A könyv hátlapja ezt mondja a szerzőről: 

Ilmar Taska (1953) az oroszországi Kirovban született. Családját deportálták a szovjet hatóságok, szülőföldjükre csak Sztálin halála után térhettek vissza. Felnőve filmproducer lett a függetlenségét visszanyerő Észtország- ban, dolgozott Svédországban és Hollywoodban, ő hozta létre az első észt kereskedelmi televíziócsatornát, Íróként csupán 2016-ban robbant be az irodalomba Pobjeda, 1946 című regényével, mely félelmetes képet nyújt az elnyomó gépezet működéséről. A magyarul 2019-ben kiadónknál megjelent regény filmszerűen mutatja be egy gyermek beszervezésén keresztül a KGB ördögi ravaszságát és aljas módszereit. Mesteri cselekményszövése új könyvet is letehetetlen olvasmánnyá, a félelmetes jövő megkerülhetetlen ábrázolásává teszi.

Vagyis mielőtt író lett, média-szakember volt. Tudja, miről beszél, amikor agymosásról beszél. Nézegetem a képeit. Furcsa a pasas. Nem olyan értelemben, hogy furafiú, hanem a konzervatív arcfelépítés mögött van valami gátlástalan önmutogatás-kényszer. Akár a frizura elrendezésben is. 

De amikor megkérdeztem a Havert, tudod az MI-t, csak az fejtegette hosszabban, amit a könyv hátulja is elmond. Direkt rákérdeztem, hogy a külsejével összhangban van-e valami különös, botrányos, meghökkentő, polgárpukkasztó sztorija. Az MI ezt válaszolta: 

Nem találtam semmi olyasmit Ilmar Taska-val kapcsolatban, ami botrányos, felháborító vagy különös nyilvános viselkedés lenne.

Ő inkább a „klasszikus kulturális figura” kategóriába tartozik:

• visszafogott, diplomatikus,

• sokszor képviseli Észtországot nemzetközi könyvfesztiválokon, irodalmi esteken,

• interjúiban főként az alkotói szabadságról, történelmi emlékezetről és a kreativitásról beszél,

• politikai provokáció vagy személyes botrány nem tapad a nevéhez.

Így inkább szimpatikus lett. Ami azért nem volt első látásra szerelem. Nem mintha nem lennék tisztában azzal, hogy nem a szerzőt, hanem a művét, műveit ildomos kultiválni. Mert van baj, ha a szerző szimpibb mint a szerzemény. 

A könyvet a könyvtárban, az újdik polcán találtam. Nem is tudom, hogy az Elízium szó vagy Marléne Dietrich fotója miatt vettem kézbe. Tény, hogy a hátoldali fülszöveg egyből megfogott. 

Ilmar Taska észt író regénye a „szép és csábító” jövőbe röpíti el olvasóját. Már minden lehetséges, működik a mesterséges intelligencia, az elízium.com portál segítségével szabadon elbeszélgethetünk elmúlt korok politikusaival és színészhőseivel, John F. Kennedyvel, Marlene Dietrich-hel, Marilyn Monroe-val, Leninnel és más hírességekkel. Egy nap egy még élő színész menedzsere, Daniel is ajánlatot kap a portál tulajdonosaitól, hogy kellő honorárium fejében betáplálnák a rendszerbe első élő hírességként az általa képviselt Robert Rand-ot is. Daniel kapva kap az ajánlaton. Robert, bár először ódzkodik, belemegy a játékba, mely egyre riasztóbb fordulatokat vesz. A szép, új világ behálózza és az internet új urainak engedelmes kiszolgálójává teszi. A chipek karmaiból nincs menekvés, a jövő embere eszközzé, tárggyá alacsonyodik…

Vagyis MI-regény. S ha az, sci-fi. Vagy csak a valóság továbbgondolása, hiszen tulajdonképpen egy sci-fiben élünk, akik élünk? 

Emlékszem, a kétezres évek elején ódzkodtam a számítógépektől. Féltem, hogy soha nem fogom megtanulni a használatukat. Aztán rájöttem, hogy mennyivel egyszerűbb a szövegeimet masinán létrehozni és tárolni. És így kisebb lépésekben közeledtem a mához. Illetve azért volt öt év, amikor egy kis számtech cégnél dolgoztam, szerencsétlenségükre. Ugyanis ők tanítottak meg majdnem mindenre, amit ebben a kérdésben tudni vélek. S miattuk nem tartok már a számítástechnikától. S nem miattuk tartok ma már tőle.

S van már, sőt, legtöbbször így van, hogy információkat az MI-ktől szerzek egy oprendszer működéről, egy íróról, de SzFT az MI-vel iratott meg egy alapvető képzési-tervet is. Azt mondta, én nem értek hozzá, hogy elég jó lett.  Ma hajnalban is már egy csomó mindenről beszélgettem az MI-vel: zene, képzőművészet, számtech. Most éppen arról, mi kell ahhoz, hogy egy MI megszakítson egy beszélgetést. Vagy bármilyen szempontból kockázatosnak találja a felhasználója kommunikációját, akkor mit tehet, mit kell tennie? 

*

Az ÉLÜSZION (görög betűkkel Ἠλύσιον, latinosan Elysium, magyarosan Elízium) olyan túlvilági hely a görög mitológiában, ahol azok kaptak helyet, akik az istenek kedveltjei voltak életükben (pl. a hősök); a Tartarosz ellentettje, amely megfeleltethető a keresztény hit poklának. Gyakran nevezték a boldogok mezejének – vagy elíziumi mezőknek – is, mivel az itt lakók gond és baj nélkül éltek, és sohasem éreztek fáradtságot, éhséget vagy szomjúságot. Az ide került lelkek az örökkévalóságig boldogan szórakozhattak. Az ókorban úgy gondolták, hogy a világ nyugati peremén helyezkedik el. (Wikipedia)

A regényben az Elízium egy játék. Vagy mi. Vagy MI. A játék lényege, hogy a felhasználó úgy nagyjából bárkivel találkozhat, akivel csak akar. Marléne Dietrich-el, JFk-val, bárkivel. 

– Te kivel találkoznál, Morzsám? – kérdezte tőlem Szerelmetesfeleségtársam elalvása előtt eggyel, erről a könyvről beszélgetve.
Egy pillanatig sem kellett gondolkodnom.
– Anyuval. 
Hétéves voltam, amikor meghalt az anyukám. Ő huszonhét. Az a kurva leukémia!
– És miről beszélgetnél vele? 
– Nem tudom... Csak látni akarnám, hallani a hangját, érezni az illatát. 

Másnap reggel munkába menet még mindig azon gondolkodtam, miről is beszélgetnék Anyuval, ha lehetőségem lenne találkozni vele?

Aztán rádöbbentem, hogy nem információk hiányoznak tőle, róla, hanem a jelenléte. Ha találkoznánk, nem kérdeznék én semmit, csak hozzábújnék.

Nem értem én ezt: ahogy öregszem, úgy hiányzik egyre jobban.

A ralitásom megőrzése érdekében iparkodom arra gondolni, hogy persze, ha nem megy el olyan korán, minden egészen másképpen alakult volna: másképpen lett volna szar az élet.

Egyébként alapvetően optimista pasas vagyok, tényleg: szeretek élni, egyáltalán nem vagyok mindenszarista. De nem látom, hogy a happy end ebben a világrendszerben, -helyzetben nagyon gyakori befejezési forma lenne. Már csak azért sem, mert ami itt befejeződik, annak a vége minden esetben az elmúlás. Mondj egy példát a halálra, ami hepiendes! Mondom happy-s, és nem csupán valamiért megkönnyebbüléses! 

A játék érthető módon roppant népszerű. Te kivel találkoznál, ha találkozhatnál bárkivel. De tényleg bárkivel. Na? 

*

A regény történésének az idejével bajban vagyok. Mármint azzal, hogy mikor történik. Szerintem Taska ezt egy kicsit elvétette. Vagy én vagyok figyelmetlen. 

Az események akár jelenidejűek is lehetnek. Sőt, voltaképpen 2025-ben már visszatekintősek is. Mert szó van például a pandémiáról, a népek elzárásának, kíbertérbe kényszerítésének a hasznosságáról. Mármint az ellenőrzés szempontjából hasznosságáról. Meg szó van az elmagányosodásról. Meg a politika elviselhetetlenségéről. Meg a háttérhatalom manipulációról úgy mindenben. A felhasználói számok növekedésének mindenek feletti szükségességéről. 

Szóval ebből a szempontból semmi újdonság nincsen benne, csak csokorba gyűjti a ma legfontosabb, legmeghatározóbb jelenségeit. 

Egy olyan momentum van, ami jelzi, hogy valami egészen más: az utalások egy nukleáris háborúra. 

Csakhogy egy nukleáris háború utáni társadalmi lét bennem valahogy egészen más képeket idéz. Összeomlott társadalmi struktúrák, romba dőlt városok, semmivé lett infrastruktúra, vízhiány, áramtalanság, ember embernek farkasa, ilyesmik jutnak az eszembe. Minden bizonnyal fertőzött vagyok a tengernyi disztópiától, amivel összefutottam, de kapásból a sokadik Mad Max, az Élethalálharc (ez mekkora film apám!) meg az Éli könyve képi világa, életérzése ugrott be. 

Ellenben az Elíziumban szó nincsen összeomlásról. Csak arról, hogy merre tart a társadalom. Minden, amit fentebb mondtam. Az egyik legnagyobb gond, hogy mindig, mindenhol, mindenben megfigyelhető az ember. Vagyis a technológia működik. Van áram, van gyártás, van alkalmazás, van társadalom, ahol a megfigyelés, a megfigyelhetőség komoly probléma. Tehát nem az, hogy nincsen élelem, nincsen víz, bármelyik sarkon agyoncsaphatnak azért a kevésért a szakadt, mocskos, szedett-vedett rongyokat magukra aggató egyéb túlélők.

Meg a történeten belüli idői utalások sem teszik távoli jövőbe az eseményeket. Mire gondolok? A  szereplők hozzátartozóinak a Gulágos, Gestapo-s KGB-s emlékeire. 

Vagyis mintha átgondolatlan lenne a cselekmény idői elhelyezése. Mert még ha valamiféle Philip K. Dick-es alternatív valóságról lenne szó, amikor a jelenben vagyunk, csak egy egészen másikban, nem a sajátunkban. Amikor történhetne úgy is, ahogyan ott és akkor történik. De nem erről van szó. 

*

A cselekmény több nézőpontból megélt, látott, tapasztalt eseményekből áll össze. Van egy híres színész, aki egyben apa is. Van a színész fia. Van a színész fiának a töritanárnője. Van a színész menedzsere. Van a töritanárnő sulijának a biztonsági embere. Van az oligarcha. Ez összesen hat nézőpont. A regény nem egész háromszáz oldalához képest, hm, nem kevés. De ezen még magammal is vitatkozom. Hogy sok-e? Nem racionális érvek alapján, hanem a könyvet olvasva soknak tűnik. 

Már csak azért is, mert nem tudtam eldönteni, nem én adtam-e egyedi jellemeket az alakoknak. Mindenesetre van nekik. Nem túltolva. Az fogalmazódott meg bennem, éppen a regény szereplőinek megformázást illetőn, amikor elgondolkodtam, hogy a módszer csuda ismerős, hogy tulajdonképpen ez a legjobb Philip K. Dick-könyv, amit  nem Philip K. Dick írt. Már csak az a kérdés, hogy ezt a mondat honnan nézve akarom, akarjuk értelmezni. Mert lehet hatalmas dicséret, és lehet ajkbiggyesztett fikázás is.  Ja, hogy mire is gondolok... Arra, hogy van jellemük a szereplőknek, de semmiképpen sem leszünk velük annyira tisztában mint Raszkolnyikov szenvedésének lélekmozdulásaival. Ha érted, mire gondolok.

Arról nem is beszélve, hogy egyikük sem főszereplő. Illetve mindnyájan azok. Mert egyformán kellenek az összképhez, és a ha jó szemszögből nézzük, mindannyiuk szerepe csuda fontos abban ami történik. 

Taska (tudod, nem kézi-, nem váll-, hanem Ilmar) gondosan távolságot tart a szereplőitől, és gondoskodik arról is, hogy egyik se kerüljön az olvasóhoz közelebb mint a másik. Ráadásul mindegyikük motivációi tök érthetők. A leggyengébbre a legkisebb szereplési hányadot kapó oligarcha sikerült. Nem, nem a leggyengébbre: felettébb súlytalan, személyiség nélküli a figura. 

*

A cselekmény és a mondanivaló. Az a nagy büdös helyzet, hogy a fentebb idézett fülszöveg mindkettőt tutira elmondja. Nincsen sokkal több a regényben sem. Ez nem dicséret. 

Olyan lett az összkép, hogy olvastam egy regényt, ami száz másikat megidéz, érzem, hogy amit mond, üzen az hasznos, nincsen plágium-érzésem, mégis minden mozzanata, módszere emlékeztet valami másra. Nem jól emlékeztet, hanem felettébb ügyesen. Nem jól, mert nem stílusbravúr az emlékeztetés, hanem csak ügyes felhasználás. Cserébe az, amit mond, nos abban sincsen semmi újdonság. 

Ne gondold, hogy hajtok az újdonságokra. Soha nem szerettem semmiféle versenyt, semmiben. Ezért voltam sportolónak is mindig kiemelkedőn vacak. A játékot szeretem, magáért a játékért. A győzelem nem nagyon érdekel. 

De ez a regény úgy második vonalbeli, hogy meg sem kísérel semmiben sem új lenni, meg sem kísérel újat mondani, új összefüggéseket láttatni, hanem a legkisebb töprengés nélkül csak újra felhasznál mindent eszközt. De ezt is csak úgy teszi, hogy konstatáljuk az összetevőket, s nem felnézünk a mixerre a kikevert csodás ízért. (Nem kell, hogy új legyen az íz! Ki akar egy főtt kukoricából vagy egy zsíros deszkából új ízt kihozni? Csak legyen teljesen főtt kukorica és zsíros deszka! De igazán teljesen az!) 

*

A regény stílusával nincsen baj. Mikor hibázik stílusban PKD, menj már! Bajom azzal volt, hogy még a regény közepén sem tudtam, mi lesz isten igazából a konfliktus. De mert PKD, olvastam hát tovább. Aztán úgy, ahogy meg lett a konfliktus is, de akkor meg az derült ki, hogy a szerzőnek befejezni nem sikerül a regényt, csak abbahagyni. 

Komolyan mondom, hogy nagy kár érte! Mert tényleg olvasmányos. Mert a témái tényleg csudára aktuálisak. Ha nem is számítanak a szépirodalomban sem forradalminak. De legalább időszerűek. Ám az, hogy úgy tettem le az utolsó oldal elolvasása után, hogy na, akkor ezzel is megvolnék, annyira nem vet rá jó fényt.

Az viszont igen, hogy eltűnődtem egy picit, hogy miről is szólt valójában, a rengeteg aktuális problémájával együtt? (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1.) Stephen King megtanított arra, hogy nem kell mindig mondanivaló, sokszor elég, hogy elmesélt történet van, 2.) PKD megtanított arra, hogy akkor is lehet élvezetes egy regény, ha bár tudom, hogy van, de nem lelem a mondanivalóját.) De az már megint nem, hogy ezzel együtt maradt bennem elégedetlenség meg hiányérzet. Amit nem csökkentett, hogy a vége felé beköszöntött egy kis felelőtlen orvos-téma is, a' la Száll a kakukk fészkére made in Észtország, 2025. Csak itt nem az elektorsokkal, hanem a géntechnológiával másítottak személyiséget. 

6/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 augusztusának a végtusája egy hétvége tükrében. Szombaton elzavartam SzFT úszni, addig megcsináltam a gulyáslevest, csipetkéstül, meg főztem egy kis mirelit derelyét, pirított morzsával. Közben iszogattam egy kis pálinkát, söröcskét is, ha már olyan közel voltam hozzá. Közben meg több lemeznyi Saga szólt. 

Nem volt összefüggés az alkohol és a délutáni rosszullétem között. Én inkább arra gondoltam, hogy marha korán keltem. Keltettek. És hogy nem tudtam kipihenni magamat. Fél tizenegy felé dőltünk el, éjfél után meg arra ébredtünk, hogy valamely éjjeli barmok a parkolóban, az ablak alatt beszélgetnek ugyancsak fennhangon, nagyon sokáig. Kicsit visszaaludtam, de nagyon már nem. Egy óra felé kipattant a szemem. Ugyan öt óra felé másfél órára még visszaszunyókáltam, de az már halottnak adott smár volt. 

A nagyobb baj, hogy a rosszullét vasárnapra sem múlt el. Sőt! Annyira nem, hogy SzFT le is beszélt arról, hogy vele menjek Csillaghegyre Csemete (SzFT lánya) születésnapját ünnepelni. Mondjuk nagyon nem kérettem magamat. Vezetni nem is mertem volna. Alighogy SzFT elment, melegítettem magamnak a szombati gulyásból és derelyéből )az utóbbit meg ne próbáld mikróban: gyalázatos!), közben néztem egy magyar filmet (Házasság szabadnappal, habkönnyed,romhányiság), majd elájultam. Na, jó, bealudtam. SzFT elég hamar hazajött a hepibörzdéjezésből, mert Csemete szíveválasztottja sem volt. Nyavalyás férfiszakasz! 

Estére úgy ahogy voltam... Reggelre még inkább. Bár akkor még volt kétségem, hogy át tudok-e vágni a Mocsáros-prérin a vonatig, komoly hét perc séta, de kétséges volt a sikere. Sikerült! Meg a napot végigcsinálni is. Életünk apró örömei. 

Mondjuk volt benne nagy szerencsém is. Az ebédlőben ültünk az ebédünk felett. Feri, a karbantartó székely ember egyszerre csak megkérdezte: 
– Aztán milyen rangban vagy?
Nem értettem. Feri a vállam felé intett: 
– Ugyancsak megtisztel egy ranggal! 
Megértettem, de azért bizonyságot akartam nyerni. 
– Azt mondod, le vagyok szarva? 
– Hát, Zolikám, le vagy szarva. 
És tényleg, tenyérnyire le volt szarva a vállam. Ebéd után mentem a mosdóba pólót mosni. Pfúj! 

Hazafelé tényleg szerencsém volt. Csak úgy sorjáztak a csuda formás lányok a buszon is, a végállomáson, a vonatnál is. Én pedig megállapítottam, hogy még mindig érdekelnek a női testek. Meg azt is, hogy bármelyik csuda szép testűnek simán az apja lehettem volna. Ha nem a nagyapja. Pedig semmiféle pedofília nincsen bennem. Csak megöregedtem, úgy fest. Ennek még egy fostos madárraj felettem sem lenne megfelelő ellenszere. 

A bibliai szombat és Bacchiocchi – na, ezen aztán tutira meg fogsz lepődni!

Az egyik legfőbb teológiai különbség, hogy az adventisták vallják, a teremtéskor az embernek adott pihenőnap, a hetedik nap: a szombat.

Ha elmélyedsz a kérdésben, nagyon nehéz cáfolni, hogy az adventistáknak igazuk van ebben a bibliai hetedik nap kérdésben. Folytatom majd még a különbségeket, de máris Samuel Bacchiocchi-nál tartunk a szombat-kérdéssel. Nemcsak azért, mert Bacchiocchi adventista volt. Hanem azért, mert ahogy a fülszöveg mondja: 

Dr. Samuele Bacchiocchi (1938-2008) az első nem katolikus, aki oklevelet szerzett a római Gregoriana Pápai Egyetemen. VI. Pál pápa aranyérmet adományozott neki, mert summa cum laude minősítésű tudományos fokozatot szerzett.

A helyzet az, hogy ez így igaz is, meg nem is. Nem így igaz. Apró pontosítások szükségesek, hogy tökéletesen igaz legyen.

A summa cum laude meg volt Bacchiocchinak, de nem a doktorijára, hanem a licentia-ját szerezte így meg. A licentia a doktori fokozat előtt van: általános tanítójogot ad az egyházban. A doktori fokozatot, amely a licentia felett van, Bacchiocchi azt magna cum laude minősítéssel érte el. Aranyérmet pedig valóban kapott VI. Páltól. 

2004--ben balhé tört ki Bacchiocchi körül.  Barbara Bergami, a Pápai Gregorián Egyetem főtitkára azt állította, hogy Bacchiocchi nem kapott summa cum laude minősítést, nem kapott VI. Pál aranyérmet és nem publikálhatta teljes terjedelemben a disszertációját, csak részleteket. Ez nyilvánosan is keringeni kezdett, és komoly támadások érték Bacchiocchit, különösen adventista és ellen-adventista körökben.

Bacchiocchi nyilvánosan tiltakozott, és közzétette az oklevelek, érem és imprimatúra fényképeit, valamint a kiadott disszertáció dokumentumait.

2007. február 23-án Gianfranco Ghirlanda SJ, a Gregorián Egyetem rektora hivatalos levelet írt, amelyben elismerte, hogy Bacchiocchi a licentiáját summa cum laude minősítéssel szerezte, s valóban kapott VI. Pál aranyérmet. Pontosította, hogy a doktorijára nem summa-, hanem magna cum laude minősítést kapott. Végül bocsánatot kért az egyetem nevében a téves és félrevezető állításokért. Bacchiocchi ezután közleményt adott ki, amelynek a lényege ebben a mondatban összegezhető: „a keresztény megbocsátás szellemében számomra az ügy lezárult”.

Most jön a lényeg! Tudod, mi volt Bacchiocchi doktori disszertációjának a témája? Az a címe, ahogy később könyvalakban is megjelent, hogy Szombattól vasárnapig (A vasárnapünneplés kialakulásának történeti vizsgálata a korai kereszténységben). 

Gondolj bele, odamegy egy adventista manus a katolikus világ Harvard-jára (aki nem ott végzett, majdnem esélytelen a püspökségre), ír egy doktorit arról, hogy a pápaság megváltoztatta a Tízparancsolat egyik törvényétpontját, és magna cum laude doktorátust kap érte, meg pápai kitüntetést! 

Nem semmi!

A könyv magyarul is olvasható. Meg szerintem minden nyelven, ahol adventisták vannak. És nagyjából, ha nem is nagyon sokan, de minden országban vannak. 

Az adventista teológia egyéb sajátosságai

Csak felsorolás szerűen. (Ha részletesebben érdekel az alapvető, huszonnyolc hitpontjuk, kattints ide.)

• Hiszik, hogy a mostani földi történelem vége Jézus Krisztus második eljövetele, adventje lesz. 
• Úgy hiszik, hogy a mozgalmuk Istentől való, különleges üzenettel. Amitől nem superman-ek, csak hatalmas felelősséggel bírnak a világ felé, amelyben élnek. Csak a terminológia miatt: a különleges üzenet a hármas angyali üzenet a Jelenések könyvének 12. fejezetéből (6–12). 
• Hangsúlyozzák Isten törvényének, a Tízparancsolat egészének a biblikus jelentőségét. Igen, a szombat mint pihenőnap különös jelentőséggel, mintegy isteni pecsét jelleggel bír. (Írom ezt szombat hajnalban, az Emerson, Lake and Palmer 40th Anniversary Reunion Concert-jét hallgatva és alkalmanként bele-bele nézve...) 
• Különös jelentőséget kapnak náluk a próféciák, amelyeket historikus szempontból, vagyis a történelemben megvalósulva magyaráznak. A történelemszemléletüket meghatározza Ellen G. White egy első alkalommal Loveland’s Grove-i összejövetelen (Ohio állam, 1848. márciusában).kapott látomásán alapult. A lényege, hogy az emberi történelem nem más mint Krisztus és Sátán között folyó gigantikus küzdelem az emberek lelkéért. A római egyház különösen nagy, negatív szerepet kap majd a küzdelem vége felé. 
• Mert az embert holosztikusan szemlélik, nagy hangsúlyt fektetnek az egészséges életmódra.
  • Bár vannak árnyalatok közöttük, de disznóhúst nem fogyasztanak (vannak, akik másfajtát igen, de sokan közülük vegetáriánusok és vegánok), nem isznak alkoholt és nem dohányoznak. 
  • Nagy hangsúlyt fektetnek a mozgásra, a napfényre, a természetre. 
• Úgy tartják, hogy az ember antropológiai szempontból is egész, nincsen halhatatlan összetevője, így nincsen halhatatlan lelke sem. Halhatatlanságot majd  a feltámadás után nyer. 
  • A halál egyfajta alvás, amiből van ébredés.
  • A halottaknak semmi részük nincsen már az életből, nem tudnak semmiről, semmilyen formában nem lehet velük kommunikálni.
  • A pokol nem az örök szenvedés helye, hanem a végső, teljes pusztulásé

Nos, ez a könyv az utolsó pontról. Hosszan, szélesen, alaposan, meggyőzőn. 

Nem mondom, hogy könnyű olvasmány. De azt sem, hogy nehéz. Azoknak, akik semennyire sem ismerik a Bibliát, nos nekik nehéz. Már csak a rövidétesek között eligazodni is. De egyébként Bacchiocchi nem ír lilán, a gondolatmenete  világos és simán követhető. Nem használ csak beavatottak számára érthető terminológiát, de mondom, a biblai fogalmak ismerete kicsit sem jelet hátrányt az érvei, mondanivalója megértéséhez. 

No, gyerünk, lássuk, miről van szó!

Harry Anderson: A terremtés napja No. 1.

Az emberi antropológia dualisztikus szemlélete

manapság mindent áthat. Mondhatni, szinte mindenkinek tök természetes, hogy ilyenje van az embernek. Tudniillik van neki egy többé mint kevésbé vacak, halandó teste, meg van egy halhatatlan lelke.

A lelke a test elmúlása után tudattal bír, kommunikálni képes, önálló entitás, amely beleszólhat a fizikai testben élők életébe. Ez a lélek anyagtalan, független a fizikai test korlátjaitól. De beszélni azt mégis tud. Meg gondolkodni. Kísérteni, meg láncot csörgetni. Asztalt táncoltatni. Ugyan az elképzelés a görög filozófia óta ismeretes, és sajnálatosan a kereszténység is ezt nyomta majd' kétezer éven át, de teljes mellszélességgel a 19. század spiritiszta „felismerései” által izmosodott meg, és terjed el a 20. században a New Age sokszínű marhaságai által. 

A halhatatlan lélek aztán még új testben is meg tud születni, és ilyen-olyan módszerekkel ki is lehet belőle csalni az előző életeinek az emlékeit. 

A legvadabb keresztény verziókban még közbe is tud járni Istennél a még a Földön maradtakért. Mi több, akár társmegváltóvá is válhat. (Csak rázom a fejemet a logika kifordulása láttán: a megváltásra szoruló teremtmény közbenjár annál, aki maga a mindenható szeretet? És segít a Mindenható kegyelemnek véghez vinni a megváltás tervét, munkáját? Ez komoly? Mert az nem ér rá, figyelmetlen, ügyetlen vagy lusta? Vagy mi? Hát mi a blaszfémia, ha nem ez?) 

Harry Anderson: A terremtés napja No. 4.

A vallásos dualizmus azt feltételezi, hogy az ember a halála után elfoglalja a földi élete értékének megfelelő transzcendentális helyet: vagy a Mennybe jut, vagy a Pokolba. Netán egy közbülső várakozóhelyre, mielőtt bármelyik végletbe becsekkolhatna. Aham, ez a purgatórium. 

A dualista antropológia, ahogy mondtam, a görög filozófiából, elsősorban Platóntól és Arisztotelésztől származik. Vagyis nem a Bibliából, nem a zsidó gondolkodásmódból és nem a kereszténységből. Viszont cserébe nagyjából minden spiritiszta, okkult frinc-francnak az alapja. Ami hol nevetséges, hol rémisztő. Spiritiszta szeánsz a Bibliában is van: óv is tőle a Könyvek Könyve, bár nem fejti ki, hogy ezekben az esetekben van kommunikáció, csak éppen nem az elhaltakkal, hanem csak az őket megszemélyesítő hatalommal. 

S akkor a kérdést még meg sem komplikáltam Raymond Moody-val és Elisabeth Kübler-Ross-al, a legnevesebb halálkutatókkal. Az utóbbi egyik könyvének a címe: A halál mint ragyogó kezdet. Örvendezz hát, ha meghal valaki neked kedves! (Ez cinizmus volt!) 

El sem kezdem sorolni, hová mindenhová beette már magát ez a szemlélet. Lehet, egyszerűbb lenne azt sorra venni, hová nem. Hát például az adventista teológiába nem. (Az igazság megkívánja, hogy hozzátegyem: az Őrtorony Társaság is tartja a harcállását.) 

De mert a kultúrát annyira átitta már ennek a szemléletnek valamilyen verziója, voltaképpen egyikünk sem mentes a hatása alól. Csak a jelentőségét nem ugyanúgy látjuk. Igen súlyos következményei vannak. Legelső sorban az, hogy gyakorlatilag jelentéktelenné, fölöslegessé teszi Jézus kereszthalálát. 

Az alapállás

az, hogy a Biblia igaz. Van Isten, van Fia, van bűn, van kárhozat, van üdvösség, mert van megváltás. Tehát megváltó is van. A biblia sztorik igazak, a szöveg ihletett. Metafizikus kérdésekben tehát alapvető viszonyítási pont a Biblia. Innen nézve az antropológia metafizikai kérdés. Ugyanis, ha Isten teremtett bennünket, nála ki tudja jobban, miképpen áll össze az ember nevű bűvös kocka,? Meg a sorsa. Nemigaz? 

Vagyis Bacchiocchi túl sokat nem vacakol ezzel a kérdéssel. Mármint, hogy a Biblia igaz-e vagy sem. Az alapállásból indul ki. Még az értelmezés alapelveivel sem bíbelődik. 

S mondom, Bacchiocchi ezzel nem bajmolódik. Messzire vezetne, így soha jutna el a lényegi mondanivalóig. 

A lényeg: ha nem akarunk hinni a Bibliának, nyugodtan maradhatunk a dualisztikus antropológia mellett a holosztikus szemlélet helyett. A nyugodtan-t úgy gondolom, hogy semmi sem akadályoz meg benne. Mi több, ezer megerősítést kapunk úgy mindenfelől. 

Salvador Dali: Szent Keresztről nevezett Jézus Krisztus

Manapság az a hülye, aki azt mondja nem halhatatlan a lelkünk. 

Bacchiocchi meg az adventista teológia (jó, igen, az Őrtoronyé is)  azt mondja, nem az. Oké, van néhány fehér holló protestáns teológus is, Bacchiocchi meg nem rest böcsületesen meg is említenii őket. Ámde fittyfenét halhatatlan a lékünk! Ha az lenne, semmivé lenne a megváltás művének a koherenciája. 

Egyébként ez szerintem csuda jó hír! Mármint nem az, hogy összeomlik a koherencia, hanem az, hogy nincsen halhatatlan lelkünk. Majd elmondom, miért az. 

A biológia és a dualisztikus antropológia

Az embert Isten komplex lénynek teremtette: fizikai testbe, alkotó értelemmel ruházta fel és érzelmekkel cizellálta. Képessé tette a szeretetre, az egység, a szerelem megtapasztalására, a munkára, az etikai, erkölcsi morális döntésekre. Akár arra is, hogy Isten ellen döntsön. Így egyben, bruttó ember az ember. Ha bármelyik alkatrész gallyra megy, akkor nincsen ember. Pont. 

Ahogyan gondolkodunk, úgy élünk. Ahogyan élünk, az visszahat a gondolkodásunkra. Gondolkodni az agyunkkal gondolkodunk. Az agyunk matéria. Ami valahogy, valamitől működik. (Oké, nem mindenkinél, van akinek csak a motorikus funkciók irányítására szolgál, legalább ne az asztalra sz...jon, de nem a logika, a gondolkodás , a mérlegelések és a döntések székhelye. De most tegyünk úgy, mintha minden ember képes lenne erre. Ha már az kétségtelen, hogy Jézus mindannyiunkat megváltott.) 

Szóval van itt hetven kilencven kiló matéria, ami egyszer csak életre kel, mozog, gondolkodik (legyünk nagyvonalúak!), tud dönteni Isten ellen is, meg ember ellen is. Be tudja gombolni az ingét, összekapcsolni a melltartója pántját, felhúzni a sliccét, lehúzni a vécét maga után, atomerőművet tervez, tele festi évszázadok gyönyörködtetésére a sixtus-i kápona plafonját, odarakja a Guernrca-t, a Magányos cédrust és az Ecce homo-t, megkomponálja a D-moll toccata és fúgát, a Négy évszak-pt, az Örömódát, az Eleanor Rigby-t, a Bohemian RHapsody-t, a Wish You Were Here-t és az Awaken-t, megírja a Száz év magányt, a Marsbéli krónikákat és a Latroknak is játszott című tetralógiát. Kitalálja, hogyan lehet kicserélni egy ember szívét és kutatókat küld az űrbe. Igaz, közben megleli annak is a többféle módját, hogyan pusztítsa el leghatékonyabban önmagát, hogyan tartsa kézben és sakkban önös érdekei miatt az egész világot. 

S mindezt a gondolkodásával éri el. Az agyán keresztül. Amit a mai napig nem értenek még a kutatók sem. Ha a szemet, a májat nem értik, hogyan értenék az agyat? A szem Debrecen, Miskolc, Szeged, az agy New York, London, Los Angeles. (Az arányok valósak, nem én számolgattam, hanem az MI-t kértem meg, hogy arányítsa össze a szem és az egy hozzávetőleges sejt-darabszámát egy ismert külföldi és egy magyar várossal.) 

Aztán ugyanaz az ember, akí fest, ír, zenét komponál, orvosol, űrbe megy, bombát készít és háttérhatalmat hoz létre a világ irányítására, megszűnik élni. Kimegy belőle a szufla. Nem lát, nem hall, nem beszél, nem gondolkodik. Ott a matériája, de mit sem tud, mit sem csinál már. Az agysejtek hamarosan felbomlanak. Velük együtt a személyiség is  Annak minden együtthatójával, következményével. Onnantól nincsen ember. Csak anyag van. 

Ezt mondja a biológia. 

Meg a bibliai antropológia. 

Meg Sanuel Bacchiocchi az utóbbi nyomán, annak igazságát fejtegetve. 

Isten, ember, élet, halál, halhatatlanság, feltámadás, evangélium, kakoangélium*

És most töprengek, hogyan lehetne összefoglalni Bacchiocchi könyvének a tartalmát... Mert részletesen végig tekinteni az érveit, indokait, a bibliai összefüggéseket, hát az irgalmatlanul hosszú lenne. Szerintem nem is érdekelne annyira téged. 

Gondoltam, felteszem a Molyra a könyv tartalomjegyzékét. Nem teszem. Nyolc oldal a tartalomjegyzék. Mondjuk ebből is látszik, hogy Bacchiocchi rendszeres ember. Volt.  De nagyon az volt. 

[Mély levegő, mert most bizonytalan vagyok, hogyan lépjek tovább... Aham, figyelj csak!]

