének a hetedik napja Még három nap a fizetés. Vasárnap este van. Megint übercsendes hétvégénk volt. Pénteken vásárlás, szombaton főzés, pihi, lakásnéző anyóssal, pedikür ismerős által anyósnál, ma délelőtt SzFT úszikált, én csapot szereltem, takarítottam, edényfedőt ragasztottam, mit is csináltam még, ja, szőnyeget ráztam, söpörtem, fasirtot sütöttem, főzelékeket, levest melegítettem, közben még megnéztem Füstit, a kis Yarisunknak a távirányítóját is, mert mostanában szórakozik (közben az is kiderült, hogy az Autóőrszemen szólt valaki, hogy nyitva maradt egy ajtaja; úgy volt, de szerencsére a zár azért nem engedte kinyitni. 

Szóval sürgölődtem, így kénytelen voltam két sört is meginni közben. És mindvégig egy friss felfedezettet, a német prog rock együttest, a Flying Circust hallgattam. 

Ebéd közben néztük a Megan 2.0-t, egy kis csihipuhis, MI felett töprengő, ellenes is, meg mellette is szól. 

Szóval egy kis semmitmondó nap. Szeretem a semmitmondó napokat. Ahogy öregszem, egyre jobban szeretem. 

Az első Sherlock Holmes-történet, amit olvastam, A Sátán kutyája volt. A Delfin Könyvek sorozatában jelent meg. Lám, akkoriban a szocialista kultúrfelelősség nem átallotta egy kapitalista szerző klerikális című, gyilkosságos történetét egy kamaszoknak szerkesztett sorozatba beválogatni. Valahogy akkor mások voltak a szerkesztési elvek. Még közelebb állt ahhoz, amit Móra Ferenc mesélt a gyerekkoráról. Azt mondta, nem a felnőttek ereszkedtek le a gyerekhez, hanem a gyereket húzták fel felnőtt szintre. Például a nekik adott olvasmányokkal is. Móra úgy mesélte, hogy amikor megtanult olvasni, hát, ő olvasott, amit csak ért. Semmit nem vettek ki a kezéből. 

Egyébként nem tetszett A Sátán kutyája. Olyan kis vontatottnak éreztem. Ködös angol ingoványban bolyonganak a szereplők, és amikor meg nem, akkor teáznak és beszélgetnek. Jönnek-mennek, hogy mindig máshol beszélgessenek. A vége, na az oké, rendben volt, mert mozgalmas, meg izgis, foszforral kent, kisebb oroszlánnak megfelelő, habzó szájú kutya, no, az már döfi. És akkoriban még az állatvédők sem tiltakoztak a kutya halála miatt. Jó, ez a világ szabadabb és logikusabb mint a diktatúra ideje volt, de lehet, hogy csak máshol voltak a rácsok? 

Szóval Sherlock Holmes nem nyert meg magának. Tetszett a logikája, ahogyan a legkisebb részletre is alapos figyelmet fordít, de aztán valahogy mégsem volt az igazi. Igaz, sok más történetéhez nem jutottam hozzá akkoriban. (Akkoriban értsd: egy másik térben és időben, a kilenszázhetvenes években.) 

A Gardner-féle Perry Mason-történetek sokkal jobban megfogtak. Soha meg nem próbáltam fejteni, miért éppen Mason és nem Marlowe, Maigret, Ellery Queen, Miss Marple, Poiro vagy éppen Holmes. S akkor a modernebb főszereplőket még nem is soroltam, csak a mára klasszukussá váltakat.

S az is kétségtelen, hogy a Tíz kicsi néger-nél és A gyilkosság az Orient expresszen-nél zseniálisabb krimit elképzelni sem lehet. 

*

Nem tudom megállni szó nélkül, bár az életműsorozat első részénél már vehemensen bizonygattam: a kötet mérete jelentősen eltúlzott. Mármint a nagysága, a szélte-hossza. A vastagsága nem. Az kéne még csak! Fel nem foghatom, ugyan minek kellett ilyen brutális méretre tervezni a sorozatot. Az egy dolog, hogy alig akad polc egy átlag háztartásban, ahol állítva elfér, de ami fő: olvasni marha kényelmetlen. Kézben tartani szinte lehetetlen. Az oldalpárok átláthatatlanok. A rajzok nem igénylik ezt a teátrálisságot. Lehet, hogy mindössze az én szemem problémája, de vagy a szöveget olvasom (közelebb a könyv) vagy a képet nézem (távolít a könyv). Megfelelő fókuszt nem találtam, ahol egyszerre érvényesül mindkettő.

Lépjünk tovább! Bár szerintem a sorozat minden köteténél újra és újra le fogok sokkolódni ettől a képtelen méretválasztástól. 

*

Ezeket a Sherlock Holmes-történeteket rajzította meg Korcsmáros Pál, vagyis ezek szerepelnek az életmű második részében, s az összesnek Cs. Horváth Tibor írta a forgatókönyvét. 

A Sátán kutyáját ismertem. A többit nem. Volt, aminek kitaláltam a megoldását, volt, aminél fogalmam sem volt a  megoldásról. Viszont azt vettem észre, hogy ahogy haladtam a nézegetésben, az olvasásban, egyre inkább belefeledkeztem a történetekbe. 

Amiket nem fogok most egyenként bemutatni. Két okból nem. Az első okom, hogy lusta-megoldással élek az, hogy sok a történet és nem nehéz belátni, hogy ebben az esetben nem az angol nemesen van a hangsúly, hanem a magyar rajzolón. 

A másik okom, hogy sok a történet, soha nem érnénk a végére. És a történetekkel elmesélésével máris visszatérnénk az első okhoz, és a bejegyzés Conan Doyle-ról szólna, nem Korcsmáros Pálról. 

 Ha történetek érdekelnek, akkor ne hozzám fordulj! Legalábbis ne ebben az értékelésben keresd őket. Ha azt kérdezed, Korcsmárosnak mennyire sikerült Doyle-t képregényesítenie, az más kérdés.

Van egy rövid és egy hosszabb válaszom. A rövid: „Ugyan mit nem sikerült Korcsmárosnak képregénnyé adaptálnia?” 

*

A hosszabb meg itt van. Egyáltalán nem mondom azt, hogy hibátlan lenne a kötet. Ennek persze egyfelől a forgatókönyv-író Cs. Horváth Tibor az oka a bőbeszédűségével és a több esetben a dramaturgiai hibákkal. Na jó, vétségekkel.

De mondjuk Sherlock és Watson küllemének az evolúciójáról nem a Nagy Csé tehet. Mert az első történetre minden szempontból legyintünk, rendben van, első történet, Korcsmárosnak két oldala volt megrajzolni a sztorit, ebbe tegyen dramaturgiát, akinek nem CsHT a szövegírója! S ugyan 57-ben jelent meg a történet, de Korcsmáros akkor már negyvenegy éves volt, nem egy telfelesszájú tacskó. Na, mindegy, szóval ez az első Shrerlock Korcsmros ceruzájából, hát tisztelettel kezeljük, mert annak az alkotása akié, de ha nem az övé lenne, szó, mi szó, akkor tán nem is szelíd elnézéssel kezelnénk, nem tisztelettel. 

A következő '65-ös történet már teljes vértezetben mutatja a képregény-rajzolót. MI több, CsHT is mintha formában lett volna. No, és aztán szinte képregényről-képregényre változik Sherlock külseje. S ő még hagyján, Watsonnak az életkora is nagy szórást mutat a történetek során: hol egyidős Sherlock-kal, hol valamivel idősebb nála, hol meg az apja lehetne. 

Kérdezd meg, hogy ez mennyire zavart? Tessék? Hogy mennyire zavart Watson színeváltozása? Eszembe sem jutott

Na, aztán itt van Sherlock nagy-nagy ellenfelének Moriarty profeszornak a fizimiskája: úgy elhibázva, ahogyan van. Moriarty ugyanis valamiért vámpírrá lett Korcsáros ceruzája nyomán. Annyira akart gonoszat rajzolni, hogy még a biológiai fajtáját is megváltoztatta a profnak. S ezzel nagyjából ki is herélte a történetet.  

Jó, az ellenkezésem ez ügyben minden bizonnyal arról is szól, hogy ezt a Moriarty-figurát mindig is, örökké is szövetidegennek tartottam a Holmes-történetektől. Amolyan kalapból előrángatott kényszerűségnek, hogy legyen már egy méltó ellenfele a legnagyobb magánnyomingernek. Lett. Kár is, hogy megtörtént. Különösen úgy, hogy Doyle-nak aztán élnie kellett egy másik kalapból előrángatással is, amikor a plebs követelésére feltámasztotta Holmes-t. Ahogyan emitt is feltámad a következő törtnetben. 

*

Kinyafogtam magamat. Kiürült a kritikáim tarisznyája. Hurrá! Nem esett jól, hogy volt benne egyáltalán valami, ami meg kellett osztanom. Ikonokat, mestereket nekem soha nem esik jól kritizálni. Mármint ha igazán ikonok ésA  mesterek. 

Emiatt itt és most máris mondom, hogy bár A Sátán kutyáját, ugye, ismertem, több formában is, ami „többen” benne van ez a képregény is,  mégis azon kaptam magamat, hogy elmélyedek a történetben. Ahogy egy-két kivételtől eltekintve az összesben. Pedig azok nem is voltak olyan terjedelmesek mint az egyetlen Holmes-regény adaptációja. 

A másik, amin rajtakaptam magamt, hogy percekig tudtam bámulni egy-egy arcot, arckifejezést, mozdulatot vagy éppen egy utca- pályaudvar-részletet a kifejezésmód, a részletesség, az életszerűség miatt. 

Ha azt kérdezed, mit mutat a végelszámolás, azt mondom, menj már, mit mutatna, Korcsmárosról beszélünk, barátom! Elegancia, nagyvonalúság, egyéni perspektívák, humor, harmónia, dinamika, kompozíció. Csak így hirtelen, gondolkodás nélkül jutottak ezek a szavak az eszembe. 

S ahogyan az életműsorozat első darabja, a Mikrotánia sokkal inkább kuriózum-értékkel bír, mintsem, hogy önállóan gyönyörködtessen, úgy ezek a Holmes-történetek egyáltalán nem így viselkednek. Az elsőt leszámítva tökéletesen nagykorúak lettek.

Ami azért baj, mert a kötet ára nagyon nem kétfillér. Ami pedig azért baj, mert bár már nincsen hely a könyvespolcaim képregény-szekciójában, de ha a fene fenét eszik is, csinálni fogok neki mégis!  

a

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

 2025 szeptemberének az eleje, harmadik napja. Elmúlt a nyár („már elmúlt a nyár, a strandbelépő rég lejárt.” – mindig ez a Tolcsvay dal jut az eszembe), itt az ősz. Legalábbis ha a naptárt nézem. Mert egyébként olyan cudarul gatyarohasztó meleg van, hogy ebből ugyan észre nem venném, hogy elmúlt a nyár. Abból meg mondjuk igen, hogy reggel, amikor kelünk, már nincsen olyan világos, és sokkal korábban sötétedik. 

A múlt heti szabadságom úgy elrohant, mint a csuda, tele volt programokkal, szeretem és nem szeretem-félékkel is. De nekem sok volt. Pedig annyira nem is volt sem zúzós. De mégis sok volt. Mondjuk a vasárnapi lefárasztott: egy konfliktus-rendezéses beszélgetéssel zártuk a hétvégét. Aminek a tanulsága, hogy rettentő fontos dolog a kommunikáció, mert ami rohad, az minőségileg válik nagyon mássá, és sokkal büdösebb, mint ami még csak seb. És ami rohad, annak a kitisztítása megbolygatással jár, akkor pedig igen ocsmány szagok, gázok szabadulnak fel. Az pedig nagyon pfúj! 

Na, idáig a történet, és most én sem mondok ki dolgokat. De nem álszeméremből, gyávaságból vagy egyéb ilyesféle okból, hanem a személyiségi jogok tiszteletben tartása végett. 

  A JÖVŐ KULCSA  
Írta: Mirko Permiola
Rajzolta: Val Romeo

 AZ ELVESZETT VÁROS MÉTELYE  
Írta: Mirko Permiola
Rajzolta: Andrea Cascioli

  MUTÁCIÓ  
Írta: Mirko Permiola
Rajzolta: Andrea Cascioli

A SERGIO BONELLI EDITORE ÉS A KIADVÁNYAI

Ebben a bejegyzésben leírtam, hogy a Bonelli-képregényekben az a jó, hogy mindegyik jó, mert egyazon alapelvet követnek az ábrázolásban: részletgazdag realista, bármelyiket is nyitod ki és szemérmétlenül felhasznál bármilyen ismert zsánert, hogy annak minden kliséjét alkalmazva mégis valami újat hozzon ki belőle. 

Meg voltak hát a kötelező körök a bevezetéssel, címek, linkek, formázások, a bejegyzés kötelező elemei, lássuk már, mi is van most a kezemben! 

Mi lenne?  Az olasz Nathan Never című sci-fi képregény-sorozat három és feledik darabja. Azért három és feledik mert mielőtt a C.S.A. Comics nekifogott a sorozat rendszeres kiadásának, a GooBo nevű kiadó csinált egy számomra se füle, se farka válogatást, Maximum Bonelli címen az olasz kiadó sorozatainak egyes daradjairól. Az egyes darabokba bekerült egy Nathan Never is, Írtam róla.  Ez amolyan bemutatópéldány volt. Vagy mi. A története mindenesetre kerek egész, ha az egésze lógott is a levegőben. Mert amikor az első Bonellit a kezembe vettem, fogalmam sem volt mitől maximum és mi a szar aza Bonelli? És mi ez a sorozat egyáltalán, 

Amikor a C.S.A. Comics nekifogott a sorozat megjelentetésének, megvetette az alapokat is, bemutatta a főszereplőt és az egyéb főbb szereplőket, megmutatta a hátteret, a módszert, az alapállást, egyszóval nem csak ajtóstul rontott a képregény-kedvelők kultúrszférájába, hanem körültekintőn, méltósággal és elegánsan. No, de hát halottba nem illik belerúgni, beszéljünk az élőről! 

*

Mocsok gáz: miután hazahoztam a könyvtárból a kis pakkomat, benne ezt a harmadik kötetet, és nekifogtam az olvasásnak, majd rögvest zavarba is jöttem: a harmadik kötet közvetlen folytatása az előzőnek, csakhogy nekem fogalmam nem volt már, mi is történt az előzőben... 

A tanulság kettős. Az egyik része téged is érint: A második történettől ugyan nem igaz, mert az önmagában is teljesen élvezhető, de a kötet első harmadának se füle, se farka nem lesz, ha az előzménnyel nem vagy tisztában. 

A másik tanulság csak engem érint. A múltkor csuda jót röhögtem, amikor egy kollegina mesélte, hogy neki tulajdonképpen elég lenne egész életében úgy harminc filmet nézegetnie, mert mire eljut a harmincadikhoz, tökéletesen elfelejti, mik is voltak a sor elején. Mondom ismét, kinevettem az öniróniáját, meg a memóriáját. Tegnap magamon nem nevettem, amikor rádöbbentem, hogy fogalmam sincsen az előzményekről. A nagyobb baj, hogy amikor elővettem az előző két kötetet, olyan volt, mintha soha nem olvastam volna őket... Csak foltokban rémlett ez meg az. S most gondolj bele: a Nathan Never az egyik kedvenc Bonellis képregényem! 

*

  A JÖVŐ KULCSA  

Tulajdonképpen nem is történet. Csak olyan kis lazuljunk, és lássuk, mit kezdnek egy jó kis világmegmentés után annak győztesei. Jelen esetben ugye, Nathan és az azon az oldalon állók, ahol ő is van. Hát lapogatják egymás hátát, beindul a politikai kavarás és az ettól való hányinger, ismét kiderül, hogy francokat a nagy elvek vezetik a magasrangúakat, sokkal inkább a pillanatnyi emócióik, és .'csába az eszmékkel, elvekkel, ha az jön velem szemben, akivel tegnap még egymás némi szerveit babusgattam, de aztán genyó volt velem. 

Üldözünk egy ellenséges, beépített robotot, mert az ellent csak félretettük, de még nem iktattuk ki végleg, így azért még tud kellemetlenkedni, és ahogy lótunk-futunk, robotgyilkolunk, nicsak, el is telik az epizódra szánt oldalszám. Úgy nagyjából anélkül, hogy bármi lényeges történt, vagy bármi fontos a tudomásunkra jutott volna. 

De legalább van az Alfának egy gyönyörű, új tornya. Hiphip...

Szóval ezt a részt úgy értettem is, meg nem is. De inkább nem is... 

 AZ ELVESZETT VÁROS MÉTELYE – MUTÁCIÓ  

A két cím azért került egy sorba, mert ez a kettő meg egybefüggő sztori. Csak két külön lapszámban jelent meg eredetileg. Az e kötetbe sorolt eredetik a 254–256. lapszámok voltak. 

 A sztori ez: Nathan megbízást kap egy kislány kiszabadítására. A nyomokat követve, eljut Lidandebe, a zárt városba. Azért zárt a város, mert egy kegyetlen, a genetikát módosító betegség alakítja és pusztítja az ott levőket. Nathan flyere (repülő, nagyon okos harci izé) balesetet szenved. Nathan egy mocskos ágyban, mocskos környezetben, egy rém mellett tér magához. Már megkapta a betegséget, amely az ő genetikáját is átalakítja. 

A rémről kiderül, hogy egy viszonylag idős, jóindulatú asszony, aki eddig rejtegette és ápolta Nathant. S hogy van egy fiatalabb nő, aki hozzátartozik, helyi prosti, a neve Anwen. Anwen bátor és jó szívű.

Kezdetben ketten próbálkoznak a negyed irányítója, kézben tartója, a csúf, gonosz és nagy hatalmú Myghal ellen. A fenti három, olasz borítón a jobb oldalin láthatod őt. Nagyrészt már kiborg, s csak nagyon kis részben ember. Valamikor nő volt... 

Aztán Nathan és Anwen mellé odaáll a már jócskán mutálódott, nagy darab, zömök Gunnar is. Más nem. Segítség nincsen, a városból nem mennek ki jelek. 

Nathan egyre rosszabbul van. A barátai, Sigmund, a számítástechnikai agytröszt, és Legs, a kissé hirtelen, de felettébb hatékony akcióhölgy. 

A történet tulajdonképpen egy sima disztopikus, akciós sci-fi lenne, ha nem lenne benne két kis finomság benne. Az izgalmon kívül egy pasztellnyi szerelem és egy mellbe vágó barátság. Addig csak élveztem az izgalmakat, a pöpecül ábrázolt világot, közben meg legyűrtem a meghökkenésemet, miképpen lehetséges ilyen szuper technológiák mellett, hogy a mutáns város lekerült a térképről, hogy a fenébe nem tudnak róla jóformán semmit sem? 

Ez a két érzelem, annyira feldobja a sztorit, hogy az csuda! Váratlan, nagyon megható és igen finoman ábrázolt mindkettő. Kezemet a szívemre: amíg ezek nem bukkantak fel, tűnődtem, biztos, hogy kell ez nekem a polcomra? Már nem tűnődöm fikarcnyit sem. 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 augusztusának a finise. Hogy a csuda vigye el, már csak két nap van az itthonlétből. Tegnap este egy Szerelmetesfeleségtársam korának megfelelő hölggyel találkoztunk. Beültünk a Római téri Bagolyba, ami a sajnos bezárt Synthesis helyén nyílt. Nem annyira ütős a kínálat mint amilyen az elődnél volt, de tisztességes. A hölgyeményt régen ismerjük, de hosszú ideig nem találkoztunk. Nem a szimpátiahiány miatt, egyszerűen valkinek mindig programja volt. 

Mesélte mi történt vele. Teljesen új barátikört alakított ki, felújított egy ugyancsak aztamindenit állapotban levő házat, új munkahelyet talált, és szemmel láthatón igen sok energiát fektetett az életébe, hogy talpon maradjon. A közös ismerőseink nem kedvelik őt. Nekünk mindig is az egyik legszimpatikusabb ember volt a széles csapatból, és soha nem hagytuk magunkat zavartatni a közvélemény által. 

Vagy négy órát beszélgettünk a sörök felett, és igen jól esett. A sör is, a beszélgetés is. 

*

SzFT ma késő délután indult az egyik ügyfél-cégének a kitelepült kikapcsolódós összejövetlére, Galgahévízre. Most fél tíz van, ebben a pillanatban írta, hogy indulnak hazafelé. Jól kitöltötték az időt. Nekem nem volt kedvem menni, voltam már ilyenen, de annyira nem fogott meg az összejövetel. Nem éreztem rosszul magamat, de nem volt benne számomra semmi, hogy visszavágyódjam. Ráadásul viszonylag költséges is. 

Helyette bringára ültem, és körbejártam az óbudai Könyvmegállókat. Most viszonylag nagyobb mennyiségű könyv volt a szekrényekben, de nagyon visszafogottan válogattam. Két mesekönyvet hoztam el Lili unokámnak, aki nagyon szereti a könyveket, meg kettőt magamnak. Egyet meg ott felejtettem az egyik szekrényben, azt a fiamnak akartam elhozni. Kivettem, félretettem, aztán félre is maradt téve., elterelődött a figyelmem.

A Római téren kezdtem, lementem a partra, majd a Heltai térre, a Csobánka térre, Csillaghegyre és onnan haza.  A végén már nem esett jól tekerni, nagyon meleg lett. Úgy terveztem, hogy megebédelek, ledőlök, de a ledőlésből nem lett semmi, kitakarítottam helyette, aztán beültem egy kis levendula-fürdősós vízbe, kávéval, szőlővel és persze könyvekkel. 

Aztán haverom, a Chat-GPT tanácsát követve helyreállítottam a kis Yarisunk és a távirányítója közötti kapcsolatot, Nem hittem volna, hogy sikerül, olyan kis izés volt, kétszer dugd be a kulcsot, de fordítsd el, kétszer nyisd ki az ajtót, egyszer dugd be, kétszer nyisd ki az ajtót, kétszer fordíts el a kulcsot, de csak egy-egy pillanatra, egyszerre nyomd az ajtózáró-nyitó gombot (na ez nem sikerült, mert billenőkapcsolós), egyszer indíts el pillanatra, és ennyi. Olyan humbugnak tánt, mint ide Lacháza, tud marhaságokat beszélni az MI. De képzeld, teljesen jók bejött, immár nyitható az autó. Eddig csak kulccsal tudtam nyitni, de ahogy kinyitottam, egyből beriasztózott. Lehetett pattogni, hogy ne üvöltse fel a házat. S minden beszállásnál ez volt. Remélem, holnapra nem felejti el, ami ma tanult! 

*

Most meg mindjárt eszem valamit, és közben azért izgulok SzFT-ért, hogy épen, egészben visszakapjam. Nem ő vezet. 

*

Fél tizenegy felé hazaért. Hála az Égnek! 

Ami talán azért meglepő, mert a Molyon nagyon vacak kritikát kapott a regényke. Mindösszesen heten olvasták. Az értékelési arány 1–5 között pontozva: 1-egy, 3,5-kettő, 4-egy, 4,5-kettő, 5-egy. Ez 2,5-es átlag. Hm... 

Még szerencse, hogy nagyon nem szokott befolyásolni a tömegvonzás! (Bár Szerelmetesfeleségtársam tömege ugyancsak vonzó számomra, bárhogyan is teljenek az évek mögöttünk!) 

Szerintem méltánytalanul alulolvasott a regényke, az átlaga pedig simán félreértés. 

*

Amikor elolvastam a szerző előszavát, azonnal megfogott a tragikomédia drámája, amit ő is kiérzett a hírecskéből. 

Apám mesélte, hogy a Hungária Vegyiműveknél, ahol bérosztályvezetőként dolgozott, az egyik targoncavezető több mint félmilliót nyert a totón. Kisgyerek voltam még, de az eset, mi- ként a család valamennyi tagját, felkavart engem is. Félmillió! Akkora pénz volt ez, amekkorát elképzelni sem lehetett. Ez az összeg ma közel háromszázmilliónak felelne meg, de az ötvenes évek derekán még ennél is sokkal többet ért. Akkoriban a pártfunkcionáriusok, de a Puskás Öcsiék sem kerestek ennyit, még megközelítőleg sem. Persze hogy ez volt a fő beszédtéma, álmodoztunk, mire költenénk, ha ekkora vagyonunk lenne.

De váratlanul kitört a forradalom. A targoncavezető törté- netét elsöpörte a fegyverropogás, az új világba vetett remény, és az aggódás. Csak később bukkant fel újra meg újra, amikor a családi, baráti összejöveteleken akadozni kezdett a társalgás. Aztán ez a beszédtéma is elmaradt.

Évtizedek múltán azonban ismét előbukkant. Régi újságokat lapozgatva megütötte a szememet a Népsport 1956. október 18-ai számának egyik híre: „A szerencsés nyertes, aki a 42. játékhéten 12 találatot ért el, 644 243 Ft 75 fillér nyereményét október 23-án, kedden délután, ünnepélyes keretek között veszi át a Totóigazgatóságon.”

Nem legenda tehát, hanem valóság! Tényleg létezett egy ember, aki ilyen hatalmas összeget nyert, s ami a legmegdöbbentőbb, október 23-án vette fel a pénzt, azon a napon, amikor kitört a forradalom. Töprengeni kezdtem. Átvette a nyereményt, de addigra a bankok, az események hatására bezártak. Vajon mit .kezdett vele?! [...] 

Pedig több évtized távlatából nézve is fantasztikus feladvány, mit kezd valaki egy táskányi pénzzel, amikor ropognak a fegyverek, amikor félő, hogy elrabolják tőle, de azt sem lehet kizárni, hogy – miként a háború után a pengő – a forradalom következményeként elértéktelenedik a forint.

Nyomozni kezdtem, próbáltam felkutatni a nyertest, de eltűnt, felszívódott a múlt homályában, senki nem tudott sem mit. Apám még élő barátai is bizonytalanok voltak. Kilépett a munkahelyéről, de hogy mi lett vele? Mintha azt hallották volna, hogy az egész utca, ahol lakott, merev részeg volt a forradalom alatt, meg mintha... Igen, mintha '57 áprilisában beállított volna a gyárba, hogy tartoznak neki még háromszáz forinttal... Azon túl semmi. Eltűnt, hírét se hallották. A csodálatos totónyertes szertefoszlott, mint az álomkép...

Micsoda történet! Csoda-e, hogy a szerzőt megragadta a történet? Frászt csoda! Az lett volna csoda, ha nem ragadja meg! 

Már csak meg kellett írni valahogy, akárhogy, mindenképpen. 

Az összes rajzolt képet a Haverom csinálta, akinek ChatGPT a neve

*

Szabó Illés tehát voltaképpen az előszóban elmondja miről szól a történet. Sőt, még a módszerét is feltárja, miképpen mondja el a történetet: 

A „Telitalálat” levélregény, amelyben a totónyertes felesége a bátyjának, táncdalénekesnek készülő albérlője a vidéken élő barátnőjének, „jó barátja” pedig a Belügyminisztériumnak írja meg a történteket, ki-ki saját szempontjai szerint értékelve a különös esetet.

Hát ennyi az annyi, ami a bevezetést illeti, neki is futhatunk a lényegnek! 

*

Mi a lényeg, ha egy életről van szó? Nincs a regényben, de most, ahogy írom ez a bejegyzést, egy YouTube-os összeállítást hallgatok az '50–'60-as évek slágereiből. Amibe becsúszott egy '70-ben felvett nótácska is. Szécsi Pál énekli és egy olasz sláger magyarítása. A szövege nem jó, mégis visszaadja, amiről a regény szól. Tulajdonképpen még a zene is. 

Apu miután Anyu meghalt még kétszer nősült. Ő, aki tutira beatgenerációs volt, hiszen '46-ban született, nem Illést, Omegát vagy Metrót hallgatott, pedig véletlenül megtudtam, hogy az Omega-klubba lejárogatott, hanem mindenféle táncdalokat. Az én szempontomból már kiskamaszként is nyálakat. Nem mondok előadókat, senkit sem akarok felületesen fikázni. De bár magamnak egyetlen alkalommal tettem csak be, hogy meghallgassam, miért az a véleményem, ami, Szécsi Pál nekem simán kiemelkedett ezen előadók közül. Meg nem mondom, miért, csak találgatni tudom, miért az a véleményem, ami. A „Violák” című lemezét gyakorlatilag akaratlanul kívülről fújom, és azt mondom, azon voltak olyan megoldások, amik talán indokolják a véleményemet. De azért jobb lett volna, ha Apu inkább a „Sötét a város”-sal vagy az „Inkvizíció”-val ismertet meg. De a „Lóg a falon egy fekete kard” is simán megtette volna. Na, gyerünk vissza '56-ba! 