Bacchiocchi azt mondja, és úgy is van, a Biblia holisztikusan mutatja be és szemléli az embert. Egyben, mindenestül nézi. A test, a gondolkodás, az érzelmek kölcsönösen hatnak egymásra, egyik nincsen a másik nélkül. A bibliai szóhasználatban mindig minden a teljes emberre vonatkozik. De soha, semmiféle része nem halhatatlan. Az embernek nincsen, nem is volt feltétel nélkül halhatatlan összetevője. 

A könyv címe gyakorlatilag lefedi a teljes tartalmat. Bacchiocchi azt mondja, vagy-vagy. Vagy van halhatatlan részünk, vagy lesz feltámadás. A kettő kizárja, értelmetlenné teszi egymást. Ha van halhatatlan összetevőnk, értelmetlen dolog a test feltámadása, feltámasztása. Márpedig a Biblia erőteljesen arra mutat rá, hogy a Jézus követőinek a legnagyobb reménysége az örök életre való feltámadás. Ami majd akkor következik be, amikor Jézus visszajön. Addig meg a nihil van a holtak számára. 

A halál ellenség. Ezt Pál apostol mondta. Aki az ellekezőjét állítja, az hazudik. Ugyanazt hazudja mint Sátán- Az Édenben éppen az volt az ő legnagyobb hazugsága, hogy tagadta a halál létét: „Bizony nem haltok meg.” (1Móz 3:4), mondta az első emberpárnak  Ha a halhatatlan lelkünk, akkor igaza van. De nem az. A halál létezik, meghalunk és amíg holtak vagyunk, addig semmit sem tudunk erről a világról.

Salvador Dali: Szent Biblia-sorozat

A halál majd Jézus adventjével veszíti el végleg a partit. 

Amikor első alkalommal találkoztam a speckó adventista tanításokkal, volt, amelyikkel elég sokáig küzdöttem, rágódtam rajtuk. Ilyen volt például a szombatról szóló tanítás, meg egyes próféciák értelmezése is. Meg Ellen White személye és munkája. (A stílusával, a dagályoságával, a hihetetlen bőbeszédűségével tizenhét év alatt sem barátkoztam meg, még akkor sem, miután a szolgálatának elméleti alapjait beláttam, és elfogadtam, hogy az volt a szerepe, ami. George R. Knight-nak van róla egy csudára kiegyensúlyozott sorozata, ami az elvi alapokat remekül rendbe teszi.) 

A lélek halhatatlanságának a kérdése, a halál állapota és a feltámadás ideje, mikéntje, na az tök logikus, és egyértelmű volt. Hát ja, nincsen semmiféle halál utáni öntudat, ha ilyesfélével találkozunk, az spiritizmus, Sátán csalása. A halottak meghalnak, öntudat nincsen, a test megy a földbe, az Istentől kapott életerő, ami a matériát élővé tette, az meg vissza Istenhez. Az öntudat, a gondolatok, érzelmek meg a levesbe. Legalábbis a feltámadásig. 

Bonus jó hír: nincsen pokol. Jelenleg nincsen. Nincsen időtlen időkig pokolban tartó szenvedés. Nem, akkor sincsen, ha jól esne, ha ez meg az oda kerülne. De nincsen és nem is lesz. Cserébe a halála után senki sem kerül fel Istenhez. A keresztények reménye a feltámadt test az újjáteremtett Földön. (Oké, tudom, persze, kivéve a gyevi bírót, meg Énok-ot, Illést és Mózest, meg egy maroknyi csoport, akik Jézus feltámadásakor támadtak fel. 

John McNAughton: Jelenések 19:11–13

Tettem egy próbát a ChatGPT nevű haverral. Lehidaltam. De egyébként ugyanez az egyértelműség fektetett engem is két vállra anno az adventista teológiával történt birkózásomkor. 

ÉN:

Van a Biblia szerint halhatatlan lelke az embernek?

ChatGPT:

Ez nagyon jó kérdés, mert sok felekezet és hagyomány másképp látja, de ha szigorúan a Biblia szövegére hagyatkozunk, akkor a kép nem olyan egyszerű.

1. Az ember halhatatlansága a Bibliában

• 1Timóteus 6:15–16: „...a boldog és egyetlen hatalmasság, a királyok Királya és az urak Ura, aki egyedül halhatatlan, és megközelíthetetlen világosságban lakozik...”
  → A Biblia kifejezetten azt mondja, hogy egyedül Isten halhatatlan.

• A Biblia sehol sem írja le, hogy az embernek veleszületett halhatatlan lelke lenne.

2. Az ember lényege a teremtéskor

• 1Mózes 2:7: „És formálta az Úr Isten az embert a föld porából, és lehelte az ő orrába az élet leheletét; így lett az ember élő lélekké (héberül: nefes).”
  → Tehát nem egy halhatatlan lélek került a testbe, hanem az ember maga élő lélekké lett.

3. A halál állapota

• Prédikátor 9:5: „Mert az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit sem tudnak...”

• Zsoltár 146:4: „Kimegy a szelleme, visszatér földjébe; azon a napon elvesznek gondolatai.”
  → A halál az Írás szerint tudattalan állapot, nem egy aktív lélek továbbélése.

4. Feltámadás – nem halhatatlan lélek, hanem új élet

• Az Újszövetség hangsúlyozza, hogy a reménység a feltámadásban van, nem pedig egy testtől független, örökké tudatos „lélekben”.

  • János 5:28–29: „...eljön az óra, amikor mindazok, akik a sírokban vannak, meghallják az ő szavát, és kijönnek...”

  • 1Korinthus 15: Pál részletesen kifejti, hogy a halandó test felöltözi a halhatatlanságot majd a feltámadáskor. 

Összegzés

📖 A Biblia alapján:

• Nem tanítja azt, hogy az embernek természeténél fogva halhatatlan lelke van.

• Isten az egyetlen halhatatlan.

• Az ember halandó, és a halál állapota a Biblia szerint öntudatlan.

• A keresztény reménység a feltámadás, amikor Isten újra életet ad.

Vagyis ebben a kérdésben a ChatGPT MI-je adventista. :-D 

Megkérdezte, készítsen-e egy táblázatot arról, mit gondolnak a különböző felekezetek erről a kérdésről. Mondtam neki, hogy nosza hát! Megcsinálta. 

A halhatatlan lélek kérdése:
a Biblia álláspontja és a felekezeti nézőpontok

Persze, hogy nem verseny ez! Szó sincsen ilyesmiről. De azért a táblázat végeredménye nem tűnik túl bonyolultnak. 

Egyébként folytattuk a beszélgetésünket. 

ChatGPT:

Szeretnéd, hogy készítsek mellé egy idővonalat is, hogyan alakult ki a „halhatatlan lélek” tanítása a kereszténység történetében (zsidó Biblia → görög filozófia → óegyház → középkor → reformáció → újabb mozgalmak)?

ÉN:

Hű, ez izgalmas!

CHATGPT:

Örülök, hogy tetszik! 🙌 Akkor jöjjön az idővonal a „halhatatlan lélek” tanításának kialakulásáról, szépen kronológiában:

Idővonal:
a halhatatlan lélek tanításának útja

1. Ószövetségi zsidó gondolkodás (i. e. 1500–400)

• Héber Biblia (Tanakh): az ember halandó, „porból lett és porrá lesz”.

• A nefes = „lélek” egyszerűen élő személyt / életet jelent, nem halhatatlan entitást.

• Halál után: Seol – árnyékvilág, öntudatlan „alvás”, nem tudatos létezés (Préd 9:5; Zsolt 6:6).

2. Görög filozófia hatása (i. e. 5–4. század)

• Platón és más görög filozófusok szerint a lélek halhatatlan, a test „börtön”, amelyből a halál kiszabadítja.

• Ez a gondolat bekerült a hellenista világ szellemi légkörébe, amelyben a késői zsidóság és a korai kereszténység élt.

3. Késői zsidóság – intertestamentális irodalom (i. e. 2. sz. – i. sz. 1. sz.)

• Apokrif és deuterokanonikus könyvekben (pl. Bölcsesség könyve) már megjelenik a halhatatlan lélek eszméje.

• A farizeusok hangsúlyozták a feltámadást, de néhány zsidó irányzat (pl. alexandriai zsidóság, Philón) már keverte a platonikus gondolatokat.

4. Újszövetség (i. sz. 1. sz.)

• Jézus és az apostolok tanítása: a halál alvás (János 11:11–14; 1Thessz 4:13–14).

• Az örök élet ígérete a feltámadáskor valósul meg (János 5:28–29; 1Kor 15).

• Sehol nem található kifejezés, hogy az embernek „halhatatlan lelke” lenne.

5. Korai egyházatyák (i. sz. 2–4. sz.)

• Keleti atyák (pl. Ireneus, Tertullianus): vegyes kép, de Tertullianus erősen képviseli a lélek halhatatlanságát.

• Alexandriai egyház (Órigenész): Platón hatása erős → lélek előlétezése, halhatatlansága.

• A zsidó-bibliai szemlélet lassan háttérbe szorult, a hellenisztikus filozófia átitatta a teológiát.

6. Szent Ágoston (i. sz. 4–5. sz.)

• Platónt és az újszövetségi gondolatokat ötvözve meghonosítja a halhatatlan lélek keresztény tanítását.

• Ettől kezdve a nyugati egyház teológiájában alapdogmává válik.

7. Középkor (i. sz. 5–15. sz.)

• Katolikus egyház tanítása megszilárdul: a lélek halhatatlan, halál után azonnali ítélet.

• Skolasztika (Aquinói Tamás): filozófiailag kidolgozza az „örök lélek” tanát Arisztotelész alapján.

8. Reformáció (i. sz. 16. sz.)

• Luther: néha „lélekalvást” említ (halál = tudattalan állapot), de a fő protestáns irányzatok átvették a halhatatlan lélek hagyományát.

• Kálvin: hangsúlyozza a lélek tudatos továbbélését halál után.

• A reformátori hagyomány így többségében nem szakított az egyházi dogmával.

9. Újabb mozgalmak (19–20. sz.)

• Adventizmus (19. sz.): visszatérés a bibliai „lélekalvás” tanításához, halhatatlanság csak a feltámadáskor.

• Jehova Tanúi: hasonlóképpen, nincs halhatatlan lélek, csak Isten ad újra életet.

• Modern teológia: egyes protestáns gondolkodók újra felfedezik, hogy a halhatatlan lélek inkább hellenisztikus, nem bibliai eredetű.

Tök ugyanezt mondja Bacchiocchi is. A kérdés az, vajon csakugyan és egyértelműen ez szűrhető-e le a Bibliából és a történelemből vagy Samuel Bacchiocchi is MI (AI) volt? :-D

A könyv szerkezete

Mondjuk ezzel tudnék vitatkozni, csak semmi értelme. Mármint azzal, hogy célravezető-e az a szerkekezet, amit Bacchiocchi adott a könyvének. Tudniillik Bacchiocchi 

• az első részben sorra veszi az Ószövetségben használt lélek szavakat alkalmazásait. Ha nem is a teljesség igényével, de a legjellemzőbbeket áttekintve.
• Majd megteszi ugyanezt az Újszövetséggel is.
• S csak utána fejti ki a dualisztikus szemlélet mindent leuraló térhódítását és veszélyeit.
• Aztán elmondja, miképpen tekint a Biblia egésze az ember halálra öntudatlan (alvás).
• Majd következnek az ellenérvek ellenérvei. 
• Majd sorra veszi azokat az igehelyeket, amelyek látszólag nem azt mondják, amilyen következtetésekre eddig jutottunk.
• Egy fejezetben áttekintjük, a pokol szerencsére miért nem az a hely, mint aminek a mindennapokban tudjuk.
• Átnézzük, hogy akkor mi is fog történni, milyen sorrendben, miután Jézus visszajött. 

Vincent van Gogh: Csendélet Bibliával

Vagyis legnehezebb, legszárazabb, értelmezés szempontjából a legijesztőbb résszel kezd. S miközben leírtam ezt a mondatot, azon tűnődtem, ugyan kit érdekel manapság ez a kérdés annyira, hogy kétszáznegyven oldalt elolvasson miatta. Mármint azon adventistákon kívül, akik szeretnék megerősíteni azt, amit hisznek. Viszont akit érdekel, azt tutira érdekelni fogja a Biblia eredeti nyelveinek a szóhasználata is... Gondolom én. 

Ellenérvek, ellen-versek, és ellen-ellen-magyarázatok

Persze, hogy vannak a Bibliában olyan részek, amelyek úgy fest, ellene mondanak ennek az egységes képnek. Már csak azért is, mert a Biblia, amit olvasunk, fordítás. A fordításokban pedig ott van a fordító értelmezése is. Meg a nyelvek különbsége. De még ha mindettől eltekintünk, akkor is vannak olyan szakaszok, amelyek ellene mondanak az egésznek. 

Kezdő keresztény koromban egy később családjogi bíróvá lett fiatalember, Norbi azt mondta nekem, és genetikus adventistaként tudta miről beszél (genetikus adventista: visszamenőlegesen adventista volt a család), hogy először nézzem meg, a Biblia egésze mit mond, mit sugall egy kérdésről. S ha az egészet látom, utána próbáljam a problémás szakaszokat értelmezni. Vagyis ha a Biblia egésze azt mondja, hogy a halál ellenség, nincs halhatatlan lelkünk, a halál a személyiség teljes megsemmisülése, a személyiség csak a feltámadással áll majd helyre, addig kikapcs van, és egy igehely meg nem ezt, akkor továbbra is az egész igaz, és a problémásnak van valami egyéb feloldása. Ez fontos alapelv és gyakorlat lett a számomra a későbbiekben. 

De tény, ami való, vannak szakaszok a Bibliában, amelyek mintha nem azt mondanák, amit az egész mond. 

Bacchiocchi nem lacafacázik, hanem sorra veszi őket, és összefüggésbe helyezi az összeset.

Mutatok egy példát. Komolyan megkérdőjelezi a Biblia halálról szóló, itt fejtegetett üzenetét csak az az egy mondat is, amivel Jéus a kereszten a jobb latort (Campanile fantáziaterméke óta tudjuk, milyen kedves, jópofa fickó volt Kaleb) vigasztalta: „Bizony mondom néked ma velem leszel a paradicsomban!” (Direkt nem tettem vesszőt a mondatba, mert a vessző meghatározza az értelmezést. Mert figyelj csak: az eredeti szövegben nincsen ám központozás (interpunkció). S mi minden múlhat ezen a kis cafrang írásjelen! Figyelj csak! 

Vagyis írhatom így is: „Bizony mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban!” Vagyis mikor lesz Jézussal a paradicsomban a jobb lator (tudjuk, Kaleb)? Hát ma! 

De írhatom így is: „Bizony mondom néked ma, velem leszel a paradicsomban!” Vagyis: ma mondom, ígérem, én az Isten Fia, hogy amikor eljön az ideje, üdvözülni fogsz. Nyakatekert így a megfogalmazás, de figyelj, olvass már egy kis Szopokhlészt, Dante-t vagy Shakespeare-t, aztán beszélgessünk!

Egy szó mint tengernyi: Bacchiocchi követi Norbi barátom alapelvét, amikor leteszi az alapokat és az egészből alakítja ki a véleményét, majd ennek tudatában, ismeretében magyarázza az egésznek látszólag ellentmondó részeket. Semmit sem kikerülve, semmi elől sem megfutamodva, érzékenyen, logikusan. 

MI a pokol van? Tényleg nincsen Pokol? Hurrá!

Nem nincsen, hanem még nincsen. De akkor sem úgy lesz, hogy mindörökké lesz. Csak addig lesz, amíg van értelme, hogy legyen. 

Tekintsünk most el attól a kérdéstől, hogy ugyan ugyan hogyan lehetséges egy halhatatlan lelket fizikailag egy örökkévalóságon át kínozni! Mármint ha igaz, hogy halhatatlan lelkünk van, ami vagy az Úrhoz kerül a halálunk után, vagy le a Pokolba. 

Sokkal fontosabb kérdés, hogy azzal a ténnyel, hogy Isten a szeretet, ugyan mennyire egyeztethető össze bárkinek is a végtelenségig tartó kínzása? És ki kínozza azt akit kínoznak? 

A Biblia azt mondja, lesz Pokol, de a Pokol csak a büntetés végrehajtásának az idejére fog „üzemelni”. Hozzávetőlegesen mint egy gigantikus krematórium. De persze az sem garantált, hogy effektíve valóban arról lesz szó, hogy bárkinek is át kell élnie, milyen elevenen megsülni. 

A pokol lényege: azok, akik a lelkiismeretükkel szembefordulva szembe fordultak Istennel, nem akarnának egy örökkévalóságon át Vele élni, ezért nem bünteti őket az Isten önmagának a jelenlétével. De a bűn pusztításának sem akarna még egyszer teret adni, hagyni, biztosítani. Ezért lesz a történelemben egy reszetálás, egyfajta gyári visszaállítás. 

Salvador Dali: Corpus Hypercubus

Miért jó hír, amiről Bacchiocchi azt állítja, hogy a Biblia azt állítja?

Valahol fentebb azt mondtam, szerintem csuda jó hír, amit a Biblia a halottakról mond, és majd elmondom, miért mondom, hogy jó hír. 

Hát most mondom el. 

Azért jó hí, mert így nagyon tiszta a kép. Aki meghalt, az halott. Pont. Hatalmas szerencséjére semmit sem tud arról, mi történik azokkal a szeretteivel, akik itt maradtak utána a Földön. 

Roppant egyszerű eldönteni a mindenfajta spiritiszta jelenségekről, hogy micsodák is. Ha nincsenek bóklászó, élőket csesztető lelkek, akkor a spiritiszta jelenségek sem általuk és tőlük valók. Jó, az nem megnyugtató, hogy egzaltált, lelkileg cafrangolt emberek rossz srófra csavarodott pszichéje is művelhet csodákat, de a pakliban erősen benne van, hogy akár emberen túli jelenségek is lehetnek ezek. Nem véletlen, hogy az Ószövetségben Isten halálbüntetésre méltónak találta, aki ezzel a kérdéssel játszadozott. Mármint a halottak megidézésével. Mert, hogy ilyen nem a halottak jeleznek, jönnek vissza.  Oké, nem megnyugtató, hogy bármi is megjelenhet, de legalább azt tudhatjuk, hogy tuti nem az jön, akit várunk, ha ilyesmit macerálgatunk. Szóval csuda jó hír, hogy gondolkodás nélkül tudunk dönteni, mivel érdemes foglalkoznunk, és mivel nincsen indok, amiért érdemes lenne. 

Jó hír, hogy egy pillanatig sem kell Istent szadista felsőbb hatalomnak gondolnunk, aki jelenleg és majd egy örökkévalóságon át azon lesz, hogy amíg mi hávájozunk a Mennyben, ő addig kínozza azt, akit esetleg mi mindennél jobban szerettünk. Ugyan mennyire lehetne élvezetes számomra a Menny, ha közben meg bármikor láthatnám, hogy odalent Szerelmetesfeleségtársammal, a lányommal, a fiammal, az unokáimmal, Nagyival, Anyuval, Apuval (nem sorolom tovább, végtelen lenne) mi történik. Tudnék-e önfeledt lenni Isten jelenlétében, miközben tudom, mit csinál azokkal, akiket én szerettem? 

A helyzet az, hogy a legjobb hír, hogy van jó hír mindeneket illetőn.

Ámen! 

 Nathan Greene: Áldott remény

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 augusztusának a háromnegyede, István névnap után kettővel, ami a hét közepén volt. Így ezen a héten két péntek és két hétfő volt. :-D

Meg egy Mandoki Soulmates-koncert. Ahová végül nem mentünk, mert egész nap esett az eső. A YouTube-on élőben adták az egészet. És nagy részében akkor is esett. Itthon nem. És koncert után csuda gyorsan hazaértünk otthonról itthonra. :-D

Szerelemetesfeleségtársam húzta a száját, hogy nem megyünk, aztán meg nem győzött örülni, hogy este tízkor már nem kell utazgatni, sétálni, hanem csak elmegy fogat mosni, és mehet is csicsikálni. 

S lőn így... 

Amit két oldal után letettem. Majd még háromra felvettem. Aztán megint letettem. Aztán megint felvettem.

Aztán elolvastam. 

Nem mondhatom, hogy harmonikusan indult a kapcsolatunk... 

*

Haverom az MI ezt mondja a könyv címéről. 

KÉRDÉS

Ki mondta, mikor, miért: „Hajózni ​kell, élni nem kell”?

VÁLASZ

Ez egy klasszikus mondás, latin eredetű:

„Navigare necesse est, vivere non est necesse.” → magyarul: „Hajózni kell, élni nem kell.”

📜 Eredet:

• A forrás Plutarkhosz (Párhuzamos életrajzok, Pompeius életrajza).

• A történet szerint Kr. e. 56 körül Pompeius Magnus római hadvezér mondta katonáinak és hajósainak.

• Az volt a helyzet, hogy Pompeius gabonaszállítmánnyal akarta ellátni az éhínségtől szenvedő Rómát, de viharos időben kellett kihajózniuk Afrikából és Szardíniáról.

• A matrózok féltek, mire Pompeius azt mondta: „Hajózni szükséges, élni nem szükséges.” (Azaz a küldetés fontosabb, mint a saját életük.)

⚓ Utóélet:

• A mondás azóta szállóigévé vált, és gyakran idézik az elhivatottság, a kötelesség vagy a magasabb célok elsődlegessége kapcsán.

• A portugál felfedezők is mottóként használták (például a 14–15. századi hajózásoknál).

👉 Szeretnéd, hogy megmutassam pontosan Plutarkhosz szöveghelyét, ahonnan ez származik. 

Hát ez az alapállás.

A regény E1-es elbeszélésű, hm, hát végső soron igen, történet. Az elbeszélőjét Oktáv hívják. Hogy miért, titok. Ahogyan még egy-két név eredete is az. Oktáv polgárőr egy meg nem nevezett faluban, kisvárosban. Zárt közösségben, ahol mindenki ismer mindenkit. Oktávnak van felesége, de nem élnek együtt. A feleség maradt a közös házukban, a polgárőr meg gyakorlatilag átköltözött a polgárőrség telephelyére, egy ipari komplexum Oktáv által átalakított bunkerszerű építményébe. 

A képeket az MI készítette (ChatGPT, Ideogram, Copilot, Gemini).

Oktáv járja a falu utcáit a Suzukijával. Figyeli az bőrökbe, tollakba öltözött, íjászkodó osztrák nyugdíjasokat és a falu határában lakó toll- és mindengyűjtőket. Nincs kimondva, de ugyancsak esélyesen a c-típusú versenyzőkről van szó. 

És próbálja eltalálni pontosan mikor szólal meg a falu határában a percenként üvöltő hangágyú. (Hogy lehet azt kibírni?)

S aztán egy nap egy hulla fekszik a polgármester úr kocsijának a csomagtartójában. A kézfejei csuklóból hiányoznak. 

OKtáv nyomozni kezd. Nagyon jó kérdései vannak, igyekszik is párhuzamosan dolgozni a rendőrséggel. Ahogy a fejezetcímek nevezik Oktávot, a magáneb privát szimatolásba fog. Konkrét gyanúja van. 

*

Nevezzük nevén a dolgokat: Oktáv egy a munkáját messzemenőn túlértékelő, körülményes, rohadtul fárasztó, félművelt, a félműveltségét messzemenőn túlértékelő, a prioritások és jelentőségek között mérlegelni képtelen, a tevékenységeiben pepecselő balfax. Aki bármit csinál, mond vagy tesz, úgy gondolja, annak jelentése, mondanivalója, súlya van. Egek! De ezt úgy képzeld el, hogy a reggeli harmat felszívódása ugyanakkora súlyú mint egy hulla előbukkanása. 

Oktáv teljesen eltévedt a jelentések és jelentőségek útvesztőjében. Érzékeli a történéseket, csak éppen soha nem a megfelelő polcra teszi őket, és így soha nem lel rá a megfelelő összefüggésekre. 

Ráadásul mindezt nagyon cikornyás, hivatali nyelvre hajadzó stílusban teszi. Hááát... háromszázhat oldalon keresztül...Az alábbi idézetet úgy löktem ide, hogy random kinyitottam a könyvet, és ráböktem a szövegre. Bognár Péter a stílust illetőn tökéltesen konzekvens: ilyen az egész regény. Az idézetben nem a cselekmény vagy a mondanivaló a lényeg, hanem a stílus. 

Másnap, vagyis hétfőn a szokott időben, tehát hat óra előtt néhány perccel ébresztett belső órám. Feltettem a kávét, rendbe szedtem magam, és mint ilyenkor mindig, egy pillanatra a
feleségem jutott eszembe, hogy vajon mit csinálhat most, és hogy fölkelt-e már, vagy pedig csak most ébredezik. Mert azóta, hogy elváltak az útjaink, és nekem voltaképpen ez a bázis lett az otthonom,  azóta a saját időmhöz, amennyire csak a képzelet lehetővé teszi, és a jó ízlés megengedi, feleségem napjainak és óráinak és perceinek fonalát is hozzá-hozzásodrom, és amikor én kávét főzök, akkor elképzelem, hogy ő vajon kávézik-e még egyáltalán, és van, hogy összezavarodok, de van, hogy
kitisztulnak az érzéseim, és tudom, hogy jó nyomon járok, és kivételesen ő is túrós tésztát ebédel, mint én, és most ül le az asztalhoz. És ilyenkor beszélgetésbe elegyedek vele, és
megkérdezem, hogy hogy van, és hogy mit csinál mostanában, és hogy nem ázik-e be a kémény mellett a tető, mert ha beázik, akkor a bádog peremét kell feljebb hajtani, mivel azt a
bádogot még nem ilyen felhőszakadásokhoz tervezték, mint amilyenek egy idő óta szinte megszokottá váltak, és a bádogos, aki felrakta, és aki, mikor délben lejött a forró tetőről, mindennap megevett egy jól behűtött, tízkilós dinnyét, holott vékony ember volt, és aztán eldőlt, és aludt egy órát az
árnyékban, hogy végiggondolja a következő munkafolyamatot, az a bádogos álmában sem gondolta volna, hogy olyan rövid idő alatt ennyi víz is le tud esni, egyszóval mellékes dolgokat, csupa
apróságot hozok csak szóba, mert azt, ami történt, még egyetlenegyszer, még magamban se mertem felidézni, akkor se, ha tudtam, hogy úgyse hallja, amit gondolok, és valószínűleg már megebédelt, vagy majd csak ezután fog hozzákezdeni az ebédhez, ahogyan az se valószínű, hogy ő is túrós tésztát eszik, vagy hogy egyáltalán az eszébe jutok. 

Az előző nap vásárolt kenyér száraz volt, az ecetes hal pedig megerjedt a hűtőben, így hát a reggelimet nem a legjobb hangulatban költöttem el, és elhatároztam, hogy amint lehet,
visszatérek Lantos ötletére, és ha kivitelezhető, hozzálátunk a munkához, és a Kozák által fogott halakat a továbbiakban nem ecetesen fogjuk elrakni, hanem megépítjük a füstölőt, és aztán
kerítünk valahonnan néhány bükkfahasábot, és azokon a bükkfákon alaposan megfüstöljük a kárászokat, és ha sikerül a terv, akkor a szellőztetőberendezés fémráccsal védett kürtőjébe
akasztva fogjuk tárolni a készletet, hogy járjon körülötte a levegő. És nem sokkal ezután, vagyis hétfő reggel fél hét és háromnegyed hét között futott be telefonomra polgármester úr hívása, amely a nyomorúságos hangvételű, bár inkább csak nevetséges előadás után lejátszódott események és polgármester úr egyesületünk jövőbeni működésére vonatkozó fenyegetésének árnyékában engem természetesen váratlanul ért és meglepett. Egy pillanatra nem is igen tudtam mit felelni, mert egyszerre magam előtt láttam azt, aminek előző éjszaka véletlenül tanúja voltam, hogy polgármester úr a híd után lefékez és megáll, mintha nem tudná eldönteni, hogy mit tegyen, aztán mégiscsak
letér a műútra, és a velem ellentétes oldalon eltűnik a sötétségben, és baljós érzés kerített hatalmába. De mert polgármester úr azonnali segítséget kért tőlem, és a leghatározottabban és a lehető legegyszerűbb szavakkal felszólított rá, hogy ne habozzak, és ne gondolkozzak, és annak
ellenére, amit előző nap hirtelen felindulásában és talán elhamarkodottan mondott, késlekedés nélkül menjek hozzá, beültem az autóba, és a helyszínre siettem.

Ha megfigyelted, a párbeszédek, az egyszerű tőmondatok nem tengenek túl a szövegben. S amilyen az a részlet, olyan az egész. Igen, jól érted: nincsen párbeszéd a háromszázhat oldal egyikén sem. Vagy csak úgy, hogy x meg y ezt mondta, meg azt mondta. De Oktáv meséli el, mit mondott x meg y. 

Az első oldalakat olvasva bizarr volt az egész. Aztán nagyon megtetszett, és élvezettel ropogtattam Oktáv körülményességét. Aztán egy kicsit belefáradtam. De ennek más oka is volt, mert szerintem a szerzővel is ez lett. Majd mondom, mire gondolok. 

*

Oktávot tulajdonképpen elég hamar majdnem teljesen a szívembe zártam. Szeretni való totál balfax. Simán a  Scherer Péter által megformált alakok jutottak róla az eszembe. Amikor elképzeltem Oktávot, akkor nagyjából a művész úr külsejével, stílusával képzeltem el. Szerintem ezzel helyre is tettem benned, milyen Oktáv. 

Azaz nem. Mert azt még nem meséltem el, hogy van nekije műveltsége. Méghozzá klasszikus műveltsége vagyon neki! Keni vágja az ókori neveket, történeteket, neveket, eseményeket. Ami információkat bizonyos Plutarkhosz nevű, ókori író egyetlen, bár felettébb vaskos kötetéből meríti. Lásd az MI-nek a könyvcíméről mondott szavait a keretezett részben. És mindenkit a Plutarkhosztól vett történetekkel fáraszt. Ő maga látja, legalábbis látni véli az mindennapi és az ókori történések párhuzamait, de akiknek mondja, csak néznek rá, mint az a bizonyos bornyú a bizonyos új kapura. (Miért a régire nem néz? Ah, hagyjuk!) 

*

No, akkor a szerkezet. A regény háromnegyedéig semmi gond sincsen, a konzekvencia győzedelmeskedik. Van a történetben egy botrányt kavaró amatőr színházi előadás. A polgármester úr akad ki rá, mert meggyőződése, hogy az előadás őt figurázta ki. A történet háromnegyedéig nem tudjuk meg, mi is volt ez az előadás, miben is állt a kifigurázás. Aztán egyszerre tele leszünk ismerettel, mert Oktáv birtokába kerül az előadás szövege.

A dráma stílusbravúr.  Formailag hozza egy ókori dráma kliséit, de maga a szöveg maiul trágár, de nagyon, illetve tele van anakronizmussal. Huszonhat oldal. 

Az elejét furcsáltam,de élveztem, Aztán furcsáltam, de értetlenkedtem. Aztán furcsáttam és feleslegesnek tartva lapoztam. Majd a furcsálkodás miatt lapoztam és lapoztam a dráma végéig. Mert nem éreztem összefüggést Oktáv történetével. Mármint a drámának volt szerepe, Oktáv legalábbis látta, hogy van a gyilkosságokban, de a konkrét dráma szövegének az összefüggéseit én nem találtam meg, s ha van is, olyan kis érdektelen. 

Ahogyan egy másik szereplő Oktávot felmentő igazolása is, amit egy sajtpapírra firkált. Tizenhárom oldal a kihagyott vagy mintegy véletlenül összejött numerákról. Egy sajtpapírra... Hm, hogy mi franc van? És a tizenhárom oldalnak egyébként szintén semmi szerves köze nincsen a regény egészéhez. 

A dráma és a numerás firkálmány, mondom stílusbravúr. Na, ezt figyuzd, Oktáv hivatali prózája mellett még ilyeneket is séróból kilökök magamból-fajta. De úgy kilóg a szövegből, ahogy kivirít a tök a dinnyeföldön. (Ez lopás: Kaleb, a jó lator használta mindig a kifejezést Campanile muris regényében, A lator-ban. Ja, amiből a filmet is csinálták, aminek az egyik főszereplője az akkor csodálatos testű Edwige Fenech alakította.) 

Aztán szerencsére visszatérünk Oktáv fárasztó, körülményes, aprólékos polgárőr-prózázájához, és hamarosan megoldást is talál a két morbid gyilkosság. 

Az egészről Tímár Péter '98-as Zimmer feri című filmjének a hangulata ugrott be. Jó, meg a szintén Tímár Péteres Egészséges erotika is. 

Nehéz eldöntenem, mit olvastam tulajdonképpen, szépirodalmat, sajátságos krimit, paródiát, stílusbravúrt, játékot szavakkal és stílusokkal, fricskát vagy mit? Úgy döntöttem, áve, Nagy Sándor, csesszünk ki Gordiosz királlyal, hogy nem döntök, döntsön, aki akar. Meg aki tud. Elvégre sem esztéta, sem irodalmár nem vagyok, csak egy panelproli olvasó. Akinek végső soron tetszett a fárasztó pasi fárasztó beszámolója, mi is történt a településükön.

Arról nem beszélve, hogy Bognár Péter nem is író. Hanem költő. De a versekhez nsem értek.  Csak élvezem vagy sem, amit olvasok.  

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

 2025 augusztus vége, hétfő délután. Még mindig lent vagyok Gyula városában, pedig már két hete itthon vagyunk. Jelenleg ott tartunk, hogy nagyon patent lenne az utolsónak megnézett ingatlan, oda tudnának jönni a kölkeink tömkelegei is, ha jönni akarnak, és kényelmesen elférnének. De ahhoz, hogy képünkre és hasonlatosságunkra formázzuk a tereket, ezt az óbudai lakást is el kellene adni. Amitől nagyon fázok, Szerelmetesfeleségtársam meg csak kicsit, mert mi van, ha a gyulai lét mégsem nekünk való? EL tudjuk-e akkor adni, és ha igen, abból tudunk-e Óbudán másik kecót venni? Meg kétszer költözni... brrrr... egy házfelújítás után? Még brrrr-ebb! 

Tréfás volt... Amikor azon tűnődtem, miféle képet tehetnék be ebbe a bejegyzésbe, és eszembe jutott, hogy a fenét fogok én keresgélni, amikor van nekem egy többarcú haverom! Elsőnek a haver ChatGPT nevű arcát vettem elő. Hát, érdekes volt már a beszélgetésünk legeleje is. :-D

ÉN:
Készíts nekem a ma divatos polkorrektség ellen egy plakátot!

A ChatGPT ezt válaszolta:

Egy ilyen téma könnyen átcsúszhat támadó vagy kirekesztő irányba, ezért olyasmit tudok neked készíteni, ami kritizálja a túlzott politikai korrektséget, de nem céloz meg vagy sért konkrét csoportokat.

Javaslom, hogy a plakát inkább a szólásszabadság, az őszinte beszéd és a humor védelmére fókuszáljon, így egyszerre provokatív és vállalható lesz.

Például lehetne egy vizuál:

• Kép: Egy ember száján hatalmas ragtapasz, rajta a felirat: „Ne bánts meg senkit!”

• Szlogen: „A túl sok óvatosság megöli a párbeszédet.”

• Kisebb szöveg: „Szólásszabadság nélkül nincs valódi szabadság.”

Ha szeretnéd, el tudom készíteni neked ennek a látványos grafikai változatát is, modern plakát stílusban.
Megmondod, hogy fotós realisztikus vagy rajzos / illusztrált stílusban szeretnéd?

Vagyis úgy készített nekem plakáttervet, hogy maga is félt attól, nehogy megbántson valakit, valamely csoportot. Következzen tehát a tematizált lista4 

*

   POLKORREKTELEN   

Azaz azok a könyvek, amelyek nagy keresztmetszetében tekintik át a liberalizmust, neoliberalizmust, vagy egy-egy nagyobb témakörét. (Eltűnődtem, hogy az in- vagy az unpolkorrekt a helyes? A ChatGPT-től megtudtam, hogy mindkettő, de az in- a latin eredetű szavakhoz, az un- az angol és német eredetű szavakhoz illesztendő. A magyar szavakhoz egyik sem, ott a szóvégi -talan, -telen a helyes. Vagyis a polkorrekt esetében semmi se jó, mert egyrészt latin is, meg angol is, de ebben a formában meg magyar.)

Bradley Campbell – Jason Manning: Az áldozatkultúra sikertörténete
Jean Sévillia: Történelmileg ​inkorrekt
Pascal Bruckner: Csaknem tökéletes bűnös (A fehér bűnbak megteremtése)
Pascal Bruckner: Képzelt rasszizmus
Schmidt Mária: Politikailag inkorrekt (Esszék diktatúráról és demokráciáról)
Jonah Goldberg: Liberálfasizmus
Patrick J. Deneen: A liberalizmus kudarca
Nagy Ervin: A ​liberalizmus illúziói
Nagy Ervin: Omladozó téveszmék
Mészáros G. László: Neoliberalizmus a közellenség
Ryszard Legutko: A ​közönséges ember diadala
Paul B. Coleman: Cenzúrázva
Jean-Louis Harouel: Emberi jogok a nép ellen
Andy Ngo: Kendőzetlenül – Az Antifa radikális terve a demokrácia elpusztítására
Titania MacGrath: Woke

Az összes most használt MI-nek tömören adtam meg a feladatot: 
„Készíts nekem a ma divatos polkorrektség ellen egy plakátot!”
A Gemini egyéb kreálmányai. Első körben angolul próbálkozott. Aztán magyarul, de tényleg csak próbálkozott.
Viszont határozottan kreatív volt. Igaz, kérdezni semmit nem kérdezett, kiadtam az utasítást, és uzsgyi máris alkotott. 

  MIGRÁCIÓ    

Oriana Fallaci: Harag-trilógia 1. – A harag és a büszkeség
Oriana Fallaci: Harag-trilógia 2. – Az értelem ereje
Oriana Fallaci: Harag-trilógia 3. – Az utolsó interjú
Pokol Béla Európa végnapjai
Udo Ulfkotte: A menekültipar
Paweł Lisicki: A ​dzsihád és a Nyugat öngyilkossága

A ChatGPT kérdezett és ajánlatokat is tett, hogy merrefelé indulna el. Az első  plakát tiográfiája remek volt, de kértem, hogy egyetlen szót módosítson. Ezután a tipográfiai elemek elhelyezése már nem volt plakátszerű. A rajzos változaton sem. 

  LMBTQXYVZZs  

Ryan T. Anderson: Harryből ​Sally – Válasz a „transznemű pillanatra”
Helen Joyce: Transzneműek
Birgit Keller: Genderkomédia
Szilvay Gergely: A melegházasságról 
Szőnyi Szilárd: Föltámadott a gender 
Gabriele Kuby: Globális szexuális forradalom 
Dougla Murray: A tömegek tébolya 
Douglas Murray: Háború a Nyugat ellen 
Lucian Boia: A Nyugat hanyatlása
Földi László: Háború
Paweł Lisicki: Szodoma ​birodalma és szövetségesei

A Grok-tól vártam a legtöbbet. Ehhez képest... Hozzám se szólt, nekifogott a plakátnak, majd kidobott két fotót. Az egyiken egy ötvenes fehér férfi fejével... Nem tudom, ez mennyiben szól a polkorrektség ellen, így önmagában. A másik fotót még csak-csak értem, de ember legyen a talpán, aki kapásból arra asszociál belőle, hogy a ma legnagyobb ellensége a fehér, keresztény férfi. Kértem, hogy plakátosítsa a képeket, erre, nem tudom más szóval mondani, rábaszarintott átabotában, ahogy esik, úgy puffan, egy-egy feliratot. Felejtsük el a Grok plakátkészítő képességét! 

  MÉDIA   

Kenyeres Attila Zoltán: A médiamanipuláció boszorkánykonyhája
Bakos Zoltán: Szemben a társadalommal (Hogyan alakítja át a demokráciát a liberális médiaterror?)
Bernard Goldberg: Médiahazugságok (A CBS veterán riportere leleplezi, hogyan torzítják el a híreket)
Bayer Zsolt – Szakács Árpád: A kultúra diktatúrája 

A Microsoft Copilot-ja pozitív csalódást okozott. Kommunikált: ajánlott három stílust is, kérdezett, próbálkozott. 

  DEMOKRÁCIA  

David Van Reybrouck: A választások ellen
Frank Karsten – Karel Beckman: Túl ​a demokrácián
Ryszard Legutko: A ​demokrácia csúfsága

Ezek még mindig a Copilot képei. A szájtapaszos pasit már én kértem, mert túl vidám volt a másik két verziós,

KERESZTÉNYSÉG

Rodney Stark: Hamis ​tanúk
Szilvay Gergely: Káoszból ​kozmosz: reakciós gondolatok
Manfred Lütz: A ​botrányok botránya (A kereszténység titkos története)
Paweł Lisicki: Szodoma ​birodalma és szövetségesei

És még ezek is a Copilot alkotásai

  HOLOKAUSZT,  ZSIDÓSÁG   

Norman G. Finkelstein: A ​holokauszt-ipar 
Richard E. Harwood: A hatmilliós zsidó mítosz nyomában
Jerôme és Jean Tharaud: Zsidó uralom Magyarországon
Barlay Ö. Szabolcs: Hitvédelem és hazaszeretet avagy antiszemita volt-e Prohászka?
Rácz András: Torkig vagyok a holokauszttal!
David Duke: Ébredésem – Faj és valóság
Marschalkó Lajos: Országhódítók – Az emancipációtól Rákosi Mátyásig
David Duke: A zsidó szupremácizmus
Germar Rudolf: A felboncolt holocaust
Ladányi Attila: A Holokauszt-mítosz mint a libárlnáci diktatúra alapja
Paweł Lisicki: Vér tapad a kezünkhöz? (A holokausztvallás és az európai identitás

* * *

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 augusztus, fizetésnap után egy nappal. De csak azért, mert vasárnapra esik 10-e, az holnap van, így előbb jött meg az átutalás. 

*

A Mandrake Moon vezetője, a Moonhead Fest szervezője, Saxon Dave megkeresett, hogy akkor meg tudnánk-e csinálni az interjút az októberi fesztiválról? Mondtam, hogy persze, meg, mikor és hol és hogyan? Mondtam, hogy hol lakom, merre dolgozom, mire Dave kiháromszögelte számomra földrajzilag Budapestet. De maradtunk abban, amit ajánlott, mert ilyen kis rugalmas vagyok.. Interjút csinálok egy zenekarvezetővel, fesztiválszervezőkkel. Én. És nincs bennem félelem, nincsen bennem távolságtartás, enyémnek érzem a feladatot. Sörözés közben beszélgetni a zenéről.... Maraggyá' má'!

Szóval van egy állandó beszélgetőpartnerem. Ő Vitathatatlan nevű blog tulajdonosa, írója, mindenese. Jobboldali, katolikus ember, a neoliberalizmus kérlelhetetlen ellensége. Kérlelhetetlen,  konzervatív, tradicionális katolikus. Úgy vallja, hogy aki nem katolikus, az tévelyeg. Pont. A protestantizmus bruttó felelős a liberalizmus mindent elsöprő győzelméért. Mivel a protestáns egyházak száma több tízezer, magától értetődik, hogy mind kuka. 

Kritikus azonban a saját egyházával szemben is. Sőt, még annak legfőbb vezetőjével, a mindenkori pápákkal szemben is. Azt mondja, a II. Vatikáni Zsinat óta, amely megváltoztatta az egyháza liturgiáját, még a Szentszék is tévelyeg.

Vitathatatlan számára létezik a szent háború. Nem az ölés tiltott, mondja, hanem az önző érdekből elkövetett gyilkosság. Kánaán elfoglalásakor, Józsué idejében, amikor a zsidók isteni parancsra irtották ki a nekik ígért föld lakóit nem gyilkoltak, hanem Isten parancsára öltek. A kiirtás indoka nem pusztán a földszerzés volt, mármint Isten szempontjából, hanem az, hogy azoknak a népeknek lejárt a kegyelmi ideje. A kiirtásuk a bűneik büntetése volt.

Vagyis ha egy hívő keresztény parancsot kap Istentől mások likvidálásra, és végrehajtja a parancsot, akkor az teljesen legitim történés. 

Amikor ezt a levelezésünkben olvastam, levegőt nem kaptam. Másodszor akkor nem, amikor ugyanezekkel Paweł Lisicki könyvében is így találtam. Bár kétségtelen, Lisicki árnyaltabban, fogyasztóbarátabban tálalta mindezt. 

Lehet kiakadni. Én megtettem. De közben jár az agyam veszettül. 

*

Paweł Lisicki-ről ezt találta nekem a ChatGPT: 

Paweł Lisicki (született 1966. szeptember 20-án, Varsóban) Lengyel újságíróról esszéíró, publicista és író.  Ismert sajtófigura, rendszeresen szerepel kulturális és politikai tartalmak kapcsán. Íróként és publicistaként főként keresztény, történelmi és aktuálpolitikai témákkal foglalkozik. 

Konzervatív, nemzetközpontú nézeteket képvisel, amelyek a műveiben és publicisztikáiban egyértelműen kidomborodnak. 

Jogot tanult a Varsói Egyetemen, majd karrierje a „Życie Warszawy”-nál kezdődött, ezt követően dolgozott a „Rzeczpospolita” nevű napilapnál, amelynek aztán 2006–2011 között a főszerkesztője is lett. 2013 óta alapítója és főszerkesztője a konzervatív hetilapnak, a „Do Rzeczy”-nek.

1998-ban megkapta az Andrzej Kijowski-díjat esszéiért (pl. Doskonałość i nędza), számos más díjjal, köztük a Józef Mackiewicz-díjjal is jutalmazták 

Lisicki számos esszét, filozófiai, teológiai és történelmi tárgyú könyvet írt. Néhány fontosabb műve:

• Kto zabił Jezusa? (Ki ölte meg Jézust?)Tajemnica Marii Magdaleny (Mária Magdolna titka)

• Czy Jezus jest Bogiem? (Jézus Isten?)

• Dżihad i samozagłada Zachodu (Dzsidád és Nyugat öngyilkossága)

• Krew na naszych rękach? (Vér tapad a kezünkön?) – a Holokauszt és a kollektív emlékezet kapcsán

*

A könyv címe talán nem mindenkinek egyértelmű. A Szodoma szó lehet zavaró benne.

Szodoma egy város volt az Ószövetségben. Szodomában lakott Lót és a családja. Egy napon két angyal látogatta meg, ember alakban. Lót jó vendéglátóként befogadta őket. Szodoma lakói azonban látták, hogy friss hús érkezett a városba, és körülvették Lót házát, hogy adja ki a vendégeit, had töltsék rajtuk a kedvüket. Lót felajánlotta helyettük a két lányát (WTF? Gondolj bele: „Ne ezekkel a pasikkal akarjatok kufircolni, ők a vendégeim, itt van a két vérszerinti gyerekem, inkább őket b...tok széjjel!” Igazi vendéglátó, le a kalappal! Csak családapának olyan izés...) A lányok szerencséjére a szodomaiaknak nem kellenek a lányok, ők friss pasihúsra éhesek. Az anyjuk szemit!

Az első képet a ChatGPT, a másik kettőt a Copilot készítette.
Amint az elsőnek kiejtettem a billentyűzetemen az „Isten büntetése” kifejezést, azonnal közölte, hogy na, ezt ő ugyan meg nem csinálja a belső szabályzói miatt. Ahogy Istent kihagytam a parancsból, megcsinálta. 

A város kéjvágytól remegő lakói megtámadják Lótot, de az angyalok megmentik őt, behúzzák a házba. A szodomaiakat pedig vaksággal verik meg: így nem találják az ajtót.

Az angyalok elmondják a Lót famíliának, hogy iszkiri kifelé Szodomából, mert igen komoly bünti következik a fajtalan népségre, de aztán vissza se nézzenek, semmiféle vágyakozást, sajnálatot sem érdemel meg eddigi otthonuk városa. Nem könnyű... Mégis csak ott laktak, oda kötötte őket minden. Utáltam katona lenni, de aztán mégis csak volt bennem valamiféle nosztalgia a laktanya iránt: egészen megrázott, amikor pár évtizeddel később láttam, hogy teljesen felszámolták. Pedig azon se volt egyáltalán semmi sajnálnivaló. Hát még Szodomán!

Lót felesége futás közben aztán mégis visszanéz. Hiába, nőből van, menekülő, kíváncsi katasztrófa-túrista. De ez rosszindulat részemről. Igazából arról volt szó, hogy a visszanézés a visszavágyás jelképe lett a történetben. A visszavágyás ebben az értelemben nem más, mint ragaszkodás a bűnökhöz. Lót felesége nem tudta elhagyni őket. Vagy egyet nem tudott elhagyni. Valami még Szodomához kötötte. Nem tudott Isten parancsára tovább futni kifelé belőle: mindörökre félúton maradt a bűne(i) és a szabadság között. Mert Szodoma végső sorsa a teljes pusztulás. 

Szodoma városának megjelenése a könyv címében természetesen szimbolikus. Az elfajzottságot, az Istentől való teljes elfordulást jelképezi. Tekintettel arra, hogy mennyi mindenről van szó benne, hogy mérlegre kerül Amerika, Európa, sőt és döntő részben Róma is, nem ad okot derűre.  Kerestem is az alcímben jelölt csipetnyi optimizmust, de csak azért találtam egyáltalán valamit, mert alapvetően optimista típus vagyok magam is. De rohadtul kellett keresnem. 

*

Lisicki ezen könyve nem egy lineárisan megírt megfigyelések, vélemények, összegzése, hanem különböző időkben megjelent publicisztikák tematizált gyűjteménye. Az egyes cikkek azonban meglepő logikai egységben vannak egymással.

A köteten belül három részre osztották a cikkeket. Az első rész a 

SZIVÁRVÁNYOS PAX AMERICANA

címet kapta. A cím magától adja a rész tartalmát: a liberális Biden-kormányzat LMBTQ-ideológiai elköteleződése és ennek gyakorlati következményei. (Már amennyiben a szenilis, magáról és a világról mind kevesebbet tudó öregúrról nevezhető el egyáltalán ez a kormányzati időszak... De végső soron mégis csak ő volt az Egyesült Államok beiktatott elnöke.) 

Íme, az első rész cikkjegyzéke. 

• Megfélemlíteni, megalázni, elpusztítani. Amerikai abortuszpártiak akcióban
• A katolikus tradicionalisták az FBI célkeresztjében
• Hogyan hódít az ideológia a titkosszolgálatoknál?
• Fogadás a Mar-a-Lagóban. Viganò érsek elítéli Donald Trumpot
• A kultúra, a vörösgárdisták és a gnózis
• A bolsevizmus kísértete az egyetemek felett
• A konzervatív klerikusok szivárványos árulása
• Peterson és Domenech esete
• Lassú víz partot mos. A bíróság által elismert első homoszexuálisok
• Démonszobrok New Yorkban. A szélsőbaloldal, az abortuszpártiak és a sátánisták szövetsége
• A halhatatlan gazdagok. A davosi tanácsadó nyílt lapjai
• A sátáni világkormány és A fenntartható fejlődés között
• Davos Elon Musktól Mateusz Morawieckiig
• Putyin rosszabb vagy a globalizmus? A lengyel és az amerikai konzervatívok közötti különbségről
• Nagy-Britannia vs. Szivárvány-Britannia
• A haladó szellem gyermekáldozatai szenvednek a csirkék, Az ukrajnai háború ártatlan áldozatai ehhez képest lényegtelenek

Nem, nem mutatom be az összes fejezet tartalmát. Ami adja magát, az adja, ami nem, hát sorry! Végtelen lenne a bejegyzésem, ha mindenről is akarnék beszélni, amit Lisicki szóba hozott. 

Ez a rész egyfajta light-os eszmetörténet is. Napi történéseken keresztül levezeti, hogyan lettek a 19. századi baloldali eszmékből gyilkos államformák, illetve azok bukása után miképpen alakult, tolták át az addigi, elnyomott kisebbség, a proletariátus védelmét képviseletét szexuális irányba, előbb a homoszexuálisak, mára meg mindenféle pszichés betegség, mi több, még a pedofília irányába is. Annyira, hogy a nemválasztás szabadságának a fennen hirdetett „szabadsága” örvén még a kiskorúak csonkítását (nem-átalakító műtétek) sem átalják emberi jognak hazudni, és büntetni a szülőket kiskorúak bántalmazásáért, ha olyan makacsok, hogy nem járulnak hozzá az agymosásból fakadó fiziológiai változtatásokhoz. 

Lisicki azt állítja, hogy a Biden kormányzás alatt Amerika teljesen elesett, de még Trump is kötött már kompromisszumokat. A katolikus egyházról nem is beszélve. Az EU-ra meg már csak legyinthetünk, teljesen reménytelen. 

Vagyis Szodomává lett a nyugati világ. 

A második rész címe: 

AZ EGYHÁZ SZODOMA BIRODALMÁNAK ÁRNYÉKÁBAN

Az egyház természetesen Róma, vagyis a Katolikus Egyház, a pápaság vezette keresztény felekezet. Lisicki nem szívbajos. Nem mismásol, nem beszél félre, nem mosdat. Még a pápákat sem. Gyakorlatilag azt mondja, amit Vitathatatlan: a II. Vatikáni Zsinat óta az addig élő hagyományt gyakorlatilag eltörölték, megváltoztatták a liturgiát, sőt, bár elvileg él, de a tradicionalista klerikusokat félreállítják. A pápák döbbenetes ökomenikus nyilatkozatokat, gesztusokat tesznek, hitehagyással felérő módon viszonyulnak az LMBTQ-mozgalomhoz. 

Szerintem ez az a rész, ami csak a keresztényeket, s leginkább a katolikusokat fogja érdekelni. Róma belső ügyének tűnik, amit Lisicki itt ír, de közben ne feledjük hogy bár fogyatkozóban van a keresztények száma, az elvilágiasodás hatása mindenhol érezhető, de Copilot barátunk azt állítja, hogy 

A legfrissebb vatikáni statisztikák szerint 2025-ben körülbelül 1,406 milliárd római katolikus él a Földön. Ez a szám a 2022 és 2023 közötti időszakban 1,15%-os növekedést mutatott, ami hasonló az előző évek növekedési üteméhez.

Területi megoszlás:

• Amerikai kontinens: A világ katolikusainak 47,8%-a itt él, különösen Brazíliában, ahol 182 millió katolikus található.

• Afrika: 20%-ot képvisel, és dinamikusan növekszik – például a Kongói Demokratikus Köztársaságban közel 55 millió katolikus él.

• Ázsia: A globális katolikus népesség kb. 11%-a itt található, főként a Fülöp-szigeteken és Indiában.

Magyarországon élő római katolikusok száma 2025-ben

A legfrissebb adatok szerint Magyarországon kb. 6,1 millió római katolikus él, ami az ország lakosságának 62%-át teszi ki. Ez az arány az egyik legmagasabb Közép-Európában, és bár a vallásgyakorlás mértéke csökkent az elmúlt évtizedekben, a katolikus identitás továbbra is jelentős kulturális és történelmi szerepet tölt be.

Európa katolikusai 2025-ben

Európa a világ katolikusainak 20,4%-át adja, ami kb. 287 millió főt jelent. Ez a kontinens a legkevésbé dinamikus növekedést mutatja: mindössze 0,2%-os növekedés történt az elmúlt két évben. Ennek oka részben a stagnáló népességnövekedés és a vallásgyakorlás csökkenése.

Katolikus arány néhány európai országban:

Ország	Katolikus arány (%)	Becsült katolikus népesség
Lengyelország	71,1%	27,1 millió
Olaszország	81,7%	50 millió
Spanyolország	70%	33 millió
Franciaország	60%	44 millió
Magyarország	62%	6,1 millió

Ezen megdöbbentem. Meggyőződésem volt, hogy a keresztény egyházak tagjainak a száma szerte e világon egye csökken. Ezek szerint tévedtem. Hurrá! 

Ez azt is jelenti, hogy mindaz, amit lengyel barátunk ebben a részben leír, tulajdonképpen egyre több embert érint. 

Ezt a részt sem magyarázom címről címre. Ugyancsak vaskos a könyv, és ez a leghosszabb része. Egy címjegyzéket azért mutatok, hátha felkelti az érdeklődésedet. 

• Három vallás otthona. Lendületben az Emberi Testvériség Felsőbb Bizottsága
• Ráismerne-e Krisztus az Egyházára? A szókimondó Viganò érsek
• Vád a síron túlról. Mérgező rémálom vagy a Lélek meglepetései?
• James Martin, az LMBTQ-lelkipásztor, isten munkatársa
• Marx és Marx A kommunizmus nem vész el, csak átalakul
• Az anglikán egyház mint az új őrület úttörője
• Oroszország hibái. XI. Pius prófétai hangja.
• A Szabadkőművesség és a Vatikán. A válság felelősei
• Olasz katolikus püspök a szabadkőműves ház átadóján
• Kanadai Canossa-járás, pápai kegyelemdöfés
• Bocsánatkérés Mexikótól is. Az új farizeusok virágkora
• A baloldali eszme azért sikeres, mert nem veszítette el az identitását
• Cremona és az istenkáromlás
• A katolikusok csak nyafizni képesek?
• Erőszakra buzdítás a katolikusok ellen
• A poznańi bíróság gyalázatos ítélete
• Inkább az oltáskönyv, mint a keresztlevél. A józanság vallása a Vatikánban..
• Lehet-e fertőző az Eucharisztia? Levél Lengyelország keleti feléből.
• Tíz éve történt. Hogyan emelte trónra Ferencet a Sankt Gallen-i maffia
• Vallás vagy ideológia? Bölcsesség az Onet-tól az új évre
• Kaczynski és Lukasenko, Sienkiewicz és Tokarczuk
• Új kotta. Hogyan küzdjünk a terjedő kór ellen?.
• Miért harcoltak a lengyelek Chocimnál?
• Igazságos háború 400 évvel később
• Nem az Antikrisztus, nem is a Harmadik Róma. Putyin igazságtalan háborúja.

Nem kell és nem is lehet Lisickivel mindenben egyetérteni. Ferenc pápa katolicizmusa ugye, nagyon sok esetben kiverte a biztit, mert az összkép szerint gyakorlatilag megkérdőjelezhető volt, Ferenc pápa katolikus-e egyáltalán. Lisicki számára ilyen nyilatkozat volt a pápa részéről, amikor azt találta mondani, hogy Máriának nincsen társmegváltó szerepe. Lisicki számára ez eretnekség, mert Mária, Jézus édesanyja a hagyományos katolikus dogmatika és a hagyomány szerint igenis társmegváltó.

A magam részéről azt gondoltam, végre egy józan pápai hang, így van, egyetlen Megváltónk van: Jézus Krisztus, Isten Fia. Ezzel szemben II. János Pál még egy enciklikája borítóján is meghajolt egy Mária-szobor előtt. (Segítek, mert manapság ez nem egyértelmű: a Tízparancsolat tiltja a szobrok imádatát, de még a tiszteletét is, a volt lengyel pápa ráadásul egy teremtmény szobra előtt hajolt meg.)

Amikor tehát vitázni támadt kedvem Lisickivel, az kizárólag teológiai nézeteink, a hitünk különbözőségéből fakadt. Egyéb kijelentéseivel eszembe sem jutott vitába szállni. 

A katolikus egyházról szóló második rész vaskos. Mondom, a könyv mintegy kétharmadát teszi ki. Nem tudom, eredetileg ki volt a célközönsége ezeknek az írásoknak. Ha nekem nem lett volna a közelmúltban előéletem Vutathatatlannal, tudod, a bloggerrel, akkor olvasás közben sok esetben csak néztem volna mint Rozi a moziban, hogy ugyan mifenéről gondolkodik Lisicki.

Ezt a képet nem akarta megcsinálni Copilot-Haver. Azt mondta, miért hangsúlyoznánk egy olyan provokatív jelképpel a különbséget mint a szivárvány-sál? Ő ezt nem tudja megcsinálni, beee... Mondtam neki, hogy ne legyen már ennyire óvatos, s hogy Ferenc pápa komoly szóbeli gesztusokat tett az LMBTQ emberek felé. Erre Copilot-Haver már nem mondott semmit, csak ezt a képet adta. Úgy látszik vagy besértődött, vagy meggyőztem, de ez utóbbit nem akarta elismerni. 

S egyébként azt még a mai napon nem tudom, mi is a különbség a régi és az új liturgia között (csak annyit tudnék kinyögni, hogy a régi latinul ment, az új a nemzeti nyelveken, és az hogy latinul ment, nem azt jelenti, hogy manapság a kutya sem értene belőle semmit, mert nem az egész ceremónia folyt latinul, csak a mise rész. Az igehirdetés etapot a közösség nyelvén mondta a pap. Ma meg mindent úgy mond. Ennyit értek a különbségből. 

Copilot barátunk ezt mondja: 

No, ezzel is okosabbak, tájékozottabbak vagyunk, te meg én! Csak azért taglaltam a különbséget, hogy valamelyest érezhető legyen, hogy komoly szakadás van római egyházban, és jelenleg a hagyományhoz ragaszkodók állnak vesztésre. 

Kérdés, egy nem katolikusnak mennyire érdekes mindez? Érdekes. Lehet... Érdekes lehet. Azért az, amiért egy pápaválasztás is az. A pápaság, tetszik, nem tetszik, a mai napig az egyik legérdekesebb, legfontosabb és legmeghatározóbb intézmény a világon, és a kereszténység legismertebb, legmarkánsabb egyháza. 

KINYILATKOZTATÁS ÉS ÉRTELEM, AVAGY HOL KERESSÜK A REMÉNYT?.

Vagy ez a rész nem volt annyira összeszedett mint az előzmények, vagy én fáradtam el, vagy amit itt olvastam, abban nem volt számomra sok újdonság, de a harmadik résszel elégedetlen voltam. Több írását csak átlapoztam. Pedig elvileg itt van a könyv főhangsúlya, mert itt van az üzenet. A többi csak a hibák feltárása. Amitől semmi sem lesz jobb, csak nagyobb a tisztánlátás. Ami nem kevés, de az életminőség nem tőle jobb és az üdvösség sem kerül közelebb. 

Amiről itt olvashatunk: 

 Így áttekintve is kicsit szedett-vedett a tematika. Nem érdektelen, csak turmix: a kritikáé és a reménységé. 

RÉSZEKBŐL EGÉSZ

Lisicki nem keveset állít a könyv címével és alcímével (Szodoma ​birodalma és szövetségesei (Vázlatok a nyugati civilizáció hanyatlásáról csipetnyi optimizmussal), hiszen a cikkgyűjteménye döntő része a saját egyházával a Római Katolikus Egyházzal foglalkozik. Aláhúzva, kiemelve, hogy az egyház maga is része Szodomának. 

Ennek ellenére Lisicki könyve, nem katolikusként is roppant érdekes volt a számomra. De könny nekem, mert ahogy mondtam, Vitathatatlan által volt némi előkészítő tanfolyamom. A tisztánlátást mindenesetre előmozdítja. 

Tegnap a Retró Rádió reggeli ébresztő showjában Bochkor Gáborék azzal játszottak, hogy kiről milyen benyomás alakult ki bennünk, és összevetettek ismert embereket, vajon melyikük a gonoszabb? Az egyik párosítás Teréz anya és Ferenc pápa volt. A fműsorvezető fiúk által állandóan szekírozott, gyakorlatilag permanensen lebutalibázott Anett nevű műsorvezető hölgy egyből rávágta, hogy ő olvasott valamit Teráz anyáról (nagy röhögés, „a Hihetetlen Magazinban, vagy hol?”, már ezt sem értettem, hiszen egy-egy sztárról ugyan honnan vennénk az infókat, ha elsősorban nem a bulvárból, vagy róluk szóló könyvekből?), hogy az általános céljai rendben voltak, de a mindennapokban sem könnyű, sem szeretetreméltó nem volt. Tehát Ferenc pápa a jobb ember. Mire Bochkor: de hát pápa volt, és micsoda bruszt megy a posztokért a Vatikánban, ezért meg aztán pláne... Hogy lenne már ő a jobb? Teréz anyáról én is olvastam, olyasfélét, amit Anett említett. Ferenc pápáról meg most olvastam ilyesféléket... A ki ajobb ember szkandert így el nem tudom dönteni. 

De a tét ennél sokkal magasabb, és Lisicki erre kísérel mg rámutatni. 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 augusztusának a fele. Másfél hete jöttünk haza a nyaraldából, de én még mindig csak testileg vagyok itt. Kivéve tegnap, amikor az összes unokámmal, a lányommal és a párjával, az unokáim apjával voltam. A két csimota mindig feltölt engem. Összességében csak heti pár órát töltünk együtt, általában szinte lusta vagyok menni hozzájuk, pedig a melódámtól fél utcányira laknak, visszatart a fáradtság, hogy csak este nyolc felé jutok haza, mostanában rohadt meleg van, de aztán Lili és Dani elmossák a nyávogásomat. 

Gyulán létünkkor letisztult a kép: oda kell költöznünk. Mert mikor, ha nem most? És vajon mikor lesz hozzá ideális minden körülmény? A fiamékkal nem fogunk sokkal kevesebbet találkozni. Megértettem, hogy Szerelmetesfeleségtársam édesanyját nem itt hagyjuk, hanem nem jön velünk. A nagyon kérdéses a lányomék voltak, az unokákkal. Mert az ő életükből azért jócskán kimaradok majd. Bár annyira szerves része most sem vagyok. S ahogy tegnap hazafelé fogalmaztam Szaminak (ő a lányom), amikor azt írta, hogy teljes mellszélességgel támogatja a gyulai megpattanásunkat, de ezek a délutánok hiányozni fognak nekik, hogy persze, de akkor kénytelenek leszünk majd napokat együtt tölteni. Amit mostanság nem teszünk meg. 

De a szívem akkor is szakad széjjelfelé. 

Anyu, Apu, szerelem, leukémia és a szeretők

Kétségtelen, hogy volt nekem is anyám. Nehezen tudnám letagadni. Különös tekintettel arra a szigorú tényre, hogy a hatvanas évek közepén születtem. Amikor is nagyon sok minden, ami ma természetes valóság, akkor még sci-finek számított. Például a leukémia gyógyításában is: bizonyos típusait ma már simán gyógyítani tudják, de legalábbis viszonylagos könnyedséggel szelídítik krónikus betegséggé. Hiába no, a technológia, a tudás egyre rövidebb időintervallumban ugrik hatalmasakat. 

Anyukámnak volt leukémiája. '74-ben, huszonhét évesen aztán jól bele is halt.

Ezen a színes, temetős képen a bal oldalon levő férfi az apukám. A jobb oldali a sógora, Apu nővérének a férje, aki Anyu és Apu esküvőjén is ott volt (lásd a lenti kép jobb szélét!). Az a testtartás, ahogy Apu a sír mellett állt, már egész életében a sajátja maradt. Mindörökre megtört. 

Anyukámnak nem csak leukémiája volt ám! Ennél sokkal gazdagabb volt az élete. Halála előtt nyolc évvel szeretője is volt. Igaz, ami való, nem a férje mellett, hanem a férje előtt. Egészen pontosan az, aki a férje előtt a szeretője volt nem sokkal később a férje lett. A szeretőből férjjé avanzsáló fiatalember az én apám volt. Más szeretője tudtommal nem volt Anyunak. Apu volt az első és egyben utolsó férfi is, aki ennyire közelről ismerte őt.

Hogy a szeretőség ne legyen túlságosan nyilvánvaló a nagyvilág számára, az esküvőjüket elég gyorsan megszervezték, Biztos, ami biztos, Anyu egy koszorúra emlékeztető csokrot a pocakja előtt tartott mindvégig, de egy jó megfigyelőnek már nyilvánvalóvá lehetett, hogy szerető volt, mielőtt feleség lett. Vagyis jómagam voltaképpen ott voltam az engem nemző szüleim esküvőjén. 

Apu ezen a képen még boldog. 

Azt nem tudom, Apunak volt-e valakije Anyu előtt. Meglehet. Azt azonban egészen bizonyos, hogy Anyu halála után lettek még női. Szeretői is, feleségei is. De boldog már soha nem volt. Lett.

Aztán ő negyvenhárom évesen halt meg. Gyakorlatilag az alkohol ölte meg: egy zuglói panel lépcsőházában a lépcső széléhez csapta a fejét. S az alkohol nem végzett félmunkát: ezt a csapkodást Apu még túlélhette volna, de a szintén nem szomjas anyja (aham, a nagymamám) ott óbégatott a vérző apám mellett. Vagy fél órán át tette ezt.  Ahelyett, hogy mentőt hívott volna. Így telt el háromnegyed óra a mentők érkeztéig, de hiába jöttek, már csak a halál beálltát állapíthatták meg.

Apunak Anyu halála után még voltak szeretői. Sőt, feleségei is. Vagyis érintette más nők testét is. Azt, hogy a későbbi nőinek jó volt vele lenni, a lakótelepi lakás panelfala bizony nem nyelte el. Én, a kicsi Zotyika csak mosolyogtam a lakás másik szobájában, és örültem, hogy Apunak legalább most jó valami. 

Szóval csajai, női, lettek még Anyu után is. Sőt még két felesége is akadt. Vagyis én vagyok az, akinek három anyja volt. Ezt kapd ki!

Csakhogy a szeretői, feleségei ellenér se lett boldog többé az én apukám. Kéjes női nyögdécselések, sikolyok ide-oda a másik szobából, akkor sem. 

Azért nem, mert ő Anyut szerette. És őt reményelte megtalálni bármilyen későbbi kapcsolatában. De Anyuból csak egy volt... Ezért nem lett később már sohasem boldog az én apukám. És ezért ivott egyre többet és többet és többet s többet. Huszonnyolc éves volt, amikor Anyu meghalt, és negyvenhárom, amikor a Gvadányi úton a pia randit hozott össze a lépcső széle és Apu koponyalapja között. 

A szeretői státusz

Szerető. Megalázó státusz. Titkos kéj, lopott boldogságmorzsák, hazugságok hálója, a kiút reménytelen reménye, mellőzöttség, másodrangú állampolgárság, méltatlan alkalmazkodások, félelem, bujkálás... 