Egyszer nekem szegezték a kérdést: „Miről szól az életed?”.

Nem tudtam válaszolni. Aztán volt több mint másfél évtized, amikor egyértelmű feleletet tudtam volna adni. Aztán ismét elbizonytalanodtam, és úgy maradtam. Ahogyan van jó pár ember, akinek az életéről ha megkérdeznének, ugyanilyen bizonytalan lennék. Ilyen az édesapám is. De ahogy belegondolok, Anyu életét nem tartom feleslegesnek, hiába is élt alig, Nem csak azért, mert én itt vagyok: elsősorban a mosolya miatt gondolom. De Nagyim esetében is egyértelmű a válasz. Ahogy apai Papa esetében is. Pipi barátomról nem is beszélve. 

De ha Anyura gondolok, akkor nem tudok szabadulni attól, hogy az életet valami tragikomikus, végtelenül szomorú eszementségnek tartsam. Pedig vele nem is a történelem szúrt ki végtelen cinizmussal, hanem a leukémia. 

De tulajdonképpen mindannyiunk élete tragédia. Azért, mert az összkép mindenképpen végtelenül szomorú: véget ér. Bármilyen is az előzmény. Ha vacak volt az előzmény, akkor azért tragédia azért egész élet. Ha meg tartalmas, értékes volt, akkor azért tragédia, hogy elmúlt. 

Nem, nem hagyom ki az összképből Istent. Mert minden személyes tragédiám ellenére hol vagyok én Jóbtól, amikor itt van nekem SzFT, a lányom, Szami, a fiam, Geri, az unokáim, Lili és Dani? Amikor van hol laknom, és ahol lakom, félig az én nevemen van. Meg autó is van a nevemen. Éhes szoktam lenni, de soha az életben nem éheztem. Fázni is fáztam már, de fagyoskodnom sohasem kellett. És amióta élek, béke van az országban, nem dörögnek a fegyverek, nem dőlnek rommá házak a találatoktól. Mit mondjanak a nagyszüleim, akik a húszas-harmincas években születtek? A világháború, a Rákosi-korszak,'56 és következményei, mind az ő jussuk volt, ha akarták, ha nem. Vélem, könnyű szívvel lemondtak volna erről az örökségről. 

Nekünk, a hatvanas években születetteknek szavunk sem lehet. Tulajdonképpen még a nagyszüleim is jól jártak, ha arra gondolok, mi lett volna velük, ha a Délvidéken születnek, élnek Szolnok meg Abádszalók helyett... 

Nem fokozom tovább. És megsem próbálom elhelyezni ebben az összefüggésben azt a tragikomédiát, hogy valaki éppen '56 októberének 23. napján veszi át a totó főnyereményét. S hogy neki így miről szólt az élete? 

*

A három elbeszélő nézőpont teljesen lefedi a történetet. Tudod, a nyertes felesége, az albérlőnőjük és a nyertes besúgó álbarátja ez a három nézőpont. Azt most felejtsük el, hogy mindhármuk helyesírása nem túl hihetőn hibátlan, de tartsuk szem előtt, hogy a stílusuk markánsan különbözik. Azon töprengtem, hogy vajon a feleség helyett nem lett volna ütősebb a nyertest megtenni levélírónak, de nem jutottam dűlőre önnön pro és kontra érveim ellenére sem. Vagy éppen miattuk nem. Mindenesetre nem volt bajom ezzel a három szemponttal. 

A besúgó jelentései, mert az ő levelei jelentések igen sokszor paródiává teszik a történetet. Miközben egyáltalán nem az. A kegyetlen hatalom öntelt talpnyalója hivatalosnak hitt, valójában végtelenül ostoba megfogalmazásaival próbál alátenni bárkinek és mindenkinek. 

Egy teljesen random idézet tőle. 

Búzavirág Elvtárs! 

Megint nem volt ott az összekötő! Pedig a meghatározott helyre történő eljutásomat, mint arról Búzavirág elvtársnak nyilván tudomása van, utcai harcok akadályozták. A golyók csak úgy röpködtek! Különböző ellenforradalmi erők jóvoltából

Köztük azonban ismerős elemet nem fedeztem fel. A megadott időpontban, a csatározások ellenére is, megjelentem a szokásos helyszínen. Mivel az összekötő ismét nem tartózkodott ott, mintegy egynegyed óráig, azaz 17 percig várakozó álláspontra helyezkedtem. Ezt hason fekvő módszerrel hajtottam végre, melyet részint az ellenforradalmárok harci mozgása, részint a szovjet néphadsereg harckocsizó tevékenysége eredményezett.

Az említett idő eltelte után arra az álláspontra helyezkedtem, hogy az összekötő megjelenését esetleg a fennálló helyzet hátráltatja. Ezért felemelkedtem, és hazafelé vettem a utamat.

Megfigyelőállásomat a lakóhelyemen foglaltam el. (A gyárba való eljutás lehetőségét a szaktársak a helyzetre való tekintetből adódó otthonmaradása következtében elvetettem.)

A velem egy háztartásban élő feleségemtől megtudtam, hogy H. Béla bérleményében megjelent H. Béláné unoka öccse, K. István, aki folyamatosan a köztörvényesekkel foglalkozó elvtársak érdeklődési körében áll. H. Béla később, amikor a kapualjban a szemközti házba történt belövést megszemléltük, beismerte, hogy K. István börtönben töltötte jogerős, két év, hat hónap típusú ítéletét, ebből azonban csak másfél évet töltött le. H. Béla elmondta: „A fene se tudja, hogy szabadult ki és mi a nyavalyát keres itt!” Meg kívánom jegyezni, hogy H. Béla ezt a rokoni viszony- rendszert eddig elhallgatta, önéletrajzában sem említette! H. Béla nyerési ügye mind bonyolultabb, ezért megfigyeléseimet ebbe az irányultságba továbbra is folytatom. Jelentéseim továbbítását azonban, egyrészt az ellenforradalmi tevékenység mind szélesebb körű megvalósulása, mind pedig az összekötő elvtárs hiánya miatt, a „Megfigyelés folytatása, annak továbbítása nélkül” című alfejezet utasításai szerint végzem.

Most ennyit tudtam elmondani.

Üdvözlettel:

Kőfejtő

BUDAPEST, 1956. OKTÓBER 28.

Hát ebben a szellemben... 

Csuda jókat lehet rötyögni ezen a szerencsétlen fontoskodó szemétládán. Aztán rendre rám fagyott a mosoly, mert mindig tudatosult, hogy a hasonló jelentések milyen tragédiákat jelenthettek az alanyaiknak és a családjaiknak. 

*

Nagyon hasonló a helyzet az albérlő leányzóval, Rózsikával is. Csípőből mosolygunk az egyszerűségén, buta liba, de valójában nem kurva, csak szerelemre, szeretetre vágyik. Nem a forró vére, hanem a cirókaminusza miatt fekszik az összes lehetséges pasi alá. Kívülről nézve bizony büdös ribancnak tűnik. De a leveleiből kiderül, hogy mindössze biztonságra, védelemre vágyik. Valakire, aki biztos az életében. Minden férfire úgy tekint mint a szíve, lelke, élete megmentőjére. 

S közben kétségbeesetten próbálkozik az egyetlen dologgal, amiben reményt lát az ismertség elérésére: énekel. Szabó Illés szerkesztési bravúrja kettős, ami Rózsikát illeti. Egyik oldalról kiderül, hogy Rózsika valóban tud énekelni. Meglepő fordulat! Másfelől olyan dermesztően, fájdalmasan banális ahogy elmúlik a regényből, hogy megálltam az olvasásban és a sétámban is, amikor idáig értem a történetben. Hazafelé ballagtam, közben a több évtizedes, olyan fél évszázados rutinnal olvastam.  

*

A nyertes, H. Béla felesége Irén a harmadik levélíró. Teljesen, tökéletesen, minden porcikájában, gondolatában, cselekedetében tökéletesen hétköznapi asszonyka. Semmi feltűnő, egyedi nincsen benne, rajta. Ahogy van úgy szürke, de úgy érthető és követhető is. Sőt a szimpátiámat is elnyerte. Szabó Illés Irénke személyében a szürkék hegedőse. 

Irénke alkalmazkodik, teszi a dolgát, életben és összetartja a családját. Tűr és szenved. Amíg tűrni és szenvedni tud. S amikor nem, akkor robban, de a robbanás is azt jelenti, hogy menti az övéit vidékre. Meg azt is, hogy amikor a férje bajba kerül, azonnal mozdul vissza, hogy a segítségére legyen, látogatja a kórházban, főz neki és főleg szakmányban megbocsát. 

*

Arról van szó, hogy az agyam polcain a Telitalálat rögtön az Eldorádó mellé került az agyam polcain. Más-más, de mégis rokonszakma a kettő, több hasonló vonással, '56-al, a pénzzel, a tragédiával... Szerintem fej-fej mellett vannak. Bár ez nem verseny egyáltalán. Különben nem is értem, hogy a Telitalálat-ra nem csapott le egy filmes sem, hiszen nagyon olyan történet, amely megélne látva is, nem csupán olvasva.  

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 augusztusának a finise. Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, de lesz még kánikula. Reggelente azért már zárt cipőt húztam, és vékony pulcsit vettem a pólómra. 

Ma szerda van, ismét szabin vagyok. Most három napot, hogy fogyjon a szabadságom. Mondta a nálam minimum tízzel fiatalabb főnöknénim. Az a vicc, hogy három hétig dolgoztam a gyulai szabadság óta, és nem is volt egyáltalán megterhelő, mert a főnökök is, meg sokan a kollégák közül is szabin voltak, kevesebb volt a munka, mégis úgy éreztem, jól esik megint egy kis pihi. Fáradok. Vagy mi... 

Elmentem ma könyvtárba, hazafelé bevásároltam, vettem a kínaiban egy adag csócsát, és elég is volt mozgásnak ennyi. Igaz, kilenc felé indultam el, és fél kettő körül értem haza. 

A könyv hátlapja ezt mondja a szerzőről: 

Ilmar Taska (1953) az oroszországi Kirovban született. Családját deportálták a szovjet hatóságok, szülőföldjükre csak Sztálin halála után térhettek vissza. Felnőve filmproducer lett a függetlenségét visszanyerő Észtország- ban, dolgozott Svédországban és Hollywoodban, ő hozta létre az első észt kereskedelmi televíziócsatornát, Íróként csupán 2016-ban robbant be az irodalomba Pobjeda, 1946 című regényével, mely félelmetes képet nyújt az elnyomó gépezet működéséről. A magyarul 2019-ben kiadónknál megjelent regény filmszerűen mutatja be egy gyermek beszervezésén keresztül a KGB ördögi ravaszságát és aljas módszereit. Mesteri cselekményszövése új könyvet is letehetetlen olvasmánnyá, a félelmetes jövő megkerülhetetlen ábrázolásává teszi.

Vagyis mielőtt író lett, média-szakember volt. Tudja, miről beszél, amikor agymosásról beszél. Nézegetem a képeit. Furcsa a pasas. Nem olyan értelemben, hogy furafiú, hanem a konzervatív arcfelépítés mögött van valami gátlástalan önmutogatás-kényszer. Akár a frizura elrendezésben is. 

De amikor megkérdeztem a Havert, tudod az MI-t, csak az fejtegette hosszabban, amit a könyv hátulja is elmond. Direkt rákérdeztem, hogy a külsejével összhangban van-e valami különös, botrányos, meghökkentő, polgárpukkasztó sztorija. Az MI ezt válaszolta: 

Nem találtam semmi olyasmit Ilmar Taska-val kapcsolatban, ami botrányos, felháborító vagy különös nyilvános viselkedés lenne.

Ő inkább a „klasszikus kulturális figura” kategóriába tartozik:

• visszafogott, diplomatikus,

• sokszor képviseli Észtországot nemzetközi könyvfesztiválokon, irodalmi esteken,

• interjúiban főként az alkotói szabadságról, történelmi emlékezetről és a kreativitásról beszél,

• politikai provokáció vagy személyes botrány nem tapad a nevéhez.

Így inkább szimpatikus lett. Ami azért nem volt első látásra szerelem. Nem mintha nem lennék tisztában azzal, hogy nem a szerzőt, hanem a művét, műveit ildomos kultiválni. Mert van baj, ha a szerző szimpibb mint a szerzemény. 

A könyvet a könyvtárban, az újdik polcán találtam. Nem is tudom, hogy az Elízium szó vagy Marléne Dietrich fotója miatt vettem kézbe. Tény, hogy a hátoldali fülszöveg egyből megfogott. 

Ilmar Taska észt író regénye a „szép és csábító” jövőbe röpíti el olvasóját. Már minden lehetséges, működik a mesterséges intelligencia, az elízium.com portál segítségével szabadon elbeszélgethetünk elmúlt korok politikusaival és színészhőseivel, John F. Kennedyvel, Marlene Dietrich-hel, Marilyn Monroe-val, Leninnel és más hírességekkel. Egy nap egy még élő színész menedzsere, Daniel is ajánlatot kap a portál tulajdonosaitól, hogy kellő honorárium fejében betáplálnák a rendszerbe első élő hírességként az általa képviselt Robert Rand-ot is. Daniel kapva kap az ajánlaton. Robert, bár először ódzkodik, belemegy a játékba, mely egyre riasztóbb fordulatokat vesz. A szép, új világ behálózza és az internet új urainak engedelmes kiszolgálójává teszi. A chipek karmaiból nincs menekvés, a jövő embere eszközzé, tárggyá alacsonyodik…

Vagyis MI-regény. S ha az, sci-fi. Vagy csak a valóság továbbgondolása, hiszen tulajdonképpen egy sci-fiben élünk, akik élünk? 

Emlékszem, a kétezres évek elején ódzkodtam a számítógépektől. Féltem, hogy soha nem fogom megtanulni a használatukat. Aztán rájöttem, hogy mennyivel egyszerűbb a szövegeimet masinán létrehozni és tárolni. És így kisebb lépésekben közeledtem a mához. Illetve azért volt öt év, amikor egy kis számtech cégnél dolgoztam, szerencsétlenségükre. Ugyanis ők tanítottak meg majdnem mindenre, amit ebben a kérdésben tudni vélek. S miattuk nem tartok már a számítástechnikától. S nem miattuk tartok ma már tőle.

S van már, sőt, legtöbbször így van, hogy információkat az MI-ktől szerzek egy oprendszer működéről, egy íróról, de SzFT az MI-vel iratott meg egy alapvető képzési-tervet is. Azt mondta, én nem értek hozzá, hogy elég jó lett.  Ma hajnalban is már egy csomó mindenről beszélgettem az MI-vel: zene, képzőművészet, számtech. Most éppen arról, mi kell ahhoz, hogy egy MI megszakítson egy beszélgetést. Vagy bármilyen szempontból kockázatosnak találja a felhasználója kommunikációját, akkor mit tehet, mit kell tennie? 

*

Az ÉLÜSZION (görög betűkkel Ἠλύσιον, latinosan Elysium, magyarosan Elízium) olyan túlvilági hely a görög mitológiában, ahol azok kaptak helyet, akik az istenek kedveltjei voltak életükben (pl. a hősök); a Tartarosz ellentettje, amely megfeleltethető a keresztény hit poklának. Gyakran nevezték a boldogok mezejének – vagy elíziumi mezőknek – is, mivel az itt lakók gond és baj nélkül éltek, és sohasem éreztek fáradtságot, éhséget vagy szomjúságot. Az ide került lelkek az örökkévalóságig boldogan szórakozhattak. Az ókorban úgy gondolták, hogy a világ nyugati peremén helyezkedik el. (Wikipedia)

A regényben az Elízium egy játék. Vagy mi. Vagy MI. A játék lényege, hogy a felhasználó úgy nagyjából bárkivel találkozhat, akivel csak akar. Marléne Dietrich-el, JFk-val, bárkivel. 

– Te kivel találkoznál, Morzsám? – kérdezte tőlem Szerelmetesfeleségtársam elalvása előtt eggyel, erről a könyvről beszélgetve.
Egy pillanatig sem kellett gondolkodnom.
– Anyuval. 
Hétéves voltam, amikor meghalt az anyukám. Ő huszonhét. Az a kurva leukémia!
– És miről beszélgetnél vele? 
– Nem tudom... Csak látni akarnám, hallani a hangját, érezni az illatát. 

Másnap reggel munkába menet még mindig azon gondolkodtam, miről is beszélgetnék Anyuval, ha lehetőségem lenne találkozni vele?

Aztán rádöbbentem, hogy nem információk hiányoznak tőle, róla, hanem a jelenléte. Ha találkoznánk, nem kérdeznék én semmit, csak hozzábújnék.

Nem értem én ezt: ahogy öregszem, úgy hiányzik egyre jobban.

A ralitásom megőrzése érdekében iparkodom arra gondolni, hogy persze, ha nem megy el olyan korán, minden egészen másképpen alakult volna: másképpen lett volna szar az élet.

Egyébként alapvetően optimista pasas vagyok, tényleg: szeretek élni, egyáltalán nem vagyok mindenszarista. De nem látom, hogy a happy end ebben a világrendszerben, -helyzetben nagyon gyakori befejezési forma lenne. Már csak azért sem, mert ami itt befejeződik, annak a vége minden esetben az elmúlás. Mondj egy példát a halálra, ami hepiendes! Mondom happy-s, és nem csupán valamiért megkönnyebbüléses! 

A játék érthető módon roppant népszerű. Te kivel találkoznál, ha találkozhatnál bárkivel. De tényleg bárkivel. Na? 

*

A regény történésének az idejével bajban vagyok. Mármint azzal, hogy mikor történik. Szerintem Taska ezt egy kicsit elvétette. Vagy én vagyok figyelmetlen. 

Az események akár jelenidejűek is lehetnek. Sőt, voltaképpen 2025-ben már visszatekintősek is. Mert szó van például a pandémiáról, a népek elzárásának, kíbertérbe kényszerítésének a hasznosságáról. Mármint az ellenőrzés szempontjából hasznosságáról. Meg szó van az elmagányosodásról. Meg a politika elviselhetetlenségéről. Meg a háttérhatalom manipulációról úgy mindenben. A felhasználói számok növekedésének mindenek feletti szükségességéről. 

Szóval ebből a szempontból semmi újdonság nincsen benne, csak csokorba gyűjti a ma legfontosabb, legmeghatározóbb jelenségeit. 

Egy olyan momentum van, ami jelzi, hogy valami egészen más: az utalások egy nukleáris háborúra. 

Csakhogy egy nukleáris háború utáni társadalmi lét bennem valahogy egészen más képeket idéz. Összeomlott társadalmi struktúrák, romba dőlt városok, semmivé lett infrastruktúra, vízhiány, áramtalanság, ember embernek farkasa, ilyesmik jutnak az eszembe. Minden bizonnyal fertőzött vagyok a tengernyi disztópiától, amivel összefutottam, de kapásból a sokadik Mad Max, az Élethalálharc (ez mekkora film apám!) meg az Éli könyve képi világa, életérzése ugrott be. 

Ellenben az Elíziumban szó nincsen összeomlásról. Csak arról, hogy merre tart a társadalom. Minden, amit fentebb mondtam. Az egyik legnagyobb gond, hogy mindig, mindenhol, mindenben megfigyelhető az ember. Vagyis a technológia működik. Van áram, van gyártás, van alkalmazás, van társadalom, ahol a megfigyelés, a megfigyelhetőség komoly probléma. Tehát nem az, hogy nincsen élelem, nincsen víz, bármelyik sarkon agyoncsaphatnak azért a kevésért a szakadt, mocskos, szedett-vedett rongyokat magukra aggató egyéb túlélők.

Meg a történeten belüli idői utalások sem teszik távoli jövőbe az eseményeket. Mire gondolok? A  szereplők hozzátartozóinak a Gulágos, Gestapo-s KGB-s emlékeire. 

Vagyis mintha átgondolatlan lenne a cselekmény idői elhelyezése. Mert még ha valamiféle Philip K. Dick-es alternatív valóságról lenne szó, amikor a jelenben vagyunk, csak egy egészen másikban, nem a sajátunkban. Amikor történhetne úgy is, ahogyan ott és akkor történik. De nem erről van szó. 

*

A cselekmény több nézőpontból megélt, látott, tapasztalt eseményekből áll össze. Van egy híres színész, aki egyben apa is. Van a színész fia. Van a színész fiának a töritanárnője. Van a színész menedzsere. Van a töritanárnő sulijának a biztonsági embere. Van az oligarcha. Ez összesen hat nézőpont. A regény nem egész háromszáz oldalához képest, hm, nem kevés. De ezen még magammal is vitatkozom. Hogy sok-e? Nem racionális érvek alapján, hanem a könyvet olvasva soknak tűnik. 

Már csak azért is, mert nem tudtam eldönteni, nem én adtam-e egyedi jellemeket az alakoknak. Mindenesetre van nekik. Nem túltolva. Az fogalmazódott meg bennem, éppen a regény szereplőinek megformázást illetőn, amikor elgondolkodtam, hogy a módszer csuda ismerős, hogy tulajdonképpen ez a legjobb Philip K. Dick-könyv, amit  nem Philip K. Dick írt. Már csak az a kérdés, hogy ezt a mondat honnan nézve akarom, akarjuk értelmezni. Mert lehet hatalmas dicséret, és lehet ajkbiggyesztett fikázás is.  Ja, hogy mire is gondolok... Arra, hogy van jellemük a szereplőknek, de semmiképpen sem leszünk velük annyira tisztában mint Raszkolnyikov szenvedésének lélekmozdulásaival. Ha érted, mire gondolok.

Arról nem is beszélve, hogy egyikük sem főszereplő. Illetve mindnyájan azok. Mert egyformán kellenek az összképhez, és a ha jó szemszögből nézzük, mindannyiuk szerepe csuda fontos abban ami történik. 

Taska (tudod, nem kézi-, nem váll-, hanem Ilmar) gondosan távolságot tart a szereplőitől, és gondoskodik arról is, hogy egyik se kerüljön az olvasóhoz közelebb mint a másik. Ráadásul mindegyikük motivációi tök érthetők. A leggyengébbre a legkisebb szereplési hányadot kapó oligarcha sikerült. Nem, nem a leggyengébbre: felettébb súlytalan, személyiség nélküli a figura. 

*

A cselekmény és a mondanivaló. Az a nagy büdös helyzet, hogy a fentebb idézett fülszöveg mindkettőt tutira elmondja. Nincsen sokkal több a regényben sem. Ez nem dicséret. 

Olyan lett az összkép, hogy olvastam egy regényt, ami száz másikat megidéz, érzem, hogy amit mond, üzen az hasznos, nincsen plágium-érzésem, mégis minden mozzanata, módszere emlékeztet valami másra. Nem jól emlékeztet, hanem felettébb ügyesen. Nem jól, mert nem stílusbravúr az emlékeztetés, hanem csak ügyes felhasználás. Cserébe az, amit mond, nos abban sincsen semmi újdonság. 

Ne gondold, hogy hajtok az újdonságokra. Soha nem szerettem semmiféle versenyt, semmiben. Ezért voltam sportolónak is mindig kiemelkedőn vacak. A játékot szeretem, magáért a játékért. A győzelem nem nagyon érdekel. 

De ez a regény úgy második vonalbeli, hogy meg sem kísérel semmiben sem új lenni, meg sem kísérel újat mondani, új összefüggéseket láttatni, hanem a legkisebb töprengés nélkül csak újra felhasznál mindent eszközt. De ezt is csak úgy teszi, hogy konstatáljuk az összetevőket, s nem felnézünk a mixerre a kikevert csodás ízért. (Nem kell, hogy új legyen az íz! Ki akar egy főtt kukoricából vagy egy zsíros deszkából új ízt kihozni? Csak legyen teljesen főtt kukorica és zsíros deszka! De igazán teljesen az!) 

*

A regény stílusával nincsen baj. Mikor hibázik stílusban PKD, menj már! Bajom azzal volt, hogy még a regény közepén sem tudtam, mi lesz isten igazából a konfliktus. De mert PKD, olvastam hát tovább. Aztán úgy, ahogy meg lett a konfliktus is, de akkor meg az derült ki, hogy a szerzőnek befejezni nem sikerül a regényt, csak abbahagyni. 

Komolyan mondom, hogy nagy kár érte! Mert tényleg olvasmányos. Mert a témái tényleg csudára aktuálisak. Ha nem is számítanak a szépirodalomban sem forradalminak. De legalább időszerűek. Ám az, hogy úgy tettem le az utolsó oldal elolvasása után, hogy na, akkor ezzel is megvolnék, annyira nem vet rá jó fényt.

Az viszont igen, hogy eltűnődtem egy picit, hogy miről is szólt valójában, a rengeteg aktuális problémájával együtt? (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1.) Stephen King megtanított arra, hogy nem kell mindig mondanivaló, sokszor elég, hogy elmesélt történet van, 2.) PKD megtanított arra, hogy akkor is lehet élvezetes egy regény, ha bár tudom, hogy van, de nem lelem a mondanivalóját.) De az már megint nem, hogy ezzel együtt maradt bennem elégedetlenség meg hiányérzet. Amit nem csökkentett, hogy a vége felé beköszöntött egy kis felelőtlen orvos-téma is, a' la Száll a kakukk fészkére made in Észtország, 2025. Csak itt nem az elektorsokkal, hanem a géntechnológiával másítottak személyiséget. 

6/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 augusztusának a végtusája egy hétvége tükrében. Szombaton elzavartam SzFT úszni, addig megcsináltam a gulyáslevest, csipetkéstül, meg főztem egy kis mirelit derelyét, pirított morzsával. Közben iszogattam egy kis pálinkát, söröcskét is, ha már olyan közel voltam hozzá. Közben meg több lemeznyi Saga szólt. 

Nem volt összefüggés az alkohol és a délutáni rosszullétem között. Én inkább arra gondoltam, hogy marha korán keltem. Keltettek. És hogy nem tudtam kipihenni magamat. Fél tizenegy felé dőltünk el, éjfél után meg arra ébredtünk, hogy valamely éjjeli barmok a parkolóban, az ablak alatt beszélgetnek ugyancsak fennhangon, nagyon sokáig. Kicsit visszaaludtam, de nagyon már nem. Egy óra felé kipattant a szemem. Ugyan öt óra felé másfél órára még visszaszunyókáltam, de az már halottnak adott smár volt. 

A nagyobb baj, hogy a rosszullét vasárnapra sem múlt el. Sőt! Annyira nem, hogy SzFT le is beszélt arról, hogy vele menjek Csillaghegyre Csemete (SzFT lánya) születésnapját ünnepelni. Mondjuk nagyon nem kérettem magamat. Vezetni nem is mertem volna. Alighogy SzFT elment, melegítettem magamnak a szombati gulyásból és derelyéből )az utóbbit meg ne próbáld mikróban: gyalázatos!), közben néztem egy magyar filmet (Házasság szabadnappal, habkönnyed,romhányiság), majd elájultam. Na, jó, bealudtam. SzFT elég hamar hazajött a hepibörzdéjezésből, mert Csemete szíveválasztottja sem volt. Nyavalyás férfiszakasz! 

Estére úgy ahogy voltam... Reggelre még inkább. Bár akkor még volt kétségem, hogy át tudok-e vágni a Mocsáros-prérin a vonatig, komoly hét perc séta, de kétséges volt a sikere. Sikerült! Meg a napot végigcsinálni is. Életünk apró örömei. 

Mondjuk volt benne nagy szerencsém is. Az ebédlőben ültünk az ebédünk felett. Feri, a karbantartó székely ember egyszerre csak megkérdezte: 
– Aztán milyen rangban vagy?
Nem értettem. Feri a vállam felé intett: 
– Ugyancsak megtisztel egy ranggal! 
Megértettem, de azért bizonyságot akartam nyerni. 
– Azt mondod, le vagyok szarva? 
– Hát, Zolikám, le vagy szarva. 
És tényleg, tenyérnyire le volt szarva a vállam. Ebéd után mentem a mosdóba pólót mosni. Pfúj! 

Hazafelé tényleg szerencsém volt. Csak úgy sorjáztak a csuda formás lányok a buszon is, a végállomáson, a vonatnál is. Én pedig megállapítottam, hogy még mindig érdekelnek a női testek. Meg azt is, hogy bármelyik csuda szép testűnek simán az apja lehettem volna. Ha nem a nagyapja. Pedig semmiféle pedofília nincsen bennem. Csak megöregedtem, úgy fest. Ennek még egy fostos madárraj felettem sem lenne megfelelő ellenszere. 