Voltam szerető. Szeretőt soha nem tartottam. A szerető státuszom életem egyik legszégyenletesebb momentuma. A szerető nem lehet büszke, mert titkolnia kell önnön létét. A szerető nem beszélhet a boldogságáról, mert ha beszél, botrányt okoz. A szerető hazudik a hallgatásával is. A szerető átmismásolja a rendelkezésére álló időt, s folyton-folyt várakozik. 

Szeretőnek lenni nem jó. 

Elfogadom, hogy létezhet olyan kapcsolat, aminek a lényege nem a szerelem, hanem a testiség, amiben egyik fél sem vár a másikra, csupán használja annak testét. Amikor nincsen akarat, nincsen vágy a szexuális együttléten kívül másra. Egy ilyen felállásban talán kevésbé zavaró az állandó partner léte. Mármint ha nem tud a kapcsolatról. Ha tud, az megint érdekes felállás. Ugyanúgy erkölcstelen, de legalább tiszta lap. 

A szerető hiányt pótol. Érzelmit, testit. Amit pótol, az a hm..., főkapcsolatában nincsen meg. Nincs szerelem, nincsen megfelelő kötődés és/vagy valamiben hiányos a szexualitás. Ha van egyáltalán. 

Mindenki ott vakarja, ahol viszket. 

De a szeretőtartás semmilyen szempontból nem a legális út, hiszen nem vállalható nyilvánosan. A szeretői kapcsolat soha nem lehet önfeledt. Kéjes az igen, eksztatikus is, de soha nem felhőtlen. A szeretőknek bujkálniuk kell. 

Az első két képet az Ideogram, a másik hármat a SearArt.AI oldalon készítettem.
Inkább kevesebb mint több sikerrel. 

A beteljesületlen szerelem

a legfájdalmasabb, legnehezebben gyógyuló seb. Magában hordja azokat a lehetőségeket, álmokat, amik soha nem váltak valósággá. A „mi lett volna, ha” álmait, vágyait, szenvedélyét, gyöngédségét, harmóniáját. Ugyanolyan hazug mint a szerető-állapot. Csak itt még testi kielégülés sincsen. 

A beteljesületlen szerelem tragédiája, hogy ideált farag az alanyából. Kénytelen a képzelete csontvázát vérrel, hússal, bőrrel felépíteni, hiszen az a valóságban nem létezik. 

Még rosszabb, amikor igen. 

Kamaszkoromban veszettül szerelmes voltam egy lányba. Három évig voltunk együtt. Illetve inkább kettő és félig, mert az utolsó fél év már szenvedés volt. Ő vette el a szüzességemet. Én meg az övét. Azt mondták, hogy szépek voltunk együtt. Szerintem ő volt szép. Okos is volt. Meg ügyes is. Amikor utoljára hallottam felőle, agkutató volt Amerikában. Amikor megismertem tizenöt éves volt, és agykutató akart lenni. Ő vágta a hajamat. Nadrágot varrt nekem. Zongorázott. Énekelt a Scola Hungarica nevű, a magyar gregoriánumot feldolgozó énekkarban. Hernádi Gyula körével megalkottak egy történelmi társasjátékot. 

Hát csoda, hogy egy idő után én kevés lettem a vendéglátós érettségimmel, és az életem alapvető céltalanságával? S bár a szakítást én mondtam ki, mit sem tudva arról, hogy az utolsó fél évben ő félrekefélt azzal a tenyérbemászóan rókaképű sráccal, aki első pillanattól fogva hajtott rá, ahogy a szerelmem betette a lábát abba az elitképző gimibe, ahová együtt jártak. 

Szóval én mondtam ki, hogy akkor itt a vége. Szerelmes voltam abba  a lányba, aki ő előtte volt. Nem voltam szerelmes abba a lányba, aki ő lett. Annyira nem, hogy amikor pár hónappal a szakítás után találkoztunk ezt-azt visszaadni a másiknak a Nyugatinál, megállapítottam magamban, hogy még mindig nagyon szép, sőt, de amikor lement a nap, és hűvösre fordult az idő, és mondtam, hogy üljön nyugodtan a térdemre és betakartam a bő kabátommal és ő megkérdezte, nem csinál-e ezzel rosszat, magam is meglepődtem, mennyire nem érzek semmit iránta. Még a testem se reagált. A lelkem, a szívem páne nem. 

De a hiányába úgy négy évre beledöglöttem. Minden lányban őt kerestem. Ezért szalasztottam el a következőt, akit a jó Isten elém sodort, és aki igazán a párom, társam lehetett volna, ha észnél vagyok. (Szerelmetesfeleségtársam személyében, testi valójában aztán húsz évvel később megkaptam ugyanazt a karaktert, aki az a lány volt egykor. Csak SzFT sokkal  vidámabb. És belé a második pillanattól fogva szerelmes vagyok, bruttó.) 

Gyötrelmes négy év volt, én mondom neked! Mert úgy voltam szerelmes egy lányba, hogy az már nem is létezett. Valahogy úgy jártam mint előtte Apu, csak nálam nem meghalt a szerelemem, hanem átalakult. Vagyis inkább ő fejlődött, amíg én csak túléltem és vegetáltam, és így jócskán túlnőtt rajtam. Azaz, ha belegondolok, a legkezdetünkön is sokkal előrébb járt... Na, mindegy, érted úgyis! 

Tehát négy évig úgy voltam szerelmes egy lányba, illetve akkor már nőbe, hogy az soha a büdös életben nem teljesedhetett volna be. Pokol volt. És egetverő baromság. Mert akkoriban nem éltem igazból. 

Kicsoda édesanyjának a szeretője?

Mert azért erről kellene elsősorban beszélnem. Mármint a regényről. 

Az első benyomásom az volt, hogy valami huszadik századi nyavalygás lesz ez a történet. S közben egy huszadik századi nyavalygás volt. Én olyan kis posztmodern műbalhéra számítottam. Részletezve a hajnali virágszirmon lecsurranó harmatcsepp borotvapengéért nyúlni késztető reménytelenségét. Helyette kaptam egy huszadik század elején kezdődő családtörténetet. Lineárisat. Nem szenvelgőt, nem modernkedőt. 

Ami történet tulajdonképpen nem akar mást, csak elmesélődni. Azt, hogy adva van egy kislány, egy nagyon vacak apával, és már kislány korában is valami pszichés frinc-franccal, amikor hosszú percekig egy kikapcsolt robot érzékszerveivel áll a sarokban. Majd visszakapcs, és megy tovább a világ. 

Aztán a kislány nagylány lesz, és beleszeret egy nyüzüge krapekba, aki autodidakta mód rádöbben, hogy ő zenész akar lenni. Aztán ezen az úton rádöbben arra is, hogy a büdös életben nem lesz zenész belőle, mert nagyon vacakul áll a kezébn az összes hangszer. De mert abszolút hallása van  még kottából is tökéletesen hallja a zenét. Így ha zenész nem is, hát karmester lesz belőle.

Összehoz egy zenekart, ahol mindenki ingyér, lelkesedésből muzsikál. És nem játszanak sikerdarabokat, jóformán csak moderneket. Például Bartókot. A hazánk fia zeneszerző, muzsikus később meg is jelenik a regényben, mi több, akad darab, amit kimondottan ennek a regénybeli karmesternek komponál. (Nem egy populáris darab, Cziffra György előadásában hallgatom éppen. A regényben ez volt az a darab, amely a Fiatal Zenekar első, osztatlan sikere lett. Hát kell hozzá fül!)

A fiatal nő teljesen belehabarodik a lelkes, zenekarszervező karmesterbe. A zenekar fő szervezője, pénztárosa, mindenese lesz, csak a karmester közelében lehessen. Aztán sikerül annyira a közelébe kerülnie, hogy ágyba is bújnak. Majd rendszeresen ágyba bújnak. 

De a férfi csak használja a nő testét, és kihasználja a szerelmét. A nyilvánosság előtt úgy tesznek, mintha semmi se lenne közöttük. Aztán a férfi megnősül, a kapcsolatuknak vége szakad. De a nő születésnapjára mindig küld virágot. Aztán az egyik születésnapon nem jön több virág. Döbbenetes, fájdalmas jelenet a kötet végén, amikor a nő fia egy múzeumban összetalálkozik a karmesterrel, akinek elsőre nem is ugrik be, kicsoda a fiú anyja. Majd amikor végre igen, akkor a fiú megkérdezi, hogy miért nem küldött több virágot. Mire a karmester azt feleli, hogy az lehet az oka, hogy titkárnőt cserélt, és az szelektálta a tennivalók jegyzeteit... 

A regény anyuja szerelmes

A szerelem vak és süket és idóta. Nem véletlenül mondta írta Sendhal, hogy

Senki sem szerethet, ha nem jogosítja fel a a viszontszerelem reménye.

Jó, nem állt meg itt, írt még egyest-mást a szerelemről, de most ez a fontos. Magától értetődőn az az valódi szeretet, ha igazából nincsen indoka, ha nincsen feltétele, csak szeret, mert szeretni jó. Csakhogy a szerelem több mint a szeretet. A szerelmet a másik felünk megtalálásának a vágya hajtja. Az, hogy a másik test a testünkből, vér a vérünkből (neeeem, nem a rokoni kapcsolatokról van szó!), csont a csontunkból. Ahogy az Énekek éneke fogalmazza. Akivel egy testté tudunk lenni. 

Ezt a Stendhal-idézetet még fiatalfelnőtt koromban találtam. Már akkor nagyon igaznak tartottam. Csak nagyon hosszú ideig nem tartottam be. Erről meséltem e bejegyzés második alcíme alatt, kamaszszerelmemmel kapcsolatban.

Szerintem Szerelmetesfelségtársam azért a szerelmetesfelségtársam, mert vele meg igen. A megismerkedésünk kábé tizedik percében belepistultam. Aztán pár hónap múlva megváltozott a viselkedése: szabályozható hosszúságú póráz került a nyakamra. Na, mondok, ezt újra nem, ez nem két felnőtt egyenrangú, kölcsönös szerelme, hanem megint valami irtó nagy hülyeség. Kirúgtam SzFT. Komolyan gondoltam. Nagyon. Akkor még nem tudtam, hogy a szakításom húsz percig tart. Mert a húsz perc elteltével visszahívott, hogy igazam van, változtat. Kicsit szkeptikus voltam, de adtam egy esélyt a dolognak: és tényleg változtatott! De nem ám lassan, fokozatosan, hanem egy csapásra, már a telefonbeszélgetésünk alatt is egészen másképpen kommunikált.

A regénybeli hölgyemény valószínűleg nem ismerte a stendhal-i gondolatot. Ő nem küldte el a búsba a karmestert. Hanem egy permanens vágyakozás volt az élete. Még azután is, hogy férjhez ment. Persze nem a karmesterhez. Még azután is, hogy gyereket szült. 

Jó, a regénybeli anyu nem volt százas. A gyerekkori furcsasága mindvégig bujkált benne. Csak máshogyan jött ki. Többször is megtette, hogy egy nehéz kővel a kezében bandukolt befelé a tóba (folyóba?). Csak szerencsére mindig elengedte a követ. 

Nagyobb baj, hogy azzal, aki meg őt szerette pont semennyit sem foglalkozott. Vagyis alaposan elvétette a helyes nézőpontot. el is cseszte az egész életét. És a végén, bummm neki! 

A cselekmény háttere

A huszadik század eleje. Meg a közepe. Bartók '45 szeptemberében halt meg. Leukémiában. A francba! Találkoznak a dolgok! 

A fasizmus és a nácizmus nincsen túlzásba víve, a holokausztról csak nagyon visszafogottan van szó. Megértem, hogy kihagyhatatlan, hiszen a kor gigantikus traumája volt mindkettő. Urs Widmer nem a holoauszthoz, a fasizmus ellen kerekített egy történetet, hanem egy történet háttere volt a huszadik század harmadának-közepének a tragédiája. 

Ha már itt tartunk: van egy jelenet, amikor a Főhősanyu megérkezik Olaszországba a rokonokhoz, akik az előző, első alkalommal csuda lelkesen, királynőként várták. Ezúttal nincsen lelkesedés. Még az állomásra sem mennek elé. Senki sem foglalkozik vele. Szemmel látható, hogy a háziak valamire nagyon készülnek, valakit nagyon várnak. Neki még csak nem is nagyon köszönnek. Amikor a családfő meglátja, ingerülten a szobájába küldi. Nem sokkal ezután megérkezik, akit annyira várnak. És a Várvavárt majdnem hanyatt zuhan a Főhősanyu széthagyott bőröndjében. Szerencsére nem tesz ilyet. S ahogy visszanyeri az egyensúlyát, a vendég elneveti magát. Mindenki fellélegzik.

Főhősanyu az ablakból lesi, mi történik. S csak amikor a vendég visszaszáll az autójába, Főhősanyu csak akkor kapcsol, hogy a Duce-t látta. Benito Mussolinit. 

De a történelem nem tolakszik az előtérbe. Mondom, nem a történelemnek van elbeszélés-háttere, hanem az elbeszélésnek történeti. 

Rendben, de érdemes-e elolvasni?

Előre szólok, nem hatalmas a történet. Olyan kis realista csendeskés. Tanmese arról, hogyan lehet elcseszni egy egész életet méltatlanra pazarolt rengeteg idővel. Hogy aztán odabent a kétségbeesett nyüszítés állandósuljon az élet lehetőségének eufóriája felett. 

Meg szól még arról is, hogy a művészet értéke nem azonos a művész emberi értékével. Lehet az előbbi nagyon magas, az utóbbi meg pincemély. És fordítva is, de a regény nem a fordítváról szól. 

Szóval érdemes elolvasni. Nekem tetszett. Annyira, hogy kezdett jobban érdekelni tőle a második része, az Apám könyve. Simán bevallanám, ha nem így lenne. 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 augusztusának a közepe felé. A szabadság utáni első munkahét. Gyötrelem. Tulajdonképpen semmi sem történt. Gergő fiammal beszélgettem telefonon. Ő ezerrel támogatná, hogy Gyulára menjünk, mert mikor, ha nem most? Szóba került, hogy milyen munka lenne ott. Mondom, hogy még az is lehet, hogy bedolgoznék a MartAssistnak, annyi talán összejönne, amennyi most van. Geri megkérdezte, mennyi most az annyi. Mondtam Gerinek, hogy  „n”. 
– Basszus, apa, én meg csesztetem Vandát, hogy keressen már valamit, mert az ő „n”+60-ja az semmi!
Vanda a párja már majd' másfél évtizede. 

Csemete talált magának alkalmazotti munkát. „n”+40-ért. Igaz, ebben benne van, hogy az életkora miatt ő még szja-mentes. 

Valami érik... Pedig nem vágyom a változásra. A gyulaira igen. 

Azt is Dávidtól tudtam meg, hogy mielőtt Szűcs Ádám írásra adta fejét, egy duó tagjaként blogot írt Budapestről. A duó másik tagját Magyarósi Csabának hívják. A blogjuk anyagából könyv is készült. A blog célja a saját bevallásuk szerint Budapest szerethető arcának a be- és megmutatása volt. A Dávidtól kapott infó szerint Magyarósi Csaba haladt a korral: mert egyre kevesebben olvasnak, a betűkről áttért a képre (írja egy blogger), Szűcs Ádám meg még többet ír: eddig két regényt. 

A játék neve: Budapest belső fülszövegén ezt olvashatjuk róla: 

Szűcs Ádám tíz évig kutatta Budapest titkait, jó pillanatait az Egy nap a városban blog társtulajdono- saként, az Appleblog szerzőjeként pedig menő digitális fejlesztésekkel került szoros kapcsolatba. Városi túráin a fő rendezőelv mindig a meglepetés és a játék volt. Első ifjúsági regénye szintén a meglepetés erejére épit, és feltesz egy fontos kérdést: vajon miért játszunk?

Cserkuti Dávid  rajza a szerzőről, a könyv belső fülszövegéről 
Köszönöm, hogy elküldted a műveidet, Dávid!

Vagyis A játék neve: Budapest mintegy séróból jövő ismeretek alapján készült. Emígyen, ha akarom, ismeretterjesztő ifjúsági regény. De az ismeretterjesztés szótól megijedni botorság lenne, nincsen benne semmi szájbarágás és csüggesztő demagógia. Ellenkezőleg. 

Te ​mit szólnál, ha egyik napról a másikra eltűnne a kémiatanárod? Nyilván magasról tennél rá – kivéve ha ő a kedvenced, ráadásul az utolsó órán feladott egy furcsa és érthetetlennek tűnő rejtvényt.

Sági, Bogdán, Vaki és Petra azonnal nyomozásba kezd, de nemsokára kiderül, hogy a megfejtő egy rakás pénzt is nyer. A tét emelkedésével hamarosan az egész város beleveti magát a játékba, és felbukkan jó néhány alvilági figura is… 

Vajon Ságiék elég ügyesek, hogy megfejtsék a feladványt? Helyt tudnak állni a régi számítógépes játékokkal vívott párbajokban? Le tudják győzni a gonosz Evilbellt? És főleg, sikerül kiszabadítaniuk Petrát, akit időközben elraboltak?

Miközben az egész város a feje tetejére áll, és a kamaszoknak egyszerre kell helytállniuk a digitális és a valós világban, appokban és társas kapcsolatokban, az olvasó megismerheti a kortárs Budapest ikonikus helyszíneit és rejtett gyöngyszemeit.

– ezt írja e könyv fülszövege. Ezzel a könyv tartalmát laza csuklómozdulattal, lazán letudtam. Mire jó a Ctrl+C–Ctrl+V! A mások tollával ékeskedő blog írásának az előnyei, ugye. :-D

*

Vagyis már csak arról kell írnom, hogyan valósult meg a Budapest részbeni bemutatását is felhasználó, mozgalmas, ifjúsági regény. Kicsit szívom a fogamat. 

*

Az van, kérlek, hogy az elején nem voltam lelkes. Önmagában Dávid neve vonzerő, de mert a grafikái mennyisége messze nem volt dömping-erejű, nem érzem magamat elkötelezve a regény iránt, csak a grafikus felé.. 

LEVÉLVÁLTÁS: 

Moha: 
Tényleg szeretem Lezsák úr meséit. Tény, ami való, most udvarolok neked, egyszerűen nem tudom elszakítani az illusztrációktól (és minek is), amikre legelőszőr felfigyeltem az Emersen esetében. Megpróbáltam, de nem sikerült. Valahogy olyan lett, mint Korcsmáros Pál Rejtő-grafikái: van-e, aki nem úgy látja magában Piszkos Fredet meg a többieket, ahogyan ő egykor papírra álmodta őket? (Arról nem beszélve, a Garisa-Varga duó milyen csodát művelt ezekkel a képregényekkel.) Mordia is szigorúan úgy elevenedett meg bennem, ahogy te megrajzoltad. 

Dávid: 
Örülök, h összeforrt benned Mordia és én, és támogatom, ha nem akarod elszakítani őket egymástól. Ha bármikor késztetést érzel, h udvarolj nekem, ne tartsd vissza, azt olvastam, az egészségtelen!

Moha: 
Jót rötyögtem az udvarláson. Hogy értékeld a súlyát: csak meggyőződésből udvarolok, érdekből (na, jó, Szerelmetesfeleségtársamnál néha, nehogy megvonások legyenek :-D ) és egyéb alantasságoknál fogva soha. 

Dávid: 
Ugyan, már! Ebben az országban egy csomó embert cseppet sem zavar, h érdekből udvarolnak nekik (ld.: politikus), nekem csak a meggyőződésesek kellenek (mint a kommunista mozgalom hajnalán). :)

Vagyis csak derűsen, meggyőződésből és büszkén kihúzva magunkat nyaljunk be az alkotóknak! (A pozitív visszajelzéseket minden fórumon szívesen fogadom magam is! :-D )

No, de mert, ismétlem, a Szűcs-könyvben messze nem teng túl a Cserkuti-feeling, még magamban sem kell összekevernem a láthatót az olvashatóval. (Igaz, amit olvasok azt is látom, hiszen betűkből áll... Mindegy, érted, mire gondolok.) 

*

Mellébeszélek? Nem, csupán információt adok át. (

Na, erről meg eszembe jutott egykori kereszténységem sajnos szintén már csak egykori lelkészének, Szigeti Jenőnek egy mondata: „A közösségünk tagjai egyáltalán nem pletykásak, mindössze önzetlen lelkesedéssel átadják az információkat, amiknek a birtokába jutottak! Az önzetlenség pedig keresztény erény!”) 

Tehát az van, hogy az első oldalakon nem voltam igazán lelkes. Sokkal inkább Dávid lelkesedése vitt, nem a sajátom. 

Szűcs úr nagyon in medias res csap a lecsóba. Erről persze azonnal eszembe jutott, hogy hány, de hány regény van, ami ugyanígy tesz. 

– Uram! A késemért jöttem! 
– Hol hagyta?
– Valami matrózban.
– Milyen kés volt?
– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
– Várjunk... Csak lassan, kérem... Milyen volt a nyele?
– Kagyló.
– Hány részből?
– Egy darabból készült.
– Akkor nincs baj. Megvan a kés!
– Hol?
– A hátamban.
– Köszönöm...
– Kérem... A csapos mesélte, hogy milyen szép kés van bennem.

És így tovább. Mondjam, honnan van az idézet, vagy teljesen felesleges? A beszélgetés vége után azonban Rejtő helyre tesz teret, időt és személyt, hogy képben legyünk, és csak utána megy tovább a történet. Illetve a helyre tevéssel is megy. Tudod, a Piszkos Fred, a kapitány-ról beszélünk, de vélem, ez a mondat teljesen felesleges.

Még Szerelemetesfelségtársam is tudta, hogy arról van szó, bár soha nem olvasott Rejtőt. Szerintem egyedül ő van így Magyarországon. De az édesapja annyit idézte a családban, hogy SzFT még a könyv címét is rávágta, Az imént teszteltem le, itt, a gyulai nyaralásunk utolsó éjszakáján, a kertben ücsörögve, vacsora után, jó kis gyömbér sört kortyolva. 

A játék neve: Budapest írója messze nem annyira körültekintő mint Rejtő volt. Azt, hogy az egyik főszereplő, Vaki milyen nemű, csak úgy 30%-nál (e-könyvet olvastam, oldalszámot nem tudok mondani) lett egészen bizonyos. De legalább az lett. 

Aztán ott volt még a nyelvezet. Szintén Szigeti Jenő mondta, hogy a kereszténységnek a mai emberek mai problémája kell mai választ adnia, mai nyelven.

Ezt ismételte meg Terei Miklós egyik szerzetes interjúalanya a pannonhalmi apátságról készült, remekbeszabott imázs-filmjében. „Úgy lekötni a nézőt másfél órára egy dokumentumfilmben, hogy nincsen benne sem akció, sem szex, na az a tudás!” Ezt egy kritikusa mondta neki, ő meg elmesélte Szerelmetesfeleségtársamnak. (Munkakapcsolatban vannak egymással, de SzFT is csak ezen a héten ismerte meg a munkáinak egy részét.) Érdemes rákeresned a filmjeire, fantasztikus nézőpontjai vannak és fenomenálisan szerkeszt! Amit képre álmodik, az pontosan az, amit Szigeti Jenő és Terei filmjének a szerzetese mondott a ma emberének való fogalmazásról.
Zárójel bezárva.

Szűcs úr, természetesen nem keresztény megokolásból és tartalommal ugyanezt teszi. Az egyes szám első személyű főszereplő nagyon is mai srác.

De nekem valahogy kezdetben kilógott a lóláb. Attól lógott ki, hogy bár egyes első személyű az elbeszélés, de az elbeszélő maisága nem lett integráns része a szövegnek. Mesterkéltnek hatott. Ha azt mondom egy szövegre, hogy „nagyon adom” (borsódzik a hátam ennek a szónak ilyetén a használatától, hiába boomer vagyok), attól még nem leszek mai, csupán felhasználok valamit a mainak gondolt szlengből. (Gyorsan hozzáteszem: a főszereplő nem „adott” semmit, a konkrét szót most csak példaként vettem elő.) 

Aztán azonban az történt, hogy olvasás közben vagy én lendültem bele a hangulatba, vagy az író az írásba, de belendültek a dolgok. Lehet, hogy az volt a baj, hogy e könyv előtt Gion Nándort olvastam. és Gion az Gion. Nem tudom. A lényeg, hogy valahogy messze tűnt az ódzkodásom. Jó jel!

*

Idővel át tudtam lépni azon is, hogy az alapszitu nem annyira életszerű. Jó, regény, meg ifjúsági, meg minek életszerűséget várni valamitől, ami a fantázia terméke, és nem zolai realizmus, de a kérdés, hogy amit olvasunk, az megfelel-e a regény belső világának, szabályainak, a belső realitásának? 

Eltűnik egy tanítványai által szeretett, nem mindennapi kémiatanár. Rejtvényt hagy maga után. De nem tudjuk, hogyan is tűnt el, milyen körülmények között? Oké, úgy mint Kenobi mester, amikor Darth Vader lesújtott rá, de hol konkrétan hol, hogyan ment végbe az eltűnése, na ezt már nem. 

Lapozzunk: az eltűnésére egy komplett iskola megmozdul. Rejtvény van, amit az eltűnt tanerő hagyott maga mögött, a tantárgyából ötöst ígért annak, aki a nyomára bukkan, vagyis megfejti a rejtvényt. Na, ezt képzeltem el a gyakorlatban. Vagy nagyon más volt az a világ, amikor én még iskolába jártam, bármelyikbe, vagy ez a kollektív megmozdulás erőltetett. Elárulom, a későbbi, még tömegesebb kutatás vaskos miértje már mindent megmagyaráz. De ha a mi időnkben eltűnt volna egy tanár, hát maximum elképedünk és megkönnyebbülve felsóhajtunk, nem tesszük érte tűvé az eget és a földet. De még Budapestet sem. 

Azt már csak hallkan mondom, mert ehet, hogy az én figyelmetlenségem eredménye, de a rejtvény egymást követő pontjai számomra nem voltak annyira evidensek mint amikor Tom Hanks professzorkodott mindenféle titkok után, s ahogy azokban a történetekben szoros összefüggés volt az egyes lépések között. 

Azonban amikor belendül... izé... kezdettől fogva csuda lendületes, tehát amikor a kezdeti fejesugrás után visz a sztori, ezek a fenntartások valahogy elfelejtődnek, felülíródnak. De simán lehet, hogy Gion szövegei után én hangolódtam át túl lassan.

*

Van egy pont a történetben, amikor jócskán emelkednek a tétek. Nyilvánosság elé kerül minden, bárki, akárki beszállhat a játékba, és ha később szállt be, akkor is van esélye megnyerni. S akkor jönnek mindenféle motorosok, sötét üveges Audi, ruhásszekrény gorillákkal, emberrablással, Bedurvulnak az események, na. 

S akkor egy picit megint kiestem a történetből. Egyfelől a kémiatanár szervezőzsenisége kezdett túl sok lenni. Másfelől a játék tétjének a nagysága derült ki: annyira megdöbbentően hatalmas, hogy sokkal inkább tűnt hajánál fogva előrángatott megoldásnak. Kellett valami, hogy kis túlzással a főváros teljes lakossága rámozduljon. 

Nem a hihetetlenséggel volt bajom. Olvastam egy csomó könyvet, aminek a cselekménye hihetetlen. Ha ifjúsági regény, akkor itt van kapásból Az aranynadrágos fiú, amiben a fősrác ahányszor a farmerja zsebébe nyúl, mindig elővehet egy kisebb összegű bankjegyet. De ahányszor a zsebébe nyúl, előveheti. Hihető? Dehogy. Csak éppen abban az összefüggésben, abban a világban koherens, hogy megteheti. 

A koherencia szót már másodszor használom ebben az értékelésben. 

Sajnos A játék neve: Budapest világában nem a túlzások uralkodnak. Nem a mi világunkhoz, hanem a regény világához képest túlzások ezek.

* 

Mindenképpen el kell mondanom: a főszereplő négyes mindegyike konkrét személyiséget kap. Egyéniségek. Valósak. S még sok mindent indokló, plasztikus családi hátterük is van. Ez fontos a hihetetlen cselekmény erősítése miatt. Mármint nem a hihetetlenséget erősíti, hanem az érdeklődést és az empátiát. Amire mindvégig szükségünk van. Lenne. 

De a főszereplőkön nagyjából mindenki más kiesik a történet belső koherenciájából. (Megszerettem ezt a szót, olyan tőle a szöveg, mintha teljesen érteném, amiről beszélek.) Eluralkodik a túlzás, a túl sok, az alapok és a precíz felépítmény hiánya. Miközben a történet mégis kapaszkodik abba, hogy ő a realitás. 

És nem csupán a szereplőkről beszélek, hanem a sztori egészéről is. Pedig nagyon akartam szeretni az egész hóbelevancot, úgy, ahogyan van. Ez volt az alapállásom. 

*

Két dolgot sajnáltam, amikor a könyv végére jutottam. 

Az egyik, hogy bámennyire is szeretni akartam a könyvet, nem tudtam belebolondulni. A fent említett okok miatt nem. Rendre kiestem a sztoriból. Hol ezért, hol azért. Viszont az, hogy rendre kiestem, azt is jelenti, hogy rendre visszatértem az olvasáshoz. 

A másik, amit sajnáltam, hogy Cserkuti Dávidnak csak a borítóra volt lehetősége rajzolni. Nem mellelsleg Szűcs Dávid bemutatása alatt ő is kapott teret a belső fülszövegen. 

Segítek, mert így nagyon pici a szöveg. 

A borítót Cserkuti Dávid tervezte, akinek grafikusi munkáját többek között Alfabéta- és Arany Rajzszög-dijjal is jutalmazták. Szabadúszó illusztrátorként hazai és nemzetközi reklámügynökségeknek és könyvkiadóknak dolgozik, valamint tagja a Magyar Képregény Szövetségnek.

 Vagyis nem csupán rajzolt, de kompletten ő tervezte a borító teljes tipográfiáját is. 

*

A regény végén van egy szószedet arról, mely budapesti helyeket fedezhetjük fel a szereplőkkel, és milyen a valóság és a képzelet aránya ezeknek a helyeknek a bemutatásakor. 

Csók István Művészeti Iskola
A valóságban nem tudok ilyen nevű iskoláról. Ha mégis létezne, valahol a Ferenc körút – Kinizsi utca – Ráday utca által határolt területen kellene keresni, én legalábbis oda képzeltem.
 
Szlovák Evangélikus Templom
Ha figyelmesen sétálunk a Rákóczi úton, az 57-es számnál megláthatjuk ennek a regényben szereplő láthatatlan templomnak a tornyát. Az építtető közösség eleinte csak egy parókiát és egy iskolát  tervezett ide, de időközben eladósodtak, így kénytelenek voltak felhúzni egy hatalmas bérházat az épület köré. A templom ma használaton kívül van, nem látogatható, de ahogy a regényben olvashatjuk, már üzemelt benne edzőterem is.
 
Nemzeti Bank Látogatói Központ
Valóban létezett, és valóban a Szabadság téri épület részeként, de évekkel ezelőtt bezárt. A könyv írásakor egy új helyen tervezték megnyitni. 

 
Figyelő kutya szobra
Valóban létezik, és valóban egy telefonfülkére néz a Rózsák tere (VII. ker.) közelében. Egy városi játék alkalmával ezt a feladványt ebben a formában – a szobrot AR-alkalmazással megtalálni, a  telefonfülkében nyomokat keresni – feladtam már, az esetről videó is felkerült a YouTube-ra.
Szobrász: Maugsch Gyula
 
F4 objektum
Az F4 objektum, más néven Rákosi-bunker valóban a Szabadság tér alatt húzódik, és valóban  összekötötték a kettes metróval. Létezett egy lejáró a Steindl Imre utcából – ezt a lejárót a Zoltán utca 13. alatti bérházból is meg lehetett közelíteni, ahol valóban áll egy vízöntő szobor a belső udvaron –, de már lebontották, jelenleg betontörmelék zárja el a lefelé vezető utat. A szövegben igyekeztem hű maradni az alaprajzhoz, de a történet kedvéért kénytelen voltam apróbb változtatásokat
végezni a valós állapotokhoz képest.
 
Nagy Templom utca
Különös, de az utca teljes hosszában egyetlen templomot sem látni, így tényleg nem könnyű eldönteni, mire is vonatkozik a „Nagy Templom” elnevezés. Az utca korábban hosszabb volt, és összekötötte a Horváth Mihály teret – rajta a józsefvárosi plébániatemplommal – az Üllői úttal. Később két részre szakadt: Kis Templom utcára – ez ma a Hock János utca – és Nagy Templom utcára. 1844 előtt Elrontó utcának is nevezték, mert egy jómódú család, a Verderber família lakott itt, a nevük magyarul annyit tesz: „elrontó.
 
Gschwindt-palota és a Palotanegyed
Noha az épülettel összefüggő történetek valósak, Sági és Vaki ebben a részben olyan beszélgetést folytat a történelemről, amely tartalmaz alaptalan feltételezéseket, így például az 1848-as forradalom és a városrész fejlődése közötti párhuzam. A Palotanegyed fejlődését, az ide költöző arisztokraták építkezési kedvét sokkal inkább az hozta meg, amikor 1861-ben a Magyar Nemzeti Múzeumban a képviselőház ismét megkezdte a munkát. Később a múzeum a felsőház, a mai Olasz Kultúrintézetnek
helyet adó épület pedig – ez látható a húszezres bankjegyünkön – az alsóház üléseinek adott otthont. Vagyis tulajdonképpen csak a munkahelyükhöz költöztek közelebb.
 
Zöldséges a Bródy Sándor utcában
Valóban működött itt egy Szezon nevű zöldséges, ma egy bisztró található a helyén. Tényleg egy kivágott Fluor Tomi-kartonbábu kínált „mahungolt italokat az utcán. A „mahung” szó az általunk választott gyümölcsök és zöldségek leturmixolását jelentette, később Mahung biokocsma néven élt
tovább az intézmény, amíg be nem zárt.
 
Spider kocsmája
A könyvben több szereplőt is létező budapesti személyek ihlettek – még ha a tulajdonságaik nem is egyeznek mindenben –, de Spider az egyetlen szereplő, akit több létező budapesti személyből és természetesen a fantáziámból vett egyéb elemekből gyúrtam össze. Az egyikük Sly, akinek a kocsmája a Nagy Diófa utcában volt, amíg be nem zárt – a könyvben ez a hely szerepel.
 
MÜPA orgona
Magam is sokat játszottam azon az orgonán, ami ott áll a MÜPA-ban, eleinte az első szinten, ma már a főlépcsőn eggyel feljebb kell keresgélni. A könyv írásakor műszaki okok miatt épp nem volt  fasználható.
 
Monda-szoborcsoport
A Bikás parkban található a város legpezsgőbb streetballközössége, és itt áll az a három bikát ábrázoló szoborcsoport is, amelyről szó esik a könyvben. Az évek során időről időre lelopták a bikák fején található égitestszimbólumokat – a Napot, a Holdat és a csillagokat. A könyv írásának idején
a szoborcsoportot épp helyreállították eredeti formájában, a Nap-szimbólum sugarait azonban nem sokkal később máris megrongálták.
Szobrász: Kiss István
 
Antikvárium a Lehel csarnok közelében
A regényben szereplő antikváriumot a Könyv és társai nevű, használt könyveket áruló bolt ihlette. A könyvespolcok elrendezése hasonlít a regényben szereplő leírásra, azzal a különbséggel, hogy nincs olyan sok járat, és nincs titkos belső szoba sem, ahol a könyveket vizsgálják. Erre a célra egy
ablakhoz közeli fotelkompozíciót tartottak fent, amikor utoljára ott jártam.
 
Kerepesi úti Meki
Valóban dolgozott, vagy talán még mindig dolgozik a Kerepesi úti gyorsétteremben egy mindenkivel közvetlen, szorgalmas, a tisztaságra nagyon igényes takarító, aki a könyvben szereplő „főúr” karakterét ihlette. Hangosan köszönt mindenkinek távozáskor, jó étvágyat kívánt, és az ógörögök 
tisztasággal kapcsolatos elveit emlegette. Itt is igaz, hogy bármilyen teljes azonosság a valósággal a véletlen műve. 

Fogasház
A Fogasház az egyik első budapesti romkocsma volt, de ennél sokkal több is. Kulturális befogadótérként funkcionált az első években, kiállításokat, workshopokat, filmklubokat, beszélgetéseket szerveztek. Én is emiatt vettem részt a Pamlényi Pál Postás Panoptikum nevű előadáson még 2011-ben, amit főleg a színművészeti egyetemistákból álló Dinamó Művház társulata álmodott meg. A nézők postásokként járták be a házat, és a lakásokban színészek fogadták őket.
 
Várkert Bazár
A Vízhordó lépcső alatt induló katakomba ma már kivilágított, de az átadás után évekig egy tökéletesen sötét járatban sétálhatott, akinek volt bátorsága belépni ide.  

A Zwack család egykori háza
A Minerva és a Pipacs utca találkozásánál, az egykori svéd nagykövetség épületével szemben egy ma már társasházként funkcionáló, korábban a Zwack család tulajdonában álló épület található, ahol a regényben megírt történet – Lars Berggel és a nyilasokkal – szintén megesett a valóságban is. Az épületet valóban kitakarja a Google Maps. A valós alaprajz nem egyezik a könyvben szereplő elrendezéssel. 
 
Habsburg nádori kripta
A Magyar Nemzeti Galéria csak 1975-ben költözött a Budavári Palota épületegyüttesébe. Az 1790-es évektől a palota nádori rezidenciaként működött, és József nádor 1847-es halálát követően ez a kripta lett a Habsburg-ház magyar ágának temetkezőhelye. Sértetlenül átvészelte a második világháborút is,
sírrablók azonban többször is megfordultak benne, és megrongálták.
 
Wünsch híd
A Városligetben, a Szépművészeti Múzeum és a Városligeti-tó között található ez az aprócska  vasbeton híd, amely korábban a
Széchenyi fürdőig közlekedő kisföldalatti felszíni sínjei felett
biztosított áthaladást, mostanra azonban teljesen funkció nélkül
maradt.

6/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

 2025 augusztusának az eleje. Vasárnap reggel. Itthon. Mintha még el sem indultunk volna a nyaralásra, aztán, lásd, már vissza is jöttünk. És Gyula létezik most nélkülünk is tovább. Még hihetetlenebb, hogy mi is létezünk tovább Gyula nélkül. 

– Ha mi nem a magunk életét éljük, ki éli helyettünk azt? 
Ezt kérdezte Szerelmetesfeleségtársam, és helyre kattintott bennem néhány dolgot a felelősségről, a döntésekről, a személyek és dolgok súlyozásáról. Pedig még katona voltam, amikor Szabó Lőrinc már üzente nekem: „Ha mindig csak megértek, hol maradok én?” Ugyan a egésze másról szól (ha érdekel az egész, itt megtalálod), de ez a két sor rávilágít: ha a körülmények megváltozására várunk, a büdös életben ki nem mozdulunk a lakásunkból, Budapestről. Egy permanens vágyakozássá válik a hátralevő életünk. 

– És te, kedvesem, simán itt hagynád a lányodat akkor is, ha közben szüle neked egy unokát? 
– Nem nekem szülne, hanem saját magának! – tiltakozott SzFT józanul. – Bármikor jöhetnének hozzánk ők is. 
– Az első három évben. De aztán az óvoda és a suli miatt csak a szünetekben.
– Vagyis negyedévente... 
– Igen, negyedévente. Nem én akarom élni az ő életüket. 
Hm... Tiltakoznék, de ha jobban belegondolok, nem tudok. 

– És különben is: megcsinálhatnánk, hogy nem eltépjük a szálakat, hanem csak megpróbáljuk, milyen itt élni. Veszünk valamit idelent, és havonta egyszer-kétszer lejárunk egy-egy hosszú hétvégre. 
– Az nem fog menni. Egy út oda-vissza kocsival most huszonkétezer volt benzinben. Ha kétszer jövünk, akkor a duplája. Aztán ha le is jövünk egy hosszú hétvége, abból mit tudunk meg többet, mint amit most is tudunk? Az csak egy-egy rövidebb nyaralás lenne, nem itt élés. Ha jövünk, jönni kell. Ingázás nélkül, itt élésre. Ha csak egy-két évre is. Na, az már kipróbálás lenne. 

Kezd összeállni a kép... 

Mert sokat jártam könyvesboltba, antikváriumokba, rengeteg könyv van, amivel találkoztam már, de sohasem olvastam őket. Ilyen ez a Nyakigláb Apó is. El nem tudom mondani hányszor futottunk már össze, de soha kezet nem fogtunk, csak elmentünk egymás mellett. Pedig a borítója, az a kislány abban a rettentő széles karimájú kalapban a férfilábak között (nem félreérteni, megnézni hogyan férfilábak között!) mindig szimpatikus volt. A könyv ezért is volt már évek óta a többségében olvasatlan Pöttyös Könyveim között. 

Mielőtt eljöttünk nyaralni valahogy összefutottam Webster nevével és ezzel a könyvével. Időben ahhoz, hogy kiássam a már minden polcon duplasorban áll-fekvő (jó, szégyellem magamat, de ezt teszi a helyszűke egy lakótelepii lakásban. („Morzsám, ezen olyan könnyű lenne segíteni!”, „Nem, Zsákom, ezt te nem érted!”, „Valóban nem...” – mélázik el SzFT, de nem kíváncsi a kifejtésre.) 

Hát így. Közel a hatvanhoz elolvastam egy klasszikus lányregényt. Tetszett. 

A képek a regény anime rajzfilm-változatából valók. (Az eredeti címe: Watashi no Ashinaga Ojisan.) 
Állítólag ez a legjobban sikerült, a regényhez leginkább ragaszkodó adaptáció.

*

Tényleg olyan kis Pöttyös Könyv. S nem nehéz az eszembe jutnia róla Lucy Maud Montgomery-nek az Anne-könyvek írójának. A könyveinek. Már csak azért is, mert közel egy időben, két év különbséggel  születtek, alkottak. Montgomery 1974-ben, Webster két évvel később. Akkor úgy hívták: Alice Jane Chandler Webster Csak aztán hiába a hosszú neve, életből neki sokkal kevesebb idő jutott, szegénynek: negyven évesen gyermekágyi lázban hunyt el. Mongomery majdnem harminc évvel túlélte, ő '42-ben hunyt el. S még a témájuk is nagyon hasonlított: árvaházi lányok előre jutása, felemelkedése. révbe jutása.  

A könyv történése tehát a huszadik század elejére tehető. Ez nagyon fontos, hogy ne furcsálkodjunk egyes dolgokon, ahogyan azt a Molyon sok olvasója megtette. Mert nagyon más korban íródott, nagyon más korban élő embereknek, akik nagyon más körülmények, erkölcsiség között éltek, egy nagyon más szabályokkal és elvárásokkal működő társadalomban. 

* 

Mennyit mondjak el a történetből? 

A főszereplő a nevét is az árvaháztól kapta. Mindkettőt. Úgy hívják: Jerusha Abbott. A keresztneve, ami ugyebár a Jerusha őt magát is elképeszti, annyira ritka, és ő annyira ocsmánynak tartja. Szívesebben nevezteti magát Judiynak. Az egyszerű, nem feltűnő, szép név. 

Judy tizenhét éves a történet kezdetén. Már kijárta az iskoláit, mintegy kegyelemkenyéren maradhatott az árvaházban. De mert jó tanuló, felfigyelnek rá, és az egyik támogató jóvoltából kollégiumba kerül, tovább tanulhat. Mert jól fogalmaz. A támogatásnak egyetlen feltétele van: minden hónapban írnia kell a támogatónak egy levelet a sorsa alakulásáról. Aztán ezeknek a havonta megírt leveleknek a sora adja ki a regényt. Mert ez egy levélregény. 

Jerusha/Judy levelei egy a felnőttkora küszöbén tétovázó, tapogatozó, műveltséggel és tapasztalatokkal igen szűkösen ellátott, naiv, alapvetően jóindulatú, vidám, bár nem kissé szemtelen fiatalfelnőttnek maximum csak a biológiájában mondható bakfis kapcsolatteremtési kísérletei egy a személyét eltitkolni akaró pénzes pasassal. Nem a pénz és nem a pasas a lényeg, hanem az, hogy Judy addig nem volt kölcsönös emberi kapcsolata, az árvaházban nemek szerint voltak elkülönítve a gyerekek, így a lány férfival gyakorlatilag szinte egész életében nem beszélt. 

Judy a jótevőjét mindenképpen idős embernek képzeli el. A kép nem alaptalanul adja így magát. A háttérben tevékenykedő, és ott maradni akaró mecénás személye minimum a Monte Cristo grófja című Dumas-, vagy A púpos című Féval-regény megjelenése óta ismert és közkedvelt, és azóta tudható, hogy előbb-utóbb úgyis lebukik ez a jótevő. 

Judy tehát írja a leveleit az iskolai mindennapokról, a világ és az élet számára eleddig teljesen ismeretlen, apró-cseprő dolgairól. És minden levélben iparkodik érzelmi kapcsolatot teremteni a jótevőjével. Az érzelmeit soha nem titkolja, ahogyan a cselekedeteit sem. Szorgalmasan ír, mesél, rendre kérdez és magyaráz. Folyamatosan hálás, és amikor hálátlan, azt nagyon hamar megbánja és bocsánatot kér miatta. 

A helyzet tulajdonképpen az, hogy igazi, összefüggő cselekménye a nagy részében nincsen a regénynek. Legalábbis onnantól, hogy Judy bekerül a kollégiumba, egészen odáig, amíg szerelmes nem lesz. Addig csak ez-az történik vele, tapasztalatokat szerez, megismeri a világot, a működését, kicsiktől a nagyobb dolgokig. A szerelem azonban a regény háromnegyedénél következik be. És a végső csavar sem annyira bonyolult, s pláne nem kiszámíthatatlan, mintha valaki az XP utáni oprendszeren akarna otthoni hálózatot beállítani. (Win7-en is működött jó darabig, majd egy frissítéssel tönkre vágták, a 11-es meg eleve..., á, hagyjuk, rohadt idegesítő!)

*

Kicsit értetlenül olvastam néhány, a könyvről szóló értékelésben, hogy mennyire elítélték Nyakigláb Apót azért, amit tett. Tudniillik, hogy kitenyésztett magának egy feleséget, aki kezesbáránnyá idomított. Ezt mondták. Én meg csak lestem. Értetlenül.

Mint ma reggel, amikor az MI-t kértem, hogy keresse meg nekem, melyik oldalon tudnék megnézni egy magyar filmet, mire ő felsorolta az oldalak neveit, ahol rákereshetek. Ahogy mondta, ezt neki is keresnie kell. Bakker mint egy lusta alkalmazott! Mondtam, hogy akkor hajrá! Mire ő Kicsit dacosan, megsértve közölte, hogy ő nem egy böngésző keresősáv. majd magyarázkodott, hogy ezeken az oldalakon hű, de gyorsan változik a tartalom („Miért, tizedmásodpercenként vagy mi a szent szar?”), meg a streaming jogok, meg nem annyira egyszerű, meg ez, meg az... A legjobb érve az volt, hogy erre nem tud teljesen pontos választ adni. Mondta ezt azután, hogy így 2025 júliusában közölte velem, hogy ne akarjam még online nézni a filmet, mert csak 2025 január 25-én mutatják majd be! Aztán a végén nagy nehezen kinyögte, hogy na, konkrétan itt megnézhetem, valószínűleg fent van. Kösssz! Egyébként nem volt fent...) 

Azért lestem értetlenül a könyvről írt véleményeket, mert nagyjából teljesen figyelmen kívül hagyták a könyv tartalmát, a megírásának az idejét és a célcsoportot. (Csak a rend kedvéért. A tartalom: nem Frankestein épít magának műembert, sokkal inkább Henry Higgins professzor döbben rá Eliza Dooolitle mindennemű értékességére. A Nyakigláb Apó megírásának, pontosabban az első megjelenésének az ideje 1912. Ami több mint száztíz éve volt. Ugye. A célcsoport akkor nem tudom, ki volt, de mai napság, ugye pöttyös a könyv, tehát a bakfis lányok. Micsoda anakronisztikus zavara a koroknak, ha mai elvárásainkat alkalmazzuk olyan korra, amely mit sem tudhatott a miénkről! Minden író (jobb esetben) a maga korának ír. (A rosszabb eset, amikor önmagának.) 

Kérjék már számon Karoli Géspárt, miért van olyan marha sok „vala” a Biblia-fordításában! Vagy akár kérjék már számon, mennyire érthetetlen, hogy „Láttyátuk feleim szümtükkel mik vogymuk. Isa pur es chomuu vogymuk”! 

De persze azt ne hidd, hogy nyelvezetében valami ócskaság a Nyakigláb Apó! Nem az. Csak nem mai. Vágod? Én adom! (Hjaj, de rühellem ezt a műmagyart!)

*

Viszont ha már nyelvezet... 

Azt írtam, Judy mindenféle mindennapi semmiségekről ír Nyakigláb Apónak. (Mondtam már miért Nyakigláb? Amikor első és nagyon-nagyon sokáig utolsó alkalommal látja az arctalan és névtelen támogatót, akkor csak a hátát, az alkatát és valamelyest a mozgását látja néhány pillanatig. A férfinak hosszú lábai, karjai vannak, sovány, és meglehetősen frissen mozog. Olyan kis nyakigláb. De mert pénzes támogató, adja magát, hogy nem valami sihederről van szó. S a kamaszoknak mér egy harminc éves ember is vénember. Amikor Pipi barátommal tizenéves korunkban Óbudán, az Ezermester- és Úttörő Bolt előtt számolgattuk hány évesek is leszünk 2000-ben, elképedtünk: „Én harminchárom, te harmincnégy? B...meg, annyira öregek? Ne má'!” Immeg közel hatvan vagyok, Pipi meg már soha nem lesz negyvenhatnál idősebb. Bameg, Pipikém'!) 

Ezek a semmiségek neki akkor a komplett életét jelentik. De ettől persze nekem, az olvasónak lehetnének felettébb unalomgerjesztők is. Mi több, az események maguk unalomgerjesztők is. Csakhogy Judy (értsd Webster) stílusa ugyancsak feldobja azt, amiben tulajdonképpen semmi érdekfeszítő nincsen. Figyeld csak például ezt a majdnem random kiragadott semmiséget!

Ha látnád az eget! Minden különös, narancsvörös fényben tükrözik. Vihar készül.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Már itt is van az első esőcsepp, akkora, mint egy tallér, és minden reszket. Futottam, hogy az ablakokat betegyem, míg Carrie egy csomó tejessajtárral a padlásszobába rohant, hogy a
tetőn levő lyuk alá állítsa. Én éppen írni kezdtem, és ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy egy párnát, egy korsót, egy kalapot és Matthew Arnold verseskötetét künn felejtettem a gyümölcsösben egy fa alatt – repültem, hogy megmentsem kincseimet, de csak teljesen átázva jutottam hozzájuk. A verseskönyv vörös födelének festéke belefolyt a lapok közé. „A Doveri-öböl”-ben ezentúl piros hullámok tornyosulnak.

(117.)

Könnyed, beszélgetős, mosolygós, átélhető. Ha semmiség is. Vagy annak ellenére, hogy semmiség, ilyen. S egyébként a levelekből nagyon szépen, nagyon finoman és nagyon gyorsan összeáll Judy személyisége. Ami ezzel a gyorsasággal szimpatikus is lesz. Mert egyszerre tisztelettudó, ha megérdemli az alany a tiszteletet és egyszerre lázadó, amikor nem. Egyszerre engedelmes és egyszerre rugalmasan mielőbbi megoldást kereső. Érdekli Apó véleménye, de képes önállóan is cselekedni. Megérti, hogy rászorul a segítségre, de nem hagyja el magát, nem lustulja az egész életét az eltartottságra. Nem önmagától fedezi fel az íráskészségét, de amikor rádöbbentik, hogy van neki olyan, hát műveli, gyakorolja magát, és ki is próbálja, mit tud: az elbeszélései megjelenése nem csupán pénzt jelent a számára, bár azt is, hanem visszajelzést, hogy jó az út, amin jár. És így tovább. 

Szóval ifjúsági, meg lányregény, meg múlt századi, annak is az elejei, de a főszereplő személyiségét tekintve sem ócskaság a regény. Egyáltalán. 

 *

Mit mondjak még róla, ha az eddigiek nem keltették fel a figyelmedet? Tudom már! A grafikái. Azokat a szerző maga követte el. Nem rosszak, de annyira nem jók. Engem annyira nem győztek meg. Akkor sem, ha a levélregény írójának a ceruzájából kerültek ki a szöveg szerint. Megmutatom azért. 

*

Jó, azt elfogadom, elismerem, hogy a slusszpoén, ha nem is váratlan és kikövetkeztethetetlen, kicsit valóban elhirtelenkedett. S hogy a regény azonnal véget is ér, az csakugyan meghökkentő. De védhető. Már ha támadja bárki is. 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusának a vége, Szerelmetesfelségtársam névnapja, Még négy teljes és egy fél nap napunk van itt Gyulán. 

Tegnap olyan kis érdekes idő volt, de tulajdonképpen ez lenne az ideális. Pólóban, rövid naciban éppen jó volt. Megint olyan kis semmittevős volt a nap. SzFT reggel, délelőtt dolgozott néhány órát, aztán bementünk Békéscsabára, a Hádába. SzFT elválogatott, öltözködöttnem is tudom, mennyi időt. Három óra felé jöttünk ki. 
– Menjünk itt Csabán valamamerre vagy menjünk haza ebédelni? 

Hazamentünk. Ébredés után szívem szerint mentem volna egyet bringázni, de SzFT-nek munkája lett. Aztán kiderült, hogy nekem is, mert a Colonnade biztosító visszautasította mind a két kárigényünket (kádszerelés, elveszett iratok), mert amikor leadtam őket, az itthoni, rossz iratmentésünk miatt rossz kötvényszámot adtam meg nekik. De elvileg tizenöt napra vállalják a kárrendezést. Több mint egy hónap telet el, és csak azért válaszoltak, mert SzFT buldog-stílusban hívta fel őket, és nem eresztette el az ügyintézőt, amíg ki nem nyögte, hogy mikorra várható bármiféle válasz. 
– Azért inkább add be újra mindkettőt, Morzsám! Ha már ilyen balfasz a rendszerük is, meg ők is, hogy képtelenek jelezni, ha az ügyfél elszar valamit. De tényleg, nem látják a rendszerben, hogy oké, rossz az ügyfélszám, egy régebbi biztosításé, de van egy újabb, az ügyfél nevén levő, nagyon hasonló biztosítás? És nem tudnak szólni, hogy, hahó, balfaxkám, figyelj már oda, erre a biztire jó lesz, ha csekkolunk? 

Na, aztán le akartam sitty-sutty adni a kárigényeket az új kötvényszámú biztire. Mire kiderült, hogy a lementett számlák, számlakivonatok sehol sincsenek meg a gépemen. Meg a felhőben sem. Keresgéltem jobbra-balra, gondolkodtam, hogy a fenébe is voltak a kifizetések. Vagy három órám elment a szarakodással, számlaböngészéssel. Egy tételt sehogyan sem leltem. Aztán csaptam a homlokomra: bakker, persze, hogy nem lelem magamnál, azt SzFT fizette, az ő számlakivonatán kell keresni. S még nincsen vége, mert még Csemetét is dolgoztatnom kellett: szerencsére éppen nálunk volt, Kaszásdűlőn, és meg tudott keresni egy másik, nyomtatva kapott számlakivonatot. Aztán amikor már elindult tőlünk, rájöttem, hogy még egy kell. Csemete akkor már a kocsijánál volt, és készségesen visszament volna, de mondtam, ráér, majd intézem, ha hazamentünk. Mire ő meg azt, hogy holnap úgyis jön megint. Köszi! 

Mire mindennel végeztem, kilenc óra volt. Még egy órán át keresgéltem valami élő linket Hattinger Gáborról, meg a zenekrától valami muzsikát. Gábort a Gion-bejegyzésben említettem meg. A felesége három napja dobott fel róla egy képet. Gábor kilenc éve, majdnem ezen a napon halt meg. Azon tűnődtem, hogy milyen keveset találkoztunk, pedig lehetett volna sokkal többet. Szerintem nem Gáboron múlt. 

Nem mondom, hogy kivétel nélkül tetszik minden, amit  Gion írt. A mindenben benne van az is, hogy az életmű-sorozatnak csak első négy része maradéktalanul szépirodalom, a többi meg minden más is.

Ami viszont szépirodalom, annak élvezetében viszont maradéktalanul ott van a csettintés. Hogy Gion az Gion, összetéveszthetetlen, egyedi, emberi, és felettébb élvezhető. A Latroknak is játszott első három része pedig önmagában való csoda, kétségtelenül a mindenkori legkedvencebbjeiim között van a helye. 

*

Júliusban, a nyaralásunkra készülve az volt a legkomolyabb feladat, hogy összekészítsem az olvasnivalóimat. Tébláboltam rendesen a könyvespolcok előtt, között. Aztán szembeötlött a legszembeötlőbb: az előszobából a nappalinak használt szobába nézve azonnal két dolog vonja magára a tekintete: az egyik Lili unokám három, nagyméretű festménye a falon. Amiket azonnal, vita nélkül a falra szerkesztettünk Szerelmetesfeleségtársammal, amikor tavalyelőtt (2023) karácsonyán megkaptuk.(Lili most, 2025 nyarán három és fél éves.) 

A másik szembetűnő dolog: a könyvespolcok, a temérdek könyvvel. Lakásszerte van még belőlük három. A képen látható jobboldalin, szemmagasságban ott a Gion-életmű. Az IKEÁ-s állólámpa búrája mögötti/alatti polco, azok a fehér gerincűek azok. Amiből, ugye, csak ezt, az össznovellásat nem olvastam még. Heuréka! 

Eltettem még a nyaralásra ezt meg azt, de ahogy Asimov Űrvadász-sorozatával végeztem, azonnal belefogtam Gionba. (Meg egy másik, réges-régi tartozásomhoz, de azt az e-könyv olvasón: Lénárd Sándor Völgy a világ végén című gyűjteményéhez.) S aztán a nyaraláson a Gion elbeszélések háromnegyedéig jutottam el, utána félretette, és csak most vettem újra elő. Jó munkához idő kell.)

Gion felfrissítette, amit Updike Nyúlcipő-ből fedeztem fel: amikor Nyúl egy idegen fürdőszobában a szekrényt kinyitva a gyógyszereket nézegeti, és konstatálja, milyen nyavalyái vannak a háziaknak: az élet apró részletei többet  elárulnak néha az egészről, mint az egész komplex szemlélése. Giontól tanultam meg azt is, hogy az életünk tele van kész novellákkal. Csak éppen nem tudjuk, mikor kezdődnek, mikor érnek véget, és nincs, aki kiszerkessze a lényegtelen momentumokat. Ezzel a leglényeget tulajdonképpen meg is fogalmaztam Gion novelláiról. De vannak még lényeges szempontok. 

Ahogy Márquez számára Macondo és Faulkner számára Yoknapatawpha, úgy Gion számára a vajdasági Szenttamás a világ leképzése. A Latroknak is játszott első három kötete (nekem a negyedik mind témájában, mind a stílusával nagyon kilóg az egészből) is itt játszódik. Meg még ezer más története is.

Egy alkalommal, amikor a szenttamási Gion Nándor Emlékház novellapályázatára küldött, szerintem nem is annyira sikerült novellám bekerült a győztes novellákat tartalmazó kötetbe, a szervezők meghívtak a díjátadó ünnepségre, majdnem eljutottam Gion szülőhelyére. Csak kevésszabadsági és anyagi okokból nem jutottam el oda. 

Az elbeszélések jó részét azonban Gion már itt, Magyarországon írta. 

*

– Figyelj csak, van egy szavazás: tértől és időtől függetlenül ki az a szerző, akivel szívesen leülnél beszélgetni? 
Szerelmetesfeleségtársam azonnal rávágta: 
– Szabó Magda! – majd csöppet tűnődve hozzátette: – Illetve... nem is tudom... olyan idegesítő hangja volt... meg azt sem tudom, miről beszélgetnék vele. De legalább neked egyértelmű! 
– Egyértelmű? 
– Hát Gion! Nem? 
Most én tűnődtem el. Majd rábólintottam. 
– Igen, Philip K. Dick kiesett, nagy eséllyel arcból arcba tök idegesítő lehetett. Felmerült Wass Albert is, de aztán mégsem... Vonnegut jött és maradt. De igen, valóban, Gion, igen, igen! 

Igen!

Mondom ezt úgy, hogy igen, Gion életében, a kapcsolataiban, a személyiségében voltak olyan momentumok, mozzanatok, amik némi megtorpanásra késztetnek. Például a szabadkőművessége, meg bizonyos, hm, alvilági kapcsolatai... Az utóbbiakra adnak némi magyarázatot az elbeszélések: nem azért voltak meg ezek a kapcsolatok, mert Gion alvilági figura volt, hanem mert így hozta a történelem. 

*

Gion írásaiban semmi misztikus nincsen. Kivéve, amikor misztikus. De azt meg olyan finoman adagolja, hogy nem is vesszük észre. Nem él vele sűrűn. Mégis, még a leghétköznapibb történéseiben is van valami finoman... hm, hogyan is mondjam, hogy túl ne dimenzionáld, nem túlvilági, az csámborgó lelkeket idéz, hanem, hm, valami felvilági.

Miközben az alakjai jobbára nagyon is evilágiak, itteni gondokkal, érzésekkel, indulatokkal, fájdalmakkal, görcsökkel, indulatokkal, érzelmekkel, vágyakkal és ideákkal. 

*

A vadkacsák talán észre sem vették. Az egyik legszebb története: néhány kisfiú rendszeresen meglesi a méhész lányát, a gyönyörű Szent Erzsébetet, ahogy mindennap meztelenül fürdik a tóban. Semmi sincsen ebben a Zsuzsannát megleső vének kéjsóvárságából. A meglesés egészen másról szól a fiúk számára.

Szent Erzsébet szemmel láthatón földöntúli békességgel élvezi a vizet és a meztelen testét szárigató napsugarakat. Nincsen rajta más, csak egy, a napfényben meg-megcsillanó kis arany nyaklánc. Egy kereszt lóg rajta..

A képek az MI segítségével készültek, hol ezzel, hol azzal. Az a baj, hogy pont ebben a képben nem is vagyok bizonyos, hogy azzal készült-e egyáltalán, vagy csak úgy találtam a neten. De a többit garantáltan én csináltam. Illetve én kértem az MI-t hogy csinálja. Néha katasztrofális hülyeségeket művelt. nézd meg mondjuk a villamosos képeket: faltól-falig ülés van mindegyiken. Rája adásul azt kértem, hogy a fiatal nő hajoljon be a két férfi közé, és kínálja meg őket egy papírba csomagolt, de kibontott felvágottal...
Egyébként ezek a jobban sikerült képek. Nem csupán a felvágottasra, illetve a felvágott hiányára gondolok, hanem simán mindegyikre.
:-))))))

Egy nap azonban az idill megtörik. Úgy kezdődik, hogy a meglesők egyike, a soha semmit végleg el nem készítő feltaláló, a Berger fia elmondja, hogy a felnőtt Rozmaring Bandi szerint Szent Erzsébet teljesen elkurvult. Szent Erzsébet már a vízben úszik, amikor a feltaláló Berge fia ezt elmondja. 

A többiek úgy néznek rá mint aki vérlázító hitgyalázást követett el. A Berger-gyerek azonban azt mondja, hogy Szent Erzsébetet a villanyszerelővel látták bemenni Váryék házába. Váryné kiadta pároknak az egyik szobájukat. Azért, hogy legyen helyük és alkalmuk egymás testére. 

A fiúk számára egy pillanatra megfakul ugyan a glória Szent Erzsébet felett, de ténylegesen kurvává csak akkor lesz a számukra, amikor az általuk emelt kis növénysátorban, ahová szemlélődni  és gyönyörködni bújtak el, megtalálják Szent Erzsébet leszakadt nyakláncát.  

Olyan gyönyörű, tiszta, fájdalmas megmutatása annak, milyen az, amikor egy gyerek rádöbben a felnőttvilág mindennapos dolgaira,  hogy a lélegzetem elállt tőle. Szinte hallottam az illúziók földre hullásának idegszaggató, rozsdás csörömpölését. Az a gyors váltás, ahogy a fiúk egyöntetűen szidni kezdik az egykori szentjüket, mindennél jobban rávilágít arra, hogy a felnőttség egyik legbiztosabb jele az illúziók elvesztése miatti fájdalom és az azt közvetlenül követő harag. 

Nem tudom megállni, hogy ne idézzem. 

A vé­kony ör­dög­cér­nák a föld­re ha­jol­tak, va­la­ki sá­ros láb­bal rá­juk ta­po­sott, és a sá­tor­ban a puha, zöld le­ve­lek is sá­ro­sak vol­tak. Két­ség­be­eset­ten áll­tak a sá­tor előtt, gya­na­kod­va néz­tek egy­más­ra, az­tán megint a be­sá­ro­zott, zöld le­ve­le­ket néz­ték, egy­szer csak le­ha­jolt a fél­hü­lye Se­bes­tyén gye­rek, és a le­ve­lek kö­zül egy vé­kony arany­lán­cot emelt fel. Elő­re­nyúj­tot­ta a ke­zét, az arany­lánc a te­nye­ré­ben volt, a há­rom kis­fiú pe­dig össze­dug­ta a fe­jét az arany­lánc fö­lött. Vé­gül is Ber­ger­nek, a fel­ta­lá­ló­nak a fia mond­ta ki: 
– Szent Er­zsé­bet nyak­lán­ca.
To­vább­ra is moz­du­lat­la­nul áll­tak, fe­jü­ket össze­dug­va a fél­hü­lye Se­bes­tyén gye­rek te­nye­re fö­lött. Nem mer­ték fel­emel­ni a fe­jü­ket, és nem mer­tek egy­más­ra néz­ni.
– A bü­dös kur­vá­ja... – mond­ta egy­szer csak az idő­seb­bik Kiss Ku­rá­nyi gye­rek. Most már Ber­ger­nek, a fel­ta­lá­ló­nak a fia is tűz­be jött. 
– Itt hen­ter­gett va­la­ki­vel a sát­runk­ban. Nem elég neki a Vá­ry­ék szo­bá­ja, ide­jön, és be­mocs­kol­ja a sátrun­kat. Biz­tos a vil­lany­sze­re­lő­jé­vel bújt ide, ne­hogy meg­áz­za­nak. 
– A bü­dös kur­vá­ja! – mond­ta az idő­seb­bik Kiss Ku­rá­nyi gye­rek. A fi­a­ta­lab­bik Kiss Ku­rá­nyi gye­rek sír­va fa­kadt. 
– Ne bőgj – mond­ta a báty­ja. – Ne bőgj egy bü­dös kur­va mi­att!
Ki­kap­ta az arany­lán­cot a fél­hü­lye Se­bes­tyén gye­rek ke­zé­ből, és a fo­lyó­ba ha­jí­tot­ta. Az­tán meg­ra­gad­ta az egyik sá­tor­ka­rót, és ki­rán­tot­ta a föld­ből. Ber­ger­nek, a fel­ta­lá­ló­nak a fia a má­sik ka­rót tép­te ki a föld­ből. A sá­tor te­te­je elő­re­bu­kott, és rázu­hant a puha, zöld le­ve­lek­re. Ki­tör­del­ték a töb­bi ka­rót is, be­le­rúg­tak a gallyak­ba és a le­ve­lek­be, és ők is ke­resz­tül­gá­zol­tak a föld­re haj­lí­tott ör­dög­cér­na­cser­jé­ken. A fi­a­ta­lab­bik Kiss Ku­rá­nyi gye­rek még ak­kor is az or­rát tö­röl­get­te és sírt.

Valószínűleg neked is eszedbe jutott az a felettébb szalonképtelen, nőgyűlölő vicc, hogy persze, alapvetően minden nő kurva, de vannak büdös kurvák, akik mindenkivel, meg a rohadt büdös kurvák, akik mindenkivel, csak velem nem... Vagyis nincs férfi, aki ne úgy lenne ezzel a kérdéssel, hogy egy nő akkor nagyon jó, ha a privát szférában kurva. Nem a kurvákra van szükségünk, hanem a párkapcsolatban a kurvák mentalitására. Tudod, másik vicc, ami nem is vicc: Milyen az ideális nő? A konyhában séf, az ágyban kurva. 

De teljesen egyértelmű, hogy Gion elbeszélésben, abban meg a kamasz fiúk gondolkodásában egyáltalán nem erről van szó.

A fiúk tehát nem lucskos képzetekkel bámulták Szent Erzsébet mezítelen testét és arcát, hanem szentségimádandó ikonként. Az, hogy az ikon éppen az ő sátrukban mutatta meg, hogy emberi érzései, vágyai, ösztönei vannak nem féltékenységet, hanem a hitük elvesztését szülte meg. Innen jött a haragjuk. Nem az volt tragédia, hogy Szent Erzsébet mással, hanem az, hogy egyáltalán...

Gyönyörű! Mármint tényleg gyönyörű! 

Eszembe jutott erről egy fantasztikus dal.

Gion ilyen, Gion írásai ilyenek. Most nagyon fellengzős leszek: a humánum, az emberszeretet átsüt minden során. Miközben nem idealizál. Sem el nem kerüli, sem nem szépíti, hogy az életben van mocsok, van gyűlölet, irigység, előítélet, testi, lelki nyomor, korlátoltság, hogy van erőszak, van vér és van ebből fakadó mocskos, brutális halál. Eszébe sem jut ilyet tenni. Csak minden esetben meglátja ezek mögött az embert is. Az események, történések mindkét végén. 