A bibliai szombat és Bacchiocchi – na, ezen aztán tutira meg fogsz lepődni!

Az egyik legfőbb teológiai különbség, hogy az adventisták vallják, a teremtéskor az embernek adott pihenőnap, a hetedik nap: a szombat.

Ha elmélyedsz a kérdésben, nagyon nehéz cáfolni, hogy az adventistáknak igazuk van ebben a bibliai hetedik nap kérdésben. Folytatom majd még a különbségeket, de máris Samuel Bacchiocchi-nál tartunk a szombat-kérdéssel. Nemcsak azért, mert Bacchiocchi adventista volt. Hanem azért, mert ahogy a fülszöveg mondja: 

Dr. Samuele Bacchiocchi (1938-2008) az első nem katolikus, aki oklevelet szerzett a római Gregoriana Pápai Egyetemen. VI. Pál pápa aranyérmet adományozott neki, mert summa cum laude minősítésű tudományos fokozatot szerzett.

A helyzet az, hogy ez így igaz is, meg nem is. Nem így igaz. Apró pontosítások szükségesek, hogy tökéletesen igaz legyen.

A summa cum laude meg volt Bacchiocchinak, de nem a doktorijára, hanem a licentia-ját szerezte így meg. A licentia a doktori fokozat előtt van: általános tanítójogot ad az egyházban. A doktori fokozatot, amely a licentia felett van, Bacchiocchi azt magna cum laude minősítéssel érte el. Aranyérmet pedig valóban kapott VI. Páltól. 

2004--ben balhé tört ki Bacchiocchi körül.  Barbara Bergami, a Pápai Gregorián Egyetem főtitkára azt állította, hogy Bacchiocchi nem kapott summa cum laude minősítést, nem kapott VI. Pál aranyérmet és nem publikálhatta teljes terjedelemben a disszertációját, csak részleteket. Ez nyilvánosan is keringeni kezdett, és komoly támadások érték Bacchiocchit, különösen adventista és ellen-adventista körökben.

Bacchiocchi nyilvánosan tiltakozott, és közzétette az oklevelek, érem és imprimatúra fényképeit, valamint a kiadott disszertáció dokumentumait.

2007. február 23-án Gianfranco Ghirlanda SJ, a Gregorián Egyetem rektora hivatalos levelet írt, amelyben elismerte, hogy Bacchiocchi a licentiáját summa cum laude minősítéssel szerezte, s valóban kapott VI. Pál aranyérmet. Pontosította, hogy a doktorijára nem summa-, hanem magna cum laude minősítést kapott. Végül bocsánatot kért az egyetem nevében a téves és félrevezető állításokért. Bacchiocchi ezután közleményt adott ki, amelynek a lényege ebben a mondatban összegezhető: „a keresztény megbocsátás szellemében számomra az ügy lezárult”.

Most jön a lényeg! Tudod, mi volt Bacchiocchi doktori disszertációjának a témája? Az a címe, ahogy később könyvalakban is megjelent, hogy Szombattól vasárnapig (A vasárnapünneplés kialakulásának történeti vizsgálata a korai kereszténységben). 

Gondolj bele, odamegy egy adventista manus a katolikus világ Harvard-jára (aki nem ott végzett, majdnem esélytelen a püspökségre), ír egy doktorit arról, hogy a pápaság megváltoztatta a Tízparancsolat egyik törvényétpontját, és magna cum laude doktorátust kap érte, meg pápai kitüntetést! 

Nem semmi!

A könyv magyarul is olvasható. Meg szerintem minden nyelven, ahol adventisták vannak. És nagyjából, ha nem is nagyon sokan, de minden országban vannak. 

Az adventista teológia egyéb sajátosságai

Csak felsorolás szerűen. (Ha részletesebben érdekel az alapvető, huszonnyolc hitpontjuk, kattints ide.)

• Hiszik, hogy a mostani földi történelem vége Jézus Krisztus második eljövetele, adventje lesz. 
• Úgy hiszik, hogy a mozgalmuk Istentől való, különleges üzenettel. Amitől nem superman-ek, csak hatalmas felelősséggel bírnak a világ felé, amelyben élnek. Csak a terminológia miatt: a különleges üzenet a hármas angyali üzenet a Jelenések könyvének 12. fejezetéből (6–12). 
• Hangsúlyozzák Isten törvényének, a Tízparancsolat egészének a biblikus jelentőségét. Igen, a szombat mint pihenőnap különös jelentőséggel, mintegy isteni pecsét jelleggel bír. (Írom ezt szombat hajnalban, az Emerson, Lake and Palmer 40th Anniversary Reunion Concert-jét hallgatva és alkalmanként bele-bele nézve...) 
• Különös jelentőséget kapnak náluk a próféciák, amelyeket historikus szempontból, vagyis a történelemben megvalósulva magyaráznak. A történelemszemléletüket meghatározza Ellen G. White egy első alkalommal Loveland’s Grove-i összejövetelen (Ohio állam, 1848. márciusában).kapott látomásán alapult. A lényege, hogy az emberi történelem nem más mint Krisztus és Sátán között folyó gigantikus küzdelem az emberek lelkéért. A római egyház különösen nagy, negatív szerepet kap majd a küzdelem vége felé. 
• Mert az embert holosztikusan szemlélik, nagy hangsúlyt fektetnek az egészséges életmódra.
  • Bár vannak árnyalatok közöttük, de disznóhúst nem fogyasztanak (vannak, akik másfajtát igen, de sokan közülük vegetáriánusok és vegánok), nem isznak alkoholt és nem dohányoznak. 
  • Nagy hangsúlyt fektetnek a mozgásra, a napfényre, a természetre. 
• Úgy tartják, hogy az ember antropológiai szempontból is egész, nincsen halhatatlan összetevője, így nincsen halhatatlan lelke sem. Halhatatlanságot majd  a feltámadás után nyer. 
  • A halál egyfajta alvás, amiből van ébredés.
  • A halottaknak semmi részük nincsen már az életből, nem tudnak semmiről, semmilyen formában nem lehet velük kommunikálni.
  • A pokol nem az örök szenvedés helye, hanem a végső, teljes pusztulásé

Nos, ez a könyv az utolsó pontról. Hosszan, szélesen, alaposan, meggyőzőn. 

Nem mondom, hogy könnyű olvasmány. De azt sem, hogy nehéz. Azoknak, akik semennyire sem ismerik a Bibliát, nos nekik nehéz. Már csak a rövidétesek között eligazodni is. De egyébként Bacchiocchi nem ír lilán, a gondolatmenete  világos és simán követhető. Nem használ csak beavatottak számára érthető terminológiát, de mondom, a biblai fogalmak ismerete kicsit sem jelet hátrányt az érvei, mondanivalója megértéséhez. 

No, gyerünk, lássuk, miről van szó!

Harry Anderson: A terremtés napja No. 1.

Az emberi antropológia dualisztikus szemlélete

manapság mindent áthat. Mondhatni, szinte mindenkinek tök természetes, hogy ilyenje van az embernek. Tudniillik van neki egy többé mint kevésbé vacak, halandó teste, meg van egy halhatatlan lelke.

A lelke a test elmúlása után tudattal bír, kommunikálni képes, önálló entitás, amely beleszólhat a fizikai testben élők életébe. Ez a lélek anyagtalan, független a fizikai test korlátjaitól. De beszélni azt mégis tud. Meg gondolkodni. Kísérteni, meg láncot csörgetni. Asztalt táncoltatni. Ugyan az elképzelés a görög filozófia óta ismeretes, és sajnálatosan a kereszténység is ezt nyomta majd' kétezer éven át, de teljes mellszélességgel a 19. század spiritiszta „felismerései” által izmosodott meg, és terjed el a 20. században a New Age sokszínű marhaságai által. 

A halhatatlan lélek aztán még új testben is meg tud születni, és ilyen-olyan módszerekkel ki is lehet belőle csalni az előző életeinek az emlékeit. 

A legvadabb keresztény verziókban még közbe is tud járni Istennél a még a Földön maradtakért. Mi több, akár társmegváltóvá is válhat. (Csak rázom a fejemet a logika kifordulása láttán: a megváltásra szoruló teremtmény közbenjár annál, aki maga a mindenható szeretet? És segít a Mindenható kegyelemnek véghez vinni a megváltás tervét, munkáját? Ez komoly? Mert az nem ér rá, figyelmetlen, ügyetlen vagy lusta? Vagy mi? Hát mi a blaszfémia, ha nem ez?) 

Harry Anderson: A terremtés napja No. 4.

A vallásos dualizmus azt feltételezi, hogy az ember a halála után elfoglalja a földi élete értékének megfelelő transzcendentális helyet: vagy a Mennybe jut, vagy a Pokolba. Netán egy közbülső várakozóhelyre, mielőtt bármelyik végletbe becsekkolhatna. Aham, ez a purgatórium. 

A dualista antropológia, ahogy mondtam, a görög filozófiából, elsősorban Platóntól és Arisztotelésztől származik. Vagyis nem a Bibliából, nem a zsidó gondolkodásmódból és nem a kereszténységből. Viszont cserébe nagyjából minden spiritiszta, okkult frinc-francnak az alapja. Ami hol nevetséges, hol rémisztő. Spiritiszta szeánsz a Bibliában is van: óv is tőle a Könyvek Könyve, bár nem fejti ki, hogy ezekben az esetekben van kommunikáció, csak éppen nem az elhaltakkal, hanem csak az őket megszemélyesítő hatalommal. 

S akkor a kérdést még meg sem komplikáltam Raymond Moody-val és Elisabeth Kübler-Ross-al, a legnevesebb halálkutatókkal. Az utóbbi egyik könyvének a címe: A halál mint ragyogó kezdet. Örvendezz hát, ha meghal valaki neked kedves! (Ez cinizmus volt!) 

El sem kezdem sorolni, hová mindenhová beette már magát ez a szemlélet. Lehet, egyszerűbb lenne azt sorra venni, hová nem. Hát például az adventista teológiába nem. (Az igazság megkívánja, hogy hozzátegyem: az Őrtorony Társaság is tartja a harcállását.) 

De mert a kultúrát annyira átitta már ennek a szemléletnek valamilyen verziója, voltaképpen egyikünk sem mentes a hatása alól. Csak a jelentőségét nem ugyanúgy látjuk. Igen súlyos következményei vannak. Legelső sorban az, hogy gyakorlatilag jelentéktelenné, fölöslegessé teszi Jézus kereszthalálát. 

Az alapállás

az, hogy a Biblia igaz. Van Isten, van Fia, van bűn, van kárhozat, van üdvösség, mert van megváltás. Tehát megváltó is van. A biblia sztorik igazak, a szöveg ihletett. Metafizikus kérdésekben tehát alapvető viszonyítási pont a Biblia. Innen nézve az antropológia metafizikai kérdés. Ugyanis, ha Isten teremtett bennünket, nála ki tudja jobban, miképpen áll össze az ember nevű bűvös kocka,? Meg a sorsa. Nemigaz? 

Vagyis Bacchiocchi túl sokat nem vacakol ezzel a kérdéssel. Mármint, hogy a Biblia igaz-e vagy sem. Az alapállásból indul ki. Még az értelmezés alapelveivel sem bíbelődik. 

S mondom, Bacchiocchi ezzel nem bajmolódik. Messzire vezetne, így soha jutna el a lényegi mondanivalóig. 

A lényeg: ha nem akarunk hinni a Bibliának, nyugodtan maradhatunk a dualisztikus antropológia mellett a holosztikus szemlélet helyett. A nyugodtan-t úgy gondolom, hogy semmi sem akadályoz meg benne. Mi több, ezer megerősítést kapunk úgy mindenfelől. 

Salvador Dali: Szent Keresztről nevezett Jézus Krisztus

Manapság az a hülye, aki azt mondja nem halhatatlan a lelkünk. 

Bacchiocchi meg az adventista teológia (jó, igen, az Őrtoronyé is)  azt mondja, nem az. Oké, van néhány fehér holló protestáns teológus is, Bacchiocchi meg nem rest böcsületesen meg is említenii őket. Ámde fittyfenét halhatatlan a lékünk! Ha az lenne, semmivé lenne a megváltás művének a koherenciája. 

Egyébként ez szerintem csuda jó hír! Mármint nem az, hogy összeomlik a koherencia, hanem az, hogy nincsen halhatatlan lelkünk. Majd elmondom, miért az. 

A biológia és a dualisztikus antropológia

Az embert Isten komplex lénynek teremtette: fizikai testbe, alkotó értelemmel ruházta fel és érzelmekkel cizellálta. Képessé tette a szeretetre, az egység, a szerelem megtapasztalására, a munkára, az etikai, erkölcsi morális döntésekre. Akár arra is, hogy Isten ellen döntsön. Így egyben, bruttó ember az ember. Ha bármelyik alkatrész gallyra megy, akkor nincsen ember. Pont. 

Ahogyan gondolkodunk, úgy élünk. Ahogyan élünk, az visszahat a gondolkodásunkra. Gondolkodni az agyunkkal gondolkodunk. Az agyunk matéria. Ami valahogy, valamitől működik. (Oké, nem mindenkinél, van akinek csak a motorikus funkciók irányítására szolgál, legalább ne az asztalra sz...jon, de nem a logika, a gondolkodás , a mérlegelések és a döntések székhelye. De most tegyünk úgy, mintha minden ember képes lenne erre. Ha már az kétségtelen, hogy Jézus mindannyiunkat megváltott.) 

Szóval van itt hetven kilencven kiló matéria, ami egyszer csak életre kel, mozog, gondolkodik (legyünk nagyvonalúak!), tud dönteni Isten ellen is, meg ember ellen is. Be tudja gombolni az ingét, összekapcsolni a melltartója pántját, felhúzni a sliccét, lehúzni a vécét maga után, atomerőművet tervez, tele festi évszázadok gyönyörködtetésére a sixtus-i kápona plafonját, odarakja a Guernrca-t, a Magányos cédrust és az Ecce homo-t, megkomponálja a D-moll toccata és fúgát, a Négy évszak-pt, az Örömódát, az Eleanor Rigby-t, a Bohemian RHapsody-t, a Wish You Were Here-t és az Awaken-t, megírja a Száz év magányt, a Marsbéli krónikákat és a Latroknak is játszott című tetralógiát. Kitalálja, hogyan lehet kicserélni egy ember szívét és kutatókat küld az űrbe. Igaz, közben megleli annak is a többféle módját, hogyan pusztítsa el leghatékonyabban önmagát, hogyan tartsa kézben és sakkban önös érdekei miatt az egész világot. 

S mindezt a gondolkodásával éri el. Az agyán keresztül. Amit a mai napig nem értenek még a kutatók sem. Ha a szemet, a májat nem értik, hogyan értenék az agyat? A szem Debrecen, Miskolc, Szeged, az agy New York, London, Los Angeles. (Az arányok valósak, nem én számolgattam, hanem az MI-t kértem meg, hogy arányítsa össze a szem és az egy hozzávetőleges sejt-darabszámát egy ismert külföldi és egy magyar várossal.) 

Aztán ugyanaz az ember, akí fest, ír, zenét komponál, orvosol, űrbe megy, bombát készít és háttérhatalmat hoz létre a világ irányítására, megszűnik élni. Kimegy belőle a szufla. Nem lát, nem hall, nem beszél, nem gondolkodik. Ott a matériája, de mit sem tud, mit sem csinál már. Az agysejtek hamarosan felbomlanak. Velük együtt a személyiség is  Annak minden együtthatójával, következményével. Onnantól nincsen ember. Csak anyag van. 

Ezt mondja a biológia. 

Meg a bibliai antropológia. 

Meg Sanuel Bacchiocchi az utóbbi nyomán, annak igazságát fejtegetve. 

Isten, ember, élet, halál, halhatatlanság, feltámadás, evangélium, kakoangélium*

És most töprengek, hogyan lehetne összefoglalni Bacchiocchi könyvének a tartalmát... Mert részletesen végig tekinteni az érveit, indokait, a bibliai összefüggéseket, hát az irgalmatlanul hosszú lenne. Szerintem nem is érdekelne annyira téged. 

Gondoltam, felteszem a Molyra a könyv tartalomjegyzékét. Nem teszem. Nyolc oldal a tartalomjegyzék. Mondjuk ebből is látszik, hogy Bacchiocchi rendszeres ember. Volt.  De nagyon az volt. 

[Mély levegő, mert most bizonytalan vagyok, hogyan lépjek tovább... Aham, figyelj csak!]

Bacchiocchi azt mondja, és úgy is van, a Biblia holisztikusan mutatja be és szemléli az embert. Egyben, mindenestül nézi. A test, a gondolkodás, az érzelmek kölcsönösen hatnak egymásra, egyik nincsen a másik nélkül. A bibliai szóhasználatban mindig minden a teljes emberre vonatkozik. De soha, semmiféle része nem halhatatlan. Az embernek nincsen, nem is volt feltétel nélkül halhatatlan összetevője. 

A könyv címe gyakorlatilag lefedi a teljes tartalmat. Bacchiocchi azt mondja, vagy-vagy. Vagy van halhatatlan részünk, vagy lesz feltámadás. A kettő kizárja, értelmetlenné teszi egymást. Ha van halhatatlan összetevőnk, értelmetlen dolog a test feltámadása, feltámasztása. Márpedig a Biblia erőteljesen arra mutat rá, hogy a Jézus követőinek a legnagyobb reménysége az örök életre való feltámadás. Ami majd akkor következik be, amikor Jézus visszajön. Addig meg a nihil van a holtak számára. 

A halál ellenség. Ezt Pál apostol mondta. Aki az ellekezőjét állítja, az hazudik. Ugyanazt hazudja mint Sátán- Az Édenben éppen az volt az ő legnagyobb hazugsága, hogy tagadta a halál létét: „Bizony nem haltok meg.” (1Móz 3:4), mondta az első emberpárnak  Ha a halhatatlan lelkünk, akkor igaza van. De nem az. A halál létezik, meghalunk és amíg holtak vagyunk, addig semmit sem tudunk erről a világról.

Salvador Dali: Szent Biblia-sorozat

A halál majd Jézus adventjével veszíti el végleg a partit. 

Amikor első alkalommal találkoztam a speckó adventista tanításokkal, volt, amelyikkel elég sokáig küzdöttem, rágódtam rajtuk. Ilyen volt például a szombatról szóló tanítás, meg egyes próféciák értelmezése is. Meg Ellen White személye és munkája. (A stílusával, a dagályoságával, a hihetetlen bőbeszédűségével tizenhét év alatt sem barátkoztam meg, még akkor sem, miután a szolgálatának elméleti alapjait beláttam, és elfogadtam, hogy az volt a szerepe, ami. George R. Knight-nak van róla egy csudára kiegyensúlyozott sorozata, ami az elvi alapokat remekül rendbe teszi.) 

A lélek halhatatlanságának a kérdése, a halál állapota és a feltámadás ideje, mikéntje, na az tök logikus, és egyértelmű volt. Hát ja, nincsen semmiféle halál utáni öntudat, ha ilyesfélével találkozunk, az spiritizmus, Sátán csalása. A halottak meghalnak, öntudat nincsen, a test megy a földbe, az Istentől kapott életerő, ami a matériát élővé tette, az meg vissza Istenhez. Az öntudat, a gondolatok, érzelmek meg a levesbe. Legalábbis a feltámadásig. 

Bonus jó hír: nincsen pokol. Jelenleg nincsen. Nincsen időtlen időkig pokolban tartó szenvedés. Nem, akkor sincsen, ha jól esne, ha ez meg az oda kerülne. De nincsen és nem is lesz. Cserébe a halála után senki sem kerül fel Istenhez. A keresztények reménye a feltámadt test az újjáteremtett Földön. (Oké, tudom, persze, kivéve a gyevi bírót, meg Énok-ot, Illést és Mózest, meg egy maroknyi csoport, akik Jézus feltámadásakor támadtak fel. 

John McNAughton: Jelenések 19:11–13

Tettem egy próbát a ChatGPT nevű haverral. Lehidaltam. De egyébként ugyanez az egyértelműség fektetett engem is két vállra anno az adventista teológiával történt birkózásomkor. 

ÉN:

Van a Biblia szerint halhatatlan lelke az embernek?

ChatGPT:

Ez nagyon jó kérdés, mert sok felekezet és hagyomány másképp látja, de ha szigorúan a Biblia szövegére hagyatkozunk, akkor a kép nem olyan egyszerű.

1. Az ember halhatatlansága a Bibliában

• 1Timóteus 6:15–16: „...a boldog és egyetlen hatalmasság, a királyok Királya és az urak Ura, aki egyedül halhatatlan, és megközelíthetetlen világosságban lakozik...”
  → A Biblia kifejezetten azt mondja, hogy egyedül Isten halhatatlan.

• A Biblia sehol sem írja le, hogy az embernek veleszületett halhatatlan lelke lenne.

2. Az ember lényege a teremtéskor

• 1Mózes 2:7: „És formálta az Úr Isten az embert a föld porából, és lehelte az ő orrába az élet leheletét; így lett az ember élő lélekké (héberül: nefes).”
  → Tehát nem egy halhatatlan lélek került a testbe, hanem az ember maga élő lélekké lett.

3. A halál állapota

• Prédikátor 9:5: „Mert az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit sem tudnak...”

• Zsoltár 146:4: „Kimegy a szelleme, visszatér földjébe; azon a napon elvesznek gondolatai.”
  → A halál az Írás szerint tudattalan állapot, nem egy aktív lélek továbbélése.

4. Feltámadás – nem halhatatlan lélek, hanem új élet

• Az Újszövetség hangsúlyozza, hogy a reménység a feltámadásban van, nem pedig egy testtől független, örökké tudatos „lélekben”.

  • János 5:28–29: „...eljön az óra, amikor mindazok, akik a sírokban vannak, meghallják az ő szavát, és kijönnek...”

  • 1Korinthus 15: Pál részletesen kifejti, hogy a halandó test felöltözi a halhatatlanságot majd a feltámadáskor. 

Összegzés

📖 A Biblia alapján:

• Nem tanítja azt, hogy az embernek természeténél fogva halhatatlan lelke van.

• Isten az egyetlen halhatatlan.

• Az ember halandó, és a halál állapota a Biblia szerint öntudatlan.

• A keresztény reménység a feltámadás, amikor Isten újra életet ad.

Vagyis ebben a kérdésben a ChatGPT MI-je adventista. :-D 

Megkérdezte, készítsen-e egy táblázatot arról, mit gondolnak a különböző felekezetek erről a kérdésről. Mondtam neki, hogy nosza hát! Megcsinálta. 

A halhatatlan lélek kérdése:
a Biblia álláspontja és a felekezeti nézőpontok

Persze, hogy nem verseny ez! Szó sincsen ilyesmiről. De azért a táblázat végeredménye nem tűnik túl bonyolultnak. 

Egyébként folytattuk a beszélgetésünket. 

ChatGPT:

Szeretnéd, hogy készítsek mellé egy idővonalat is, hogyan alakult ki a „halhatatlan lélek” tanítása a kereszténység történetében (zsidó Biblia → görög filozófia → óegyház → középkor → reformáció → újabb mozgalmak)?

ÉN:

Hű, ez izgalmas!

CHATGPT:

Örülök, hogy tetszik! 🙌 Akkor jöjjön az idővonal a „halhatatlan lélek” tanításának kialakulásáról, szépen kronológiában:

Idővonal:
a halhatatlan lélek tanításának útja

1. Ószövetségi zsidó gondolkodás (i. e. 1500–400)

• Héber Biblia (Tanakh): az ember halandó, „porból lett és porrá lesz”.

• A nefes = „lélek” egyszerűen élő személyt / életet jelent, nem halhatatlan entitást.

• Halál után: Seol – árnyékvilág, öntudatlan „alvás”, nem tudatos létezés (Préd 9:5; Zsolt 6:6).

2. Görög filozófia hatása (i. e. 5–4. század)

• Platón és más görög filozófusok szerint a lélek halhatatlan, a test „börtön”, amelyből a halál kiszabadítja.

• Ez a gondolat bekerült a hellenista világ szellemi légkörébe, amelyben a késői zsidóság és a korai kereszténység élt.

3. Késői zsidóság – intertestamentális irodalom (i. e. 2. sz. – i. sz. 1. sz.)

• Apokrif és deuterokanonikus könyvekben (pl. Bölcsesség könyve) már megjelenik a halhatatlan lélek eszméje.

• A farizeusok hangsúlyozták a feltámadást, de néhány zsidó irányzat (pl. alexandriai zsidóság, Philón) már keverte a platonikus gondolatokat.

4. Újszövetség (i. sz. 1. sz.)

• Jézus és az apostolok tanítása: a halál alvás (János 11:11–14; 1Thessz 4:13–14).

• Az örök élet ígérete a feltámadáskor valósul meg (János 5:28–29; 1Kor 15).

• Sehol nem található kifejezés, hogy az embernek „halhatatlan lelke” lenne.

5. Korai egyházatyák (i. sz. 2–4. sz.)

• Keleti atyák (pl. Ireneus, Tertullianus): vegyes kép, de Tertullianus erősen képviseli a lélek halhatatlanságát.

• Alexandriai egyház (Órigenész): Platón hatása erős → lélek előlétezése, halhatatlansága.

• A zsidó-bibliai szemlélet lassan háttérbe szorult, a hellenisztikus filozófia átitatta a teológiát.

6. Szent Ágoston (i. sz. 4–5. sz.)

• Platónt és az újszövetségi gondolatokat ötvözve meghonosítja a halhatatlan lélek keresztény tanítását.

• Ettől kezdve a nyugati egyház teológiájában alapdogmává válik.

7. Középkor (i. sz. 5–15. sz.)

• Katolikus egyház tanítása megszilárdul: a lélek halhatatlan, halál után azonnali ítélet.

• Skolasztika (Aquinói Tamás): filozófiailag kidolgozza az „örök lélek” tanát Arisztotelész alapján.

8. Reformáció (i. sz. 16. sz.)

• Luther: néha „lélekalvást” említ (halál = tudattalan állapot), de a fő protestáns irányzatok átvették a halhatatlan lélek hagyományát.

• Kálvin: hangsúlyozza a lélek tudatos továbbélését halál után.

• A reformátori hagyomány így többségében nem szakított az egyházi dogmával.

9. Újabb mozgalmak (19–20. sz.)

• Adventizmus (19. sz.): visszatérés a bibliai „lélekalvás” tanításához, halhatatlanság csak a feltámadáskor.

• Jehova Tanúi: hasonlóképpen, nincs halhatatlan lélek, csak Isten ad újra életet.

• Modern teológia: egyes protestáns gondolkodók újra felfedezik, hogy a halhatatlan lélek inkább hellenisztikus, nem bibliai eredetű.

Tök ugyanezt mondja Bacchiocchi is. A kérdés az, vajon csakugyan és egyértelműen ez szűrhető-e le a Bibliából és a történelemből vagy Samuel Bacchiocchi is MI (AI) volt? :-D

A könyv szerkezete

Mondjuk ezzel tudnék vitatkozni, csak semmi értelme. Mármint azzal, hogy célravezető-e az a szerkekezet, amit Bacchiocchi adott a könyvének. Tudniillik Bacchiocchi 

• az első részben sorra veszi az Ószövetségben használt lélek szavakat alkalmazásait. Ha nem is a teljesség igényével, de a legjellemzőbbeket áttekintve.
• Majd megteszi ugyanezt az Újszövetséggel is.
• S csak utána fejti ki a dualisztikus szemlélet mindent leuraló térhódítását és veszélyeit.
• Aztán elmondja, miképpen tekint a Biblia egésze az ember halálra öntudatlan (alvás).
• Majd következnek az ellenérvek ellenérvei. 
• Majd sorra veszi azokat az igehelyeket, amelyek látszólag nem azt mondják, amilyen következtetésekre eddig jutottunk.
• Egy fejezetben áttekintjük, a pokol szerencsére miért nem az a hely, mint aminek a mindennapokban tudjuk.
• Átnézzük, hogy akkor mi is fog történni, milyen sorrendben, miután Jézus visszajött. 

Vincent van Gogh: Csendélet Bibliával

Vagyis legnehezebb, legszárazabb, értelmezés szempontjából a legijesztőbb résszel kezd. S miközben leírtam ezt a mondatot, azon tűnődtem, ugyan kit érdekel manapság ez a kérdés annyira, hogy kétszáznegyven oldalt elolvasson miatta. Mármint azon adventistákon kívül, akik szeretnék megerősíteni azt, amit hisznek. Viszont akit érdekel, azt tutira érdekelni fogja a Biblia eredeti nyelveinek a szóhasználata is... Gondolom én. 