Nem ehhez a könyvhöz kapcsolódik, csak Gionhoz. A Latroknak is játszott harmadik kötete kemény regény. A második világháború után a Vajdaságban szörnyű, kegyetlen népirtás zajlott. Az áldozatai különös kegyetlenséggel, válogatás nélkül megkínzott, kivégzett, lefejezett, kettéfűrészelt, karóba húzott, agyonvert magyarok voltak. Nők, gyerekek, férfiak, válogatás nélkül. A becslések szerint úgy negyvenezren (!) haltak meg és kerültek jobbára tömegsírokba.

Erről beszélni sokáig tiltott dolog volt itt is, ott is, Magyarországon is, Jugoszláviában is.. Magyar oldalról a rendszerváltás előtt egyedül a Hideg napok című könyv és film érintette a témát. Szerb oldalról meg senki és semmi sem.

Gion regénye is megrendítően szól erről a borzalomról. Nem a részletekbe menő leírásokkal operál, ezt akkoriban nem is tehette, de ott van a regényben minden, amit akkoriban el lehetett mondani. De a megdöbbentő az, hogy egyvalami nincsen ebben a regényben sem, pedig teljes joggal lehetne: gyűlölet. Ez Gion.

*

Ez is Gion. Mert nem egyszer szinte szenvtelen realitással írja le az „Isten ver bottal” állapotot is. A jogosnak tartott szenvedést is, amikor valaki gonosszal történik rossz: az gyakorlatilag isteni jóvátétel. S ha a nem gonosz segítette hozzá a gonoszt ahhoz, hogy rossz legyen neki, az nem gonoszság, hanem furfang, vagy jóvátétel.

Mondok erre példát: a Március című darabban egy asztalos egyedül él egy házban, ahol dolgoznia kell egy egész télen át. Bútorokat csinál a házigazdának, aki feltöltötte a számára a kamrát, a hűtőt, használhatja az egész házat,, a remek, Németországból hozott szerszámokat. Bár tény, túl sok minden nincsen a házban, a tulajdonos mág nem lakta be. Például szék sincsen. Mármint amíg az asztalosunk nem csinál párat. 

A fürdőben hatalmas kád terpeszkedik. A házigazda elmondta, hogy a helyiekkel szemben ő nem negyven, hanem nyolcvan méterre fúratott le vízért. Remek ásványvíz jön fel, bár kicsit vasas ízű, és tavasztól valami gáz is jön vele, akkor folyamatosan szellőztetni kell, és nyílt tüzet nem szabad gyújtani, mert akkor robban. 

Aztán a tél derekán egy fiatal nő fondorlata által három férfi költözik be a házba. Így már öten élnek ott. A készletek azonban nem öt emberre szabottak. 

Közeledik a tavasz. Mondanom sem kell, ugye? Igen, a fürdőszoba, a hatalmas kád, amibe négyen is beleférnek, a zárt ablak, ajtó, a gáz, és az asztalostól rabolt szivarok, amiket a házigazda készített be az asztalosnak a hosszú téli estékre. 

Az embernek egy pillanatig sincsen olyan érzése, hogy ne lenne jogos a következmény, sőt, az asztalos hallgatása a gázokról. Különösen, hogy éppen előtte megfenyegették őt, és két, életfa faragásás székét szét is törték és a kandalló tüzére nem hajították. Na, szerinted jogos vagy nem jogos az asztalos hallgatása a gázokról? Írd meg kommentben és ne felejt s el lájkolni! :-D

Enyhíti a Gion szerint tökéletesen jogos bosszú súlyát, hogy nem hal meg senki, sőt, inkább egy kicsit börleszkbe fordul a történet: a házfoglaló négyek tetőtől-talpig kormosan, ámde de csak a koromba öltözve jönnek ki a fürdőből, némán összeszedik a dolgaikat és eltakarodnak. 

Ismét elképedve nézegetem az MI logikáját. Megkértem, hogy csináljon egy képet. A következő meghatározást adtam neki: „Vidéki ház belső tere, nagy nappali, boltíves plafon, a nappaliban csak egy hosszú asztal van, négy, faragott székkel, a nappaliból nyílik egy nagy fürdőszoba, amiben éppen most robbant fel valami, viszonylag kis robbanás volt, az épület egyben maradt, csak a nappali és a fürdőszoba közötti ajtó szakadt ki, kilátszanak a csupasz téglák, füst gomolyog a fürdőből, a fürdő ajtajában négy meztelen ember tolakszik kifelé, három férfi és egy fiatal nő, semmi sincsen rajtuk (nem kell látszania a szemérmüknek), de a lábuktól a fejük búbjáig kormosak, a nappaliban egy negyven év körüli, munkásruhába öltözött férfi nézi őket közömbösen, a kezében kézi gyalu, éppen dolgozott valami faanyagon.”

Négy képet csinált. Amiből hármat ő maga cenzúrázott ki, „Maybe not safe!”-felirattal. Vagyis csinált négy képet, majd hármat meg sem mutatott, mert, mert gondolom, sérti a közösségi irányelveket vagy a közszemérmet. 

*

Mit lehet összefoglalóul írni egy 722 oldalas, ráadásul novellás kötetről? Már ami nem sekélyes, nem túl általános, nem önlengős és főleg nem közhelyes? Hogyan lehet elkerülni a pátoszteli mellébeszéléseket és a súlytalan, általánosító semmitmondásokat? S hogyan is lehetne átadni egy írói stílusát, mondanivalójának a megérthető, felfogható teljességét? 

Meg sem kísérlem: mire a végére érnék, az hosszabb lenne mint Gion összegyűjtött novelláinak a könyve. S annak meg mi értelme lenne? Nekem egyszerűbb, neked szórakoztatóbb ha az eredeti művet olvasod. Már csak azért is, mert eszembe jutottak az elemzésekről a borkóstolók elképesztő megfogalmazásai, amiken mindig röhögnöm kell, arról, miképpen ölelkezik tökéletes harmóniába az adott borban a keleti tajgák zsurlófüveinek szélfútta magánya a mediterrán naplementék tengervégtelen halszagú energiájával. Ugyebár... 

De van még mit mondanom.

*

Az egyik az, ami például az Ezen az oldalon kötetből nyilvánvaló. (Az összegyűjtött novellákat az eredeti kötetbe-sorolás szerint gyűjti csokorba ez a héccások oldal. 

Gion elbeszélései úgy elbeszélések, hogy van bennük egymással összefüggő koherencia. Ezt az összetartó erőt a közös helyszín és az azonos szereplők adják. Az Ezen az oldalon vagy a Történetek egy régi forgópisztolyról ciklus elbeszélésekből áll, a szereplők és az események elbeszélésről elbeszélésre vissza-visszatérnek. Gion ezt a módszert egyes regénynek nevezett művében is alkalmazta. Csak azokat regénynek nevezzük. 

*

Ha már itt tartok: az elbeszélések és a regények összevetésével kitűnik, hogy minden és rengeteg erénye mellett Gion regényben volt erősebb. Ez nyilvánvaló a Molyra feltett olvasói értékelésekből is. Végigfutottam novelláskötetenként a felhasználók értékeléseit. Alig volt mit olvasnom. Van olyan könyve, több is, ahol egyetlen hozzáfűzött bejegyzés sincsen. Ennél, az összegyűjtött kötetnél van a legtöbb: három! Vagyis jóformán semennyi. Tény azonban, hogy ez a három ugyancsak elismerőn ír az olvasmányélményről, felettébb dicsérőn ír Gion írásművészetéről. 

Az egyikük azt írta nekem, hogy minden egyes novella egy egyedi kincs, amit ebben a kötetben olvasott. S én itt megtorpantam. Azért, mert ezt semmiképpen nem mondanám. Azért nem, mert volt jó pár, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Részleteiben teljes mértékben Gion volt mindegyik, de amikor véget ért, csak lestem. Hogy jó, de akkor most merre hány éves a kapitány, úgy egyáltalán...? S hogy miért is az olvasott pár oldal? 

Ez valahogy megmutatkozott abban is, hogy nem haladtam túl gyorsan az olvasással. Az első harminc százalék sitty-sutt, pitty-putty magam mögött volt. A következő tízhez napok kellettek. Aztán elmúlt a nyár, el az ősz is, a tél derekán járunk, most, hogy újra elővettem, de még így sem a maga jogán került újra homloktérbe, hanem  egy bizonyos élethelyzet miatt.

Nem lényeges, de a tények miatt: szabin vagyok, Szerelmetesfeleségtársam még, ha itthon is, de dolgozik. Ő fáradtabb mint én vagyok. A hálószobánkban levő ágy szivacsától már nagyon fáj a derekunk, ezért esténként a nappaliban, a régi ágyunkon ágyazunk meg. SzFT szinte azonnal le is fekszik, én meg le szoktam menni el-elszívni a szokásos szivaromat. S hogy az alvás előtti olvasásomhoz ne kelljen lámpát kapcsolnom, SzFT álma miatt csak az e.könyv olvasót nyitom ki.

Mondjuk jót tett az olvasmányélménynek a pihentetés. Olyan lett a helyzet, mint a kelttészta készítése: kell az a kelesztési idő, hogy minőségi legyen a végeredmény. 

Aztán mégis eltelt egy év mire ténylegesen befejeztem egy újabb gyulai nyaraláson. Most is kint ülök a kertben, este tizenegy van, némán duruzsolnak a csillagok, iszogatom az utolsó sörömet, szívom a szivarkáimat egy jó kis maradék sült hagymás-májas vacsi után. 

*

Az utolsó etapban vagyok, ami a Mit jelent a tök alsó? címet viseli. Ezeket a novellákat Gion már Magyarországon írta. Ide kellett menekülnie az alant levő országokban zajló, embertelen polgárháború miatt. 

Próbáltom megkeresni a konkrét szöveget, de nem találtam, hiába van meg e-book formában is a kötet, a keresés valamiért nem működik. Egy helyen Gion leírja, hogy amikor polgárháború borzalmait részletesen, reálisan leírta, a szemére vetették, hogy miért kell feltupíroznia vérfröcsögéssel a valóságot. Amikor szépítette, enyhítette, ami valójában megtörtént, megdicsérték, hogy na, ez már hihető, ez valóban megtörténhetett... 

A Tök alsó történetei nem gyengédek. Vér is folyik bennük, még felrobbantott autó is van, aminek a vezetője a járdán ég szénné. Ártatlan áldozat, nem őt akarták felrobbantani, csak elvitte egy próbakörre az új autót. Ez a kötet címadó novellájának a hidegrázós befejezése. A slusszpoén az, hogy még ebből a horror-rettenetből is jó sül ki. Mert az élet ilyen. Ha így nézzük. Az autó felrobbanása következtében előkerül az eltűnt műfogsor, a robbanás hozza elő. Erre mondja az egyik szereplő, hogy a járdán szénné égő áldozat elküldte az égből. 

S bár a novellák önállóan is élvezhetők, mégis koherensek. állandó és vissza-visszatérő szereplőkkel. Az állandó szereplő maga a Budapesten élő író. A visszatérő szereplők Ágnes, az író atomfizikus barátnője, Dominika az egyetemista kurva, aki az író alatti üres üzlethelyiségben él, Leonyid az ukrán bérgyilkos, Palotás Ferenc, a rendőrtiszt vagy Zavarkó András az idegesítően unalmas, lúzer mindent-vállalkozó. Mindegyikük önálló. hús-vér személyiség, a novellák meg érezhetőn megtörtént esetek, események, mégis irodalmi egésszé állnak össze. A kötet legélőbb része ez a szakasz, különösen élveztem. Valószínűleg azért, mert hiába novellák, egyben már regényt adnak. 

Mondom, Gion ilyen. Úgy realista, hogy közben teljesen irreálissá lesz minden, mégis a valóságot látjuk. Szóbűvész a jófajtából. Úgy tiltakozik az erőszak ellen, hogy közben teljesen természetes, hogy vannak helyzetek, amikor nincsen más megoldás. Mégis teljesen erőszakellenes. 

Noran Libro, Budapest, 2011, 722 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639996366

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2024 nyara és tele, majd 2025 júliusa. Nem tól-ig, hanem megszakításokkal. Ez eleddig a legszűkebb költségvetésű nyaralásunk. Jócskán azért, mert szeretem a munkahelyemet, csak azt nem, amennyit ott keresek. Hallgatok is érte rendesen és jogosan. 

Néztem a professon.hu-n mennyit keresnek mások átlagban egy hasonló állásban. Hát úgy nagyjából egyötöddel-egyharmaddal többet mint én. Egy hét telt el, de ahogy nézem a számláim fogyását, lesz itt baj, pedig nem mentünk étterembe, nem autókáztunk, nem múzeum-látogattunk, csak kifizettük a szállást, bevásároltunk, és kétszer beültünk visszafogottan sörözni a legolcsóbb gyulai sörözőbe (Hídfő; ha itt jársz keresd meg őket, érdemes, csuda hangulatos hely az Élővíz-csatorna partján a fő tér közvetlen közelében!) Olyannyira szűk a költségvetésünk, hogy kölcsön is kellett kérnünk egy utolsó pillanatban beesett vízvezeték javítás miatt. 

*

Tegnap azért nem mozdultunk ki, mert árnyékban volt negyven fok, a napon ötvenöt. A házigazdánk osztotta meg a Facebook-on a hőmérőt, azért vagyok ilyen pontos. Ma meg azért voltunk a házhoz kötve, mert majdnem egész nap esett az eső. Mondjuk vihar már tegnap este is volt. Szerelmetesfeleségtársam mutatta, hogy Vecsésen kemény jégzuháré volt. Megriadtunk, rá is terítettünk egy helyi pokrócot Füstire, a kis Yarisunkra, hogy ne fázzon, és ha jég lesz, ne üsse meg annyira. Nem volt jég. A pokrócot rajta hagytuk. Hiba volt. Éjszaka Füsti kiabálással jelezte, hogy valami mozgás van a neki belül. A pokróc jól megszíta magát vízzel, és a gravitációnak engedelmeskedve, az ajtóval becsukott pokrócról az akkor is zuhogó esőben csöpögött befelé a víz. Én fel sem ébredtem Füsti kiabálásra, SzFT úgy ébresztett, hogy mentsük meg az autónkat. Megmentettük, de mindvégig nem ébredtem fel teljesen. 

S mert még reggel is több etapban zuhogott, hát nem mozdultunk. Ültünk, olvastunk, írtunk, tanultunk, ettünk, aludtunk. Most pedig elmegyünk sétálni és nem éppen égető kíváncsiságból megnézzük, mit tud manapság koncerten Szikora Robi  és az R-GO a Gyulai Végvári Napok záróeseményén. Elsétálunk a koncertre, a Vár itt van tőlünk kábé tíz perc sétára. :-)

Ez annyira személyes, hogy itt tényleg olvasó-NAPLÓ

Azért is bajban vagyok ezzel a könyvvel, mert soha nem voltam szégyellős, meg zárkózott sem. A blogom meg ugye olvasó-NAPLŐ. De ha erről beszélek, óhatatlan, hogy kiadjam azokat a lányokat, nőket, akikkel valaha együtt voltam. Még akkor is ha a számuk egyáltalán nem számottevő.

Mert amellett, hogy a női test világéletemben a figyelmem középpontjában volt, mindig szélsőségesen monogám voltam. Akkor is, amikor kamaszkorom nagy szerelmével az utolsó fél évben semmi sem volt közöttünk (természetesen nem miattam), akkor is, amikor életem második leghosszabb kapcsolatában három évig (!) nem volt sehol, senkivel semmi. „Te komplett hülye vagy!” – mondta akkoriban valaki. Amikor meg valakim lett, akkor is ezt mondta, mert akivel lett, az meg férjnél volt. (Mondjuk abban, hogy akkor lehülyézett az a valaki, abban teljesen igaza volt: ha pszichológiai szempontból érthető is volt, ami összejött, minden más szempontból beteg dolog volt, rettenetesen megbántam, hogy volt ami volt.)

*

Arról nagyon is beszélve, hogy még a nem számtalan kapcsolatomból is csak azoknak volt igazi jelentősége, amikor szerelem is volt az összképben, nem csupán a testek vágya. Nem akarok hazudni: a szex aktusa, legyen az petting bárhogy, legyen koitusz, nos, az minden esetben élvezetes volt. Hát hogyne lett volna az. A női testet, mondom, mindig díjazta minden érzékszervem. Csak, amikor a vágy köde feloszlott, na, akkor lettek bajok...Mert legyen akár érzelmesebb, lassúdad, illedelmesebb szeretkezés, akár egy jó kis lucskos, gátlástalan mindentbele, nekem szerelem nélkül egyik sem az igazi. A pillanatnyi enyhet mindig elementáris hiányérzet követi. Még nagyobb hiányérzetem csak akkor van, ha nincsen pillanatnyi enyh se. 

Szerelmetesfeleségtársam egyébként ezért is életem nője mindenféle szempontból. Akkor is, ha már öregszünk. Na, jól kibeszéltem legalább őt. De ennél többet nem mondok, tényleg! 

*

A kultúránk egyfelől való szemérmességét nem igazán értem. Másfelől a beteg szemérmetlenségét sem. De azért vannak nyögvenyelős helyzetek. A lányom óvodás volt, amikor a metró mozólépcsőjén fennhangon megkérdezte tőlem: 
– Apu, mi az, hogy fasz? 
– De azt kérdeztem, hogy mi az, hogy fasz? 
– Csillagom elmondom, de nem most, nem itt. 
Elmondtam
Ugyanő pár évvel később az egri minaret tövében tette fel újfent fennhangon a kérdést: 
– Apu mit jelent az, hogy szopjál le? 
Mindig finnyás volt, a nyers májat például meg nem fogta volna. Na, Moha, ezt old meg, hogy válaszoljál is, de el se riaszd egyszer, s mindenkorra. Pontosan már nem emlékszem miképpen de megoldottam. Ebben azért vagyok bizonyos, mert bizonyosságot kaptam róla. De nem adom ki őt sem. 

Aztán amikor eljött az ideje, Csemetével, a nevelt lányommal alakult ki, éppen itt, Gyulán, éppen itt, a kertben, ahol most ülök, éppen ebben a napszakban, ami most is van, éjjel egy két-három órás, több mint őszinte beszélgetésünk. Amiben aztán annyira mindenről volt szó, hogy akadt pillanat, amikor még belém is belém akadt a szó, hogy  miképpen és hogyan válaszoljak egy-két kérdésére, mennyire adhatom ki magamnak neki a legapróbb részletekig, és: 
– Figyelj, ha erre válaszolok, éccsanyádat is teljesen kiadom? Tényleg akarod?

Akarta. És hihetetlenül egészségesen kezelte. Nagyon meglepődtem, és nagyon örültem neki. Pedig volt itt szó orális szexről, kinyalásról, szopásról, lenyelésről, anális megközelítésről, mindenről. Fura is volt, hogy én beszélgettem vele erről . (A beszélgetés egyébként annyira jól sikerült, hogy Csemete megkért, hogy beszélgessek már el a barátnőjével is, akiknél éppen hosszú hétvégéztünk. Elállt a lélegzetem és mondtam, hogy oké, de bemegyek és azért néhány kérdést felteszek erről a beszélgetésről a barátnő szüleinek. Akik egyébként rábólintottak a beszélgetésre. Akkor is vagy két órát beszélgettem, már a két kamaszlánnyal. Mellesleg a barátnő sem volt gátlásos a kérdéseivel, de a lányom és Csemete által, ugye, már volt tapasztalatom.)

*

De a szex olyan dolog, hogy csinálni sokkal jobb mint beszélni róla! De beszélni sem rossz róla. Sőt, nézni sem, mások hogyan csinálják. Inspiráló lehet. Meg elképesztő. Meg gyomorforgató is. 

*

Mondjuk erről eszembe jutott egy tréfás sztori. Kamasz voltam. Szerelmes. Nagyon. Akkori életem legnagyobb szerelmével egymáson tanultuk a másik nemet. Volt egy barátom, Prof, aki négy évvel volt idősebb nálam. A barátnőmmel fent voltunk nála. Valahogy szóba került a nő punájának a férfiszájjal való megközelítése. Ebben még nem volt tapasztalatunk. Voltunk annyira barátok Proffal, hogy beszéljünk róla, és a szerelmem is volt ennyire nyitott és érdeklődő, és nem volt egyáltalán prűd sem. A beszélgetés után alig vártuk, hogy hazaérjünk. S bizony, Prof tanácsai mind nagyon remekül beváltak! Elégedettek voltunk. Egy év múlva derült ki, hogy Prof, amikor a tanácsokat adta, még szűz volt, de annyira, hogy semmilyen formában nem volt nővel, amikor a tanácsokat adta 
– De akkor hogy a francba, Profka? 
Röhögött. 
– Hát némi anatómiai ismeret és adja magát! Nekem is bejöttek a tanácsaim! – mutatott az akkor már feleségére, aki mosolyogva, hevesen bólogatott. 

Beszéljünk a könyvről is? :-D

Jó, beszéljünk! Például arról, hogy a címe sokkal több mint túlzás. Ez a viszonylag vékony nem az, mert egyszerűen ennyi oldalon nem lehet a bujaság története. Csupán érdekességek momentumok, pillanatképek a bujaság történetéből.

Szerintem a teljes történetét lehetetlen is megírni, annyira szerteágazó, annyira dús anyag. Pláne, ha a komplett történelem a mintavétel helye.

Azonban a könyv nem csupán a sokat markol kérdésben túloz. Ha valami valaminek atörtéete, akkor azt gondolnám, hogy a legkezdetektől eljutunk a máig. De a könyv ebben a tekintetben sem mond igazat: csak nagyjából a huszadik század elejéig jutunk. A század közepén szexuális forradalmáról, vagy a pornóiparról például már szó sincsen benne. Talán mert ott már fényképek kellettek volna, és az tutira kiveri a biztit. Vajon egy női szervben levő akttus, vagy egy szájban levő férfi nemiszerv miért tűnik durvábbnak fotón mint rajzolva? 

*

Engem a kereszténység szexualitáshoz való viszonyának az ábrázolása akasztott ki. Mert tény, hogy a kereszténység elferdült értelmezése a nyugatot prűddé, képmutatóvá, mi több beteggé tette. Vitathatatlan. De ebben nem a kereszténység, hanem a kereszténység félreértelmezése volt a ludas. 

Keresztény koromban egy Biblia-körön hangzott el, nagyon vegyes életkorú résztvevők jelenlétében, hogy.
– Számomra egyfajta Isten-tisztelet, ha bármilyen formában együtt vagyunk a felségemmel! 
A mondatra a feleség is magától értetődőn bólogatott. Nem az én feleségem volt, nem én mondtam a mondatot. Belém is akadt a szó, vajon hogyan reagálnak a gyülekezet idősebbjei. Elgondolkodtak, és egyetértettek! Ismerték a párt, tudták, hogy nem valamiféle félresiklásról, a szexualitás félreértelmezéséről van szó, hanem egymás és Isten szeretetéről. 

Az azóta sajnos elhunyt Szigeti Jenő fogalmazta meg egy előadásában (a válásról volt szó, a témát gyülekezetvezetőként én kértem tőle), hogy a 

A SZEX A HÁZASSÁGHOZ KEVÉS,
DE A VÁLÁSHOZ TÖKÉLETESEN ELÉG.

Teszem hozzá, ugyanekkor ugyanő azt is mondta, hogy a házasság akkor ér véget, 

A HÁZASSÁG AKKOR ÉR VÉGET,
AMIKOR AZ EGYIK FELET ELKEZDI NEM ÉRDEKELNI
A MÁSIK BÁRMIFÉLE IGÉNYE.

„Kemény mint a kád széle!” – ahogyan a sógorom szokta volt mondani. 

Szóval a Biblia egyáltalán és kicsit sem testellenes, nem veti meg, nem tartja gyűlöletesnek, legyőzendőnek a testi vágyakat. Tény, hogy a zabolátlan, korlátok nélküli kiélését sem támogatja. Hát hiszen a Tízparancsolatban is ott van, hogy ne paráználkodj (ne törj házasságot) és aaz is, hogy ne kívánd a te felebarátod feleségét. („Aham – töprengett el egyszer egy házi Biblia-körön egy ifjú barátom. –, de ezek szerint ha nincsen férje a lánynak, nőnek, akkor miért ne lehetne házasságon kívül is? Hiszen akkor nem a másét kívánom, hanem egy független embert!”) Adott határok között azonban uccu neki van. Hát hiszen a nő a férfinak szép, nem önmagának vagy a másik nőnek. Mármint optimális helyzetben. 

Összességében mi derül ki a könyvből?

Ne viccelj már! Most komolyan kérdezed? Ugyan mi derülne ki? Semmi új, csak amit te is tudsz, én is tudok, mindenki tud: a testünk szereti ha szeretik, babusgatják, használják, mi meg szeretjük, amit a testünk szeret. S mint mindent úgy ezt is ki tudja forgatni az ember agya, mert a hülyeség elképesztően leleményes. (Igen, gondolj bátran az LMBTQ ökörségeire, én is arra gondolok!) Meg az, hogy amivel élni lehet, azzal lehet visszaélni is. Meg a társadalom szerepéről, a kényszerítő erejéről, az adott kultúra bárminemű és mindenféle befolyásáról.

Vagyis majdnem az élet, a világmindenség meg minden. Amire a válasz, tudjuk nagyon jól: negyvenkettő. De mond csak, egy különösen jól sikerült együttlét orgazmusában nincsen-e ott az egész univerzum? 

Ez a megfogalmazás nagyon tetszett, annyira igaz: 

Buja föld. Buja rét. Ami buja, az szapora. Dúsan tenyésző, mint a csalán. Kiirthatatlan, mint a gyom. Aki buja, az túlfűtött. Élvhajhász, kicsapongó. Kéjsóvár és szemérmetlen. De legalábbis érzéki. A bujaságra való hajlam talán a legemberibb tulajdonságunk. Bujálkodni jó, tehát bujálkodni akarunk. Minél többször, minél tovább, minél hosszabban. Aki buja, azzal tulajdonképpen minden rendben van.

Ez nem egy kép, lapozz bátran!

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusa, Gyula. Néha úgy érzem, csak visszahúzom Szerelmetesfeleségtársamat. Mindenféle szempontból. Tegnap elmentünk a Várfürdőbe. Jó hely. Csak én nem szeretek fürödni. Mármint zuhany alatt, kádban dehogynem, de pancsolni, úszni nem. Ezt tudja SzFT is. Csak nem érti. Mert ő meg olyan, hogy tavasszal beteszed a medencébe, ősszel úgy kell kiimádkozni. Én meg ebben (sem) vagyok neki partner. 

Tegnap bementünk a hullám-medencébe. Óránként indul a hullám. A két indulás között teljesen olyan a medence mint bármelyik másik. Ha kolompolnak, a nép megindul, hogy heringként élvezze azt, hogy mozog a víz. SzFT naná, hogy a beúszott a mély részre, közvetlenül a fal mellé, ahonnan a hullámok indulnak. Hívott, hogy menjek. Nem mentem. Tudok úszni. Csak nem szeretek. Ráadásul a klór is úgy marta a szememet mint a franc. Nem akartam újra és újra alámerülni. Meg különben is... Fóbia? Nem tudom... Vagy negyven éve egyszer szólóban átúsztam a budakalászi tavak egyikét. Azt amelyik mellett nudizni lehetett. Akkor még négy tó volt egymás mellett, mint a dobókocka pöttyei. Valahol a tó közepén jártam, amikor bevillant, mit mondott a Kajla nevű osztálytársam, akinek az édesapja a kitermelést vezette a tavaknál. Azt mondta, hogy egy-egy tó olyan harminc méter mély. Harminc méter az egy tízemeletes ház. (Ezért is hihetetlen, hogy a kaszásdűlői kémény kétszáz méter!) A baj az volt, hogy elképzeltem az alattam levő harminc métert. Mintha százhetvenkettő felett nem lenne mindegy mennyi az annyi... Közben, és ez volt a marhaság csúcsa, eszembe jutott a „Cápa” zenéje is. Azonnal a logikus érvek is, biológia, sós víz, földrajz, távolság, de ott a tó közepén valahogy nem ültek az érvek. Apám, olyan gyorsan úsztam ki a partra, hogy az csuda!

Nem vagyok jó úszó. Irgalmatlanul vacak sem. Csak nem kapok levegőt a víz alatt. S ez gátlásokat okoz. Oktalan félelmeket kelt. Ilyen félelmek az úszómedencében naná, nincsenek. De akkor sem szeretek úszni. 

Szóval ebben nem vagyok partnere SzFT-nek. Csalódott is volt. Én meg ingerült a szemem fájdalma és a tömeg miatt. 
– Köszönöm, Morzsám, hogy eljöttél velem strandolni! 
Nem tudtam azt mondani, hogy: „Nagyon szívesen!”, csak azt, ami az igazság: 
– Nagyon szeretlek, Zsákom! 
– Akkor ez most neked nagyon szar volt? 
– Nem, mert veled voltam! 
– Vagyis szar volt. 
– Tavaly mondtam: a részemről 2030-ig kifürödtem, kiúsztam már magamat. Na, most már 2035-ig. De legközelebb is elmegyek veled, mert szeretlek téged. Nem tudod, miért szeretlek ennyire? 
– Hát mert aranyos is vagyok!
– Igaz, az is... 
– Miért, még milyen? 
– Hát, tudjuk, hogy....
Na, innen nem folytatom, nem adom ki őt és magunkat ennél jobban.

HARRY MULISCH neve nem árulkodik a nációjáról. Az életrajzában ezt olvasom: „Apja, Harry Kurt Victor Mulisch 1892. július 10-én született az Osztrák–Magyar Monarchiában, Gablonzban, a mai cseh  Jablonecben, tehát tulajdonképpen osztrák volt. Az első világháborúban harcolt az orosz, olasz és a francia frontokon. A háború befejeztével Hollandiába emigrált. Mulisch édesanyja 1908. március 16-án született egy zsidó bankár lányaként Frankfurtban. Német hivatalnokokkal való baráti kapcsolataiknak köszönhették, hogy a Schwartz család Flandriából Hollandiába szökhetett.”

Tény, hogy a fiuk már Hollandiában született. A nevelőnője lengyel volt. A család hollandul és németül beszélt vele. Ugyancsak vegyes felvágott nációjú az írókám! 

Aki nyolcvanhárom évet élt, 1927-től 2010-ig. S mára a holland irodalom egyik legnagyobb alakja. Képzeletbeli triumvirátust alkotva, két másik szerzőtársával, Gerard Reve-el és William Frederik Hermans-al . 

Mulisch legismertebb műve ez, A Menny felfedezése. Azért, mert mindenről is szól. Gondolná az ember gyereke, hogy azért ez nem kis falat. Az élet, a világmindenség, meg minden. Ami a Nagy Számítógép szerint is rossz kérdés, így a válasz rá 42. 

Azt hiszem, meg van, miért tettem két évtizeden át privát indexre: Mulisch azt tartotta magáról, hogy

   ŐT NEM ÉRINTETTE A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ,   
    HANEM Ő MAGA A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ.   

Vélem, hogy nem a lelkére, a természetére, az indítékaira, és még csak nem a jelenléte következményeire gondolt, hanem a mindenféle személyes körülményeire. Magyarul három könyve jelent meg, ebből kettő közvetlenül foglalkozik a fasizmussal. Ez nem közvetlenül. 

A helyzet viszont az, hogy engem a második világháború témája meglehetősen fáraszt, untat és nem köt le. Az irdatlan dömping miatt nem. Amit, meggyőződésem, a saját jelentőségén túl elsősorban a zsidó holokauszt-identitás pumpált ilyen gigantikusra.

Mire gondolok? Ha a televízióban esténként „zongorázok” a csatornák között, minden nap minimum egy, de inkább több ilyen témájú dokumentumfilmbe botlok. Ha megnézed mondjuk az egyébként remek Rubicon folyóirat témáit, a 20. század első fele vasragon túlteng benne. 

Viszont az is tény, hogy Mulischnak minimum megbocsátható, hogy megírta ezt a könyvet: az édesapja kollaboráns volt Hollandiában, az édesanyja meg zsidó, aki lágerben halt meg. Vagyis az egyik szereplő, Max voltaképpen ő maga. Ez az tragikus, drámai háttér nem csoda, ha kikívánkozik az emberből. (Hm...Nem szoktam aktuálpolitizálni, de azért most nem tudott nem eszembe jutni a magyar közélet egyik jelenlegi kulcsfigurája, aki a politikai karrierje érdekében simán feláldozta a feleségét. Még ha nem is haláltáborba küldve.)

*

Ahogy mondtam, bár SzFT foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy egyáltalán nem kötelező elolvasnom, amiket tőle kaptam, hajítsam ki nyugodtan, ha szarok (mármint nem én, hanem a könyvek), de természetesen ezt nem tettem meg. Csak nem olvastam el őket. Mondom, nem a minőségi kifogás végett.

De mert nagyon szeretem SzFT, a másik felemet, oldalbordámat, aki húst a húsomból, vér a véremből, csont a csontomból, ezért még mielőtt végleg elmegyek (és ő akkor végleg megszabadulna a könyvtárunk nagy részétől) dafke bepótlom a majd' két évtizedes elmaradásomat. Nem miatta, ő tényleg egy vállrándítással elintézné a dolgot, ismerem, hanem önmagam miatt.

Neki ezzel semmit sem bizonyítok. Úgyis tudja, hogy testestül-lelkestül, szőröstül-bőröstül, tetőtől talpig, reggeltől-estig oda is vagyok érte, meg vissza is. Ugyanúgy, amiképpen az első napokban. De tényleg. (Csak a testem nem úgy reagál már... Ahogy az övé sem...)

Szóval Harry Mulisch, meg az ő gigantikus regénye. 

ELSŐ JELENTÉS AZ OLVASÁS FRONTJÁRÓL: 34%

A százalékos érték azt jelenti, ahol ebben a pillanatban tartok a könyvben. Mert e-bookban olvasom. Azért is, mert könyvformában több mint marha nehéz. Meg azért is, mert a nagysága miatt félő, hogy valami baja esne a hosszú ideig tartó olvasás alatt: kávé, gyümölcsjoghurt, utazási mocskos kéz, gyűrődés a táskában, ilyesmik. És SzFT-től kaptam.

Aztán most nézem, önkéntelenül el is szóltam magamat: Jelentés az olvasás FRONTJÁRÓL. 

A front szónak háborúban van értelme. Ahol x valaki és y valaki harcolnak egymás ellen. Mert nézetkülönbségük van, mert mások az érdekeik, mert kiterítve akarják látni az ellent, hogy ne kelljen vele foglalkozni. 

És bizony... 

MERT A REGÉNY ÚGY KEZDŐDIK, hogy egy mennyei lény beszámol a mennyei felettesének, egy adott, bizonyos cél érdekében mennyire megforgatta az emberi történelmet. Még az első világháborút is kirobbantotta. Mert nem volt máshogyan elérhető a cél. 

Cinikus hozzáállás. Egy cél érdekében felhasznált biomarionettek a Menny kezében. Ne már! Nesze neked megváltás, nesze neked minden egyes emberi élet értéke! 

Tehát van egy transzcendentáils szál. Az alárendelt mennyei pasas úgy mesél, hogy nem kommentál semmit. Csak elmeséli, ami történt. Másfelől teljesen lineárisan halad. Ilyen szempontból szerencsére semmi posztmodernség nincsen ebben az egész téglányi regényben. 