Ellenérvek, ellen-versek, és ellen-ellen-magyarázatok

Persze, hogy vannak a Bibliában olyan részek, amelyek úgy fest, ellene mondanak ennek az egységes képnek. Már csak azért is, mert a Biblia, amit olvasunk, fordítás. A fordításokban pedig ott van a fordító értelmezése is. Meg a nyelvek különbsége. De még ha mindettől eltekintünk, akkor is vannak olyan szakaszok, amelyek ellene mondanak az egésznek. 

Kezdő keresztény koromban egy később családjogi bíróvá lett fiatalember, Norbi azt mondta nekem, és genetikus adventistaként tudta miről beszél (genetikus adventista: visszamenőlegesen adventista volt a család), hogy először nézzem meg, a Biblia egésze mit mond, mit sugall egy kérdésről. S ha az egészet látom, utána próbáljam a problémás szakaszokat értelmezni. Vagyis ha a Biblia egésze azt mondja, hogy a halál ellenség, nincs halhatatlan lelkünk, a halál a személyiség teljes megsemmisülése, a személyiség csak a feltámadással áll majd helyre, addig kikapcs van, és egy igehely meg nem ezt, akkor továbbra is az egész igaz, és a problémásnak van valami egyéb feloldása. Ez fontos alapelv és gyakorlat lett a számomra a későbbiekben. 

De tény, ami való, vannak szakaszok a Bibliában, amelyek mintha nem azt mondanák, amit az egész mond. 

Bacchiocchi nem lacafacázik, hanem sorra veszi őket, és összefüggésbe helyezi az összeset.

Mutatok egy példát. Komolyan megkérdőjelezi a Biblia halálról szóló, itt fejtegetett üzenetét csak az az egy mondat is, amivel Jéus a kereszten a jobb latort (Campanile fantáziaterméke óta tudjuk, milyen kedves, jópofa fickó volt Kaleb) vigasztalta: „Bizony mondom néked ma velem leszel a paradicsomban!” (Direkt nem tettem vesszőt a mondatba, mert a vessző meghatározza az értelmezést. Mert figyelj csak: az eredeti szövegben nincsen ám központozás (interpunkció). S mi minden múlhat ezen a kis cafrang írásjelen! Figyelj csak! 

Vagyis írhatom így is: „Bizony mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban!” Vagyis mikor lesz Jézussal a paradicsomban a jobb lator (tudjuk, Kaleb)? Hát ma! 

De írhatom így is: „Bizony mondom néked ma, velem leszel a paradicsomban!” Vagyis: ma mondom, ígérem, én az Isten Fia, hogy amikor eljön az ideje, üdvözülni fogsz. Nyakatekert így a megfogalmazás, de figyelj, olvass már egy kis Szopokhlészt, Dante-t vagy Shakespeare-t, aztán beszélgessünk!

Egy szó mint tengernyi: Bacchiocchi követi Norbi barátom alapelvét, amikor leteszi az alapokat és az egészből alakítja ki a véleményét, majd ennek tudatában, ismeretében magyarázza az egésznek látszólag ellentmondó részeket. Semmit sem kikerülve, semmi elől sem megfutamodva, érzékenyen, logikusan. 

MI a pokol van? Tényleg nincsen Pokol? Hurrá!

Nem nincsen, hanem még nincsen. De akkor sem úgy lesz, hogy mindörökké lesz. Csak addig lesz, amíg van értelme, hogy legyen. 

Tekintsünk most el attól a kérdéstől, hogy ugyan ugyan hogyan lehetséges egy halhatatlan lelket fizikailag egy örökkévalóságon át kínozni! Mármint ha igaz, hogy halhatatlan lelkünk van, ami vagy az Úrhoz kerül a halálunk után, vagy le a Pokolba. 

Sokkal fontosabb kérdés, hogy azzal a ténnyel, hogy Isten a szeretet, ugyan mennyire egyeztethető össze bárkinek is a végtelenségig tartó kínzása? És ki kínozza azt akit kínoznak? 

A Biblia azt mondja, lesz Pokol, de a Pokol csak a büntetés végrehajtásának az idejére fog „üzemelni”. Hozzávetőlegesen mint egy gigantikus krematórium. De persze az sem garantált, hogy effektíve valóban arról lesz szó, hogy bárkinek is át kell élnie, milyen elevenen megsülni. 

A pokol lényege: azok, akik a lelkiismeretükkel szembefordulva szembe fordultak Istennel, nem akarnának egy örökkévalóságon át Vele élni, ezért nem bünteti őket az Isten önmagának a jelenlétével. De a bűn pusztításának sem akarna még egyszer teret adni, hagyni, biztosítani. Ezért lesz a történelemben egy reszetálás, egyfajta gyári visszaállítás. 

Salvador Dali: Corpus Hypercubus

Miért jó hír, amiről Bacchiocchi azt állítja, hogy a Biblia azt állítja?

Valahol fentebb azt mondtam, szerintem csuda jó hír, amit a Biblia a halottakról mond, és majd elmondom, miért mondom, hogy jó hír. 

Hát most mondom el. 

Azért jó hí, mert így nagyon tiszta a kép. Aki meghalt, az halott. Pont. Hatalmas szerencséjére semmit sem tud arról, mi történik azokkal a szeretteivel, akik itt maradtak utána a Földön. 

Roppant egyszerű eldönteni a mindenfajta spiritiszta jelenségekről, hogy micsodák is. Ha nincsenek bóklászó, élőket csesztető lelkek, akkor a spiritiszta jelenségek sem általuk és tőlük valók. Jó, az nem megnyugtató, hogy egzaltált, lelkileg cafrangolt emberek rossz srófra csavarodott pszichéje is művelhet csodákat, de a pakliban erősen benne van, hogy akár emberen túli jelenségek is lehetnek ezek. Nem véletlen, hogy az Ószövetségben Isten halálbüntetésre méltónak találta, aki ezzel a kérdéssel játszadozott. Mármint a halottak megidézésével. Mert, hogy ilyen nem a halottak jeleznek, jönnek vissza.  Oké, nem megnyugtató, hogy bármi is megjelenhet, de legalább azt tudhatjuk, hogy tuti nem az jön, akit várunk, ha ilyesmit macerálgatunk. Szóval csuda jó hír, hogy gondolkodás nélkül tudunk dönteni, mivel érdemes foglalkoznunk, és mivel nincsen indok, amiért érdemes lenne. 

Jó hír, hogy egy pillanatig sem kell Istent szadista felsőbb hatalomnak gondolnunk, aki jelenleg és majd egy örökkévalóságon át azon lesz, hogy amíg mi hávájozunk a Mennyben, ő addig kínozza azt, akit esetleg mi mindennél jobban szerettünk. Ugyan mennyire lehetne élvezetes számomra a Menny, ha közben meg bármikor láthatnám, hogy odalent Szerelmetesfeleségtársammal, a lányommal, a fiammal, az unokáimmal, Nagyival, Anyuval, Apuval (nem sorolom tovább, végtelen lenne) mi történik. Tudnék-e önfeledt lenni Isten jelenlétében, miközben tudom, mit csinál azokkal, akiket én szerettem? 

A helyzet az, hogy a legjobb hír, hogy van jó hír mindeneket illetőn.

Ámen! 

 Nathan Greene: Áldott remény

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 augusztusának a háromnegyede, István névnap után kettővel, ami a hét közepén volt. Így ezen a héten két péntek és két hétfő volt. :-D

Meg egy Mandoki Soulmates-koncert. Ahová végül nem mentünk, mert egész nap esett az eső. A YouTube-on élőben adták az egészet. És nagy részében akkor is esett. Itthon nem. És koncert után csuda gyorsan hazaértünk otthonról itthonra. :-D

Szerelemetesfeleségtársam húzta a száját, hogy nem megyünk, aztán meg nem győzött örülni, hogy este tízkor már nem kell utazgatni, sétálni, hanem csak elmegy fogat mosni, és mehet is csicsikálni. 

S lőn így... 

Amit két oldal után letettem. Majd még háromra felvettem. Aztán megint letettem. Aztán megint felvettem.

Aztán elolvastam. 

Nem mondhatom, hogy harmonikusan indult a kapcsolatunk... 

*

Haverom az MI ezt mondja a könyv címéről. 

KÉRDÉS

Ki mondta, mikor, miért: „Hajózni ​kell, élni nem kell”?

VÁLASZ

Ez egy klasszikus mondás, latin eredetű:

„Navigare necesse est, vivere non est necesse.” → magyarul: „Hajózni kell, élni nem kell.”

📜 Eredet:

• A forrás Plutarkhosz (Párhuzamos életrajzok, Pompeius életrajza).

• A történet szerint Kr. e. 56 körül Pompeius Magnus római hadvezér mondta katonáinak és hajósainak.

• Az volt a helyzet, hogy Pompeius gabonaszállítmánnyal akarta ellátni az éhínségtől szenvedő Rómát, de viharos időben kellett kihajózniuk Afrikából és Szardíniáról.

• A matrózok féltek, mire Pompeius azt mondta: „Hajózni szükséges, élni nem szükséges.” (Azaz a küldetés fontosabb, mint a saját életük.)

⚓ Utóélet:

• A mondás azóta szállóigévé vált, és gyakran idézik az elhivatottság, a kötelesség vagy a magasabb célok elsődlegessége kapcsán.

• A portugál felfedezők is mottóként használták (például a 14–15. századi hajózásoknál).

👉 Szeretnéd, hogy megmutassam pontosan Plutarkhosz szöveghelyét, ahonnan ez származik. 

Hát ez az alapállás.

A regény E1-es elbeszélésű, hm, hát végső soron igen, történet. Az elbeszélőjét Oktáv hívják. Hogy miért, titok. Ahogyan még egy-két név eredete is az. Oktáv polgárőr egy meg nem nevezett faluban, kisvárosban. Zárt közösségben, ahol mindenki ismer mindenkit. Oktávnak van felesége, de nem élnek együtt. A feleség maradt a közös házukban, a polgárőr meg gyakorlatilag átköltözött a polgárőrség telephelyére, egy ipari komplexum Oktáv által átalakított bunkerszerű építményébe. 

A képeket az MI készítette (ChatGPT, Ideogram, Copilot, Gemini).

Oktáv járja a falu utcáit a Suzukijával. Figyeli az bőrökbe, tollakba öltözött, íjászkodó osztrák nyugdíjasokat és a falu határában lakó toll- és mindengyűjtőket. Nincs kimondva, de ugyancsak esélyesen a c-típusú versenyzőkről van szó. 

És próbálja eltalálni pontosan mikor szólal meg a falu határában a percenként üvöltő hangágyú. (Hogy lehet azt kibírni?)

S aztán egy nap egy hulla fekszik a polgármester úr kocsijának a csomagtartójában. A kézfejei csuklóból hiányoznak. 

OKtáv nyomozni kezd. Nagyon jó kérdései vannak, igyekszik is párhuzamosan dolgozni a rendőrséggel. Ahogy a fejezetcímek nevezik Oktávot, a magáneb privát szimatolásba fog. Konkrét gyanúja van. 

*

Nevezzük nevén a dolgokat: Oktáv egy a munkáját messzemenőn túlértékelő, körülményes, rohadtul fárasztó, félművelt, a félműveltségét messzemenőn túlértékelő, a prioritások és jelentőségek között mérlegelni képtelen, a tevékenységeiben pepecselő balfax. Aki bármit csinál, mond vagy tesz, úgy gondolja, annak jelentése, mondanivalója, súlya van. Egek! De ezt úgy képzeld el, hogy a reggeli harmat felszívódása ugyanakkora súlyú mint egy hulla előbukkanása. 

Oktáv teljesen eltévedt a jelentések és jelentőségek útvesztőjében. Érzékeli a történéseket, csak éppen soha nem a megfelelő polcra teszi őket, és így soha nem lel rá a megfelelő összefüggésekre. 

Ráadásul mindezt nagyon cikornyás, hivatali nyelvre hajadzó stílusban teszi. Hááát... háromszázhat oldalon keresztül...Az alábbi idézetet úgy löktem ide, hogy random kinyitottam a könyvet, és ráböktem a szövegre. Bognár Péter a stílust illetőn tökéltesen konzekvens: ilyen az egész regény. Az idézetben nem a cselekmény vagy a mondanivaló a lényeg, hanem a stílus. 

Másnap, vagyis hétfőn a szokott időben, tehát hat óra előtt néhány perccel ébresztett belső órám. Feltettem a kávét, rendbe szedtem magam, és mint ilyenkor mindig, egy pillanatra a
feleségem jutott eszembe, hogy vajon mit csinálhat most, és hogy fölkelt-e már, vagy pedig csak most ébredezik. Mert azóta, hogy elváltak az útjaink, és nekem voltaképpen ez a bázis lett az otthonom,  azóta a saját időmhöz, amennyire csak a képzelet lehetővé teszi, és a jó ízlés megengedi, feleségem napjainak és óráinak és perceinek fonalát is hozzá-hozzásodrom, és amikor én kávét főzök, akkor elképzelem, hogy ő vajon kávézik-e még egyáltalán, és van, hogy összezavarodok, de van, hogy
kitisztulnak az érzéseim, és tudom, hogy jó nyomon járok, és kivételesen ő is túrós tésztát ebédel, mint én, és most ül le az asztalhoz. És ilyenkor beszélgetésbe elegyedek vele, és
megkérdezem, hogy hogy van, és hogy mit csinál mostanában, és hogy nem ázik-e be a kémény mellett a tető, mert ha beázik, akkor a bádog peremét kell feljebb hajtani, mivel azt a
bádogot még nem ilyen felhőszakadásokhoz tervezték, mint amilyenek egy idő óta szinte megszokottá váltak, és a bádogos, aki felrakta, és aki, mikor délben lejött a forró tetőről, mindennap megevett egy jól behűtött, tízkilós dinnyét, holott vékony ember volt, és aztán eldőlt, és aludt egy órát az
árnyékban, hogy végiggondolja a következő munkafolyamatot, az a bádogos álmában sem gondolta volna, hogy olyan rövid idő alatt ennyi víz is le tud esni, egyszóval mellékes dolgokat, csupa
apróságot hozok csak szóba, mert azt, ami történt, még egyetlenegyszer, még magamban se mertem felidézni, akkor se, ha tudtam, hogy úgyse hallja, amit gondolok, és valószínűleg már megebédelt, vagy majd csak ezután fog hozzákezdeni az ebédhez, ahogyan az se valószínű, hogy ő is túrós tésztát eszik, vagy hogy egyáltalán az eszébe jutok. 

Az előző nap vásárolt kenyér száraz volt, az ecetes hal pedig megerjedt a hűtőben, így hát a reggelimet nem a legjobb hangulatban költöttem el, és elhatároztam, hogy amint lehet,
visszatérek Lantos ötletére, és ha kivitelezhető, hozzálátunk a munkához, és a Kozák által fogott halakat a továbbiakban nem ecetesen fogjuk elrakni, hanem megépítjük a füstölőt, és aztán
kerítünk valahonnan néhány bükkfahasábot, és azokon a bükkfákon alaposan megfüstöljük a kárászokat, és ha sikerül a terv, akkor a szellőztetőberendezés fémráccsal védett kürtőjébe
akasztva fogjuk tárolni a készletet, hogy járjon körülötte a levegő. És nem sokkal ezután, vagyis hétfő reggel fél hét és háromnegyed hét között futott be telefonomra polgármester úr hívása, amely a nyomorúságos hangvételű, bár inkább csak nevetséges előadás után lejátszódott események és polgármester úr egyesületünk jövőbeni működésére vonatkozó fenyegetésének árnyékában engem természetesen váratlanul ért és meglepett. Egy pillanatra nem is igen tudtam mit felelni, mert egyszerre magam előtt láttam azt, aminek előző éjszaka véletlenül tanúja voltam, hogy polgármester úr a híd után lefékez és megáll, mintha nem tudná eldönteni, hogy mit tegyen, aztán mégiscsak
letér a műútra, és a velem ellentétes oldalon eltűnik a sötétségben, és baljós érzés kerített hatalmába. De mert polgármester úr azonnali segítséget kért tőlem, és a leghatározottabban és a lehető legegyszerűbb szavakkal felszólított rá, hogy ne habozzak, és ne gondolkozzak, és annak
ellenére, amit előző nap hirtelen felindulásában és talán elhamarkodottan mondott, késlekedés nélkül menjek hozzá, beültem az autóba, és a helyszínre siettem.

Ha megfigyelted, a párbeszédek, az egyszerű tőmondatok nem tengenek túl a szövegben. S amilyen az a részlet, olyan az egész. Igen, jól érted: nincsen párbeszéd a háromszázhat oldal egyikén sem. Vagy csak úgy, hogy x meg y ezt mondta, meg azt mondta. De Oktáv meséli el, mit mondott x meg y. 

Az első oldalakat olvasva bizarr volt az egész. Aztán nagyon megtetszett, és élvezettel ropogtattam Oktáv körülményességét. Aztán egy kicsit belefáradtam. De ennek más oka is volt, mert szerintem a szerzővel is ez lett. Majd mondom, mire gondolok. 

*

Oktávot tulajdonképpen elég hamar majdnem teljesen a szívembe zártam. Szeretni való totál balfax. Simán a  Scherer Péter által megformált alakok jutottak róla az eszembe. Amikor elképzeltem Oktávot, akkor nagyjából a művész úr külsejével, stílusával képzeltem el. Szerintem ezzel helyre is tettem benned, milyen Oktáv. 

Azaz nem. Mert azt még nem meséltem el, hogy van nekije műveltsége. Méghozzá klasszikus műveltsége vagyon neki! Keni vágja az ókori neveket, történeteket, neveket, eseményeket. Ami információkat bizonyos Plutarkhosz nevű, ókori író egyetlen, bár felettébb vaskos kötetéből meríti. Lásd az MI-nek a könyvcíméről mondott szavait a keretezett részben. És mindenkit a Plutarkhosztól vett történetekkel fáraszt. Ő maga látja, legalábbis látni véli az mindennapi és az ókori történések párhuzamait, de akiknek mondja, csak néznek rá, mint az a bizonyos bornyú a bizonyos új kapura. (Miért a régire nem néz? Ah, hagyjuk!) 

*

No, akkor a szerkezet. A regény háromnegyedéig semmi gond sincsen, a konzekvencia győzedelmeskedik. Van a történetben egy botrányt kavaró amatőr színházi előadás. A polgármester úr akad ki rá, mert meggyőződése, hogy az előadás őt figurázta ki. A történet háromnegyedéig nem tudjuk meg, mi is volt ez az előadás, miben is állt a kifigurázás. Aztán egyszerre tele leszünk ismerettel, mert Oktáv birtokába kerül az előadás szövege.

A dráma stílusbravúr.  Formailag hozza egy ókori dráma kliséit, de maga a szöveg maiul trágár, de nagyon, illetve tele van anakronizmussal. Huszonhat oldal. 

Az elejét furcsáltam,de élveztem, Aztán furcsáltam, de értetlenkedtem. Aztán furcsáttam és feleslegesnek tartva lapoztam. Majd a furcsálkodás miatt lapoztam és lapoztam a dráma végéig. Mert nem éreztem összefüggést Oktáv történetével. Mármint a drámának volt szerepe, Oktáv legalábbis látta, hogy van a gyilkosságokban, de a konkrét dráma szövegének az összefüggéseit én nem találtam meg, s ha van is, olyan kis érdektelen. 

Ahogyan egy másik szereplő Oktávot felmentő igazolása is, amit egy sajtpapírra firkált. Tizenhárom oldal a kihagyott vagy mintegy véletlenül összejött numerákról. Egy sajtpapírra... Hm, hogy mi franc van? És a tizenhárom oldalnak egyébként szintén semmi szerves köze nincsen a regény egészéhez. 

A dráma és a numerás firkálmány, mondom stílusbravúr. Na, ezt figyuzd, Oktáv hivatali prózája mellett még ilyeneket is séróból kilökök magamból-fajta. De úgy kilóg a szövegből, ahogy kivirít a tök a dinnyeföldön. (Ez lopás: Kaleb, a jó lator használta mindig a kifejezést Campanile muris regényében, A lator-ban. Ja, amiből a filmet is csinálták, aminek az egyik főszereplője az akkor csodálatos testű Edwige Fenech alakította.) 

Aztán szerencsére visszatérünk Oktáv fárasztó, körülményes, aprólékos polgárőr-prózázájához, és hamarosan megoldást is talál a két morbid gyilkosság. 

Az egészről Tímár Péter '98-as Zimmer feri című filmjének a hangulata ugrott be. Jó, meg a szintén Tímár Péteres Egészséges erotika is. 

Nehéz eldöntenem, mit olvastam tulajdonképpen, szépirodalmat, sajátságos krimit, paródiát, stílusbravúrt, játékot szavakkal és stílusokkal, fricskát vagy mit? Úgy döntöttem, áve, Nagy Sándor, csesszünk ki Gordiosz királlyal, hogy nem döntök, döntsön, aki akar. Meg aki tud. Elvégre sem esztéta, sem irodalmár nem vagyok, csak egy panelproli olvasó. Akinek végső soron tetszett a fárasztó pasi fárasztó beszámolója, mi is történt a településükön.

Arról nem beszélve, hogy Bognár Péter nem is író. Hanem költő. De a versekhez nsem értek.  Csak élvezem vagy sem, amit olvasok.  

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

 2025 augusztus vége, hétfő délután. Még mindig lent vagyok Gyula városában, pedig már két hete itthon vagyunk. Jelenleg ott tartunk, hogy nagyon patent lenne az utolsónak megnézett ingatlan, oda tudnának jönni a kölkeink tömkelegei is, ha jönni akarnak, és kényelmesen elférnének. De ahhoz, hogy képünkre és hasonlatosságunkra formázzuk a tereket, ezt az óbudai lakást is el kellene adni. Amitől nagyon fázok, Szerelmetesfeleségtársam meg csak kicsit, mert mi van, ha a gyulai lét mégsem nekünk való? EL tudjuk-e akkor adni, és ha igen, abból tudunk-e Óbudán másik kecót venni? Meg kétszer költözni... brrrr... egy házfelújítás után? Még brrrr-ebb! 

Tréfás volt... Amikor azon tűnődtem, miféle képet tehetnék be ebbe a bejegyzésbe, és eszembe jutott, hogy a fenét fogok én keresgélni, amikor van nekem egy többarcú haverom! Elsőnek a haver ChatGPT nevű arcát vettem elő. Hát, érdekes volt már a beszélgetésünk legeleje is. :-D

ÉN:
Készíts nekem a ma divatos polkorrektség ellen egy plakátot!

A ChatGPT ezt válaszolta:

Egy ilyen téma könnyen átcsúszhat támadó vagy kirekesztő irányba, ezért olyasmit tudok neked készíteni, ami kritizálja a túlzott politikai korrektséget, de nem céloz meg vagy sért konkrét csoportokat.

Javaslom, hogy a plakát inkább a szólásszabadság, az őszinte beszéd és a humor védelmére fókuszáljon, így egyszerre provokatív és vállalható lesz.

Például lehetne egy vizuál:

• Kép: Egy ember száján hatalmas ragtapasz, rajta a felirat: „Ne bánts meg senkit!”

• Szlogen: „A túl sok óvatosság megöli a párbeszédet.”

• Kisebb szöveg: „Szólásszabadság nélkül nincs valódi szabadság.”

Ha szeretnéd, el tudom készíteni neked ennek a látványos grafikai változatát is, modern plakát stílusban.
Megmondod, hogy fotós realisztikus vagy rajzos / illusztrált stílusban szeretnéd?

Vagyis úgy készített nekem plakáttervet, hogy maga is félt attól, nehogy megbántson valakit, valamely csoportot. Következzen tehát a tematizált lista4 

*

   POLKORREKTELEN   

Azaz azok a könyvek, amelyek nagy keresztmetszetében tekintik át a liberalizmust, neoliberalizmust, vagy egy-egy nagyobb témakörét. (Eltűnődtem, hogy az in- vagy az unpolkorrekt a helyes? A ChatGPT-től megtudtam, hogy mindkettő, de az in- a latin eredetű szavakhoz, az un- az angol és német eredetű szavakhoz illesztendő. A magyar szavakhoz egyik sem, ott a szóvégi -talan, -telen a helyes. Vagyis a polkorrekt esetében semmi se jó, mert egyrészt latin is, meg angol is, de ebben a formában meg magyar.)

Bradley Campbell – Jason Manning: Az áldozatkultúra sikertörténete
Jean Sévillia: Történelmileg ​inkorrekt
Pascal Bruckner: Csaknem tökéletes bűnös (A fehér bűnbak megteremtése)
Pascal Bruckner: Képzelt rasszizmus
Schmidt Mária: Politikailag inkorrekt (Esszék diktatúráról és demokráciáról)
Jonah Goldberg: Liberálfasizmus
Patrick J. Deneen: A liberalizmus kudarca
Nagy Ervin: A ​liberalizmus illúziói
Nagy Ervin: Omladozó téveszmék
Mészáros G. László: Neoliberalizmus a közellenség
Ryszard Legutko: A ​közönséges ember diadala
Paul B. Coleman: Cenzúrázva
Jean-Louis Harouel: Emberi jogok a nép ellen
Andy Ngo: Kendőzetlenül – Az Antifa radikális terve a demokrácia elpusztítására
Titania MacGrath: Woke

Az összes most használt MI-nek tömören adtam meg a feladatot: 
„Készíts nekem a ma divatos polkorrektség ellen egy plakátot!”
A Gemini egyéb kreálmányai. Első körben angolul próbálkozott. Aztán magyarul, de tényleg csak próbálkozott.
Viszont határozottan kreatív volt. Igaz, kérdezni semmit nem kérdezett, kiadtam az utasítást, és uzsgyi máris alkotott. 

  MIGRÁCIÓ    

Oriana Fallaci: Harag-trilógia 1. – A harag és a büszkeség
Oriana Fallaci: Harag-trilógia 2. – Az értelem ereje
Oriana Fallaci: Harag-trilógia 3. – Az utolsó interjú
Pokol Béla Európa végnapjai
Udo Ulfkotte: A menekültipar
Paweł Lisicki: A ​dzsihád és a Nyugat öngyilkossága

A ChatGPT kérdezett és ajánlatokat is tett, hogy merrefelé indulna el. Az első  plakát tiográfiája remek volt, de kértem, hogy egyetlen szót módosítson. Ezután a tipográfiai elemek elhelyezése már nem volt plakátszerű. A rajzos változaton sem. 

  LMBTQXYVZZs  

Ryan T. Anderson: Harryből ​Sally – Válasz a „transznemű pillanatra”
Helen Joyce: Transzneműek
Birgit Keller: Genderkomédia
Szilvay Gergely: A melegházasságról 
Szőnyi Szilárd: Föltámadott a gender 
Gabriele Kuby: Globális szexuális forradalom 
Dougla Murray: A tömegek tébolya 
Douglas Murray: Háború a Nyugat ellen 
Lucian Boia: A Nyugat hanyatlása
Földi László: Háború
Paweł Lisicki: Szodoma ​birodalma és szövetségesei

A Grok-tól vártam a legtöbbet. Ehhez képest... Hozzám se szólt, nekifogott a plakátnak, majd kidobott két fotót. Az egyiken egy ötvenes fehér férfi fejével... Nem tudom, ez mennyiben szól a polkorrektség ellen, így önmagában. A másik fotót még csak-csak értem, de ember legyen a talpán, aki kapásból arra asszociál belőle, hogy a ma legnagyobb ellensége a fehér, keresztény férfi. Kértem, hogy plakátosítsa a képeket, erre, nem tudom más szóval mondani, rábaszarintott átabotában, ahogy esik, úgy puffan, egy-egy feliratot. Felejtsük el a Grok plakátkészítő képességét! 

  MÉDIA   

Kenyeres Attila Zoltán: A médiamanipuláció boszorkánykonyhája
Bakos Zoltán: Szemben a társadalommal (Hogyan alakítja át a demokráciát a liberális médiaterror?)
Bernard Goldberg: Médiahazugságok (A CBS veterán riportere leleplezi, hogyan torzítják el a híreket)
Bayer Zsolt – Szakács Árpád: A kultúra diktatúrája 

A Microsoft Copilot-ja pozitív csalódást okozott. Kommunikált: ajánlott három stílust is, kérdezett, próbálkozott. 

  DEMOKRÁCIA  

David Van Reybrouck: A választások ellen
Frank Karsten – Karel Beckman: Túl ​a demokrácián
Ryszard Legutko: A ​demokrácia csúfsága

Ezek még mindig a Copilot képei. A szájtapaszos pasit már én kértem, mert túl vidám volt a másik két verziós,

KERESZTÉNYSÉG

Rodney Stark: Hamis ​tanúk
Szilvay Gergely: Káoszból ​kozmosz: reakciós gondolatok
Manfred Lütz: A ​botrányok botránya (A kereszténység titkos története)
Paweł Lisicki: Szodoma ​birodalma és szövetségesei

És még ezek is a Copilot alkotásai

  HOLOKAUSZT,  ZSIDÓSÁG   

Norman G. Finkelstein: A ​holokauszt-ipar 
Richard E. Harwood: A hatmilliós zsidó mítosz nyomában
Jerôme és Jean Tharaud: Zsidó uralom Magyarországon
Barlay Ö. Szabolcs: Hitvédelem és hazaszeretet avagy antiszemita volt-e Prohászka?
Rácz András: Torkig vagyok a holokauszttal!
David Duke: Ébredésem – Faj és valóság
Marschalkó Lajos: Országhódítók – Az emancipációtól Rákosi Mátyásig
David Duke: A zsidó szupremácizmus
Germar Rudolf: A felboncolt holocaust
Ladányi Attila: A Holokauszt-mítosz mint a libárlnáci diktatúra alapja
Paweł Lisicki: Vér tapad a kezünkhöz? (A holokausztvallás és az európai identitás

* * *

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 augusztus, fizetésnap után egy nappal. De csak azért, mert vasárnapra esik 10-e, az holnap van, így előbb jött meg az átutalás. 

*

A Mandrake Moon vezetője, a Moonhead Fest szervezője, Saxon Dave megkeresett, hogy akkor meg tudnánk-e csinálni az interjút az októberi fesztiválról? Mondtam, hogy persze, meg, mikor és hol és hogyan? Mondtam, hogy hol lakom, merre dolgozom, mire Dave kiháromszögelte számomra földrajzilag Budapestet. De maradtunk abban, amit ajánlott, mert ilyen kis rugalmas vagyok.. Interjút csinálok egy zenekarvezetővel, fesztiválszervezőkkel. Én. És nincs bennem félelem, nincsen bennem távolságtartás, enyémnek érzem a feladatot. Sörözés közben beszélgetni a zenéről.... Maraggyá' má'!

Szóval van egy állandó beszélgetőpartnerem. Ő Vitathatatlan nevű blog tulajdonosa, írója, mindenese. Jobboldali, katolikus ember, a neoliberalizmus kérlelhetetlen ellensége. Kérlelhetetlen,  konzervatív, tradicionális katolikus. Úgy vallja, hogy aki nem katolikus, az tévelyeg. Pont. A protestantizmus bruttó felelős a liberalizmus mindent elsöprő győzelméért. Mivel a protestáns egyházak száma több tízezer, magától értetődik, hogy mind kuka. 

Kritikus azonban a saját egyházával szemben is. Sőt, még annak legfőbb vezetőjével, a mindenkori pápákkal szemben is. Azt mondja, a II. Vatikáni Zsinat óta, amely megváltoztatta az egyháza liturgiáját, még a Szentszék is tévelyeg.

Vitathatatlan számára létezik a szent háború. Nem az ölés tiltott, mondja, hanem az önző érdekből elkövetett gyilkosság. Kánaán elfoglalásakor, Józsué idejében, amikor a zsidók isteni parancsra irtották ki a nekik ígért föld lakóit nem gyilkoltak, hanem Isten parancsára öltek. A kiirtás indoka nem pusztán a földszerzés volt, mármint Isten szempontjából, hanem az, hogy azoknak a népeknek lejárt a kegyelmi ideje. A kiirtásuk a bűneik büntetése volt.

Vagyis ha egy hívő keresztény parancsot kap Istentől mások likvidálásra, és végrehajtja a parancsot, akkor az teljesen legitim történés. 

Amikor ezt a levelezésünkben olvastam, levegőt nem kaptam. Másodszor akkor nem, amikor ugyanezekkel Paweł Lisicki könyvében is így találtam. Bár kétségtelen, Lisicki árnyaltabban, fogyasztóbarátabban tálalta mindezt. 

Lehet kiakadni. Én megtettem. De közben jár az agyam veszettül. 

*

Paweł Lisicki-ről ezt találta nekem a ChatGPT: 

Paweł Lisicki (született 1966. szeptember 20-án, Varsóban) Lengyel újságíróról esszéíró, publicista és író.  Ismert sajtófigura, rendszeresen szerepel kulturális és politikai tartalmak kapcsán. Íróként és publicistaként főként keresztény, történelmi és aktuálpolitikai témákkal foglalkozik. 

Konzervatív, nemzetközpontú nézeteket képvisel, amelyek a műveiben és publicisztikáiban egyértelműen kidomborodnak. 

Jogot tanult a Varsói Egyetemen, majd karrierje a „Życie Warszawy”-nál kezdődött, ezt követően dolgozott a „Rzeczpospolita” nevű napilapnál, amelynek aztán 2006–2011 között a főszerkesztője is lett. 2013 óta alapítója és főszerkesztője a konzervatív hetilapnak, a „Do Rzeczy”-nek.

1998-ban megkapta az Andrzej Kijowski-díjat esszéiért (pl. Doskonałość i nędza), számos más díjjal, köztük a Józef Mackiewicz-díjjal is jutalmazták 

Lisicki számos esszét, filozófiai, teológiai és történelmi tárgyú könyvet írt. Néhány fontosabb műve:

• Kto zabił Jezusa? (Ki ölte meg Jézust?)Tajemnica Marii Magdaleny (Mária Magdolna titka)

• Czy Jezus jest Bogiem? (Jézus Isten?)

• Dżihad i samozagłada Zachodu (Dzsidád és Nyugat öngyilkossága)

• Krew na naszych rękach? (Vér tapad a kezünkön?) – a Holokauszt és a kollektív emlékezet kapcsán

*

A könyv címe talán nem mindenkinek egyértelmű. A Szodoma szó lehet zavaró benne.

Szodoma egy város volt az Ószövetségben. Szodomában lakott Lót és a családja. Egy napon két angyal látogatta meg, ember alakban. Lót jó vendéglátóként befogadta őket. Szodoma lakói azonban látták, hogy friss hús érkezett a városba, és körülvették Lót házát, hogy adja ki a vendégeit, had töltsék rajtuk a kedvüket. Lót felajánlotta helyettük a két lányát (WTF? Gondolj bele: „Ne ezekkel a pasikkal akarjatok kufircolni, ők a vendégeim, itt van a két vérszerinti gyerekem, inkább őket b...tok széjjel!” Igazi vendéglátó, le a kalappal! Csak családapának olyan izés...) A lányok szerencséjére a szodomaiaknak nem kellenek a lányok, ők friss pasihúsra éhesek. Az anyjuk szemit!

Az első képet a ChatGPT, a másik kettőt a Copilot készítette.
Amint az elsőnek kiejtettem a billentyűzetemen az „Isten büntetése” kifejezést, azonnal közölte, hogy na, ezt ő ugyan meg nem csinálja a belső szabályzói miatt. Ahogy Istent kihagytam a parancsból, megcsinálta. 

A város kéjvágytól remegő lakói megtámadják Lótot, de az angyalok megmentik őt, behúzzák a házba. A szodomaiakat pedig vaksággal verik meg: így nem találják az ajtót.

Az angyalok elmondják a Lót famíliának, hogy iszkiri kifelé Szodomából, mert igen komoly bünti következik a fajtalan népségre, de aztán vissza se nézzenek, semmiféle vágyakozást, sajnálatot sem érdemel meg eddigi otthonuk városa. Nem könnyű... Mégis csak ott laktak, oda kötötte őket minden. Utáltam katona lenni, de aztán mégis csak volt bennem valamiféle nosztalgia a laktanya iránt: egészen megrázott, amikor pár évtizeddel később láttam, hogy teljesen felszámolták. Pedig azon se volt egyáltalán semmi sajnálnivaló. Hát még Szodomán!

Lót felesége futás közben aztán mégis visszanéz. Hiába, nőből van, menekülő, kíváncsi katasztrófa-túrista. De ez rosszindulat részemről. Igazából arról volt szó, hogy a visszanézés a visszavágyás jelképe lett a történetben. A visszavágyás ebben az értelemben nem más, mint ragaszkodás a bűnökhöz. Lót felesége nem tudta elhagyni őket. Vagy egyet nem tudott elhagyni. Valami még Szodomához kötötte. Nem tudott Isten parancsára tovább futni kifelé belőle: mindörökre félúton maradt a bűne(i) és a szabadság között. Mert Szodoma végső sorsa a teljes pusztulás. 

Szodoma városának megjelenése a könyv címében természetesen szimbolikus. Az elfajzottságot, az Istentől való teljes elfordulást jelképezi. Tekintettel arra, hogy mennyi mindenről van szó benne, hogy mérlegre kerül Amerika, Európa, sőt és döntő részben Róma is, nem ad okot derűre.  Kerestem is az alcímben jelölt csipetnyi optimizmust, de csak azért találtam egyáltalán valamit, mert alapvetően optimista típus vagyok magam is. De rohadtul kellett keresnem. 

*

Lisicki ezen könyve nem egy lineárisan megírt megfigyelések, vélemények, összegzése, hanem különböző időkben megjelent publicisztikák tematizált gyűjteménye. Az egyes cikkek azonban meglepő logikai egységben vannak egymással.

A köteten belül három részre osztották a cikkeket. Az első rész a 

SZIVÁRVÁNYOS PAX AMERICANA

címet kapta. A cím magától adja a rész tartalmát: a liberális Biden-kormányzat LMBTQ-ideológiai elköteleződése és ennek gyakorlati következményei. (Már amennyiben a szenilis, magáról és a világról mind kevesebbet tudó öregúrról nevezhető el egyáltalán ez a kormányzati időszak... De végső soron mégis csak ő volt az Egyesült Államok beiktatott elnöke.) 

Íme, az első rész cikkjegyzéke. 

• Megfélemlíteni, megalázni, elpusztítani. Amerikai abortuszpártiak akcióban
• A katolikus tradicionalisták az FBI célkeresztjében
• Hogyan hódít az ideológia a titkosszolgálatoknál?
• Fogadás a Mar-a-Lagóban. Viganò érsek elítéli Donald Trumpot
• A kultúra, a vörösgárdisták és a gnózis
• A bolsevizmus kísértete az egyetemek felett
• A konzervatív klerikusok szivárványos árulása
• Peterson és Domenech esete
• Lassú víz partot mos. A bíróság által elismert első homoszexuálisok
• Démonszobrok New Yorkban. A szélsőbaloldal, az abortuszpártiak és a sátánisták szövetsége
• A halhatatlan gazdagok. A davosi tanácsadó nyílt lapjai
• A sátáni világkormány és A fenntartható fejlődés között
• Davos Elon Musktól Mateusz Morawieckiig
• Putyin rosszabb vagy a globalizmus? A lengyel és az amerikai konzervatívok közötti különbségről
• Nagy-Britannia vs. Szivárvány-Britannia
• A haladó szellem gyermekáldozatai szenvednek a csirkék, Az ukrajnai háború ártatlan áldozatai ehhez képest lényegtelenek

Nem, nem mutatom be az összes fejezet tartalmát. Ami adja magát, az adja, ami nem, hát sorry! Végtelen lenne a bejegyzésem, ha mindenről is akarnék beszélni, amit Lisicki szóba hozott. 

Ez a rész egyfajta light-os eszmetörténet is. Napi történéseken keresztül levezeti, hogyan lettek a 19. századi baloldali eszmékből gyilkos államformák, illetve azok bukása után miképpen alakult, tolták át az addigi, elnyomott kisebbség, a proletariátus védelmét képviseletét szexuális irányba, előbb a homoszexuálisak, mára meg mindenféle pszichés betegség, mi több, még a pedofília irányába is. Annyira, hogy a nemválasztás szabadságának a fennen hirdetett „szabadsága” örvén még a kiskorúak csonkítását (nem-átalakító műtétek) sem átalják emberi jognak hazudni, és büntetni a szülőket kiskorúak bántalmazásáért, ha olyan makacsok, hogy nem járulnak hozzá az agymosásból fakadó fiziológiai változtatásokhoz. 

Lisicki azt állítja, hogy a Biden kormányzás alatt Amerika teljesen elesett, de még Trump is kötött már kompromisszumokat. A katolikus egyházról nem is beszélve. Az EU-ra meg már csak legyinthetünk, teljesen reménytelen. 

Vagyis Szodomává lett a nyugati világ. 

A második rész címe: 

AZ EGYHÁZ SZODOMA BIRODALMÁNAK ÁRNYÉKÁBAN

Az egyház természetesen Róma, vagyis a Katolikus Egyház, a pápaság vezette keresztény felekezet. Lisicki nem szívbajos. Nem mismásol, nem beszél félre, nem mosdat. Még a pápákat sem. Gyakorlatilag azt mondja, amit Vitathatatlan: a II. Vatikáni Zsinat óta az addig élő hagyományt gyakorlatilag eltörölték, megváltoztatták a liturgiát, sőt, bár elvileg él, de a tradicionalista klerikusokat félreállítják. A pápák döbbenetes ökomenikus nyilatkozatokat, gesztusokat tesznek, hitehagyással felérő módon viszonyulnak az LMBTQ-mozgalomhoz. 

Szerintem ez az a rész, ami csak a keresztényeket, s leginkább a katolikusokat fogja érdekelni. Róma belső ügyének tűnik, amit Lisicki itt ír, de közben ne feledjük hogy bár fogyatkozóban van a keresztények száma, az elvilágiasodás hatása mindenhol érezhető, de Copilot barátunk azt állítja, hogy 

A legfrissebb vatikáni statisztikák szerint 2025-ben körülbelül 1,406 milliárd római katolikus él a Földön. Ez a szám a 2022 és 2023 közötti időszakban 1,15%-os növekedést mutatott, ami hasonló az előző évek növekedési üteméhez.

Területi megoszlás:

• Amerikai kontinens: A világ katolikusainak 47,8%-a itt él, különösen Brazíliában, ahol 182 millió katolikus található.

• Afrika: 20%-ot képvisel, és dinamikusan növekszik – például a Kongói Demokratikus Köztársaságban közel 55 millió katolikus él.

• Ázsia: A globális katolikus népesség kb. 11%-a itt található, főként a Fülöp-szigeteken és Indiában.

Magyarországon élő római katolikusok száma 2025-ben

A legfrissebb adatok szerint Magyarországon kb. 6,1 millió római katolikus él, ami az ország lakosságának 62%-át teszi ki. Ez az arány az egyik legmagasabb Közép-Európában, és bár a vallásgyakorlás mértéke csökkent az elmúlt évtizedekben, a katolikus identitás továbbra is jelentős kulturális és történelmi szerepet tölt be.

Európa katolikusai 2025-ben

Európa a világ katolikusainak 20,4%-át adja, ami kb. 287 millió főt jelent. Ez a kontinens a legkevésbé dinamikus növekedést mutatja: mindössze 0,2%-os növekedés történt az elmúlt két évben. Ennek oka részben a stagnáló népességnövekedés és a vallásgyakorlás csökkenése.

Katolikus arány néhány európai országban:

Ország	Katolikus arány (%)	Becsült katolikus népesség
Lengyelország	71,1%	27,1 millió
Olaszország	81,7%	50 millió
Spanyolország	70%	33 millió
Franciaország	60%	44 millió
Magyarország	62%	6,1 millió

Ezen megdöbbentem. Meggyőződésem volt, hogy a keresztény egyházak tagjainak a száma szerte e világon egye csökken. Ezek szerint tévedtem. Hurrá! 

Ez azt is jelenti, hogy mindaz, amit lengyel barátunk ebben a részben leír, tulajdonképpen egyre több embert érint. 

Ezt a részt sem magyarázom címről címre. Ugyancsak vaskos a könyv, és ez a leghosszabb része. Egy címjegyzéket azért mutatok, hátha felkelti az érdeklődésedet. 

• Három vallás otthona. Lendületben az Emberi Testvériség Felsőbb Bizottsága
• Ráismerne-e Krisztus az Egyházára? A szókimondó Viganò érsek
• Vád a síron túlról. Mérgező rémálom vagy a Lélek meglepetései?
• James Martin, az LMBTQ-lelkipásztor, isten munkatársa
• Marx és Marx A kommunizmus nem vész el, csak átalakul
• Az anglikán egyház mint az új őrület úttörője
• Oroszország hibái. XI. Pius prófétai hangja.
• A Szabadkőművesség és a Vatikán. A válság felelősei
• Olasz katolikus püspök a szabadkőműves ház átadóján
• Kanadai Canossa-járás, pápai kegyelemdöfés
• Bocsánatkérés Mexikótól is. Az új farizeusok virágkora
• A baloldali eszme azért sikeres, mert nem veszítette el az identitását
• Cremona és az istenkáromlás
• A katolikusok csak nyafizni képesek?
• Erőszakra buzdítás a katolikusok ellen
• A poznańi bíróság gyalázatos ítélete
• Inkább az oltáskönyv, mint a keresztlevél. A józanság vallása a Vatikánban..
• Lehet-e fertőző az Eucharisztia? Levél Lengyelország keleti feléből.
• Tíz éve történt. Hogyan emelte trónra Ferencet a Sankt Gallen-i maffia
• Vallás vagy ideológia? Bölcsesség az Onet-tól az új évre
• Kaczynski és Lukasenko, Sienkiewicz és Tokarczuk
• Új kotta. Hogyan küzdjünk a terjedő kór ellen?.
• Miért harcoltak a lengyelek Chocimnál?
• Igazságos háború 400 évvel később
• Nem az Antikrisztus, nem is a Harmadik Róma. Putyin igazságtalan háborúja.

Nem kell és nem is lehet Lisickivel mindenben egyetérteni. Ferenc pápa katolicizmusa ugye, nagyon sok esetben kiverte a biztit, mert az összkép szerint gyakorlatilag megkérdőjelezhető volt, Ferenc pápa katolikus-e egyáltalán. Lisicki számára ilyen nyilatkozat volt a pápa részéről, amikor azt találta mondani, hogy Máriának nincsen társmegváltó szerepe. Lisicki számára ez eretnekség, mert Mária, Jézus édesanyja a hagyományos katolikus dogmatika és a hagyomány szerint igenis társmegváltó.

A magam részéről azt gondoltam, végre egy józan pápai hang, így van, egyetlen Megváltónk van: Jézus Krisztus, Isten Fia. Ezzel szemben II. János Pál még egy enciklikája borítóján is meghajolt egy Mária-szobor előtt. (Segítek, mert manapság ez nem egyértelmű: a Tízparancsolat tiltja a szobrok imádatát, de még a tiszteletét is, a volt lengyel pápa ráadásul egy teremtmény szobra előtt hajolt meg.)

Amikor tehát vitázni támadt kedvem Lisickivel, az kizárólag teológiai nézeteink, a hitünk különbözőségéből fakadt. Egyéb kijelentéseivel eszembe sem jutott vitába szállni. 

A katolikus egyházról szóló második rész vaskos. Mondom, a könyv mintegy kétharmadát teszi ki. Nem tudom, eredetileg ki volt a célközönsége ezeknek az írásoknak. Ha nekem nem lett volna a közelmúltban előéletem Vutathatatlannal, tudod, a bloggerrel, akkor olvasás közben sok esetben csak néztem volna mint Rozi a moziban, hogy ugyan mifenéről gondolkodik Lisicki.

Ezt a képet nem akarta megcsinálni Copilot-Haver. Azt mondta, miért hangsúlyoznánk egy olyan provokatív jelképpel a különbséget mint a szivárvány-sál? Ő ezt nem tudja megcsinálni, beee... Mondtam neki, hogy ne legyen már ennyire óvatos, s hogy Ferenc pápa komoly szóbeli gesztusokat tett az LMBTQ emberek felé. Erre Copilot-Haver már nem mondott semmit, csak ezt a képet adta. Úgy látszik vagy besértődött, vagy meggyőztem, de ez utóbbit nem akarta elismerni. 

S egyébként azt még a mai napon nem tudom, mi is a különbség a régi és az új liturgia között (csak annyit tudnék kinyögni, hogy a régi latinul ment, az új a nemzeti nyelveken, és az hogy latinul ment, nem azt jelenti, hogy manapság a kutya sem értene belőle semmit, mert nem az egész ceremónia folyt latinul, csak a mise rész. Az igehirdetés etapot a közösség nyelvén mondta a pap. Ma meg mindent úgy mond. Ennyit értek a különbségből. 

Copilot barátunk ezt mondja: 

No, ezzel is okosabbak, tájékozottabbak vagyunk, te meg én! Csak azért taglaltam a különbséget, hogy valamelyest érezhető legyen, hogy komoly szakadás van római egyházban, és jelenleg a hagyományhoz ragaszkodók állnak vesztésre. 

Kérdés, egy nem katolikusnak mennyire érdekes mindez? Érdekes. Lehet... Érdekes lehet. Azért az, amiért egy pápaválasztás is az. A pápaság, tetszik, nem tetszik, a mai napig az egyik legérdekesebb, legfontosabb és legmeghatározóbb intézmény a világon, és a kereszténység legismertebb, legmarkánsabb egyháza. 

KINYILATKOZTATÁS ÉS ÉRTELEM, AVAGY HOL KERESSÜK A REMÉNYT?.

Vagy ez a rész nem volt annyira összeszedett mint az előzmények, vagy én fáradtam el, vagy amit itt olvastam, abban nem volt számomra sok újdonság, de a harmadik résszel elégedetlen voltam. Több írását csak átlapoztam. Pedig elvileg itt van a könyv főhangsúlya, mert itt van az üzenet. A többi csak a hibák feltárása. Amitől semmi sem lesz jobb, csak nagyobb a tisztánlátás. Ami nem kevés, de az életminőség nem tőle jobb és az üdvösség sem kerül közelebb. 

Amiről itt olvashatunk: 

 Így áttekintve is kicsit szedett-vedett a tematika. Nem érdektelen, csak turmix: a kritikáé és a reménységé. 

RÉSZEKBŐL EGÉSZ

Lisicki nem keveset állít a könyv címével és alcímével (Szodoma ​birodalma és szövetségesei (Vázlatok a nyugati civilizáció hanyatlásáról csipetnyi optimizmussal), hiszen a cikkgyűjteménye döntő része a saját egyházával a Római Katolikus Egyházzal foglalkozik. Aláhúzva, kiemelve, hogy az egyház maga is része Szodomának. 

Ennek ellenére Lisicki könyve, nem katolikusként is roppant érdekes volt a számomra. De könny nekem, mert ahogy mondtam, Vitathatatlan által volt némi előkészítő tanfolyamom. A tisztánlátást mindenesetre előmozdítja. 

Tegnap a Retró Rádió reggeli ébresztő showjában Bochkor Gáborék azzal játszottak, hogy kiről milyen benyomás alakult ki bennünk, és összevetettek ismert embereket, vajon melyikük a gonoszabb? Az egyik párosítás Teréz anya és Ferenc pápa volt. A fműsorvezető fiúk által állandóan szekírozott, gyakorlatilag permanensen lebutalibázott Anett nevű műsorvezető hölgy egyből rávágta, hogy ő olvasott valamit Teráz anyáról (nagy röhögés, „a Hihetetlen Magazinban, vagy hol?”, már ezt sem értettem, hiszen egy-egy sztárról ugyan honnan vennénk az infókat, ha elsősorban nem a bulvárból, vagy róluk szóló könyvekből?), hogy az általános céljai rendben voltak, de a mindennapokban sem könnyű, sem szeretetreméltó nem volt. Tehát Ferenc pápa a jobb ember. Mire Bochkor: de hát pápa volt, és micsoda bruszt megy a posztokért a Vatikánban, ezért meg aztán pláne... Hogy lenne már ő a jobb? Teréz anyáról én is olvastam, olyasfélét, amit Anett említett. Ferenc pápáról meg most olvastam ilyesféléket... A ki ajobb ember szkandert így el nem tudom dönteni. 

De a tét ennél sokkal magasabb, és Lisicki erre kísérel mg rámutatni. 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 augusztusának a fele. Másfél hete jöttünk haza a nyaraldából, de én még mindig csak testileg vagyok itt. Kivéve tegnap, amikor az összes unokámmal, a lányommal és a párjával, az unokáim apjával voltam. A két csimota mindig feltölt engem. Összességében csak heti pár órát töltünk együtt, általában szinte lusta vagyok menni hozzájuk, pedig a melódámtól fél utcányira laknak, visszatart a fáradtság, hogy csak este nyolc felé jutok haza, mostanában rohadt meleg van, de aztán Lili és Dani elmossák a nyávogásomat. 

Gyulán létünkkor letisztult a kép: oda kell költöznünk. Mert mikor, ha nem most? És vajon mikor lesz hozzá ideális minden körülmény? A fiamékkal nem fogunk sokkal kevesebbet találkozni. Megértettem, hogy Szerelmetesfeleségtársam édesanyját nem itt hagyjuk, hanem nem jön velünk. A nagyon kérdéses a lányomék voltak, az unokákkal. Mert az ő életükből azért jócskán kimaradok majd. Bár annyira szerves része most sem vagyok. S ahogy tegnap hazafelé fogalmaztam Szaminak (ő a lányom), amikor azt írta, hogy teljes mellszélességgel támogatja a gyulai megpattanásunkat, de ezek a délutánok hiányozni fognak nekik, hogy persze, de akkor kénytelenek leszünk majd napokat együtt tölteni. Amit mostanság nem teszünk meg. 

De a szívem akkor is szakad széjjelfelé. 

Anyu, Apu, szerelem, leukémia és a szeretők

Kétségtelen, hogy volt nekem is anyám. Nehezen tudnám letagadni. Különös tekintettel arra a szigorú tényre, hogy a hatvanas évek közepén születtem. Amikor is nagyon sok minden, ami ma természetes valóság, akkor még sci-finek számított. Például a leukémia gyógyításában is: bizonyos típusait ma már simán gyógyítani tudják, de legalábbis viszonylagos könnyedséggel szelídítik krónikus betegséggé. Hiába no, a technológia, a tudás egyre rövidebb időintervallumban ugrik hatalmasakat. 

Anyukámnak volt leukémiája. '74-ben, huszonhét évesen aztán jól bele is halt.

Ezen a színes, temetős képen a bal oldalon levő férfi az apukám. A jobb oldali a sógora, Apu nővérének a férje, aki Anyu és Apu esküvőjén is ott volt (lásd a lenti kép jobb szélét!). Az a testtartás, ahogy Apu a sír mellett állt, már egész életében a sajátja maradt. Mindörökre megtört. 

Anyukámnak nem csak leukémiája volt ám! Ennél sokkal gazdagabb volt az élete. Halála előtt nyolc évvel szeretője is volt. Igaz, ami való, nem a férje mellett, hanem a férje előtt. Egészen pontosan az, aki a férje előtt a szeretője volt nem sokkal később a férje lett. A szeretőből férjjé avanzsáló fiatalember az én apám volt. Más szeretője tudtommal nem volt Anyunak. Apu volt az első és egyben utolsó férfi is, aki ennyire közelről ismerte őt.

Hogy a szeretőség ne legyen túlságosan nyilvánvaló a nagyvilág számára, az esküvőjüket elég gyorsan megszervezték, Biztos, ami biztos, Anyu egy koszorúra emlékeztető csokrot a pocakja előtt tartott mindvégig, de egy jó megfigyelőnek már nyilvánvalóvá lehetett, hogy szerető volt, mielőtt feleség lett. Vagyis jómagam voltaképpen ott voltam az engem nemző szüleim esküvőjén. 

Apu ezen a képen még boldog. 

Azt nem tudom, Apunak volt-e valakije Anyu előtt. Meglehet. Azt azonban egészen bizonyos, hogy Anyu halála után lettek még női. Szeretői is, feleségei is. De boldog már soha nem volt. Lett.

Aztán ő negyvenhárom évesen halt meg. Gyakorlatilag az alkohol ölte meg: egy zuglói panel lépcsőházában a lépcső széléhez csapta a fejét. S az alkohol nem végzett félmunkát: ezt a csapkodást Apu még túlélhette volna, de a szintén nem szomjas anyja (aham, a nagymamám) ott óbégatott a vérző apám mellett. Vagy fél órán át tette ezt.  Ahelyett, hogy mentőt hívott volna. Így telt el háromnegyed óra a mentők érkeztéig, de hiába jöttek, már csak a halál beálltát állapíthatták meg.

Apunak Anyu halála után még voltak szeretői. Sőt, feleségei is. Vagyis érintette más nők testét is. Azt, hogy a későbbi nőinek jó volt vele lenni, a lakótelepi lakás panelfala bizony nem nyelte el. Én, a kicsi Zotyika csak mosolyogtam a lakás másik szobájában, és örültem, hogy Apunak legalább most jó valami. 