A VOLTAKÉPPENI TÖRTÉNETET az alárendelt mennyei lény meséli a feljebbvalójának. S a történet egyszerre bonyolult  és egyszerre nagyon egyszerű. Két férfi férfias barátságáról szól. Amiben vannak nők is. Tehát semmiképpen sem LMBTQ történet. Dobtam is volna a francba, hiába SzFT-könyv. 

Mind a két férfi értelmiségi. Egyikük csillagász, másikuk kriptográfus. Ne a számítástechnikára gondolj, a regény a hatvanas években játszódik. A csillagász, Max egy zsidó anya és háborús bűnös, fasiszta apa gyermeke. Az apa simán feláldozta az anyát. (Jó, ez majdnem felér az LMBTQ-mondanivalóval, már ami a „tele van a padlást” illeti. Csak sokkal érdekesebb. A kriptográfus nyelvzseni, Onno apja pedig a Quist-kormány miniszterelnöke volt, a holland királynő feltétlen híve. Vagyis politikai nézetét tekintve jobboldali. 

A két férfi, Max és Onno egy éjszakai stoppolásból fakadón talál egymásra. Mintegy véletlenül. De mert a bevezetőből tudjuk, hogy véletlenek nincsenek, a Menny akarata szerint. 

A barátságuk hihetetlenül szilárd, játékos, értelmiségi. Nem lesznek mindenben részei egymásnak. Például a családjukat kölcsönösen nem mutatják be egymásnak. De sülve-főve együtt vannak. És fontosabbak egymás számára mint a másik nemhez fűződő kapcsolataik. 

Kicsit marha hosszú a következő idézet, de érdemes időt pazarolni rá. Persze, értem én, magam is jobbára csak átfutom az ilyen maratoni idézeteket, ha bárhol találkozom velük. De ez egyfelől pompásan bemutatja Mulisch stílusát, másfelől a két férfi kapcsolatát. 

– Elakadtam! [mondta Onno]
Helga [Onno barátnője] két oldal közé tette a mutatóujját, és behajtotta a könyvet.
– És mi az oka, hogy ennyire elakadtál? – kérdezte éneklős hangon.
– Nem tudom – felelte a férfi megjátszott siránkozással –, nem tudom. Lehet, hogy az ember csak egy valóban fontos felfedezést tehet életében.
– És nem lehet, hogy az új barátoddal átvirrasztott éjszakák is közrejátszanak ebben?
Onno arcáról egy csapásra eltűnt a póz; felegyenesedett ültében, és a lányra nézett.
– Ezt nem gondolod komolyan.
– Nagyon is komolyan gondolom. Tisztában vagy vele egyáltalán, mennyire túlfeszített állapotban  élsz?
– Helga! – kiáltotta a férfi döbbenten. – Mégis, mire gondolsz?
– Nem tudom, te mire gondolsz, én csak azt tudom, hogy egy helyben toporogsz, amióta ismered.  Fogalmad sincs, mennyire megváltoztál az utóbbi időben.
– Mégis milyen szempontból?
A lány letette a könyvet, és összefonta a karját.
– Szerintem sokkal jobban leköti a gondolataidat ő, mint a munkád. Mindig akkor érsz haza, amikor én már indulok az intézetbe. Tényleg, ő hogy bírja? Csillagász, vagy nem?
Éjszakánként nem a csillagokat kellene néznie?
– Nekem sem kell elmennem a heraklioni múzeumba, hogy megnézzem ezeket a jeleket, nem? És ki tudom aludni magam, vagy nem?
Felállt a díványról, és az ablakhoz lépett. Hát persze, hogy valamivel kevesebbet foglalkozik a munkájával, de olyan nagy baj ez? így legalább elkerüli, hogy a gondolkodás tépelődéssé csenevészesedjen, ami jóval veszélyesebb a gondolkodásra nézve, mintha az ember egyáltalán nem gondolkodik. Maxszal való kicserélődése bizonyos értelemben mindaz a „más”, amihez egykor hozzáfogott. Helga nyilvánvalóan féltékenykedik.
– Mi van, csak nem vagy féltékeny?
– Azt szeretném, hogy neked jó legyen. A férfi mélyet sóhajtott, és megfordult.
– Figyelj ide. Ami Max és köztem kialakult, az sohasem alakulhat ki közted és köztem; ami pedig közted és köztem van, az sohasem lehet Max és köztem. Ez napnál is világosabb, szerintem nem is érdemes rá több szót vesztegetni. Hogy őszinte legyek, azt hiszem, már így is túl sok szót vesztegettünk rá.
A lány felállt, tett néhány lépést, aztán megtorpant, és így szólt:
– Onno, vigyázz.
– Mire vigyázzak, az isten szerelmére? – kérdezte a férfi csodálkozva. A lány tétova mozdulatot tett.
– Azt nem tudom.
– Aha – mondta a férfi, és odalépett hozzá –, a híres női megérzés! – ügyetlenül magához szorította a lányt.
– Sajnálom, de jobb, ha tudod, hogy a nőkben minden megvan, értelem, érzelem, akarat, de megérzései csak a férfiaknak vannak. Ezért van az, hogy egyetlen valóban fajsúlyos alkotás sem fűződik nők nevéhez, aminek nem az az oka, hogy szegény nőknek mindig a konyhában kell helytállniuk, hiszen a legjobb szakácsok is férfiak. Ha tetszik, ha nem, ezt le kell szögeznünk. De a nők  tudnak egyvalamit, amire a férfiak képtelenek: férfit szülni. És ez bőségesen elegendő. Helga kibontakozott az ölelésből.
– Miért kezdesz mindjárt összevissza locsogni, amikor megpróbálok komolyan beszélni veled?
– Tudod, mit mondott Napóleon? Hogy az összes hadjárata bagatell ahhoz a háborúhoz képest, amely egy napon a férfiak és a nők között fog kitörni. Épp ezért itt és most szentül fogadom, hogy amint elkezdődik a harc, én leszek nemem első árulója, noha tudom, hogy drágán fogok fizetni
érte.
– Jól van, Onno. Elég. Lehetetlen alak vagy. – Két kézzel a tarkójához nyúlt, hogy visszagyömöszölje a csatok alá az elszabadult tincseket.
– Nem megyünk ki a Vondelparkba?
Ebben a pillanatban hangos kiáltás hallatszott kintről:
– Héj, Onno, hallihallihó!
Egymásra pillantottak, aztán kihajoltak az ablakon – Onno az egyiken, Helga a másikon. Max zsebre dugott kézzel, hóna alatt összehajtogatott újsággal támaszkodott a víz szélén álló telefonfülkéhez.
– Asszonyom – kiabálta mímelt, nyafogó gyerekhangon Helgának –, kijöhet az Onno játszani?
Onno és Helga megint egymásra pillantottak, most a homlokzat mentén, az ablakon kihajolva. A katasztrófa. Abban a pillanatban mindketten tudták, hogy ez a vég – hogy Max, bár nem ez volt a szándéka, feltárta kapcsolatuk lényegét.

* 

Onno csak jó negyedóra múlva jött ki a házból.
– Mi van, előbb még be kellett fejezned a házidat? – kérdezte Max. Onno rá se nézett. Mérgesen lépdelt mellette.
– Amilyen az adjonisten… Vége. A te hibád. Kitettem a kulcsot az asztalra.
– Az én hibám? Te jó ég, mit vétettem?
– Semmi közöd hozzá. Nem beszélek veled többet. – Aztán megállt, és mélységes megvetéssel nézett a barátjára. – Tudod, mi a te bajod? – Max kérdő tekintettel meredt vissza rá, úgyhogy folytatta: – Nem tudod?
– Nem tudok róla, hogy tudnám.
– Tehát nem tudod. Akkor majd én megmondom: nem tetszik az intuíciód. Egyáltalán nem tetszik az intuíciód!
Maxnak fogalma sem volt róla, mire céloz a barátja; alig tudott valamit Onno Helgához fűződő  viszonyáról. Soha nem beszélgettek a nőkről, ahogy autókról, pénzről vagy sportról sem. Legfeljebb a nőről mint olyanról, das Weib an sich, ahogy Onno szokta mondani – a tulajdon barátnőikről viszont végképp nem. Max sem a maga nőiről, mert sosem pazarolt rá időt, hogy megismerje őket, nem beszélve arról, hogy tudta, Onno mennyire undorodna, ha végig kellene hallgatnia a történeteit – és Onno sem Helgáról, mert az ember nem beszél ilyesmiről, ugye. 

Na, ugye, hogy nem volt vészes, csak nagyon érdekes? 

Aztán az történik, hogy Max megismerkedik egy csellista hölggyel, Adaval. Aztán meg az, hogy mert nem becsüli kellőképpen Ada-t, szakítanak. Ezután meg az, hogy Ada és Onno egymásra néznek, de nagyon komolyan. S ez a momentum mutatja meg igazán a barátságuk mélységét. 

Max és Onno a csillagvizsgálóban

Onno és Max barátsága csont nélkül túléli Ada „tulajdonosváltását”. De aztán jó idő múlva, amikor Onno nincsen jelen, éppen másban van, bekavarodnak az események. De alaposan. 

Onno első találkozása Max kedvesével, Adával

*

Ahogyan mondtam, a szöveg lineárisan halad, tulajdonképpen nem is nehéz az emésztése. Semmiképpen sem pacal vagy marhapörkölt, még csak nem is gomba. Sokkal inkább csirke, de annak is a mellehúsa. 

Viszont a történet felettébb ráérősen halad. Elidőzik apró részleteknél, párbeszédeknél, érzéseknél, indokoknál, ilyesféléknél. Ezért is olyan piszok sok oldal. 

S bár akad, hogy az ember gyereke türelmetlenül dobol az ujjaival az asztallapon, várja, hogy történjen már valami, de hiába a huszonegyedik század felpörgött elvárásai (ki néz mannapság végig egy Bergmann-filmet, ha még én sem?), a szöveg mégsem ereszt, vissza-visszahúz. Még akkor is, ha két olvasása között kiolvasok még egy-két könyvet. 

Ennyit adott eddig az első harmincvalahány százalék. 

INTERMEZZO

Volt néhány komoly pillanat, amikor fontolgattam, SzFt ajándéka ide, SzFT ajándéka oda, hogy egyszer s mindenkorra felfüggesztem A Menny felfedezése olvasását. 

Az egyik ilyen momentum az volt, amikor Onno javaslatára Max elmegy BIrkenauba, szembe nézni az édesanyja sorsával. Hjaj! 

A másik ilyen, ez nem is pillanat, hanem eseménysor volt, amikor a barátok elmennek Kubába, és Kuba csodás, Kuba jó, bár igen, azért, csak óvatosan, mert könnyen semmivé lesznek itt az emberek, de Fidel Castrot már messziről látni is egyfajta intellektuális orgazmus, az új ember, a karizmatikus vezető, akinek az uralma alatt, ahogy haverom, a Gemini mondja, több tízezer halálos áldozata volt Castro fennkölt és dicsőséges hatalmának egy nyolc-tízmilliós országban. 

Az volt a szerencséje Mulischnak, hogy ügyesen oldotta meg a feladatot. Nem tudtam eldönteni, hogy maga is osztja-e a barátok lelkesedését, vagy csupán a szájukba adja a szavakat és a szívükbe az érzéseket? Ahogyan azt sem tudtam eldönteni, és ez Mulisch érdeme, hogy maga is balosan gondolkodik, vagy csak a szereplői lelkesek, és náluk is csak a korból, amelyben élnek adódik a lelkesedés. Che Guevara (akinek a tetteihez, hatalmához tengernyi kubai áldozat halála köthető) akkoriban félisten volt. De a legendája gyakorlatilag  a mai napig nem halványította el, hogy gyilkos gazember volt. 

És Kuba a szereplők életében meghatározó: az élet szeretete és a szabadság érzése kötődik hozzá. 

Bah! 

Csoda-e, hogy itt kezdett kicsit rázni a hideg? Azzal együtt, hogy anakronisztikus a mából megítélni az akkor élt emberek viszonyulásait. Könnyen lehet, hogy akkoriban jómagam is lelkesedtem volna Castro és Guevara iránt. Egyszerűen mert más volt légkör és akkoriban sok minden nem került nyilvánosság elé, ami évekkel később igen. 

Nem kedvelem én sem a szélkakas embereket én sem. De azokat sem, akik képtelenek belátni, ha rossz sorba álltak be. Abban pedig nem látok semmi rosszat, ha valakinek változik a politikai, világnézeti alapállása. Ahogyan a többféle változatban elterjedt, és több személyhez (Churchill, Disreli, Clemenceau) köthető mondás tartja: aki húszévesen nem liberális, annak nincs szíve; aki negyvenévesen nem konzervatív, annak nincs esze. (Egyébként a legvalószínűbb tulajdonosa a gondolatnak Clemenceau. Ő így fogalmazott egy alkalommal: „Ha húszévesen nem vagy köztársaságpárti, az azt jelenti, hogy nincs szíved; ha harmincévesen még mindig az vagy, az azt jelenti, hogy nincs ítélőképességed.”) 

Sőt, még arra is van lehetőség, hogy megtérjen az ember, és hitetlenből hívővé legyen. Mi több, éppen tegnap olvastam, még arra is, hogy homoszexuális LMBTQ élharcosból heteró, keresztény lelkésszé legyen, mintegy élő példájaként annak, hogy a homoszexualitás nem genetikus kérdés, hanem szocializációs. (Michael Glatznak hívják az úriembert, és itt olvastam róla.)

Mondanám, hogy Max személyén keresztül Mulisch alkalma van nem kicsit perverz kapcsolatokat is bemutatni, és hogy na, még egy intő jel, hogy mi is ez a könyv, de nem mondom. Azért nem, mert bár a mondat eleje igaz, igen, van rá lehetősége, de a második fele nem. Ahogy meséltem, olyan is van, hogy az ember a legjobb barátja feleségébe szeret bele (vagy azt hiszi, hogy beleszeretett). De az ismerettségi körünkben ég cifrább dolgokkal is találkoztam. De igazán cifrákkal. És nem beteg emberekről van szó. Vagy igen, csak piszkosul jól titkolják. 

Na, egy szó mint száz, Mulisch csuda ügyesen elkerüli, hogy bárminek a propagandistájává váljon. Még áttételesen sem tesz ilyet. Nem kampányol semmi mellett, nem üzenget világnézetet. Csak bemutat, hogy volt/van ilyen. Mentségére legyen mondva, azért például amikor Max megdugja a maga volt, és a barátja jelenlegi nőjét, legalább lelkiismeret furdalása van utána. És szar helyzetnek találja játékosság és pozitív izgalom helyett, hogy a nő nem tudja, ki is a méhében fogant gyermek apja. Szóval jelen van józan ész. 

Ez van harminc-negyven százalék körül. Ja, a lényeget nem mondom: az ellentmondások ellenére, s valószínűleg köszönhetőn annak, hogy Mulisch egyáltalán nem akar sem modernkedni, sem orrba toltan hajdeművelt lenni, a történet folyamatosan fenntartja az érdeklődést akkor is, ha nem éppen akciósűrűséggel zajlik a cselekmény. Reménylem, így is marad! 

Onno elmesélte, hogy elbocsátott kollégái és párttársai most elkeseredett hangulatban ülnek a parlamenti frakcióirodában, ám ő inkább megkímélte magát ettől a gyászszertartástól. Ő inkább visszanyert szabadságát ünnepli, csak egy hónapja múlt negyvennégy éves – még előtte az egész élet! És végre több ideje jut majd Quintenre [a fiára] is.
– Mondd, kit akarsz becsapni? – érdeklődött Helga [Onno élettársa]. – Engem vagy magadat? Onno hallgatott, és mélyet sóhajtott.
– Milyen kiállhatatlan egy asszonyi állat vagy te! Természetesen magamat próbálom becsapni. Adhattál volna rá egy kicsikét több időt.
– Pontosan tudom, mikor jön el a pillanat, amikor felemeled a kagylót, hogy felhívd az elkeseredett elvtársaidat.
– Éspedig?
– Amint nemsokára hazaérsz, és megpillantod a falon a korongod elsárgult papírjait.
Onno néhány másodpercig szigorúan nézte a nőt.
– Te tulajdonképpen illendőnek tartod ezt, ennyire jól ismerni valakit? Ez egyáltalán nem kívánatos dolog férfi és nő között. Férfi és nő között kizárólag félreértéseknek kell uralkodniuk, amelyek fölött aztán testi kapcsolat révén győzedelmeskedhetnek.
– Bocsáss meg.
Onno megfogta a nő kezét, és csókot nyomott rá.
– Mihez kezdenék nélküled?

MÁSODIK JELENTÉS AZ OLVASÁS FRONTJÁRÓL: 73%

A történet csordogál. Max nem kis lelki nagyságról vagy perverzitásról tanúbizonyságot téve a barátja, Onno feleségének az anyjával magához veszi a volt szeretője fiát és ketten nevelik fel a két q-betűs névvel bíró srácot. Quinten Quiset-et. QQ. Kuku. Ahogy egyesek szólítják. Azért a perverz kényszerhelyzet, mert Adát végzetes baleset éri. A balesetor már a méhében hordozta Kukut, aki aztán pár hónap múlva császermetszéssel születik meg a mit sem tudó édesanyjából. 

A baleset (többé-kevésbé jól sikerült képe: a kocsiban ülő férfi felesleges, a kidőlt fának az autó előtt kellene lennie): az úton keresztben fekvő fa miatt megállt autóra egy másik fa dől rá, a baloldali férfi arra mutat

Nem mindennapi felállás. Onno nagy ritkán meg-megjelenik Kuku életében, de valahogy úgy mintha távoli nagybácsi lenne, nem az édesapja. Max és Sophie megegyeznek abban, hogy a hosszú évek óta kómában fekvő Adát csak akkor mutatják meg Kukunak, ha a fiúban ébred rá kíváncsiság. 

Kuku első találkozása az édesanyjával, mellette Ada édesanyja, Sophie, a háttérben Max

Max Sophie-val (barát feleségének az édesanyja) évekig szerető-kapcsolatot tart fent. Szerelem nincsen. Édeshármasban költöznek egy vidéki kastélyba, amelynek a szobáit bérlakásokká alakította a tulajdonos nemes. 

Kuku nem mindennapi gyerek. Ami érdekli, abban zseniális. Úgy egyébként nagyjából tojik az iskolára. Viszont meglepő álmai, gondolatai vannak. Mármint a korához képest meglepők. Van benne érdeklődés az építészet, a filozófia iránt, de nem magáért az építészetért, nem önmagában a filozófiáért, hanem mert álomban többször is látott egy Várost, és meg akarja fejteni, mi is az, miért tér vissza újra és újra. 

Max látta, hogy Quinten hasra fordulva Onno lábára feküdt, félig a változatlanul pucolatlan, szakadt fűzős cipőre hemperedve. Ez nagyon különleges volt, vele sohasem ragadtatta magát ilyen intim cselekedetre a gyerek; Quinten nem volt oda érte. A látvány megnyugtatta. Az apaságtól való félelme csökkent valamelyest az évek során, akárcsak a tarkóján lévő kopasz folt; ám a folttól eltérően a félelme sosem tűnt el teljesen – ahogy az, aki felgyógyul egy infarktusból vagy a rákból, soha többé nem érezheti magát százszázalékos biztonságban, és soha többé nem feledheti, hogy a betegség egyszer már elkapta, még ha olykor előfordulhat is, hogy akár hónapokig eszébe sem jut a kór: élete hátralévő részében mindig ott leselkedik sötét vermében a szörny.

Ez a szöveg azért fogott meg, mert elevenembe vágott. Nem az apaság, hanem az infarktus miatt. 
Nem volt egyáltalán tragikus, a Szerelmetesfeleségtársamtól való egyhetes távolléten kívül, amíg kórházban voltam, semmi tragikus, félelmetes, nem volt benne. Nem volt semmi klasszikus tünetem, semmi fájdalom, semmi zsibbadás, semmi halálfélelem: csak iszonyatosan fájt a torkom, meg hánytam egy hatalmasat. És egyszer rettenetesen kivert a víz, minden bizonnyal akkor volt a Nagy Esemény. De azóta a zabszem nem fér be a hátsómba. 
Az eset tudatosította, de úgy igazán és végérvényesen, hogy rohadtul halandó vagyok. S ha van valami, ami nem úgy működik bennem, ahogy megszoktam, egyből arra gondolok, hogy oké, finito. 
A hétvégén hajnalban keltem, elmentem vécére, amíg lefőtt a nulladik kávém. Olyankor ülve végzem a dolgomat, hogy ne kelljen villanít kapcsolni, ne ébresszem fel SzFT. Éppen ezért nem is szoktam lehúzni a végeredményt. De nem sokkal később ülnöm is kellett. Mármint nagydolgoznom. Akkor már kapcsoltam villanyt, lesz ami lesz. És döbbentem lestem a fajanszba. Teljesen vörös volt, ami benne volt. 
Na, mondok, akkor ennyi volt, véreset húgyoltam, úgy fest, a cukorbetegség végleg betett a vesémnek., agyő, világ, szerelem, olvasás, írás! 
Aztán lassan esett le a tantusz, hogy frászt: előző nap céklalevet ittam. De amíg leesett, én már eltemettem magamat. 
Isten bizony kicsit és egyáltalán enm vagyok hipochonder, csak volt már infarktusom...

Az érdeklődése dolgok iránt soha nem önmagában való érdeklődés, mindig valami megfejtendő titok motiválja. Kuku számára a tudás csupán eszköz, soha nem önmagában a tudásért akar tudni, hanem valamiről konkrét valamit. Ilyenkor egyértelművé válik a zsenialitása. 

Kuku és a szobrász, Theo Kern a kastély kertjében álló műteremben

*

A történet csordogál. Mulisch néha nézőpontot vált, hol Max, hol Kuku, hol Onno középpontba állításával szerkesztget. Egyikük sem „a” Főszereplő, hanem mindhárman azok. 

A lassan csordogáló cselekményt, aminek tulajdonképpen önmagában nincsen fő szála, a mennyei jelentek tartják össze. A két felsőbb lény beszélgetése. Amiből mindig csak annyi derül ki, hogy mire miért volt szükség a cél érdekében. De azt, hogy tulajdonképpen mi is a cél, nem tudjuk meg. Legalábbis idáig. (Akkor válok majd feszültté, ha a végére sem. Kinézem Mulischból ezt a tréfát.) 

Szóval a történet háromnegyedére eljutunk odáig, hogy Kuku uszkve felnőtté válik, Onno kivonul az eseményekből, valahová eltűnik a világból, de senki sem tudja hová, Maxot pedig kiiktatja a Menny. 

 MÁSODIK JELENTÉS AZ OLVASÁS FRONTJÁRÓL: 100%

A harmadik nagy egység a fiúról, Quintenről szól. Otthagyja a nagyanyját és elmegy aput keresni a nagyvilágba. Akivel teljesen véletlenül aztán Olaszországban össze is fut. Négy éve nem látták egymást. Ismerten is ismerkednek. Onno konstatálja, hogy a fia nem mindennapi ember. 

Onno Velencében, amikor találkozik Kukuval.
(A képeket innentől a Seart.AI készítette)

Ebben a szakaszban, szorosan a cselekményhez kapcsolódva viszonylag részletes ismertetés kapunk arról, mi zajlott az ószövetségi szent sátorban a ceremoniális törvényeknek megfelelően. Posztkeresztény mivoltom előtti keresztény mivoltomban erről részletes információkat kaptam, nem volt benne meglepetés. De azért érdekes volt így is. 

Rómában a Szentek Szentjének nevezett templomban Quinten kilogikázza, hogy a Tíz Ige kőtáblái ott vannak a több lakattal, vasráccsal ellátott oltárrészben. Mondom, Dan Brown. Mert Quinten hajthatatlan: hozzá kell jutni a két kőtáblához. A miértre nincsen válasz. (Tényleg csak zárójelben: képet akartam csináltatni az MI-vel, ezért utána néztem, hogy a regényben említett kápolna hogyan is néz ki. Nem tudom, hol a hiba, de a Szent Lépcső kápolnájában, amit én találtam, nincsen annyi vasrács, lakat kinyitására mint A Menny felfedezésében. Nincsen arra sem lehetőség, hogy Onno bent felejtse a botját a rácsok mögött, ahogyan a történetben van. A lelt képeken a bot bárhol elérhető puszta kézzel. 

Onno és Quinten az oltár rácsának a feltörésére készülnek a Szent Lépcső kápolnában

Innentől jön a krimi: hozzájutnak a két kőtáblához, menekülnek, Jeruzsálemben kötnek ki. Még mindig nem világos, minek kellett Quintennek a Tíz Ige két táblája. Nem is derül ki. Ahogyan az sem, mi történik Quintennel, mennybe megy vagy mi? És miért menne? 

Majd az Epilógus visszatér a kezdetekhez, keretet ad az olvasottaknak. Csak értelmet nem. Mert ugye, Quinten születéséért mozgatott meg mindent a mennyei lény, miatta volt az első világháború, hogy mást ne mondjak. Csak éppen az nem derül ki, miért is volt annyira rohadt fontos, hogy megszülessen. Jó, oké, a Tízparancsolat táblái miatt... Na, de azokkal is mi lett...? Akkor meg? De az epilógus ezt is nyitva hagyja. 

Ezt a képet a Microsoft Designer készítette, mert a Seart.AI közben meghülyült: jeruzsálemi repülőteret kértem tőle, és rendre izraeli tájakat dobott fel, emberi alakok nélkül, majd közülte, hogy oké, az ingyenes periódusom lejárt. 

A barátság-történetből valami misztikus, ám céljában és eseményeiben számomra végső soron értelmezhetetlen krimibe keveredünk. A még nagyobb baj, hogy az utolsó lapon... izé... e-könyv... a legvégére sem kap lefordítható befejezést a történet. Vagyis az egész olvasás miértjének az értelme kérdőjeleződik meg. 

No, de hát nem megfelel-e ez így Onno gondolatmenetének, miszerint ha van is értelme az életnek, mi értelme, hogy értelme van? 

Nem mondtam: olvasmánynak a stílusa miatt remek választás Mulisch gigantikus regénye. S bár erősen a lába nyomába lépked, de ezt az összkultúrális szépirodalmárkodást Umberto Eco sokkal jobban csinálta. Legalábbis A rózsa nevében. Úgy minden mása azért hajadzik Mulisch agymenésére. 

De vajon ki fedezi fel, mikor, hogyan a Mennyet? És mit fedez fel benne? Azért kellett Quintennek megszületnie, hogy a kőtáblák visszakerüljenek a Mennybe? Miért kellett visszakerülniük? S miért kellett ehhez egy ember? Ha senki sem tud a táblák létezéséről, újra a Mennybe kerüléséről, a Mindenhatónak nem volt elég hatalma a kápolnából a Mennybe transzferálni vagy megsemmisíteni őket? A kőtáblák megtalálása miért akkora érdem, hogy Qiunten élve a Mennybe kerül? (Eleddig, ugye Énokh és Illés érdemesült erre a Biblia szerint. De ők érdemeik szerint.) 

S azt már csak csüggedten, szomorúan említem meg, hogy Jézusról szinte csak azért esik a történetben, hogy értelmet kapjon Pilátus palotájának a Rómába került lépcsője, és Jeruzsálem néhány keresztény emléke. De Isten Fiának a könyvben semmiféle üdvtörténeti szerepe sincsen. Pedig a Biblia az Újszövetségben, a Zsidókhoz írt levélben elmondja, hogy a mennybe menetele után elkezdte a főpapi szolgálatát, annak is az utolsó fázisát. Ami, ugyebár, szorosan kötődik a Szent Sátorban és a jeruzsálemi templomban végzett szolgálathoz, hiszen emezek amannak a jelképei voltak, ahogyan az egész zsidó ünnepkör a megváltás történetének a földi, hm, lejátszása, előrevetítése, szimbóluma. 

Azt hiszem, ez a legfájdalmasabb hiány számomra a könyvben. Lehet, hogy Jézus nélkül valóban minden értelmetlenné válik, s csak emberi tévelygés lesz belőle? 

5/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusa, még mindig Gyula. Vaze, most érkeztünk, jóformán még ki sem pakoltunk a kocsiból és máris eltelt öt nap és a hatodik reggelén vagyunk! Körül se nézünk, és máris vége is lesz... 

Szerelmetesfeleségtársam rendületlenül nézi a gyulai eladó ingatlanokat. Rengeteg van. Itt, a környéken is kettő. Az egyiknek alig van kertje és vályog ház, meg is van repedve az utcafrontos fala, de belül gyönyörűen felújított. A másik alapanyag és kert tekintetében rendben van, még az elosztás sem rossz, csak erősen retro az egész, járólapok, tapéta, minden, nagyon hozzá kell nyúlni hogy a házból otthon legyen. És belekerül mindkettő az óbudai lakásunkba. 

Egyre az jár a fejemben, amit Szerelmetesfeleségtársa mondott az ember életéről: ki élje helyette, ha nem a sajátját éli? Nem csupán a felelősség tekintélye mögé rejtem-e a lustaságomat és a gyávaságomat, amikor nem akarok mozdulni Óbudáról, miközben minden sejtemmel ide vágyom és miközben tizennégy éves koromtól negyvenéves koromig oda vágytam, ahol immár tizenhét éve lakunk a szerelmesemmel. 

[...]

No, közben elmentünk gyümölcsért a piacra. Ami nem volt nyitva  Illetve nyitva volt, csak éppen árúsok nem voltak. Egy kofa probálkozott mindössze. Ezért elmentünk a Tescoba. S közben nézegettük az eladó házakat. Nagyon sok van. Most merült fel bennem, hogy vajon mi baj lehet Gyulával? 
– Neked vagy nekem? 
– Az itt lakóknak, kedvesM, az itt lakóknak! Vagy csak a mi szemünk éleződött ki az „eladó”-táblákra, és egyébkánt minden városban ennyi van, csak máshol nem figyeltük? 
– Lehet... Nem tudom. 
Hát én sem. 

Kellemes meglepetés a dedikáció is, de még kellemesebb az előttem befejezett rajz. Köszönöm, Dávid!

Ha egy alkotás jól sikerül, szinte adja magát, hogy folytatni kell. A folytatás azonban veszélyes. Nem önmagában, nem harap, nem karmol, nem támad, csak az összehasonlítási alap , ugye, létezik. S a második résznél az újdonság már lehet megszokás. A stílusban, a kinézetben, mindenben. S ha megszokott, akkor akár egyfajta önplágiummá válhat. 

Azt mondják egy zenekar első két lemeze nem meghatározó, mert azokon az addig összegyűlt anyagok kapnak helyet. Az igazi kreativitást a harmadik album mutatja meg. Ha van. (Mondjuk például az LGT esetében nem teljesen így volt. Az első két lemezt más felállás követte el mint a harmadikat és ez sílusváltással is járt. Az első két lemez progresszívabb volt. Nehezebben fogyasztható, de valamelyest összetettebb. A harmadik, a Bummm! viszont klaszikussá vált. Könnyedebb, slágeresebb zene. Nem rosszabb, csak befogadhatóbb.) Sokak szerint onnantól az LGT el is veszítette az igazi értékeit. Szerintem az igaz, hogy könnyedebb lett a muzsika, de nem lett értéktelenebbé. Nem nyitok vitát.) 

Az is igaz, hogy például a Balázs Fecó-Som-Debreczeni-Pásztor-Galácz-féle Neoton a gyors átalakulások után gyorsan, a harmadik lemezen eljutott A disco-királynő-ig. Az is tény hogy ezzel az irányvonallal, és a kommunista kultúra-terjesztésével jutottak külföldi sikerekhez. De ez már nagyon messze visz. 

Azért kritikus a harmadik lemez, mert ha nagyon hasonló az első kettőhöz, akkor mondható, hogy az együttes, az előadó beleragadt önnön születésébe. Ha meg más, akkor ennyi volt bennük, elfogyott az eredeti ötlet. Nesze nekik, semmi se jó. A fikázáshoz mindössze megfelelő mennyiségű, ötletes fanyalgásra van szükség! 

A kérdés az, hogy egy jól sikerült könyv első részének a folytatás ihletből vagy inkább az első siker lendületéből táplálkozik-e? Mivel ez, a jelenleg tárgyalt könyv-folytatás majd tizenöt évvel az első kötet után jelent meg, az első lendület teóriája, ugye, minden tépelődés nélkül elvethető. A kérdés, úgy tehető fel, hogy az első rész rutinja vagy az ihlet szülte? 

A kiadója ugyanaz a Cor Leonis nevű kiadó, amely az első könyvét is világra hozta. A kötet külső megjelenése is stílusosan megfelel az első kötetének. Ugyanazok a méretei (csak emez vaskosabb, ez már nem füzetszerű, hanem igazán könyv), a papírja is ugyanaz a kicsit fényes, nehéz papír, és hála az égnek az illusztrátora is ugyanaz a Cserkuti Dávid, aki az első kötetet is képbe álmodta. S az alkotásai itt is színesek, elevenek, humorosak, és úgy jók, ahogy vannak. Mint mindig. Nomen est omen.

Ráadásul mert folytatás, a szereplők jó része már ismert. És nem veszített semmit az első részben felettébb remekül bemutatott, egyedi személyiségéből. A stílus is ismert, szerencsére az is maradt a régi. A helyszín, legalábbis ahonnan kiindulunk, ugyanaz. 

Vagyis A tizenharmadik garabonc külső megjelenésében teljesen következetes az előzményével, dizájn tekintetében tökéletesen egymás mellé tehető a két kötet. Minek változtatni azon, ami tökéletes és jól bevált? Köszönet és dicséret érte!

Lezsák Levente – Cserkuti Dávid

Vagyis nagyon sok minden ismerős. Ha akarom, túl sok minden. Ami, mondom, lehet veszélyes is. Mert simán fennáll a rutin, az önplágium veszélye. A beleragadás egynekelmegy megszokása. 

*

Lezsák Levente alapvetően nem író. Az első kötet értékelésben annyira az illusztrátorra koncentráltam, hogy az ő személyét méltatlanul mellőztem, ha a produktumát a kedvencemmé is tettem a Molyon, és a lelkemben. Amikor volt szerencsém az illusztrátorral beszélgetni egy kicsit, ő említette meg, hogy Levente alapvetően lovas kaszkadör. Bizony ám! Ezt találtam róla: 

Lezsák Levente 1993 óta kaszkadőr, több mint száz filmes és színházi produkció alkotó részese.

Dolgozott többek között Brad Pittel, Robin Williamssel, Glen Close-al, Whoopi Goldberggel, Michael Yorkkal, Franco Neroval, Kate Beckinsale-el, Kate Winslettel, John Cusackkal, a magyar színházi és rockénekes világ kiválóságaival – Sinkovits Imrével, Konc Gáborral, Dörner Györggyel, Vikidál Gyulával, Varga Miklóssal, Sasvári Sándorral.
Dublőre volt többek között Szabó Győzőnek, Kamarás Ivánnak, Stohl Andrásnak, Christopher Lambertnek, s három évadon keresztül a BBC Robin Hood című kalandfilmsorozata főszereplőjének, Jonas Armstrongnak.