Szóval csajai, női, lettek még Anyu után is. Sőt még két felesége is akadt. Vagyis én vagyok az, akinek három anyja volt. Ezt kapd ki!

Csakhogy a szeretői, feleségei ellenér se lett boldog többé az én apukám. Kéjes női nyögdécselések, sikolyok ide-oda a másik szobából, akkor sem. 

Azért nem, mert ő Anyut szerette. És őt reményelte megtalálni bármilyen későbbi kapcsolatában. De Anyuból csak egy volt... Ezért nem lett később már sohasem boldog az én apukám. És ezért ivott egyre többet és többet és többet s többet. Huszonnyolc éves volt, amikor Anyu meghalt, és negyvenhárom, amikor a Gvadányi úton a pia randit hozott össze a lépcső széle és Apu koponyalapja között. 

A szeretői státusz

Szerető. Megalázó státusz. Titkos kéj, lopott boldogságmorzsák, hazugságok hálója, a kiút reménytelen reménye, mellőzöttség, másodrangú állampolgárság, méltatlan alkalmazkodások, félelem, bujkálás... 

Voltam szerető. Szeretőt soha nem tartottam. A szerető státuszom életem egyik legszégyenletesebb momentuma. A szerető nem lehet büszke, mert titkolnia kell önnön létét. A szerető nem beszélhet a boldogságáról, mert ha beszél, botrányt okoz. A szerető hazudik a hallgatásával is. A szerető átmismásolja a rendelkezésére álló időt, s folyton-folyt várakozik. 

Szeretőnek lenni nem jó. 

Elfogadom, hogy létezhet olyan kapcsolat, aminek a lényege nem a szerelem, hanem a testiség, amiben egyik fél sem vár a másikra, csupán használja annak testét. Amikor nincsen akarat, nincsen vágy a szexuális együttléten kívül másra. Egy ilyen felállásban talán kevésbé zavaró az állandó partner léte. Mármint ha nem tud a kapcsolatról. Ha tud, az megint érdekes felállás. Ugyanúgy erkölcstelen, de legalább tiszta lap. 

A szerető hiányt pótol. Érzelmit, testit. Amit pótol, az a hm..., főkapcsolatában nincsen meg. Nincs szerelem, nincsen megfelelő kötődés és/vagy valamiben hiányos a szexualitás. Ha van egyáltalán. 

Mindenki ott vakarja, ahol viszket. 

De a szeretőtartás semmilyen szempontból nem a legális út, hiszen nem vállalható nyilvánosan. A szeretői kapcsolat soha nem lehet önfeledt. Kéjes az igen, eksztatikus is, de soha nem felhőtlen. A szeretőknek bujkálniuk kell. 

Az első két képet az Ideogram, a másik hármat a SearArt.AI oldalon készítettem.
Inkább kevesebb mint több sikerrel. 

A beteljesületlen szerelem

a legfájdalmasabb, legnehezebben gyógyuló seb. Magában hordja azokat a lehetőségeket, álmokat, amik soha nem váltak valósággá. A „mi lett volna, ha” álmait, vágyait, szenvedélyét, gyöngédségét, harmóniáját. Ugyanolyan hazug mint a szerető-állapot. Csak itt még testi kielégülés sincsen. 

A beteljesületlen szerelem tragédiája, hogy ideált farag az alanyából. Kénytelen a képzelete csontvázát vérrel, hússal, bőrrel felépíteni, hiszen az a valóságban nem létezik. 

Még rosszabb, amikor igen. 

Kamaszkoromban veszettül szerelmes voltam egy lányba. Három évig voltunk együtt. Illetve inkább kettő és félig, mert az utolsó fél év már szenvedés volt. Ő vette el a szüzességemet. Én meg az övét. Azt mondták, hogy szépek voltunk együtt. Szerintem ő volt szép. Okos is volt. Meg ügyes is. Amikor utoljára hallottam felőle, agkutató volt Amerikában. Amikor megismertem tizenöt éves volt, és agykutató akart lenni. Ő vágta a hajamat. Nadrágot varrt nekem. Zongorázott. Énekelt a Scola Hungarica nevű, a magyar gregoriánumot feldolgozó énekkarban. Hernádi Gyula körével megalkottak egy történelmi társasjátékot. 

Hát csoda, hogy egy idő után én kevés lettem a vendéglátós érettségimmel, és az életem alapvető céltalanságával? S bár a szakítást én mondtam ki, mit sem tudva arról, hogy az utolsó fél évben ő félrekefélt azzal a tenyérbemászóan rókaképű sráccal, aki első pillanattól fogva hajtott rá, ahogy a szerelmem betette a lábát abba az elitképző gimibe, ahová együtt jártak. 

Szóval én mondtam ki, hogy akkor itt a vége. Szerelmes voltam abba  a lányba, aki ő előtte volt. Nem voltam szerelmes abba a lányba, aki ő lett. Annyira nem, hogy amikor pár hónappal a szakítás után találkoztunk ezt-azt visszaadni a másiknak a Nyugatinál, megállapítottam magamban, hogy még mindig nagyon szép, sőt, de amikor lement a nap, és hűvösre fordult az idő, és mondtam, hogy üljön nyugodtan a térdemre és betakartam a bő kabátommal és ő megkérdezte, nem csinál-e ezzel rosszat, magam is meglepődtem, mennyire nem érzek semmit iránta. Még a testem se reagált. A lelkem, a szívem páne nem. 

De a hiányába úgy négy évre beledöglöttem. Minden lányban őt kerestem. Ezért szalasztottam el a következőt, akit a jó Isten elém sodort, és aki igazán a párom, társam lehetett volna, ha észnél vagyok. (Szerelmetesfeleségtársam személyében, testi valójában aztán húsz évvel később megkaptam ugyanazt a karaktert, aki az a lány volt egykor. Csak SzFT sokkal  vidámabb. És belé a második pillanattól fogva szerelmes vagyok, bruttó.) 

Gyötrelmes négy év volt, én mondom neked! Mert úgy voltam szerelmes egy lányba, hogy az már nem is létezett. Valahogy úgy jártam mint előtte Apu, csak nálam nem meghalt a szerelemem, hanem átalakult. Vagyis inkább ő fejlődött, amíg én csak túléltem és vegetáltam, és így jócskán túlnőtt rajtam. Azaz, ha belegondolok, a legkezdetünkön is sokkal előrébb járt... Na, mindegy, érted úgyis! 

Tehát négy évig úgy voltam szerelmes egy lányba, illetve akkor már nőbe, hogy az soha a büdös életben nem teljesedhetett volna be. Pokol volt. És egetverő baromság. Mert akkoriban nem éltem igazból. 

Kicsoda édesanyjának a szeretője?

Mert azért erről kellene elsősorban beszélnem. Mármint a regényről. 

Az első benyomásom az volt, hogy valami huszadik századi nyavalygás lesz ez a történet. S közben egy huszadik századi nyavalygás volt. Én olyan kis posztmodern műbalhéra számítottam. Részletezve a hajnali virágszirmon lecsurranó harmatcsepp borotvapengéért nyúlni késztető reménytelenségét. Helyette kaptam egy huszadik század elején kezdődő családtörténetet. Lineárisat. Nem szenvelgőt, nem modernkedőt. 

Ami történet tulajdonképpen nem akar mást, csak elmesélődni. Azt, hogy adva van egy kislány, egy nagyon vacak apával, és már kislány korában is valami pszichés frinc-franccal, amikor hosszú percekig egy kikapcsolt robot érzékszerveivel áll a sarokban. Majd visszakapcs, és megy tovább a világ. 

Aztán a kislány nagylány lesz, és beleszeret egy nyüzüge krapekba, aki autodidakta mód rádöbben, hogy ő zenész akar lenni. Aztán ezen az úton rádöbben arra is, hogy a büdös életben nem lesz zenész belőle, mert nagyon vacakul áll a kezébn az összes hangszer. De mert abszolút hallása van  még kottából is tökéletesen hallja a zenét. Így ha zenész nem is, hát karmester lesz belőle.

Összehoz egy zenekart, ahol mindenki ingyér, lelkesedésből muzsikál. És nem játszanak sikerdarabokat, jóformán csak moderneket. Például Bartókot. A hazánk fia zeneszerző, muzsikus később meg is jelenik a regényben, mi több, akad darab, amit kimondottan ennek a regénybeli karmesternek komponál. (Nem egy populáris darab, Cziffra György előadásában hallgatom éppen. A regényben ez volt az a darab, amely a Fiatal Zenekar első, osztatlan sikere lett. Hát kell hozzá fül!)

A fiatal nő teljesen belehabarodik a lelkes, zenekarszervező karmesterbe. A zenekar fő szervezője, pénztárosa, mindenese lesz, csak a karmester közelében lehessen. Aztán sikerül annyira a közelébe kerülnie, hogy ágyba is bújnak. Majd rendszeresen ágyba bújnak. 

De a férfi csak használja a nő testét, és kihasználja a szerelmét. A nyilvánosság előtt úgy tesznek, mintha semmi se lenne közöttük. Aztán a férfi megnősül, a kapcsolatuknak vége szakad. De a nő születésnapjára mindig küld virágot. Aztán az egyik születésnapon nem jön több virág. Döbbenetes, fájdalmas jelenet a kötet végén, amikor a nő fia egy múzeumban összetalálkozik a karmesterrel, akinek elsőre nem is ugrik be, kicsoda a fiú anyja. Majd amikor végre igen, akkor a fiú megkérdezi, hogy miért nem küldött több virágot. Mire a karmester azt feleli, hogy az lehet az oka, hogy titkárnőt cserélt, és az szelektálta a tennivalók jegyzeteit... 

A regény anyuja szerelmes

A szerelem vak és süket és idóta. Nem véletlenül mondta írta Sendhal, hogy

Senki sem szerethet, ha nem jogosítja fel a a viszontszerelem reménye.

Jó, nem állt meg itt, írt még egyest-mást a szerelemről, de most ez a fontos. Magától értetődőn az az valódi szeretet, ha igazából nincsen indoka, ha nincsen feltétele, csak szeret, mert szeretni jó. Csakhogy a szerelem több mint a szeretet. A szerelmet a másik felünk megtalálásának a vágya hajtja. Az, hogy a másik test a testünkből, vér a vérünkből (neeeem, nem a rokoni kapcsolatokról van szó!), csont a csontunkból. Ahogy az Énekek éneke fogalmazza. Akivel egy testté tudunk lenni. 

Ezt a Stendhal-idézetet még fiatalfelnőtt koromban találtam. Már akkor nagyon igaznak tartottam. Csak nagyon hosszú ideig nem tartottam be. Erről meséltem e bejegyzés második alcíme alatt, kamaszszerelmemmel kapcsolatban.

Szerintem Szerelmetesfelségtársam azért a szerelmetesfelségtársam, mert vele meg igen. A megismerkedésünk kábé tizedik percében belepistultam. Aztán pár hónap múlva megváltozott a viselkedése: szabályozható hosszúságú póráz került a nyakamra. Na, mondok, ezt újra nem, ez nem két felnőtt egyenrangú, kölcsönös szerelme, hanem megint valami irtó nagy hülyeség. Kirúgtam SzFT. Komolyan gondoltam. Nagyon. Akkor még nem tudtam, hogy a szakításom húsz percig tart. Mert a húsz perc elteltével visszahívott, hogy igazam van, változtat. Kicsit szkeptikus voltam, de adtam egy esélyt a dolognak: és tényleg változtatott! De nem ám lassan, fokozatosan, hanem egy csapásra, már a telefonbeszélgetésünk alatt is egészen másképpen kommunikált.

A regénybeli hölgyemény valószínűleg nem ismerte a stendhal-i gondolatot. Ő nem küldte el a búsba a karmestert. Hanem egy permanens vágyakozás volt az élete. Még azután is, hogy férjhez ment. Persze nem a karmesterhez. Még azután is, hogy gyereket szült. 

Jó, a regénybeli anyu nem volt százas. A gyerekkori furcsasága mindvégig bujkált benne. Csak máshogyan jött ki. Többször is megtette, hogy egy nehéz kővel a kezében bandukolt befelé a tóba (folyóba?). Csak szerencsére mindig elengedte a követ. 

Nagyobb baj, hogy azzal, aki meg őt szerette pont semennyit sem foglalkozott. Vagyis alaposan elvétette a helyes nézőpontot. el is cseszte az egész életét. És a végén, bummm neki! 

A cselekmény háttere

A huszadik század eleje. Meg a közepe. Bartók '45 szeptemberében halt meg. Leukémiában. A francba! Találkoznak a dolgok! 

A fasizmus és a nácizmus nincsen túlzásba víve, a holokausztról csak nagyon visszafogottan van szó. Megértem, hogy kihagyhatatlan, hiszen a kor gigantikus traumája volt mindkettő. Urs Widmer nem a holoauszthoz, a fasizmus ellen kerekített egy történetet, hanem egy történet háttere volt a huszadik század harmadának-közepének a tragédiája. 

Ha már itt tartunk: van egy jelenet, amikor a Főhősanyu megérkezik Olaszországba a rokonokhoz, akik az előző, első alkalommal csuda lelkesen, királynőként várták. Ezúttal nincsen lelkesedés. Még az állomásra sem mennek elé. Senki sem foglalkozik vele. Szemmel látható, hogy a háziak valamire nagyon készülnek, valakit nagyon várnak. Neki még csak nem is nagyon köszönnek. Amikor a családfő meglátja, ingerülten a szobájába küldi. Nem sokkal ezután megérkezik, akit annyira várnak. És a Várvavárt majdnem hanyatt zuhan a Főhősanyu széthagyott bőröndjében. Szerencsére nem tesz ilyet. S ahogy visszanyeri az egyensúlyát, a vendég elneveti magát. Mindenki fellélegzik.

Főhősanyu az ablakból lesi, mi történik. S csak amikor a vendég visszaszáll az autójába, Főhősanyu csak akkor kapcsol, hogy a Duce-t látta. Benito Mussolinit. 

De a történelem nem tolakszik az előtérbe. Mondom, nem a történelemnek van elbeszélés-háttere, hanem az elbeszélésnek történeti. 

Rendben, de érdemes-e elolvasni?

Előre szólok, nem hatalmas a történet. Olyan kis realista csendeskés. Tanmese arról, hogyan lehet elcseszni egy egész életet méltatlanra pazarolt rengeteg idővel. Hogy aztán odabent a kétségbeesett nyüszítés állandósuljon az élet lehetőségének eufóriája felett. 

Meg szól még arról is, hogy a művészet értéke nem azonos a művész emberi értékével. Lehet az előbbi nagyon magas, az utóbbi meg pincemély. És fordítva is, de a regény nem a fordítváról szól. 

Szóval érdemes elolvasni. Nekem tetszett. Annyira, hogy kezdett jobban érdekelni tőle a második része, az Apám könyve. Simán bevallanám, ha nem így lenne. 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 augusztusának a közepe felé. A szabadság utáni első munkahét. Gyötrelem. Tulajdonképpen semmi sem történt. Gergő fiammal beszélgettem telefonon. Ő ezerrel támogatná, hogy Gyulára menjünk, mert mikor, ha nem most? Szóba került, hogy milyen munka lenne ott. Mondom, hogy még az is lehet, hogy bedolgoznék a MartAssistnak, annyi talán összejönne, amennyi most van. Geri megkérdezte, mennyi most az annyi. Mondtam Gerinek, hogy  „n”. 
– Basszus, apa, én meg csesztetem Vandát, hogy keressen már valamit, mert az ő „n”+60-ja az semmi!
Vanda a párja már majd' másfél évtizede. 

Csemete talált magának alkalmazotti munkát. „n”+40-ért. Igaz, ebben benne van, hogy az életkora miatt ő még szja-mentes. 

Valami érik... Pedig nem vágyom a változásra. A gyulaira igen. 

Azt is Dávidtól tudtam meg, hogy mielőtt Szűcs Ádám írásra adta fejét, egy duó tagjaként blogot írt Budapestről. A duó másik tagját Magyarósi Csabának hívják. A blogjuk anyagából könyv is készült. A blog célja a saját bevallásuk szerint Budapest szerethető arcának a be- és megmutatása volt. A Dávidtól kapott infó szerint Magyarósi Csaba haladt a korral: mert egyre kevesebben olvasnak, a betűkről áttért a képre (írja egy blogger), Szűcs Ádám meg még többet ír: eddig két regényt. 

A játék neve: Budapest belső fülszövegén ezt olvashatjuk róla: 

Szűcs Ádám tíz évig kutatta Budapest titkait, jó pillanatait az Egy nap a városban blog társtulajdono- saként, az Appleblog szerzőjeként pedig menő digitális fejlesztésekkel került szoros kapcsolatba. Városi túráin a fő rendezőelv mindig a meglepetés és a játék volt. Első ifjúsági regénye szintén a meglepetés erejére épit, és feltesz egy fontos kérdést: vajon miért játszunk?

Cserkuti Dávid  rajza a szerzőről, a könyv belső fülszövegéről 
Köszönöm, hogy elküldted a műveidet, Dávid!

Vagyis A játék neve: Budapest mintegy séróból jövő ismeretek alapján készült. Emígyen, ha akarom, ismeretterjesztő ifjúsági regény. De az ismeretterjesztés szótól megijedni botorság lenne, nincsen benne semmi szájbarágás és csüggesztő demagógia. Ellenkezőleg. 

Te ​mit szólnál, ha egyik napról a másikra eltűnne a kémiatanárod? Nyilván magasról tennél rá – kivéve ha ő a kedvenced, ráadásul az utolsó órán feladott egy furcsa és érthetetlennek tűnő rejtvényt.

Sági, Bogdán, Vaki és Petra azonnal nyomozásba kezd, de nemsokára kiderül, hogy a megfejtő egy rakás pénzt is nyer. A tét emelkedésével hamarosan az egész város beleveti magát a játékba, és felbukkan jó néhány alvilági figura is… 

Vajon Ságiék elég ügyesek, hogy megfejtsék a feladványt? Helyt tudnak állni a régi számítógépes játékokkal vívott párbajokban? Le tudják győzni a gonosz Evilbellt? És főleg, sikerül kiszabadítaniuk Petrát, akit időközben elraboltak?

Miközben az egész város a feje tetejére áll, és a kamaszoknak egyszerre kell helytállniuk a digitális és a valós világban, appokban és társas kapcsolatokban, az olvasó megismerheti a kortárs Budapest ikonikus helyszíneit és rejtett gyöngyszemeit.

– ezt írja e könyv fülszövege. Ezzel a könyv tartalmát laza csuklómozdulattal, lazán letudtam. Mire jó a Ctrl+C–Ctrl+V! A mások tollával ékeskedő blog írásának az előnyei, ugye. :-D

*

Vagyis már csak arról kell írnom, hogyan valósult meg a Budapest részbeni bemutatását is felhasználó, mozgalmas, ifjúsági regény. Kicsit szívom a fogamat. 

*

Az van, kérlek, hogy az elején nem voltam lelkes. Önmagában Dávid neve vonzerő, de mert a grafikái mennyisége messze nem volt dömping-erejű, nem érzem magamat elkötelezve a regény iránt, csak a grafikus felé.. 

LEVÉLVÁLTÁS: 

Moha: 
Tényleg szeretem Lezsák úr meséit. Tény, ami való, most udvarolok neked, egyszerűen nem tudom elszakítani az illusztrációktól (és minek is), amikre legelőszőr felfigyeltem az Emersen esetében. Megpróbáltam, de nem sikerült. Valahogy olyan lett, mint Korcsmáros Pál Rejtő-grafikái: van-e, aki nem úgy látja magában Piszkos Fredet meg a többieket, ahogyan ő egykor papírra álmodta őket? (Arról nem beszélve, a Garisa-Varga duó milyen csodát művelt ezekkel a képregényekkel.) Mordia is szigorúan úgy elevenedett meg bennem, ahogy te megrajzoltad. 

Dávid: 
Örülök, h összeforrt benned Mordia és én, és támogatom, ha nem akarod elszakítani őket egymástól. Ha bármikor késztetést érzel, h udvarolj nekem, ne tartsd vissza, azt olvastam, az egészségtelen!

Moha: 
Jót rötyögtem az udvarláson. Hogy értékeld a súlyát: csak meggyőződésből udvarolok, érdekből (na, jó, Szerelmetesfeleségtársamnál néha, nehogy megvonások legyenek :-D ) és egyéb alantasságoknál fogva soha. 

Dávid: 
Ugyan, már! Ebben az országban egy csomó embert cseppet sem zavar, h érdekből udvarolnak nekik (ld.: politikus), nekem csak a meggyőződésesek kellenek (mint a kommunista mozgalom hajnalán). :)

Vagyis csak derűsen, meggyőződésből és büszkén kihúzva magunkat nyaljunk be az alkotóknak! (A pozitív visszajelzéseket minden fórumon szívesen fogadom magam is! :-D )

No, de mert, ismétlem, a Szűcs-könyvben messze nem teng túl a Cserkuti-feeling, még magamban sem kell összekevernem a láthatót az olvashatóval. (Igaz, amit olvasok azt is látom, hiszen betűkből áll... Mindegy, érted, mire gondolok.) 

*

Mellébeszélek? Nem, csupán információt adok át. (

Na, erről meg eszembe jutott egykori kereszténységem sajnos szintén már csak egykori lelkészének, Szigeti Jenőnek egy mondata: „A közösségünk tagjai egyáltalán nem pletykásak, mindössze önzetlen lelkesedéssel átadják az információkat, amiknek a birtokába jutottak! Az önzetlenség pedig keresztény erény!”) 

Tehát az van, hogy az első oldalakon nem voltam igazán lelkes. Sokkal inkább Dávid lelkesedése vitt, nem a sajátom. 

Szűcs úr nagyon in medias res csap a lecsóba. Erről persze azonnal eszembe jutott, hogy hány, de hány regény van, ami ugyanígy tesz. 

– Uram! A késemért jöttem! 
– Hol hagyta?
– Valami matrózban.
– Milyen kés volt?
– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
– Várjunk... Csak lassan, kérem... Milyen volt a nyele?
– Kagyló.
– Hány részből?
– Egy darabból készült.
– Akkor nincs baj. Megvan a kés!
– Hol?
– A hátamban.
– Köszönöm...
– Kérem... A csapos mesélte, hogy milyen szép kés van bennem.

És így tovább. Mondjam, honnan van az idézet, vagy teljesen felesleges? A beszélgetés vége után azonban Rejtő helyre tesz teret, időt és személyt, hogy képben legyünk, és csak utána megy tovább a történet. Illetve a helyre tevéssel is megy. Tudod, a Piszkos Fred, a kapitány-ról beszélünk, de vélem, ez a mondat teljesen felesleges.

Még Szerelemetesfelségtársam is tudta, hogy arról van szó, bár soha nem olvasott Rejtőt. Szerintem egyedül ő van így Magyarországon. De az édesapja annyit idézte a családban, hogy SzFT még a könyv címét is rávágta, Az imént teszteltem le, itt, a gyulai nyaralásunk utolsó éjszakáján, a kertben ücsörögve, vacsora után, jó kis gyömbér sört kortyolva. 

A játék neve: Budapest írója messze nem annyira körültekintő mint Rejtő volt. Azt, hogy az egyik főszereplő, Vaki milyen nemű, csak úgy 30%-nál (e-könyvet olvastam, oldalszámot nem tudok mondani) lett egészen bizonyos. De legalább az lett. 

Aztán ott volt még a nyelvezet. Szintén Szigeti Jenő mondta, hogy a kereszténységnek a mai emberek mai problémája kell mai választ adnia, mai nyelven.

Ezt ismételte meg Terei Miklós egyik szerzetes interjúalanya a pannonhalmi apátságról készült, remekbeszabott imázs-filmjében. „Úgy lekötni a nézőt másfél órára egy dokumentumfilmben, hogy nincsen benne sem akció, sem szex, na az a tudás!” Ezt egy kritikusa mondta neki, ő meg elmesélte Szerelmetesfeleségtársamnak. (Munkakapcsolatban vannak egymással, de SzFT is csak ezen a héten ismerte meg a munkáinak egy részét.) Érdemes rákeresned a filmjeire, fantasztikus nézőpontjai vannak és fenomenálisan szerkeszt! Amit képre álmodik, az pontosan az, amit Szigeti Jenő és Terei filmjének a szerzetese mondott a ma emberének való fogalmazásról.
Zárójel bezárva.

Szűcs úr, természetesen nem keresztény megokolásból és tartalommal ugyanezt teszi. Az egyes szám első személyű főszereplő nagyon is mai srác.

De nekem valahogy kezdetben kilógott a lóláb. Attól lógott ki, hogy bár egyes első személyű az elbeszélés, de az elbeszélő maisága nem lett integráns része a szövegnek. Mesterkéltnek hatott. Ha azt mondom egy szövegre, hogy „nagyon adom” (borsódzik a hátam ennek a szónak ilyetén a használatától, hiába boomer vagyok), attól még nem leszek mai, csupán felhasználok valamit a mainak gondolt szlengből. (Gyorsan hozzáteszem: a főszereplő nem „adott” semmit, a konkrét szót most csak példaként vettem elő.) 

Aztán azonban az történt, hogy olvasás közben vagy én lendültem bele a hangulatba, vagy az író az írásba, de belendültek a dolgok. Lehet, hogy az volt a baj, hogy e könyv előtt Gion Nándort olvastam. és Gion az Gion. Nem tudom. A lényeg, hogy valahogy messze tűnt az ódzkodásom. Jó jel!

*

Idővel át tudtam lépni azon is, hogy az alapszitu nem annyira életszerű. Jó, regény, meg ifjúsági, meg minek életszerűséget várni valamitől, ami a fantázia terméke, és nem zolai realizmus, de a kérdés, hogy amit olvasunk, az megfelel-e a regény belső világának, szabályainak, a belső realitásának? 

Eltűnik egy tanítványai által szeretett, nem mindennapi kémiatanár. Rejtvényt hagy maga után. De nem tudjuk, hogyan is tűnt el, milyen körülmények között? Oké, úgy mint Kenobi mester, amikor Darth Vader lesújtott rá, de hol konkrétan hol, hogyan ment végbe az eltűnése, na ezt már nem. 

Lapozzunk: az eltűnésére egy komplett iskola megmozdul. Rejtvény van, amit az eltűnt tanerő hagyott maga mögött, a tantárgyából ötöst ígért annak, aki a nyomára bukkan, vagyis megfejti a rejtvényt. Na, ezt képzeltem el a gyakorlatban. Vagy nagyon más volt az a világ, amikor én még iskolába jártam, bármelyikbe, vagy ez a kollektív megmozdulás erőltetett. Elárulom, a későbbi, még tömegesebb kutatás vaskos miértje már mindent megmagyaráz. De ha a mi időnkben eltűnt volna egy tanár, hát maximum elképedünk és megkönnyebbülve felsóhajtunk, nem tesszük érte tűvé az eget és a földet. De még Budapestet sem. 

Azt már csak hallkan mondom, mert ehet, hogy az én figyelmetlenségem eredménye, de a rejtvény egymást követő pontjai számomra nem voltak annyira evidensek mint amikor Tom Hanks professzorkodott mindenféle titkok után, s ahogy azokban a történetekben szoros összefüggés volt az egyes lépések között. 

Azonban amikor belendül... izé... kezdettől fogva csuda lendületes, tehát amikor a kezdeti fejesugrás után visz a sztori, ezek a fenntartások valahogy elfelejtődnek, felülíródnak. De simán lehet, hogy Gion szövegei után én hangolódtam át túl lassan.

*

Van egy pont a történetben, amikor jócskán emelkednek a tétek. Nyilvánosság elé kerül minden, bárki, akárki beszállhat a játékba, és ha később szállt be, akkor is van esélye megnyerni. S akkor jönnek mindenféle motorosok, sötét üveges Audi, ruhásszekrény gorillákkal, emberrablással, Bedurvulnak az események, na. 

S akkor egy picit megint kiestem a történetből. Egyfelől a kémiatanár szervezőzsenisége kezdett túl sok lenni. Másfelől a játék tétjének a nagysága derült ki: annyira megdöbbentően hatalmas, hogy sokkal inkább tűnt hajánál fogva előrángatott megoldásnak. Kellett valami, hogy kis túlzással a főváros teljes lakossága rámozduljon. 

Nem a hihetetlenséggel volt bajom. Olvastam egy csomó könyvet, aminek a cselekménye hihetetlen. Ha ifjúsági regény, akkor itt van kapásból Az aranynadrágos fiú, amiben a fősrác ahányszor a farmerja zsebébe nyúl, mindig elővehet egy kisebb összegű bankjegyet. De ahányszor a zsebébe nyúl, előveheti. Hihető? Dehogy. Csak éppen abban az összefüggésben, abban a világban koherens, hogy megteheti. 

A koherencia szót már másodszor használom ebben az értékelésben. 

Sajnos A játék neve: Budapest világában nem a túlzások uralkodnak. Nem a mi világunkhoz, hanem a regény világához képest túlzások ezek.

* 

Mindenképpen el kell mondanom: a főszereplő négyes mindegyike konkrét személyiséget kap. Egyéniségek. Valósak. S még sok mindent indokló, plasztikus családi hátterük is van. Ez fontos a hihetetlen cselekmény erősítése miatt. Mármint nem a hihetetlenséget erősíti, hanem az érdeklődést és az empátiát. Amire mindvégig szükségünk van. Lenne. 

De a főszereplőkön nagyjából mindenki más kiesik a történet belső koherenciájából. (Megszerettem ezt a szót, olyan tőle a szöveg, mintha teljesen érteném, amiről beszélek.) Eluralkodik a túlzás, a túl sok, az alapok és a precíz felépítmény hiánya. Miközben a történet mégis kapaszkodik abba, hogy ő a realitás. 

És nem csupán a szereplőkről beszélek, hanem a sztori egészéről is. Pedig nagyon akartam szeretni az egész hóbelevancot, úgy, ahogyan van. Ez volt az alapállásom. 

*

Két dolgot sajnáltam, amikor a könyv végére jutottam. 

Az egyik, hogy bámennyire is szeretni akartam a könyvet, nem tudtam belebolondulni. A fent említett okok miatt nem. Rendre kiestem a sztoriból. Hol ezért, hol azért. Viszont az, hogy rendre kiestem, azt is jelenti, hogy rendre visszatértem az olvasáshoz. 

A másik, amit sajnáltam, hogy Cserkuti Dávidnak csak a borítóra volt lehetősége rajzolni. Nem mellelsleg Szűcs Dávid bemutatása alatt ő is kapott teret a belső fülszövegen. 

Segítek, mert így nagyon pici a szöveg. 

A borítót Cserkuti Dávid tervezte, akinek grafikusi munkáját többek között Alfabéta- és Arany Rajzszög-dijjal is jutalmazták. Szabadúszó illusztrátorként hazai és nemzetközi reklámügynökségeknek és könyvkiadóknak dolgozik, valamint tagja a Magyar Képregény Szövetségnek.

 Vagyis nem csupán rajzolt, de kompletten ő tervezte a borító teljes tipográfiáját is. 

*

A regény végén van egy szószedet arról, mely budapesti helyeket fedezhetjük fel a szereplőkkel, és milyen a valóság és a képzelet aránya ezeknek a helyeknek a bemutatásakor. 

Csók István Művészeti Iskola
A valóságban nem tudok ilyen nevű iskoláról. Ha mégis létezne, valahol a Ferenc körút – Kinizsi utca – Ráday utca által határolt területen kellene keresni, én legalábbis oda képzeltem.
 
Szlovák Evangélikus Templom
Ha figyelmesen sétálunk a Rákóczi úton, az 57-es számnál megláthatjuk ennek a regényben szereplő láthatatlan templomnak a tornyát. Az építtető közösség eleinte csak egy parókiát és egy iskolát  tervezett ide, de időközben eladósodtak, így kénytelenek voltak felhúzni egy hatalmas bérházat az épület köré. A templom ma használaton kívül van, nem látogatható, de ahogy a regényben olvashatjuk, már üzemelt benne edzőterem is.
 
Nemzeti Bank Látogatói Központ
Valóban létezett, és valóban a Szabadság téri épület részeként, de évekkel ezelőtt bezárt. A könyv írásakor egy új helyen tervezték megnyitni. 

 
Figyelő kutya szobra
Valóban létezik, és valóban egy telefonfülkére néz a Rózsák tere (VII. ker.) közelében. Egy városi játék alkalmával ezt a feladványt ebben a formában – a szobrot AR-alkalmazással megtalálni, a  telefonfülkében nyomokat keresni – feladtam már, az esetről videó is felkerült a YouTube-ra.
Szobrász: Maugsch Gyula
 
F4 objektum
Az F4 objektum, más néven Rákosi-bunker valóban a Szabadság tér alatt húzódik, és valóban  összekötötték a kettes metróval. Létezett egy lejáró a Steindl Imre utcából – ezt a lejárót a Zoltán utca 13. alatti bérházból is meg lehetett közelíteni, ahol valóban áll egy vízöntő szobor a belső udvaron –, de már lebontották, jelenleg betontörmelék zárja el a lefelé vezető utat. A szövegben igyekeztem hű maradni az alaprajzhoz, de a történet kedvéért kénytelen voltam apróbb változtatásokat
végezni a valós állapotokhoz képest.
 
Nagy Templom utca
Különös, de az utca teljes hosszában egyetlen templomot sem látni, így tényleg nem könnyű eldönteni, mire is vonatkozik a „Nagy Templom” elnevezés. Az utca korábban hosszabb volt, és összekötötte a Horváth Mihály teret – rajta a józsefvárosi plébániatemplommal – az Üllői úttal. Később két részre szakadt: Kis Templom utcára – ez ma a Hock János utca – és Nagy Templom utcára. 1844 előtt Elrontó utcának is nevezték, mert egy jómódú család, a Verderber família lakott itt, a nevük magyarul annyit tesz: „elrontó.
 
Gschwindt-palota és a Palotanegyed
Noha az épülettel összefüggő történetek valósak, Sági és Vaki ebben a részben olyan beszélgetést folytat a történelemről, amely tartalmaz alaptalan feltételezéseket, így például az 1848-as forradalom és a városrész fejlődése közötti párhuzam. A Palotanegyed fejlődését, az ide költöző arisztokraták építkezési kedvét sokkal inkább az hozta meg, amikor 1861-ben a Magyar Nemzeti Múzeumban a képviselőház ismét megkezdte a munkát. Később a múzeum a felsőház, a mai Olasz Kultúrintézetnek
helyet adó épület pedig – ez látható a húszezres bankjegyünkön – az alsóház üléseinek adott otthont. Vagyis tulajdonképpen csak a munkahelyükhöz költöztek közelebb.
 
Zöldséges a Bródy Sándor utcában
Valóban működött itt egy Szezon nevű zöldséges, ma egy bisztró található a helyén. Tényleg egy kivágott Fluor Tomi-kartonbábu kínált „mahungolt italokat az utcán. A „mahung” szó az általunk választott gyümölcsök és zöldségek leturmixolását jelentette, később Mahung biokocsma néven élt
tovább az intézmény, amíg be nem zárt.
 
Spider kocsmája
A könyvben több szereplőt is létező budapesti személyek ihlettek – még ha a tulajdonságaik nem is egyeznek mindenben –, de Spider az egyetlen szereplő, akit több létező budapesti személyből és természetesen a fantáziámból vett egyéb elemekből gyúrtam össze. Az egyikük Sly, akinek a kocsmája a Nagy Diófa utcában volt, amíg be nem zárt – a könyvben ez a hely szerepel.
 
MÜPA orgona
Magam is sokat játszottam azon az orgonán, ami ott áll a MÜPA-ban, eleinte az első szinten, ma már a főlépcsőn eggyel feljebb kell keresgélni. A könyv írásakor műszaki okok miatt épp nem volt  fasználható.
 
Monda-szoborcsoport
A Bikás parkban található a város legpezsgőbb streetballközössége, és itt áll az a három bikát ábrázoló szoborcsoport is, amelyről szó esik a könyvben. Az évek során időről időre lelopták a bikák fején található égitestszimbólumokat – a Napot, a Holdat és a csillagokat. A könyv írásának idején
a szoborcsoportot épp helyreállították eredeti formájában, a Nap-szimbólum sugarait azonban nem sokkal később máris megrongálták.
Szobrász: Kiss István
 
Antikvárium a Lehel csarnok közelében
A regényben szereplő antikváriumot a Könyv és társai nevű, használt könyveket áruló bolt ihlette. A könyvespolcok elrendezése hasonlít a regényben szereplő leírásra, azzal a különbséggel, hogy nincs olyan sok járat, és nincs titkos belső szoba sem, ahol a könyveket vizsgálják. Erre a célra egy
ablakhoz közeli fotelkompozíciót tartottak fent, amikor utoljára ott jártam.
 
Kerepesi úti Meki
Valóban dolgozott, vagy talán még mindig dolgozik a Kerepesi úti gyorsétteremben egy mindenkivel közvetlen, szorgalmas, a tisztaságra nagyon igényes takarító, aki a könyvben szereplő „főúr” karakterét ihlette. Hangosan köszönt mindenkinek távozáskor, jó étvágyat kívánt, és az ógörögök 
tisztasággal kapcsolatos elveit emlegette. Itt is igaz, hogy bármilyen teljes azonosság a valósággal a véletlen műve. 

Fogasház
A Fogasház az egyik első budapesti romkocsma volt, de ennél sokkal több is. Kulturális befogadótérként funkcionált az első években, kiállításokat, workshopokat, filmklubokat, beszélgetéseket szerveztek. Én is emiatt vettem részt a Pamlényi Pál Postás Panoptikum nevű előadáson még 2011-ben, amit főleg a színművészeti egyetemistákból álló Dinamó Művház társulata álmodott meg. A nézők postásokként járták be a házat, és a lakásokban színészek fogadták őket.
 
Várkert Bazár
A Vízhordó lépcső alatt induló katakomba ma már kivilágított, de az átadás után évekig egy tökéletesen sötét járatban sétálhatott, akinek volt bátorsága belépni ide.  

A Zwack család egykori háza
A Minerva és a Pipacs utca találkozásánál, az egykori svéd nagykövetség épületével szemben egy ma már társasházként funkcionáló, korábban a Zwack család tulajdonában álló épület található, ahol a regényben megírt történet – Lars Berggel és a nyilasokkal – szintén megesett a valóságban is. Az épületet valóban kitakarja a Google Maps. A valós alaprajz nem egyezik a könyvben szereplő elrendezéssel. 
 
Habsburg nádori kripta
A Magyar Nemzeti Galéria csak 1975-ben költözött a Budavári Palota épületegyüttesébe. Az 1790-es évektől a palota nádori rezidenciaként működött, és József nádor 1847-es halálát követően ez a kripta lett a Habsburg-ház magyar ágának temetkezőhelye. Sértetlenül átvészelte a második világháborút is,
sírrablók azonban többször is megfordultak benne, és megrongálták.
 
Wünsch híd
A Városligetben, a Szépművészeti Múzeum és a Városligeti-tó között található ez az aprócska  vasbeton híd, amely korábban a
Széchenyi fürdőig közlekedő kisföldalatti felszíni sínjei felett
biztosított áthaladást, mostanra azonban teljesen funkció nélkül
maradt.

6/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

 2025 augusztusának az eleje. Vasárnap reggel. Itthon. Mintha még el sem indultunk volna a nyaralásra, aztán, lásd, már vissza is jöttünk. És Gyula létezik most nélkülünk is tovább. Még hihetetlenebb, hogy mi is létezünk tovább Gyula nélkül. 

– Ha mi nem a magunk életét éljük, ki éli helyettünk azt? 
Ezt kérdezte Szerelmetesfeleségtársam, és helyre kattintott bennem néhány dolgot a felelősségről, a döntésekről, a személyek és dolgok súlyozásáról. Pedig még katona voltam, amikor Szabó Lőrinc már üzente nekem: „Ha mindig csak megértek, hol maradok én?” Ugyan a egésze másról szól (ha érdekel az egész, itt megtalálod), de ez a két sor rávilágít: ha a körülmények megváltozására várunk, a büdös életben ki nem mozdulunk a lakásunkból, Budapestről. Egy permanens vágyakozássá válik a hátralevő életünk. 

– És te, kedvesem, simán itt hagynád a lányodat akkor is, ha közben szüle neked egy unokát? 
– Nem nekem szülne, hanem saját magának! – tiltakozott SzFT józanul. – Bármikor jöhetnének hozzánk ők is. 
– Az első három évben. De aztán az óvoda és a suli miatt csak a szünetekben.
– Vagyis negyedévente... 
– Igen, negyedévente. Nem én akarom élni az ő életüket. 
Hm... Tiltakoznék, de ha jobban belegondolok, nem tudok. 

– És különben is: megcsinálhatnánk, hogy nem eltépjük a szálakat, hanem csak megpróbáljuk, milyen itt élni. Veszünk valamit idelent, és havonta egyszer-kétszer lejárunk egy-egy hosszú hétvégre. 
– Az nem fog menni. Egy út oda-vissza kocsival most huszonkétezer volt benzinben. Ha kétszer jövünk, akkor a duplája. Aztán ha le is jövünk egy hosszú hétvége, abból mit tudunk meg többet, mint amit most is tudunk? Az csak egy-egy rövidebb nyaralás lenne, nem itt élés. Ha jövünk, jönni kell. Ingázás nélkül, itt élésre. Ha csak egy-két évre is. Na, az már kipróbálás lenne. 

Kezd összeállni a kép... 

Mert sokat jártam könyvesboltba, antikváriumokba, rengeteg könyv van, amivel találkoztam már, de sohasem olvastam őket. Ilyen ez a Nyakigláb Apó is. El nem tudom mondani hányszor futottunk már össze, de soha kezet nem fogtunk, csak elmentünk egymás mellett. Pedig a borítója, az a kislány abban a rettentő széles karimájú kalapban a férfilábak között (nem félreérteni, megnézni hogyan férfilábak között!) mindig szimpatikus volt. A könyv ezért is volt már évek óta a többségében olvasatlan Pöttyös Könyveim között. 

Mielőtt eljöttünk nyaralni valahogy összefutottam Webster nevével és ezzel a könyvével. Időben ahhoz, hogy kiássam a már minden polcon duplasorban áll-fekvő (jó, szégyellem magamat, de ezt teszi a helyszűke egy lakótelepii lakásban. („Morzsám, ezen olyan könnyű lenne segíteni!”, „Nem, Zsákom, ezt te nem érted!”, „Valóban nem...” – mélázik el SzFT, de nem kíváncsi a kifejtésre.) 

Hát így. Közel a hatvanhoz elolvastam egy klasszikus lányregényt. Tetszett. 

A képek a regény anime rajzfilm-változatából valók. (Az eredeti címe: Watashi no Ashinaga Ojisan.) 
Állítólag ez a legjobban sikerült, a regényhez leginkább ragaszkodó adaptáció.

*

Tényleg olyan kis Pöttyös Könyv. S nem nehéz az eszembe jutnia róla Lucy Maud Montgomery-nek az Anne-könyvek írójának. A könyveinek. Már csak azért is, mert közel egy időben, két év különbséggel  születtek, alkottak. Montgomery 1974-ben, Webster két évvel később. Akkor úgy hívták: Alice Jane Chandler Webster Csak aztán hiába a hosszú neve, életből neki sokkal kevesebb idő jutott, szegénynek: negyven évesen gyermekágyi lázban hunyt el. Mongomery majdnem harminc évvel túlélte, ő '42-ben hunyt el. S még a témájuk is nagyon hasonlított: árvaházi lányok előre jutása, felemelkedése. révbe jutása.  

A könyv történése tehát a huszadik század elejére tehető. Ez nagyon fontos, hogy ne furcsálkodjunk egyes dolgokon, ahogyan azt a Molyon sok olvasója megtette. Mert nagyon más korban íródott, nagyon más korban élő embereknek, akik nagyon más körülmények, erkölcsiség között éltek, egy nagyon más szabályokkal és elvárásokkal működő társadalomban. 

* 

Mennyit mondjak el a történetből? 

A főszereplő a nevét is az árvaháztól kapta. Mindkettőt. Úgy hívják: Jerusha Abbott. A keresztneve, ami ugyebár a Jerusha őt magát is elképeszti, annyira ritka, és ő annyira ocsmánynak tartja. Szívesebben nevezteti magát Judiynak. Az egyszerű, nem feltűnő, szép név. 

Judy tizenhét éves a történet kezdetén. Már kijárta az iskoláit, mintegy kegyelemkenyéren maradhatott az árvaházban. De mert jó tanuló, felfigyelnek rá, és az egyik támogató jóvoltából kollégiumba kerül, tovább tanulhat. Mert jól fogalmaz. A támogatásnak egyetlen feltétele van: minden hónapban írnia kell a támogatónak egy levelet a sorsa alakulásáról. Aztán ezeknek a havonta megírt leveleknek a sora adja ki a regényt. Mert ez egy levélregény. 

Jerusha/Judy levelei egy a felnőttkora küszöbén tétovázó, tapogatozó, műveltséggel és tapasztalatokkal igen szűkösen ellátott, naiv, alapvetően jóindulatú, vidám, bár nem kissé szemtelen fiatalfelnőttnek maximum csak a biológiájában mondható bakfis kapcsolatteremtési kísérletei egy a személyét eltitkolni akaró pénzes pasassal. Nem a pénz és nem a pasas a lényeg, hanem az, hogy Judy addig nem volt kölcsönös emberi kapcsolata, az árvaházban nemek szerint voltak elkülönítve a gyerekek, így a lány férfival gyakorlatilag szinte egész életében nem beszélt. 

Judy a jótevőjét mindenképpen idős embernek képzeli el. A kép nem alaptalanul adja így magát. A háttérben tevékenykedő, és ott maradni akaró mecénás személye minimum a Monte Cristo grófja című Dumas-, vagy A púpos című Féval-regény megjelenése óta ismert és közkedvelt, és azóta tudható, hogy előbb-utóbb úgyis lebukik ez a jótevő. 

Judy tehát írja a leveleit az iskolai mindennapokról, a világ és az élet számára eleddig teljesen ismeretlen, apró-cseprő dolgairól. És minden levélben iparkodik érzelmi kapcsolatot teremteni a jótevőjével. Az érzelmeit soha nem titkolja, ahogyan a cselekedeteit sem. Szorgalmasan ír, mesél, rendre kérdez és magyaráz. Folyamatosan hálás, és amikor hálátlan, azt nagyon hamar megbánja és bocsánatot kér miatta. 

A helyzet tulajdonképpen az, hogy igazi, összefüggő cselekménye a nagy részében nincsen a regénynek. Legalábbis onnantól, hogy Judy bekerül a kollégiumba, egészen odáig, amíg szerelmes nem lesz. Addig csak ez-az történik vele, tapasztalatokat szerez, megismeri a világot, a működését, kicsiktől a nagyobb dolgokig. A szerelem azonban a regény háromnegyedénél következik be. És a végső csavar sem annyira bonyolult, s pláne nem kiszámíthatatlan, mintha valaki az XP utáni oprendszeren akarna otthoni hálózatot beállítani. (Win7-en is működött jó darabig, majd egy frissítéssel tönkre vágták, a 11-es meg eleve..., á, hagyjuk, rohadt idegesítő!)

*

Kicsit értetlenül olvastam néhány, a könyvről szóló értékelésben, hogy mennyire elítélték Nyakigláb Apót azért, amit tett. Tudniillik, hogy kitenyésztett magának egy feleséget, aki kezesbáránnyá idomított. Ezt mondták. Én meg csak lestem. Értetlenül.

Mint ma reggel, amikor az MI-t kértem, hogy keresse meg nekem, melyik oldalon tudnék megnézni egy magyar filmet, mire ő felsorolta az oldalak neveit, ahol rákereshetek. Ahogy mondta, ezt neki is keresnie kell. Bakker mint egy lusta alkalmazott! Mondtam, hogy akkor hajrá! Mire ő Kicsit dacosan, megsértve közölte, hogy ő nem egy böngésző keresősáv. majd magyarázkodott, hogy ezeken az oldalakon hű, de gyorsan változik a tartalom („Miért, tizedmásodpercenként vagy mi a szent szar?”), meg a streaming jogok, meg nem annyira egyszerű, meg ez, meg az... A legjobb érve az volt, hogy erre nem tud teljesen pontos választ adni. Mondta ezt azután, hogy így 2025 júliusában közölte velem, hogy ne akarjam még online nézni a filmet, mert csak 2025 január 25-én mutatják majd be! Aztán a végén nagy nehezen kinyögte, hogy na, konkrétan itt megnézhetem, valószínűleg fent van. Kösssz! Egyébként nem volt fent...) 

Azért lestem értetlenül a könyvről írt véleményeket, mert nagyjából teljesen figyelmen kívül hagyták a könyv tartalmát, a megírásának az idejét és a célcsoportot. (Csak a rend kedvéért. A tartalom: nem Frankestein épít magának műembert, sokkal inkább Henry Higgins professzor döbben rá Eliza Dooolitle mindennemű értékességére. A Nyakigláb Apó megírásának, pontosabban az első megjelenésének az ideje 1912. Ami több mint száztíz éve volt. Ugye. A célcsoport akkor nem tudom, ki volt, de mai napság, ugye pöttyös a könyv, tehát a bakfis lányok. Micsoda anakronisztikus zavara a koroknak, ha mai elvárásainkat alkalmazzuk olyan korra, amely mit sem tudhatott a miénkről! Minden író (jobb esetben) a maga korának ír. (A rosszabb eset, amikor önmagának.) 

Kérjék már számon Karoli Géspárt, miért van olyan marha sok „vala” a Biblia-fordításában! Vagy akár kérjék már számon, mennyire érthetetlen, hogy „Láttyátuk feleim szümtükkel mik vogymuk. Isa pur es chomuu vogymuk”! 

De persze azt ne hidd, hogy nyelvezetében valami ócskaság a Nyakigláb Apó! Nem az. Csak nem mai. Vágod? Én adom! (Hjaj, de rühellem ezt a műmagyart!)

*

Viszont ha már nyelvezet... 

Azt írtam, Judy mindenféle mindennapi semmiségekről ír Nyakigláb Apónak. (Mondtam már miért Nyakigláb? Amikor első és nagyon-nagyon sokáig utolsó alkalommal látja az arctalan és névtelen támogatót, akkor csak a hátát, az alkatát és valamelyest a mozgását látja néhány pillanatig. A férfinak hosszú lábai, karjai vannak, sovány, és meglehetősen frissen mozog. Olyan kis nyakigláb. De mert pénzes támogató, adja magát, hogy nem valami sihederről van szó. S a kamaszoknak mér egy harminc éves ember is vénember. Amikor Pipi barátommal tizenéves korunkban Óbudán, az Ezermester- és Úttörő Bolt előtt számolgattuk hány évesek is leszünk 2000-ben, elképedtünk: „Én harminchárom, te harmincnégy? B...meg, annyira öregek? Ne má'!” Immeg közel hatvan vagyok, Pipi meg már soha nem lesz negyvenhatnál idősebb. Bameg, Pipikém'!) 

Ezek a semmiségek neki akkor a komplett életét jelentik. De ettől persze nekem, az olvasónak lehetnének felettébb unalomgerjesztők is. Mi több, az események maguk unalomgerjesztők is. Csakhogy Judy (értsd Webster) stílusa ugyancsak feldobja azt, amiben tulajdonképpen semmi érdekfeszítő nincsen. Figyeld csak például ezt a majdnem random kiragadott semmiséget!

Ha látnád az eget! Minden különös, narancsvörös fényben tükrözik. Vihar készül.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Már itt is van az első esőcsepp, akkora, mint egy tallér, és minden reszket. Futottam, hogy az ablakokat betegyem, míg Carrie egy csomó tejessajtárral a padlásszobába rohant, hogy a
tetőn levő lyuk alá állítsa. Én éppen írni kezdtem, és ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy egy párnát, egy korsót, egy kalapot és Matthew Arnold verseskötetét künn felejtettem a gyümölcsösben egy fa alatt – repültem, hogy megmentsem kincseimet, de csak teljesen átázva jutottam hozzájuk. A verseskönyv vörös födelének festéke belefolyt a lapok közé. „A Doveri-öböl”-ben ezentúl piros hullámok tornyosulnak.

(117.)

Könnyed, beszélgetős, mosolygós, átélhető. Ha semmiség is. Vagy annak ellenére, hogy semmiség, ilyen. S egyébként a levelekből nagyon szépen, nagyon finoman és nagyon gyorsan összeáll Judy személyisége. Ami ezzel a gyorsasággal szimpatikus is lesz. Mert egyszerre tisztelettudó, ha megérdemli az alany a tiszteletet és egyszerre lázadó, amikor nem. Egyszerre engedelmes és egyszerre rugalmasan mielőbbi megoldást kereső. Érdekli Apó véleménye, de képes önállóan is cselekedni. Megérti, hogy rászorul a segítségre, de nem hagyja el magát, nem lustulja az egész életét az eltartottságra. Nem önmagától fedezi fel az íráskészségét, de amikor rádöbbentik, hogy van neki olyan, hát műveli, gyakorolja magát, és ki is próbálja, mit tud: az elbeszélései megjelenése nem csupán pénzt jelent a számára, bár azt is, hanem visszajelzést, hogy jó az út, amin jár. És így tovább. 

Szóval ifjúsági, meg lányregény, meg múlt századi, annak is az elejei, de a főszereplő személyiségét tekintve sem ócskaság a regény. Egyáltalán. 

 *

Mit mondjak még róla, ha az eddigiek nem keltették fel a figyelmedet? Tudom már! A grafikái. Azokat a szerző maga követte el. Nem rosszak, de annyira nem jók. Engem annyira nem győztek meg. Akkor sem, ha a levélregény írójának a ceruzájából kerültek ki a szöveg szerint. Megmutatom azért. 

*

Jó, azt elfogadom, elismerem, hogy a slusszpoén, ha nem is váratlan és kikövetkeztethetetlen, kicsit valóban elhirtelenkedett. S hogy a regény azonnal véget is ér, az csakugyan meghökkentő. De védhető. Már ha támadja bárki is. 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusának a vége, Szerelmetesfelségtársam névnapja, Még négy teljes és egy fél nap napunk van itt Gyulán. 

Tegnap olyan kis érdekes idő volt, de tulajdonképpen ez lenne az ideális. Pólóban, rövid naciban éppen jó volt. Megint olyan kis semmittevős volt a nap. SzFT reggel, délelőtt dolgozott néhány órát, aztán bementünk Békéscsabára, a Hádába. SzFT elválogatott, öltözködöttnem is tudom, mennyi időt. Három óra felé jöttünk ki. 
– Menjünk itt Csabán valamamerre vagy menjünk haza ebédelni? 

Hazamentünk. Ébredés után szívem szerint mentem volna egyet bringázni, de SzFT-nek munkája lett. Aztán kiderült, hogy nekem is, mert a Colonnade biztosító visszautasította mind a két kárigényünket (kádszerelés, elveszett iratok), mert amikor leadtam őket, az itthoni, rossz iratmentésünk miatt rossz kötvényszámot adtam meg nekik. De elvileg tizenöt napra vállalják a kárrendezést. Több mint egy hónap telet el, és csak azért válaszoltak, mert SzFT buldog-stílusban hívta fel őket, és nem eresztette el az ügyintézőt, amíg ki nem nyögte, hogy mikorra várható bármiféle válasz. 
– Azért inkább add be újra mindkettőt, Morzsám! Ha már ilyen balfasz a rendszerük is, meg ők is, hogy képtelenek jelezni, ha az ügyfél elszar valamit. De tényleg, nem látják a rendszerben, hogy oké, rossz az ügyfélszám, egy régebbi biztosításé, de van egy újabb, az ügyfél nevén levő, nagyon hasonló biztosítás? És nem tudnak szólni, hogy, hahó, balfaxkám, figyelj már oda, erre a biztire jó lesz, ha csekkolunk? 

Na, aztán le akartam sitty-sutty adni a kárigényeket az új kötvényszámú biztire. Mire kiderült, hogy a lementett számlák, számlakivonatok sehol sincsenek meg a gépemen. Meg a felhőben sem. Keresgéltem jobbra-balra, gondolkodtam, hogy a fenébe is voltak a kifizetések. Vagy három órám elment a szarakodással, számlaböngészéssel. Egy tételt sehogyan sem leltem. Aztán csaptam a homlokomra: bakker, persze, hogy nem lelem magamnál, azt SzFT fizette, az ő számlakivonatán kell keresni. S még nincsen vége, mert még Csemetét is dolgoztatnom kellett: szerencsére éppen nálunk volt, Kaszásdűlőn, és meg tudott keresni egy másik, nyomtatva kapott számlakivonatot. Aztán amikor már elindult tőlünk, rájöttem, hogy még egy kell. Csemete akkor már a kocsijánál volt, és készségesen visszament volna, de mondtam, ráér, majd intézem, ha hazamentünk. Mire ő meg azt, hogy holnap úgyis jön megint. Köszi! 

Mire mindennel végeztem, kilenc óra volt. Még egy órán át keresgéltem valami élő linket Hattinger Gáborról, meg a zenekrától valami muzsikát. Gábort a Gion-bejegyzésben említettem meg. A felesége három napja dobott fel róla egy képet. Gábor kilenc éve, majdnem ezen a napon halt meg. Azon tűnődtem, hogy milyen keveset találkoztunk, pedig lehetett volna sokkal többet. Szerintem nem Gáboron múlt. 

Nem mondom, hogy kivétel nélkül tetszik minden, amit  Gion írt. A mindenben benne van az is, hogy az életmű-sorozatnak csak első négy része maradéktalanul szépirodalom, a többi meg minden más is.

Ami viszont szépirodalom, annak élvezetében viszont maradéktalanul ott van a csettintés. Hogy Gion az Gion, összetéveszthetetlen, egyedi, emberi, és felettébb élvezhető. A Latroknak is játszott első három része pedig önmagában való csoda, kétségtelenül a mindenkori legkedvencebbjeiim között van a helye. 

*

Júliusban, a nyaralásunkra készülve az volt a legkomolyabb feladat, hogy összekészítsem az olvasnivalóimat. Tébláboltam rendesen a könyvespolcok előtt, között. Aztán szembeötlött a legszembeötlőbb: az előszobából a nappalinak használt szobába nézve azonnal két dolog vonja magára a tekintete: az egyik Lili unokám három, nagyméretű festménye a falon. Amiket azonnal, vita nélkül a falra szerkesztettünk Szerelmetesfeleségtársammal, amikor tavalyelőtt (2023) karácsonyán megkaptuk.(Lili most, 2025 nyarán három és fél éves.) 

A másik szembetűnő dolog: a könyvespolcok, a temérdek könyvvel. Lakásszerte van még belőlük három. A képen látható jobboldalin, szemmagasságban ott a Gion-életmű. Az IKEÁ-s állólámpa búrája mögötti/alatti polco, azok a fehér gerincűek azok. Amiből, ugye, csak ezt, az össznovellásat nem olvastam még. Heuréka! 

Eltettem még a nyaralásra ezt meg azt, de ahogy Asimov Űrvadász-sorozatával végeztem, azonnal belefogtam Gionba. (Meg egy másik, réges-régi tartozásomhoz, de azt az e-könyv olvasón: Lénárd Sándor Völgy a világ végén című gyűjteményéhez.) S aztán a nyaraláson a Gion elbeszélések háromnegyedéig jutottam el, utána félretette, és csak most vettem újra elő. Jó munkához idő kell.)

Gion felfrissítette, amit Updike Nyúlcipő-ből fedeztem fel: amikor Nyúl egy idegen fürdőszobában a szekrényt kinyitva a gyógyszereket nézegeti, és konstatálja, milyen nyavalyái vannak a háziaknak: az élet apró részletei többet  elárulnak néha az egészről, mint az egész komplex szemlélése. Giontól tanultam meg azt is, hogy az életünk tele van kész novellákkal. Csak éppen nem tudjuk, mikor kezdődnek, mikor érnek véget, és nincs, aki kiszerkessze a lényegtelen momentumokat. Ezzel a leglényeget tulajdonképpen meg is fogalmaztam Gion novelláiról. De vannak még lényeges szempontok. 

Ahogy Márquez számára Macondo és Faulkner számára Yoknapatawpha, úgy Gion számára a vajdasági Szenttamás a világ leképzése. A Latroknak is játszott első három kötete (nekem a negyedik mind témájában, mind a stílusával nagyon kilóg az egészből) is itt játszódik. Meg még ezer más története is.

Egy alkalommal, amikor a szenttamási Gion Nándor Emlékház novellapályázatára küldött, szerintem nem is annyira sikerült novellám bekerült a győztes novellákat tartalmazó kötetbe, a szervezők meghívtak a díjátadó ünnepségre, majdnem eljutottam Gion szülőhelyére. Csak kevésszabadsági és anyagi okokból nem jutottam el oda. 

Az elbeszélések jó részét azonban Gion már itt, Magyarországon írta. 

*

– Figyelj csak, van egy szavazás: tértől és időtől függetlenül ki az a szerző, akivel szívesen leülnél beszélgetni? 
Szerelmetesfeleségtársam azonnal rávágta: 
– Szabó Magda! – majd csöppet tűnődve hozzátette: – Illetve... nem is tudom... olyan idegesítő hangja volt... meg azt sem tudom, miről beszélgetnék vele. De legalább neked egyértelmű! 
– Egyértelmű? 
– Hát Gion! Nem? 
Most én tűnődtem el. Majd rábólintottam. 
– Igen, Philip K. Dick kiesett, nagy eséllyel arcból arcba tök idegesítő lehetett. Felmerült Wass Albert is, de aztán mégsem... Vonnegut jött és maradt. De igen, valóban, Gion, igen, igen! 

Igen!

Mondom ezt úgy, hogy igen, Gion életében, a kapcsolataiban, a személyiségében voltak olyan momentumok, mozzanatok, amik némi megtorpanásra késztetnek. Például a szabadkőművessége, meg bizonyos, hm, alvilági kapcsolatai... Az utóbbiakra adnak némi magyarázatot az elbeszélések: nem azért voltak meg ezek a kapcsolatok, mert Gion alvilági figura volt, hanem mert így hozta a történelem. 

*

Gion írásaiban semmi misztikus nincsen. Kivéve, amikor misztikus. De azt meg olyan finoman adagolja, hogy nem is vesszük észre. Nem él vele sűrűn. Mégis, még a leghétköznapibb történéseiben is van valami finoman... hm, hogyan is mondjam, hogy túl ne dimenzionáld, nem túlvilági, az csámborgó lelkeket idéz, hanem, hm, valami felvilági.

Miközben az alakjai jobbára nagyon is evilágiak, itteni gondokkal, érzésekkel, indulatokkal, fájdalmakkal, görcsökkel, indulatokkal, érzelmekkel, vágyakkal és ideákkal. 

*

A vadkacsák talán észre sem vették. Az egyik legszebb története: néhány kisfiú rendszeresen meglesi a méhész lányát, a gyönyörű Szent Erzsébetet, ahogy mindennap meztelenül fürdik a tóban. Semmi sincsen ebben a Zsuzsannát megleső vének kéjsóvárságából. A meglesés egészen másról szól a fiúk számára.

Szent Erzsébet szemmel láthatón földöntúli békességgel élvezi a vizet és a meztelen testét szárigató napsugarakat. Nincsen rajta más, csak egy, a napfényben meg-megcsillanó kis arany nyaklánc. Egy kereszt lóg rajta..

A képek az MI segítségével készültek, hol ezzel, hol azzal. Az a baj, hogy pont ebben a képben nem is vagyok bizonyos, hogy azzal készült-e egyáltalán, vagy csak úgy találtam a neten. De a többit garantáltan én csináltam. Illetve én kértem az MI-t hogy csinálja. Néha katasztrofális hülyeségeket művelt. nézd meg mondjuk a villamosos képeket: faltól-falig ülés van mindegyiken. Rája adásul azt kértem, hogy a fiatal nő hajoljon be a két férfi közé, és kínálja meg őket egy papírba csomagolt, de kibontott felvágottal...
Egyébként ezek a jobban sikerült képek. Nem csupán a felvágottasra, illetve a felvágott hiányára gondolok, hanem simán mindegyikre.
:-))))))

Egy nap azonban az idill megtörik. Úgy kezdődik, hogy a meglesők egyike, a soha semmit végleg el nem készítő feltaláló, a Berger fia elmondja, hogy a felnőtt Rozmaring Bandi szerint Szent Erzsébet teljesen elkurvult. Szent Erzsébet már a vízben úszik, amikor a feltaláló Berge fia ezt elmondja. 

A többiek úgy néznek rá mint aki vérlázító hitgyalázást követett el. A Berger-gyerek azonban azt mondja, hogy Szent Erzsébetet a villanyszerelővel látták bemenni Váryék házába. Váryné kiadta pároknak az egyik szobájukat. Azért, hogy legyen helyük és alkalmuk egymás testére. 

A fiúk számára egy pillanatra megfakul ugyan a glória Szent Erzsébet felett, de ténylegesen kurvává csak akkor lesz a számukra, amikor az általuk emelt kis növénysátorban, ahová szemlélődni  és gyönyörködni bújtak el, megtalálják Szent Erzsébet leszakadt nyakláncát.  

Olyan gyönyörű, tiszta, fájdalmas megmutatása annak, milyen az, amikor egy gyerek rádöbben a felnőttvilág mindennapos dolgaira,  hogy a lélegzetem elállt tőle. Szinte hallottam az illúziók földre hullásának idegszaggató, rozsdás csörömpölését. Az a gyors váltás, ahogy a fiúk egyöntetűen szidni kezdik az egykori szentjüket, mindennél jobban rávilágít arra, hogy a felnőttség egyik legbiztosabb jele az illúziók elvesztése miatti fájdalom és az azt közvetlenül követő harag. 

Nem tudom megállni, hogy ne idézzem. 

A vé­kony ör­dög­cér­nák a föld­re ha­jol­tak, va­la­ki sá­ros láb­bal rá­juk ta­po­sott, és a sá­tor­ban a puha, zöld le­ve­lek is sá­ro­sak vol­tak. Két­ség­be­eset­ten áll­tak a sá­tor előtt, gya­na­kod­va néz­tek egy­más­ra, az­tán megint a be­sá­ro­zott, zöld le­ve­le­ket néz­ték, egy­szer csak le­ha­jolt a fél­hü­lye Se­bes­tyén gye­rek, és a le­ve­lek kö­zül egy vé­kony arany­lán­cot emelt fel. Elő­re­nyúj­tot­ta a ke­zét, az arany­lánc a te­nye­ré­ben volt, a há­rom kis­fiú pe­dig össze­dug­ta a fe­jét az arany­lánc fö­lött. Vé­gül is Ber­ger­nek, a fel­ta­lá­ló­nak a fia mond­ta ki: 
– Szent Er­zsé­bet nyak­lán­ca.
To­vább­ra is moz­du­lat­la­nul áll­tak, fe­jü­ket össze­dug­va a fél­hü­lye Se­bes­tyén gye­rek te­nye­re fö­lött. Nem mer­ték fel­emel­ni a fe­jü­ket, és nem mer­tek egy­más­ra néz­ni.
– A bü­dös kur­vá­ja... – mond­ta egy­szer csak az idő­seb­bik Kiss Ku­rá­nyi gye­rek. Most már Ber­ger­nek, a fel­ta­lá­ló­nak a fia is tűz­be jött. 
– Itt hen­ter­gett va­la­ki­vel a sát­runk­ban. Nem elég neki a Vá­ry­ék szo­bá­ja, ide­jön, és be­mocs­kol­ja a sátrun­kat. Biz­tos a vil­lany­sze­re­lő­jé­vel bújt ide, ne­hogy meg­áz­za­nak. 
– A bü­dös kur­vá­ja! – mond­ta az idő­seb­bik Kiss Ku­rá­nyi gye­rek. A fi­a­ta­lab­bik Kiss Ku­rá­nyi gye­rek sír­va fa­kadt. 
– Ne bőgj – mond­ta a báty­ja. – Ne bőgj egy bü­dös kur­va mi­att!
Ki­kap­ta az arany­lán­cot a fél­hü­lye Se­bes­tyén gye­rek ke­zé­ből, és a fo­lyó­ba ha­jí­tot­ta. Az­tán meg­ra­gad­ta az egyik sá­tor­ka­rót, és ki­rán­tot­ta a föld­ből. Ber­ger­nek, a fel­ta­lá­ló­nak a fia a má­sik ka­rót tép­te ki a föld­ből. A sá­tor te­te­je elő­re­bu­kott, és rázu­hant a puha, zöld le­ve­lek­re. Ki­tör­del­ték a töb­bi ka­rót is, be­le­rúg­tak a gallyak­ba és a le­ve­lek­be, és ők is ke­resz­tül­gá­zol­tak a föld­re haj­lí­tott ör­dög­cér­na­cser­jé­ken. A fi­a­ta­lab­bik Kiss Ku­rá­nyi gye­rek még ak­kor is az or­rát tö­röl­get­te és sírt.

Valószínűleg neked is eszedbe jutott az a felettébb szalonképtelen, nőgyűlölő vicc, hogy persze, alapvetően minden nő kurva, de vannak büdös kurvák, akik mindenkivel, meg a rohadt büdös kurvák, akik mindenkivel, csak velem nem... Vagyis nincs férfi, aki ne úgy lenne ezzel a kérdéssel, hogy egy nő akkor nagyon jó, ha a privát szférában kurva. Nem a kurvákra van szükségünk, hanem a párkapcsolatban a kurvák mentalitására. Tudod, másik vicc, ami nem is vicc: Milyen az ideális nő? A konyhában séf, az ágyban kurva. 

De teljesen egyértelmű, hogy Gion elbeszélésben, abban meg a kamasz fiúk gondolkodásában egyáltalán nem erről van szó.

A fiúk tehát nem lucskos képzetekkel bámulták Szent Erzsébet mezítelen testét és arcát, hanem szentségimádandó ikonként. Az, hogy az ikon éppen az ő sátrukban mutatta meg, hogy emberi érzései, vágyai, ösztönei vannak nem féltékenységet, hanem a hitük elvesztését szülte meg. Innen jött a haragjuk. Nem az volt tragédia, hogy Szent Erzsébet mással, hanem az, hogy egyáltalán...

Gyönyörű! Mármint tényleg gyönyörű! 

Eszembe jutott erről egy fantasztikus dal.

Gion ilyen, Gion írásai ilyenek. Most nagyon fellengzős leszek: a humánum, az emberszeretet átsüt minden során. Miközben nem idealizál. Sem el nem kerüli, sem nem szépíti, hogy az életben van mocsok, van gyűlölet, irigység, előítélet, testi, lelki nyomor, korlátoltság, hogy van erőszak, van vér és van ebből fakadó mocskos, brutális halál. Eszébe sem jut ilyet tenni. Csak minden esetben meglátja ezek mögött az embert is. Az események, történések mindkét végén. 

Nem ehhez a könyvhöz kapcsolódik, csak Gionhoz. A Latroknak is játszott harmadik kötete kemény regény. A második világháború után a Vajdaságban szörnyű, kegyetlen népirtás zajlott. Az áldozatai különös kegyetlenséggel, válogatás nélkül megkínzott, kivégzett, lefejezett, kettéfűrészelt, karóba húzott, agyonvert magyarok voltak. Nők, gyerekek, férfiak, válogatás nélkül. A becslések szerint úgy negyvenezren (!) haltak meg és kerültek jobbára tömegsírokba.

Erről beszélni sokáig tiltott dolog volt itt is, ott is, Magyarországon is, Jugoszláviában is.. Magyar oldalról a rendszerváltás előtt egyedül a Hideg napok című könyv és film érintette a témát. Szerb oldalról meg senki és semmi sem.

Gion regénye is megrendítően szól erről a borzalomról. Nem a részletekbe menő leírásokkal operál, ezt akkoriban nem is tehette, de ott van a regényben minden, amit akkoriban el lehetett mondani. De a megdöbbentő az, hogy egyvalami nincsen ebben a regényben sem, pedig teljes joggal lehetne: gyűlölet. Ez Gion.

*

Ez is Gion. Mert nem egyszer szinte szenvtelen realitással írja le az „Isten ver bottal” állapotot is. A jogosnak tartott szenvedést is, amikor valaki gonosszal történik rossz: az gyakorlatilag isteni jóvátétel. S ha a nem gonosz segítette hozzá a gonoszt ahhoz, hogy rossz legyen neki, az nem gonoszság, hanem furfang, vagy jóvátétel.

Mondok erre példát: a Március című darabban egy asztalos egyedül él egy házban, ahol dolgoznia kell egy egész télen át. Bútorokat csinál a házigazdának, aki feltöltötte a számára a kamrát, a hűtőt, használhatja az egész házat,, a remek, Németországból hozott szerszámokat. Bár tény, túl sok minden nincsen a házban, a tulajdonos mág nem lakta be. Például szék sincsen. Mármint amíg az asztalosunk nem csinál párat. 

A fürdőben hatalmas kád terpeszkedik. A házigazda elmondta, hogy a helyiekkel szemben ő nem negyven, hanem nyolcvan méterre fúratott le vízért. Remek ásványvíz jön fel, bár kicsit vasas ízű, és tavasztól valami gáz is jön vele, akkor folyamatosan szellőztetni kell, és nyílt tüzet nem szabad gyújtani, mert akkor robban. 

Aztán a tél derekán egy fiatal nő fondorlata által három férfi költözik be a házba. Így már öten élnek ott. A készletek azonban nem öt emberre szabottak. 

Közeledik a tavasz. Mondanom sem kell, ugye? Igen, a fürdőszoba, a hatalmas kád, amibe négyen is beleférnek, a zárt ablak, ajtó, a gáz, és az asztalostól rabolt szivarok, amiket a házigazda készített be az asztalosnak a hosszú téli estékre. 

Az embernek egy pillanatig sincsen olyan érzése, hogy ne lenne jogos a következmény, sőt, az asztalos hallgatása a gázokról. Különösen, hogy éppen előtte megfenyegették őt, és két, életfa faragásás székét szét is törték és a kandalló tüzére nem hajították. Na, szerinted jogos vagy nem jogos az asztalos hallgatása a gázokról? Írd meg kommentben és ne felejt s el lájkolni! :-D

Enyhíti a Gion szerint tökéletesen jogos bosszú súlyát, hogy nem hal meg senki, sőt, inkább egy kicsit börleszkbe fordul a történet: a házfoglaló négyek tetőtől-talpig kormosan, ámde de csak a koromba öltözve jönnek ki a fürdőből, némán összeszedik a dolgaikat és eltakarodnak. 

Ismét elképedve nézegetem az MI logikáját. Megkértem, hogy csináljon egy képet. A következő meghatározást adtam neki: „Vidéki ház belső tere, nagy nappali, boltíves plafon, a nappaliban csak egy hosszú asztal van, négy, faragott székkel, a nappaliból nyílik egy nagy fürdőszoba, amiben éppen most robbant fel valami, viszonylag kis robbanás volt, az épület egyben maradt, csak a nappali és a fürdőszoba közötti ajtó szakadt ki, kilátszanak a csupasz téglák, füst gomolyog a fürdőből, a fürdő ajtajában négy meztelen ember tolakszik kifelé, három férfi és egy fiatal nő, semmi sincsen rajtuk (nem kell látszania a szemérmüknek), de a lábuktól a fejük búbjáig kormosak, a nappaliban egy negyven év körüli, munkásruhába öltözött férfi nézi őket közömbösen, a kezében kézi gyalu, éppen dolgozott valami faanyagon.”

Négy képet csinált. Amiből hármat ő maga cenzúrázott ki, „Maybe not safe!”-felirattal. Vagyis csinált négy képet, majd hármat meg sem mutatott, mert, mert gondolom, sérti a közösségi irányelveket vagy a közszemérmet. 

*

Mit lehet összefoglalóul írni egy 722 oldalas, ráadásul novellás kötetről? Már ami nem sekélyes, nem túl általános, nem önlengős és főleg nem közhelyes? Hogyan lehet elkerülni a pátoszteli mellébeszéléseket és a súlytalan, általánosító semmitmondásokat? S hogyan is lehetne átadni egy írói stílusát, mondanivalójának a megérthető, felfogható teljességét? 

Meg sem kísérlem: mire a végére érnék, az hosszabb lenne mint Gion összegyűjtött novelláinak a könyve. S annak meg mi értelme lenne? Nekem egyszerűbb, neked szórakoztatóbb ha az eredeti művet olvasod. Már csak azért is, mert eszembe jutottak az elemzésekről a borkóstolók elképesztő megfogalmazásai, amiken mindig röhögnöm kell, arról, miképpen ölelkezik tökéletes harmóniába az adott borban a keleti tajgák zsurlófüveinek szélfútta magánya a mediterrán naplementék tengervégtelen halszagú energiájával. Ugyebár... 

De van még mit mondanom.

*

Az egyik az, ami például az Ezen az oldalon kötetből nyilvánvaló. (Az összegyűjtött novellákat az eredeti kötetbe-sorolás szerint gyűjti csokorba ez a héccások oldal. 

Gion elbeszélései úgy elbeszélések, hogy van bennük egymással összefüggő koherencia. Ezt az összetartó erőt a közös helyszín és az azonos szereplők adják. Az Ezen az oldalon vagy a Történetek egy régi forgópisztolyról ciklus elbeszélésekből áll, a szereplők és az események elbeszélésről elbeszélésre vissza-visszatérnek. Gion ezt a módszert egyes regénynek nevezett művében is alkalmazta. Csak azokat regénynek nevezzük. 

*

Ha már itt tartok: az elbeszélések és a regények összevetésével kitűnik, hogy minden és rengeteg erénye mellett Gion regényben volt erősebb. Ez nyilvánvaló a Molyra feltett olvasói értékelésekből is. Végigfutottam novelláskötetenként a felhasználók értékeléseit. Alig volt mit olvasnom. Van olyan könyve, több is, ahol egyetlen hozzáfűzött bejegyzés sincsen. Ennél, az összegyűjtött kötetnél van a legtöbb: három! Vagyis jóformán semennyi. Tény azonban, hogy ez a három ugyancsak elismerőn ír az olvasmányélményről, felettébb dicsérőn ír Gion írásművészetéről. 

Az egyikük azt írta nekem, hogy minden egyes novella egy egyedi kincs, amit ebben a kötetben olvasott. S én itt megtorpantam. Azért, mert ezt semmiképpen nem mondanám. Azért nem, mert volt jó pár, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Részleteiben teljes mértékben Gion volt mindegyik, de amikor véget ért, csak lestem. Hogy jó, de akkor most merre hány éves a kapitány, úgy egyáltalán...? S hogy miért is az olvasott pár oldal? 

Ez valahogy megmutatkozott abban is, hogy nem haladtam túl gyorsan az olvasással. Az első harminc százalék sitty-sutt, pitty-putty magam mögött volt. A következő tízhez napok kellettek. Aztán elmúlt a nyár, el az ősz is, a tél derekán járunk, most, hogy újra elővettem, de még így sem a maga jogán került újra homloktérbe, hanem  egy bizonyos élethelyzet miatt.

Nem lényeges, de a tények miatt: szabin vagyok, Szerelmetesfeleségtársam még, ha itthon is, de dolgozik. Ő fáradtabb mint én vagyok. A hálószobánkban levő ágy szivacsától már nagyon fáj a derekunk, ezért esténként a nappaliban, a régi ágyunkon ágyazunk meg. SzFT szinte azonnal le is fekszik, én meg le szoktam menni el-elszívni a szokásos szivaromat. S hogy az alvás előtti olvasásomhoz ne kelljen lámpát kapcsolnom, SzFT álma miatt csak az e.könyv olvasót nyitom ki.

Mondjuk jót tett az olvasmányélménynek a pihentetés. Olyan lett a helyzet, mint a kelttészta készítése: kell az a kelesztési idő, hogy minőségi legyen a végeredmény. 

Aztán mégis eltelt egy év mire ténylegesen befejeztem egy újabb gyulai nyaraláson. Most is kint ülök a kertben, este tizenegy van, némán duruzsolnak a csillagok, iszogatom az utolsó sörömet, szívom a szivarkáimat egy jó kis maradék sült hagymás-májas vacsi után. 

*

Az utolsó etapban vagyok, ami a Mit jelent a tök alsó? címet viseli. Ezeket a novellákat Gion már Magyarországon írta. Ide kellett menekülnie az alant levő országokban zajló, embertelen polgárháború miatt. 

Próbáltom megkeresni a konkrét szöveget, de nem találtam, hiába van meg e-book formában is a kötet, a keresés valamiért nem működik. Egy helyen Gion leírja, hogy amikor polgárháború borzalmait részletesen, reálisan leírta, a szemére vetették, hogy miért kell feltupíroznia vérfröcsögéssel a valóságot. Amikor szépítette, enyhítette, ami valójában megtörtént, megdicsérték, hogy na, ez már hihető, ez valóban megtörténhetett... 

A Tök alsó történetei nem gyengédek. Vér is folyik bennük, még felrobbantott autó is van, aminek a vezetője a járdán ég szénné. Ártatlan áldozat, nem őt akarták felrobbantani, csak elvitte egy próbakörre az új autót. Ez a kötet címadó novellájának a hidegrázós befejezése. A slusszpoén az, hogy még ebből a horror-rettenetből is jó sül ki. Mert az élet ilyen. Ha így nézzük. Az autó felrobbanása következtében előkerül az eltűnt műfogsor, a robbanás hozza elő. Erre mondja az egyik szereplő, hogy a járdán szénné égő áldozat elküldte az égből. 

S bár a novellák önállóan is élvezhetők, mégis koherensek. állandó és vissza-visszatérő szereplőkkel. Az állandó szereplő maga a Budapesten élő író. A visszatérő szereplők Ágnes, az író atomfizikus barátnője, Dominika az egyetemista kurva, aki az író alatti üres üzlethelyiségben él, Leonyid az ukrán bérgyilkos, Palotás Ferenc, a rendőrtiszt vagy Zavarkó András az idegesítően unalmas, lúzer mindent-vállalkozó. Mindegyikük önálló. hús-vér személyiség, a novellák meg érezhetőn megtörtént esetek, események, mégis irodalmi egésszé állnak össze. A kötet legélőbb része ez a szakasz, különösen élveztem. Valószínűleg azért, mert hiába novellák, egyben már regényt adnak. 

Mondom, Gion ilyen. Úgy realista, hogy közben teljesen irreálissá lesz minden, mégis a valóságot látjuk. Szóbűvész a jófajtából. Úgy tiltakozik az erőszak ellen, hogy közben teljesen természetes, hogy vannak helyzetek, amikor nincsen más megoldás. Mégis teljesen erőszakellenes. 

Noran Libro, Budapest, 2011, 722 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639996366

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2024 nyara és tele, majd 2025 júliusa. Nem tól-ig, hanem megszakításokkal. Ez eleddig a legszűkebb költségvetésű nyaralásunk. Jócskán azért, mert szeretem a munkahelyemet, csak azt nem, amennyit ott keresek. Hallgatok is érte rendesen és jogosan. 

Néztem a professon.hu-n mennyit keresnek mások átlagban egy hasonló állásban. Hát úgy nagyjából egyötöddel-egyharmaddal többet mint én. Egy hét telt el, de ahogy nézem a számláim fogyását, lesz itt baj, pedig nem mentünk étterembe, nem autókáztunk, nem múzeum-látogattunk, csak kifizettük a szállást, bevásároltunk, és kétszer beültünk visszafogottan sörözni a legolcsóbb gyulai sörözőbe (Hídfő; ha itt jársz keresd meg őket, érdemes, csuda hangulatos hely az Élővíz-csatorna partján a fő tér közvetlen közelében!) Olyannyira szűk a költségvetésünk, hogy kölcsön is kellett kérnünk egy utolsó pillanatban beesett vízvezeték javítás miatt. 

*

Tegnap azért nem mozdultunk ki, mert árnyékban volt negyven fok, a napon ötvenöt. A házigazdánk osztotta meg a Facebook-on a hőmérőt, azért vagyok ilyen pontos. Ma meg azért voltunk a házhoz kötve, mert majdnem egész nap esett az eső. Mondjuk vihar már tegnap este is volt. Szerelmetesfeleségtársam mutatta, hogy Vecsésen kemény jégzuháré volt. Megriadtunk, rá is terítettünk egy helyi pokrócot Füstire, a kis Yarisunkra, hogy ne fázzon, és ha jég lesz, ne üsse meg annyira. Nem volt jég. A pokrócot rajta hagytuk. Hiba volt. Éjszaka Füsti kiabálással jelezte, hogy valami mozgás van a neki belül. A pokróc jól megszíta magát vízzel, és a gravitációnak engedelmeskedve, az ajtóval becsukott pokrócról az akkor is zuhogó esőben csöpögött befelé a víz. Én fel sem ébredtem Füsti kiabálásra, SzFT úgy ébresztett, hogy mentsük meg az autónkat. Megmentettük, de mindvégig nem ébredtem fel teljesen. 

S mert még reggel is több etapban zuhogott, hát nem mozdultunk. Ültünk, olvastunk, írtunk, tanultunk, ettünk, aludtunk. Most pedig elmegyünk sétálni és nem éppen égető kíváncsiságból megnézzük, mit tud manapság koncerten Szikora Robi  és az R-GO a Gyulai Végvári Napok záróeseményén. Elsétálunk a koncertre, a Vár itt van tőlünk kábé tíz perc sétára. :-)