Lovaival fellépett az Apassionata – a magyar lovaskultúra karácsonyi gálája című lovasshowban, bejárta Európát az Apassionata európai turnéjával (Apassionata Hommage), több alkalommal szerepelője volt a Xenophoniának, a Hortobágyi Nemzetközi Lovasnapoknak, a Komáromi Lovasszínháznak, az OTP Lovas Világkupának.

Tanít a Testnevelési Egyetem Lovaskultúra Oktató Szakán, kutatási területe a világ és a magyarság lovaskultúrájának története.

Első könyve, az „Emerson & Tsa. – avagy a titokzatos mordiai bűneset” 2009 tavaszán jelent meg.

Lovas bemutatók – trükklovaglás, lovak szabadidomítása – illetve lovas szakmai előadások és bemutatók (a klasszikus lovaglás – természetes lovaglás története, elmélete, gyakorlati bemutatóval egybekötve) rendelhetők a 06–30–222–9509–es telefonszámon, vagy az l.lezsak@gmail.com e-mail címen.

Forrás
(Ez is jellemző: a lovas.hu oldal „Büszkeségeink lapján jelent meg a szöveg)

Nem semmi, igaz? Micsoda nevek mindenhonnan! Az a csoda, hogy Lezsák Levente tizentöveként egyáltalán ír egy remek mesekönyvet!  Viszont így még inkább érthető, hogy a második könyvében már van egy beszélő táltos is. :-)

De az, hogy alapvetően nem író, messze nem azt jelenti, hogy nem tud írni. Mert nagyon tud. Vagyis a helyes megfogalmazás ez: elsősorban nem író. Elsősorban kaszkadőr. Aki remek meseregényeket ír. Szerencsére már többes számban.

A „szerencsére” szó előrevetíti az összhatást. Tulajdonképpen itt be is fejezhetném az értékelést, mert ezzel a szóval a lényeget elmondtam. De a zsigeri íráskényszerem és A tizenharmadik garabonc ennél sokkal többet követel. 

*

Na, és akkor lássuk, konkrétan milyen is ez az új történet! 

Nem is tudom, milyen jelzőt tegyek a mellé a tény mellé, hogy a hatvanadik oldalig kétszer is szemebsülhetünk azzal, hogy a szerzőnek nagyjából halvány fogalma sincsen, mit is akar írni, merre kanyarog majd a története.   Ha akarom, rossz ómen. De mert azért a hatvanötödik oldal már nem az első lapok valamelyike, az ómen kifejezés azért nem is enyhe csúsztatás. S az izzadtságszag addig nem csap ki az oldalak közül. 

Vagyis nem annyira az íráskényszer, a történetmesélés motiválója. Ahogyan Lezsák úr megfogalmazta az előszavában (előtörténetecskéjében), a mese maga ott motoszkált benne. Mindenképpen meg akart születni. Követelte,, hogy kerek egész, mások elé tárható, kézbe vehetőn olvasható legyen. Úgy tűnik azonban a születéshez nem csak a jócskán túlhordásra volt szükség, hanem a szülés mesterséges megindítására is. 

A kérdés az, izzadtságszagú-e ettől a végeredmény, avagy ha az, mennyire az? 

Szó, ami szó, Félix már volt jobb hangulatban is, mint amikor az istállóból kisétált a palotaudvarra. Fogalma sem volt, hogy most mihez kezdjen, merre induljon. Már éppen azon volt, feldob egy szerencsepénzt, hogy az döntsön helyette, amikor váratla- nul vágtató paták dübörgését hallotta a háta mögött, majd heves fékezést. Már ha a lovak fékeznek egyáltalán. Hátranézett, és Táltos Paripa állt mögötte.
– Ööööö... Izé. Asszem, inkább mégis veled megyek – mondta a ló.

Félix kérdően felvonta a jobb szemöldökét.
– És a cirkuszi karrier?
– Kicsit ráér.
– És a film?
– Az is.
– Mégis mi történt?
– Attól tartok, az emberiség egy része még nincs felkészülve egy beszélő lóra.
Kiderült, hogy amikor Táltos Paripa végre rátalált egy lovászra az istállóban, és udvariasan némi abrakot kért tőle, a gyenge idegzetű lovászlegény először elájult, majd amikor magához tért és a ló udvariasan megismételte a kérését, hétszer keresztet vetett, háromszor átköpött a bal válla felett, ami tudvalevőleg egy gonoszt elhárító varázslat, azután pedig „Távozz tőlem, sátán!"-felkiáltással felkapott egy vasvillát, és néhányszor a ló felé döfött, aki csak a vakszerencsének köszönhetően kerülte el a végzetes vasvillahegyet. Ezután döntött úgy, hogy abrak ide, abrak oda, jobb, ha a távozás mezejére lép. Azaz jobban mondva a távozás mezejére vágtázik.
– Szóval? Mehetek veled?

– Na jó, gyere!
– És hová megyünk?
– Megkeressük a sárkányt, aki elrabolta Viola királykisasszonyt.
– Hogy micsoda?! – Táltos Paripa megrázta a fejét. – Azt hiszem, valami baj van a hallásommal... Képzeld, azt hallottam, hogy azt mondod, megkeressük a sárkányt, aki elrabolta Viola királykisasszonyt.
– Nincs semmi baj a hallásoddal. Megkeressük a sárkányt, legyőzzük, és kiszabadítjuk Violát.
– Hát te nem vagy normális! Egyáltalán tudod te, hogyan néz ki egy sárkány? Nem, biztosan nem tudod, mert ha tudnád, azonnal kivernéd a fejedből ezt a butaságot. Legyőzni egy sárkányt???! Előbb égsz el vagy lapít palacsintává. Keressünk inkább egy szép legelőt. Vagy egy lucernást. Na, mit szólsz?
– Sajnálom – mondta eltökélten Félix. – Márpedig én akkor is megkeresem a sárkányt. Ha jössz, jössz, ha nem, hát nem.
– Hm... És tudod, merre kell indulni?
– Nem – rázta meg a fejét Félix. – Sajnos, nem.
– Hála istennek! Akkor megyek.

(81–82.)

Nem szeretek fanyalogni. De az Ég áldja meg Lezsák Leventét, hogy nincsen is rá szemernyi okom se rá!

 *

Az első részben, az Emerson & Tsa.-ban Jones a botcsinálta mesterdetektív, Emerson segítője. A történet végére kiderül róla, hogy királyfi. Aki annak a történetnek a megoldását is nyújtja. Király is lesz belőle, aki egyesíti a két országot, Mordiát és Vidoriát egy perszonálunióban.

Ebben a második részben a mordiai konzervatív erők, akiknek túl kevés Mordiában a mordság, „Mordia a mordoké!”, államcsínyt hajtanak végre és a Fekete Vezér előlépésével megszerzik a hatalmat. Jones királynak és Cilla királynőnek menekülnie kell. 

– Hopp! – Ez már megint a bűbájboltos volt, aki lekanyaritotta a köpönyeget magáról, és lássatok csudát! – ismét láthatóvá vált. – Itt vagyok, ragyogok, fenséges uram, nem tűntem én el sehova, merthogy a köpönyeg teszi. A Láthatatlanná Tévő Köpönyeg. Ha ezt fenségtek a nyakukba kanyarítják, úgy sétálnak át a határon, mintha az ott se lenne, hiába a kettőzött őrség, ahogy már mondottam volt.

– Hűha! – mondta Jones csillogó szemmel. – Hát ez nem semmi. És nincs belőle még? Mondjuk vagy úgy tízezer darab. Annyival már átcsempészhetnék egy egész hadsereget is magammal, hogy visszaszerezzük a trónt.

– Sajnos nincs, felség. Ezt az egy darabot is kéz alatt szereztem Dárius perzsa király kincseskamrájának végkiárusításakor.

– És a birtoklása nem törvénytelen véletlenül? Az emlékeimben úgy él, mintha a Nemzetközi Varázslóügyi Egyezmény kamarai tagsághoz kötné az ilyen varázserejű tárgyak birtoklását és használatát.
– De – mondta tekintetét szemérmesen lesütve a bűbájbol-tos. Az. Felséged jól tudja. Törvénytelen.

– Akkor nagyon sajnálom, de nincs mit tenni. Vissza kell szolgáltatnia a Varázslókamarának. Talán megússza valami enyhébb büntetéssel.

– De...

– Én vagyok a király. Nem tehetem meg, hogy pont én szeghetem meg a törvényt. Hiszen akkor hogyan is várhatnám el bár- kitől, hogy betartsa?

– De akkor hogyan jut át a határon felséged?

– Sajnálom. A törvény az törvény.

– Drágám... – Cilla szólt közbe, aki eddig csendben nézegette a többi holmit.

– Igen?

–  A törvény az törvény, valóban. De az a helyzet, hogy mi már csupán csak egyszerű törvényen kívüli csavargók vagyunk.

– De hiszen én vagyok a király – tiltakozott erőtlenül Jones –, a törvény legfőbb őre.

– Nem akarlak elkeseríteni, drágám, de valójában csak egy trónfosztott valaha volt király vagy, én pedig egy valaha volt királyné. Ahogy mondtam: két törvényen kívüli csavargó.

– Igazán? – kérdezte felderült arccal Jones. – Két törvényen kívüli csavargó?

– Igen, drágám. Két törvényen kívüli csavargó. És a törvényen kívüliekre nem vonatkoznak a törvények.

– De hiszen ez nagyszerű! – lelkendezett Jones. – Ebben az esetben minden lelkiismeret-furdalás nélkül felvehetjük a Láthatatlanná Tévő Köpönyeget! Drágám, te egy zseni vagy!

Cilla szeretettel nézte a férjét, és arra gondolt, hogy néha a férfiak olyan bonyolultak tudnak lenni. És hogy nők nélkül már alighanem rég kihaltak volna.

(95–96.)

Ugyanakkor Félix, Jones és Cillla fia első lesz a Nemetközi Királyképző Kollégium végzős évfolyamában és még az ünnepi záróalkalommal el is tűnik. Szó szerint. Eltünteti őt Fortunátusz Kereke, aki az évfolyam legrosszabbját szokta eltűntetni. 

Fliéx egy idegen földöre (ezen a Földön, csak nem általa ismert részén) találja magát és nincsenek emlékei. Az hamar kiderül, hogy Bákomföldre kerül, ahol III. Ákom a király. Az emlékeztvesztés nem akadályozza meg Félixet, hogy azonnal szerelmes ne legyen az ottani király lányába, az addig kilencvenkilenc kérőt kikosarazó Violába. Akit szinte rögtön és azonnal elragad egy egyfejű sárkány. Félix a nyomába ered, hogy visszaszerezze tőle. Segítségére van egy, az istállóban haldokló táltos, akit eleven parázzsal magához térít. Ám a Táltos öntudatos, kényes, misz, lusta és nagyszájú. Mert tud beszélni. A történet végéig társak maradnak, barátok lesznek.

Ugyanakkor Mordiában egy szűk kisebbség fellázad az új rend ellen és akcióba lendül. Ez a kisebbség Emersonból, a félelmetesen agresszív, harcias Dadusból, az udvari kertészből, Mezsgyéssy bácsiból, az udvari varázslóból Arbad Akarbából és egy melléjük állt katonából, Baltazárból áll. 

S még ugyanakkor Burkusföld királya, XII. Burkus hadjáratot indít a Perszonálunió ellen. A király fia, Burkus Királyfi nagyon nem ért egyet a hadjárattal, és úgy tűnik, ő az egyetlen épeszű abban a táborban. Viszont ő volt a legrosszabb tanuló a Nemetközi Királyképző Kollégiumban. 

Úgy nagyjából ezeken a szálakon, Félix története, a kis mord lázadók, a burkus hadjárat, valamint a Jones-Cilla vonalon párhuzamosan fut a történet. Vagyis nem annyira egyszerű, amennyire az első rész az volt. 

De minden követhető, világos, konzekvens...

Illetve az nem, hogy ugyan mit várnak az Egyszer Nyíló Oleandertől amikor az egyszer már kinyílt az előző történetben, és belőle életre kelő tündérkétől kívánták azt az egyet, amit teljesít, és teljesítette is, meg is oldódott az probléma.  

S mondom, végigvigyorogtam az egészet. 

*

Amíg az Emerson & Tsa. mesekrimi, addig A tizenharmadik garabonc a népmesék, csecséből táplálkozott. Elsősorban a magyarén, de nem csak azon. De ahogy amott, az első kötetben a krimi, úgy itt a népmese is csak díszlet, ékítőelem. Nem merülünk el bennük, csak momentumok köszönnek vissza belőlük. Boszorkány, sárkány, Rézfánfütyülő Rézangyal, Kapanyányi Monyók, megcsókolt béka, mézeskalács ház, üveghegy, ilyesmik. De egytől-egyig kifordulnak magukból, és mosoly lesz a vége. 

*

Lezsák Levente nem találta fel a spanyol viaszt, A kiforgatott mese nem az ő eredeti ötlete volt, van rá száz másik példa. Kezdve Méhes György Szikra Ferkó-jával, ami nem forgat ki semmit, de mégis a magyar népmesék kliséivel, szüzséivel született benne autentikus magyar műmese. Vagy itt van Kolozsvári Grandpierre Emil Csillagszemű--je, ami szintén népmesén alapuló, vaskos meseregény. Vagy Adorján Viktor zseniális, méltatlanül süllyesztőbe került Világváltó Nevenincs-e. Vagy Petőcz István Óbudai mágusképző-je. De akár A palacsintás király is citálható viszonyítási alapnak. A Süsü, a sárkány is. Meg mondom, száz, ezer másik, hasonló játékosság is.  

Ezek azok, amik gondolkodás és utána nézés nélkül jutottak az eszembe. 

S abban sem első, hogy a történeteiben korok keverednek. Erre talán elég csak Mark Twain Egy jenki Arthur király udvarában-t, vagy Bogáti Péter Halló, itt Mátyás király!-át említenem. Bár ezek története nem mesealapokra épül.

Gondolkodom, mi az, amiben Lezsák e hatalmasságok mellett is hatalmas? Mert oké, a könyvei szépek, kitaláltak, a grafikák pont olyanok, amilyen a szöveg is, de ez még kevés lenne az üdvösséghez. Úgy gondolom, két dolog teszi egyedivé.

Az egyik a humora. Talán egyetlen szójátékot találtam kilógónak, de tulajdonképpen még az is tréfás volt (olyan finom a Táltosnak az eledel, hogy az zab-álom, és rögtön jön, hogy zabos leszek, zabolátlan...) Szinte kivétel nélkül minden oldal megmosolyogtat. Jóízűen, kedvesen. 

– Összepakoltad már az uzsonnástáskádat?
– Igen, mama.
– És a meleg alsónemű? Ki tudja, milyen hideg időben fogtok menetelni.
– Igen, mama.
– És a sáladat is vidd el magaddal. Még meghűlsz nekem ebben a nagy hódításban. Nagyapád mindig vitt magával sálat, amikor hódítani indult.
– Igenis, mama.
– És a csukamájolaj? Ne felejtsd el bevenni a napi egy kiskanál csukamájolajadat.
– Nem, mama. Nem felejtem el.
– És vigyél C-vitamint is. Ki tudja, lehet-e ott C-vitamint kapni.
– Igenis, mama. Viszek, mama. - A körmeidet levágtad? A hosszú körmök nagyon veszélyesek. Még a végén betöredeznek, ha csatára kerül a sor. Nagyapád csata előtt mindig gondosan levágta a körmeit. Igen, mama. Levágtam, mama.
– Jól van, kisfiam. Aztán haza ne gyere meghódított ország nélkül!
– Igenis, mama. Nem, mama.
Nem tudom, indultatok-e valaha idegen országot meghódí- tani, de akik már igen, mindannyian egybehangzóan állították, hogy a hódítás legnehezebb része az indulás előtti nap.

(173.)

A másik, amiben Lezsák nagy, hogy a szereplői többsége személyiség. A Táltos Paripa, a Burkus Királyfi, a Alfonz, a sárkány, a Dadus, Emerson, majdnem mindenki. Nem lihegi túl, hogy személyiségük legyen, és mégis van nekik. 

*

Oké, hogy kettedik kötet, oké, hogy hozza az első kötetben megírt alapokat, oké, hogy szereplők is visszaköszönnek, de például a krimi mesére váltása nagyon jót tett ennek a történetnek, mert a elkerülte vele a megszokást. Erről meg Pratchett jutott eszembe, aki minden könyvét ugyanabban a stílusban írta meg, de nagyjából mindegyik vagy társadalmi jelenségeket vesz alapul, vagy kétvállra fektető parafrázis. 

Ahogy az utóbbi mondatokat leírtam, beugrott egy harmadik eszköze is. Ami ebben a kötetben talán még erősebb volt mint az elsőben. Nem is tudom, hogy eszköz-e egyáltalán? Az író szereti az alakjait. Minden mondatában. Az esendőségeikben is. Vagy azokban igazán. S ez átsüt minden mondatán. Mert van-e annál szomorúbb, hogy a Rézfánfütyülő Rézangyal mennyire magányos, és milyen igazságtalan, hogy a mindenhol előforduló sárkány mindenkit jobban érdekel mint ő, akiből pedig csak egyetlen egy van? 

*

Nem tudom, lesz-e, és belátható időn belül lesz-e folytatás? Azt sem tudom, hogy akarom-e hogy legyen, mert féltem. Tudod, az lesz a harmadik. Vagy annak drukkolok, hogy legyen még Lezsék könyv, de szakadjon el Mordiától és Vidoriától? Illetve az nem kérdés, drukkolok, hogy a magyar és a világsztárok dublőrsége mellett legyen idő, több idő írni is. Mert annak drukkolok. Szeretem a meséket. Az ilyeneket meg főleg és pláne. 

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusa, nyaralás, Gyulán vagyunk. Megint és megint végre. Hazajövünk, holott nem a sajátunkban lakunk. Mégis itthon vagyunk. Nem az ingatlanban, bár egy kicsit ott is, pár perc sétára a Várfürdőtől, hanem a városban. Ülők az izzófüzérrel kivilágított kertben, a Ti és Mi vendégházban, este tíz van, iszom a sörömet, szívom a szivarkákat, és jó itt.

Szerelmetesfelségtársam most ment be a házba, mert kicsit már fázott. Ma elviselhető idő volt, elkerekeztünk Szanazugba (a bringákat a háziak a mi javaslatunkra szerezték be pár éve, mi nagyon hálásak vagyunk érte, jócskán kihasználjuk): Szanazugban találkozik a Fekete- és a Fehér-Kőrös, van ott egy strand. Sajnos a mellette levő étterem tavalyra bezárt, pedig kifizethető volt, és nagyon-nagyon finom ételei voltak. A strand büféje nem annyira jó. De szeretünk ott lenni. Ott is lenni. Mindenhol itt lenni. Lenni.

Ha este kiülünk a kertbe és nem gyújtunk világosságot látjuk a csillagokat. 

2. JELENTŐSEN JAVÍTOTT ÉS BŐVÍTETT KIADÁS!
MÁRMINT AZ ÉRTÉKELÉSEM
JAVÍTOTT ÉS BŐVÍTETT.

Egyfelől és főleg a kötet méltán címoldalra is kiemelt grafikusának, Cserkuti Dávidnak, vagy inkább CSERKUTI DÁVIDnak köszönhetőn.

Már a borító megkomponáltsága levett a lábamról. Amikor belelapoztam, és szembesültem a színes grafikákkal, amiknek mindegyike, ha akarom, karikatúra, ha akarom, illusztráció, ha akarom teljesen egyedi műalkotás. De bármelyiknek is nézem, kidolgozott, lendületes, elegáns, lendületes, dinamikus, játékos, tréfás, pazar, egyedi, művészi, profi. s. És ha már, akkor még egy viszonyítási pont: engem utoljára Rusz Lívia rajzai fogtak meg ennyire. De eszembe jutott Zorád Ernő világa is.

Ahogy mondtam, a könyvön belül is a színesek az illusztrációk.

Igaztalan, de úgy voltam vele, hogy a történetet nagyon el kellett baltázni, hogy ne tessen nekem. Pozitív diszkrimináció, belátom. De egyáltalán nincsen bennem miatta szégyenérzet.

*

Évekig össze-össze futottam Lezsák Levente történetével. A könyvtárban nem volt meg, s ha árulta valaki, ismeretlenül túl borsosnak találtam az árát. Míg a múlt héten a kedvenc könyvbögrekocsmás, hihetetlenül kultúrált, kedves és figyelmes cigány antikváriumosomnál, a Puskás Stadion metróállomása előtti nagy téren megleltem a 300 HUF-os oldalon. Jött velem, magától. Igaz, valószínűleg szaunában olvasta valaki, mert hiába a relatíve vastag papír, az egész könyv kicsit hullámos. Sebaj, de birtokon belül van. (Jelenleg, 2025 júliusában több helyen is megvásárolható, teljesen emberi áron, jó állapotban. Csak nézz körül a Molyon4.)

*

Elolvastam. Jelentem: tökéletesen jogos volt a pozitív diszkrimináció! .

A könyv negyedénél tartottam, amikor rájöttem, hogy felidézett bennem valamit a stílus, a történet fílingje és műfaja is: Filamér nyomozására gondolok, Bogdán István roppant sajnálatosan egyedüli könyvére, az Őfelsége magánnyomozója című remeklésre. 

Mert az is mesekrimi. Mert ott is király van, meg nyomozás, meg humor, meg rötyögés, meg mesealakok (ott sárkány, itt tündér, meg varázsló), meg összeesküvő udvarmesterek.

De egyáltalán nem a nagy lelkemnek köszönhető, hogy Lezsák Levente nem került az ügyes plagizátorok sorába. Minden párhuzam (vagy ahogy ő mondja a mesében a párhuzam ellentéteként: egyhuzam), absztrakció, felidéződés ellenére sincs olyan érzésem, hogy lenyúlta volna Bogdán István ötletét. Vagy ha igen, rettentő ügyesen, mondhatnók megbocsáthatón tette.

Jó a történet, szerethető, ungonosz alakokkal, élesen formált karakterekkel, pergős, filmszerű cselekménnyel, jó humorral, kellő adag groteszkkel. Bogdán mesekrimijével ellentétben ez kortalan (hogy az nem: amannak sem hátránya), Az NKA nem nyúlt mellé a támogatással. 

*

Ja, hogy a történet... A fülszöveg (amibe kénytelen voltam picit belenyúlni, mert például fényes égitestünk neve, rendre kis betűvel került a szövegbe, hiába tulajdonnév, az utolsó mondat pedig úgy értelmetlen, ahogyan van) ezt mondja:

Van egy ország, Mordia, ahol sohasem süt ki a Nap, ahol mindig borongós az idő, és ahol az embereknek soha sincsen jókedvük. De még egy árva huncut pillanatra sem. És igy megy ez már emberemlékezet óta.

Egészen addig, amíg valami szörnyű dolog nem történik: IV. Burgum, Mordia királya egy reggel JOBB LÁBBAL kel fel!

No, mit szóltok? Hogy semmit? Hát persze, hiszen nem ismeritek Mordia királyi udvarának tizenöt kötetes „Etikett- és protokollszabályzatát”, amelynek második kötetében feketén-fehéren ez olvasható: Mordia mindenkori királya köteles minden reggel BAL LÁBBAL felkelni az ágyból, hogy ezzel is rossz példát mutasson hűséges alattvalóinak."

Most pedig az amúgy mord király kedvesen viselkedik, vicceket mesél a szolgálóknak, vödör- számra eszi a fagylaltot, és még a Napot is kisütteti az udvari meteorológussal.

Hát csoda, hogy az alattvalók rémülten szaladnak szét a szélrózsa minden irányába? Lássuk be, hogy nem csoda. Fő is Mordia föudvarmesterének, Bikacsöki Balambérnak a feje, hogy mitévő legyen.

Végezetül nem tud mást kisütni, mint azt, hogy csakis bűntény történhetett: valaki előre megfontolt szándékkal ellopta őfelsége rosszkedvét. Ezért felfogad hát egy magándetektívet, hogy az a tettes nyomára jusson akadjon, s visszaszerezze Őfelsége megszokott, régi, jól bevált rosszkedvét. És Emerson, a világhírű magán- és mesterdetektív nyomozni kezd.

Szökésben lévő királylány, száműzött álruhás királyfi, rejtélyes szabószámlák, valamint a világ legpechesebb magándetektivje Lezsák Levente mesekrimijében, ahol természetesen minden jó, ha jó a vége, és persze a sárkányok sem maradnak éhen.

Mondjuk a fülszöveg egy negyed mondat teret sem enged a történet voltaképpeni főszereplőjének, a Emerson segédjének, akit „a Detektív Főfelügyelőség varrt a nyakába”. (A főfelügyelőség neve, hiába tulajdonnév, az első megjelenésekor, ahogyan a fülszövegben életadó égitestük neve, nemecsekesítve lett. A második előfordulásánál már nem. Van ez így.) A fickót Jonesnak hívják. Jones, Emersonnal ellentétben tud gondolkodni és nyomozni is. Ő azzal foglalkozik, Emerson pedig azzal, hogy a nyomozás ürügyén minél kényelmesebben éljen a királyi palotában, és minél több pénz sajtoljon ki a nyomozásból. 

S közben bonyolódnak a dolgok. Például Vidoria hadat üzen Mordiának. 

HADÜZENET!!!!

Reszkessetek!!!!

Én, a győzedelmes IV. Hugó, Vidória királya

ezennel háborút hirdetek Mordia ellen!!!!

Jobb, ha megadjátok magatokat, mert különben...

Reszkessetek!!!!

Hát ki ne sz...ná össze magát egy ilyen üzenet olvastán? Ennyi felkiáltó jel láttán! A hadüzenetnek aztán meg is lesznek a természetes következményei. Például a két ország közötti határ, ami eddig tulajdonképpen jelképes volt, immár tényleges, félelmetes átkelővé vált. 

Megebédelt hát, és csak úgy, gyalogosan nekivágott az útnak, hogy át- keljen a határsorompónál Mordiából Vidóriába. Talán egy félórácskát kutyagolhatott mindössze, amikor megpillantotta az őrbódékat és az utat keresztező sorompót. Egyenest odaballagott hát, és...

... és ebben a pillanatban, rászegezve a dárdáját Jonesra, egy őr ugrott elő az őrbódéból:
– Állj, vagy döfök! – kiáltotta harciasan a határőr.

,,No, ennek már a fele sem tréfa" – gondolta magában Jones, és megállt.

– Kezeket fel!

Jones engedelmesen feltette a kezét.

– Te kém vagy? – kérdezte a határőr.

– Nem válaszolta Jones.

– Nem kém! – kiabált be a kalyibába a határőr, ahonnan egy basszus zengett vissza:

– Azt akárki mondhassa!

– Azt akárki mondhassa – ismételte meg a határőr.

– De én nem vagyok akárki – mondta Jones. – Én Jones vagyok – azzal megmutatta az útlevelét a határőrnek.

– Az más – mondta szigorú hangon az őr. – Ha nem akárki, akkor az már mindjárt más. Mer teccik tudni folytatta egy kissé megenyhült hangon –, itten háború van. És ilyenkor a legfontosabb az éberség. Mer sohasem tudhassa az ember, hogy kifélék-mifélék mászkálnak errefelé.

– Aha - mondta Jones. – Tudja, én csak Vidóriába szeretnék átjutni.

A határőr erre ismét ráfogta a már leeresztett dárdáját, és összeszűkült szemmel mondta:

– Szóval mégiscsak kém!

Nem mondok többet a tartalomról. elsősorban azért nem, mert ez a meseregény tulajdonképpen meseregénymeskete. Olyan vékonyka, olyan karcsú, mint Vidoria királyának a lánya, aki Jonesre néz, az meg őrá és... na, de azt mondtam, nem mondok többet! 

*

Hogy egy kicsit rosszmájú is legyek, és megmutassam, Lezsák Levente is csak emberíró, egyetlen, tökéletesen lényegtelen következetlenséget találtam a könyvben: a királynő külföldön tartózkodik, pedig jó lenne, ha nem ott lenne, hanem emitt. A főudvarmester megállapítja, hogy mire odajut a hír, meg mire vissza a királynő, hű az mennyire hosszú idő, mert lóval, szekérrel, ugye... Aztán a főhős úgy utazik, hogy bebújik egy teherautó ponyvája alá... 

Spongyát rá, mert ez csak felületes kukacoskodás, horpadás keresése a gömb felületén. Hiszen még a Föld sem tökéletesen gömbölyű! Mégis úgy tökéletes, ahogyan van!

*

No, megyek, utánanézek, van-e még valami a két szerzőtől valahun. Akarok még Lezsákot olvasni és Cserkutit nézni. 

Kiss Ferenc Füles bibliográfiá-jában egyetlen egyetlen képregényt találtam (A Tranai), ami Robert Shecley művéből készült, a Molyon pedig egyetlen könyvet szerzőként (Unicum illusztrációk), és tizenöt másikat illusztrátorként. És persze a weboldala, ahol elég sok minden más is van.

Lezsák Leventének pedig ez a két, meseregénye jelent meg, a Mordiáról szólók. 

10/10

(2014 + 2025. július)

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusa, Gyula városa. Már szinte hazajövünk. Pedig nem az otthonunkban lakunk, hanem máséban. De olyan-pitty-putty, sitty-sutty pakoltunk ki, hogy csuda: mindennek meg van a bejáratott helye, tudjuk, mi hol van, mi merre. 

Egy kicsit éppen ezért tartottammagamban ettől a nyaralástól: a megszokás végett, az újdonság hiánya miatt. 

De tegnap este teljesen elmúlt a félelmem. Tegnapelőtt érkeztünk. A házigazdával vagy két órát beszélgettünk a kertben ülve. A párja Erdélyben van, szülőápolóban. Vele képtelefonáltunk. És közben elég sűrűn kaptam a pálinkákat. 

Ami nem lett volna baj, ha nem kellett volna még elugranunk a Lidlbe. És Szerelmetesfeleségtársam azt mondta, bringázzunk. Kicsit már törtem a magyart, de a térkordinációval nem volt baj. Össze is szedtük, ami kell, a fizetésnél volt csak rövidzárlatom. Odatartottam a OR-olvasóhoz a telefonomat. Szerencsésnen megleltem a Lidl-alkalmazást, meg is tudtam nyitni, ott volt előttem a QR-kód, de az olvasó nem boldogult vele, nem olvasta be. 

A pénztáros sztoikus nyugalommal mondta: 
– Fordítsa meg a telefont, úgy jó lesz! 

Hát ja, összekutyultam az NFC-vel. 

Szóval tegnap este besétáltunk a városközpontba, a Hídfőnél megittunk két sört, megnéztük, nem tették-e odébb a szökőkutat, leltároztunk egyet a vár környékén, meg van-e minden Gyulán? Meg volt, Gyula önazonos maradt. 

Amikor kimondtam Szerelmetesfeleségtársamnak, hogy lám, tizennyolc éve nem tudom őt megunni, s bár persze, igen van egy csomó minden, ami rutinból történik, vannak bevett párbeszédeink, cselekedeteink, de mégis, minden reggel megcsodálom őt, és boldog vagyok, hogy ő a feleségem. 
– Hát én sem tudom elképzelni, hogy ne legyél. Senki más nem te vagy, és én senki mást nem tudnék elviselni, mindenki idegesítene. 
Valahogy így vagyunk Gyulával is. Minden misztifikáció nélkül. 

*

Ültünk egy padon a Fő utcában, kicsivel a könyvtár után, a vár felé. Előttünk szökött egy kút, meg másik három is a kis tér négy sarkában. 

– Az a baj, hogy a fenntartásaim Gyulával szemben csak olyan sokára nem lesznek igazak, hogy akkor már nincs értelme költözni, mert olyan öregek leszünk, hogy úgysem bírnánk megtenni. 
– Mire gondolsz? 
– Hát a gyerekeinkre, az unokáimra és édesanyásra. Ezek a dolgok, a távolság, a segítségünk hiánya úgy sem változik. És melyik a fontosabb, az, hogy itt itthon érezzük magunkat, vagy az hogy ott jelen legyünk? 
– Én azt gondolom, hogy vagy mi éljük az életünket, vagy nem éljük. Más nem élheti helyettünk? 
– És az nem önzés? 
– Akkor nem mi éljük az életünket. Más nem fogja megvalósítani az álmunkat. 

Bakker, és nem? 

Hogy egyből cáfoljam magamat, mármint, hogy a bejegyzés nem rólam szól, azonnal elmondom, hogy nekem is volt mamikám. Csak én Nagyinak hívtam. A gyerekeim meg Dédinek.

NAGYI

Tizennyolc éves voltam, amikor elmenekültem Apu harmadik házasságának a közeléből. Akkor már veszettül ivott. A harmadik feleségével pedig nagyon nem bírtuk egymást. Akkor sem, ha egyszer én mentettem meg attól, hogy Apu kést mártson belé. Meg akkor sem, ha látogatóba visszamenve vele többet tudtam beszélgetni mint Apuval. Ezt add össze! 

Szóval én nem gyerekként kerültem össze Nagyival. Valamiért mégis úgy emlékezett, hogy ő nevelt fel engem. Pedig nem. Az utca tett ilyet, meg a barátok, barátnők. Az tény, hogy Nagyi már a középiskolám első évében mondta, hogy hozzá bármikor mehetek. Dolgozott a Harmadik Anyámnak, érzékelte a viszonyokat. Aztán Nagyival együtt éltünk nyolc évet. Akkor újra férjhez ment. A második férjével leéltek, hűha mennyit is, tizenhárom évet. Majd Nagyi még pár évet ott élt a bácsi házában, ami az övé lett. Aztán volt egy pillanat, amikor azt mondta, a kicsi ház, a kicsi kerttel is sok már neki, és élne az ajánlatunkkal, hogy hozzánk költözzön. Hozzánk költözött. Úgy három-négy évet éltünk együtt, akkor már Szerelmetesfeleségtársammal, az én két gyerekemmel és SzFT kislányával. Ja, nem is, Szami lányom akkor már nem IS lakott velünk, hiszen Nagyi az ő szobájába költözött. 

Szóval volt nekem is Nagyikám. A másik nagymamámról inkább most egy szót se, jó? Nem érdemli meg.  De Nagyi tényleg különleges asszony volt. (Jó, értem én, vajon kié nem?)

Vidéken, Abádszalókon nőtt fel. Hat elemi iskolája volt. Ott, Szalókon ismerkedett meg a nagypapámmal, akivel '57-ben költöztek fel Budapestre. Papa egy ideig a szakmájában dolgozott, cipész lett, maszekban. Aztán mindketten elhelyezkedtek a Mino-ban, az akkori egyik legnagyobb cipőgyárban. Nagyik szabász lett, Papa felsőrész-készítő. Már itt, a fővárosban született meg a lányuk, Anyu, Etuka. Aki életvidám, mosolygós teremtés volt. Nincsen fotó, ahol teljesen komoly lenne. Még a nagyon kari halála, huszonhét éves volt, előtti fényképen is mosolyog. Pedig tudta, hogy meg fog halni. Leukémiás volt. Én meg hét éves, amikor ez bekövetkezett. 

Nagyi tehát egyedül maradt. Anyu a frissen kapott óbudai lakásból ment utoljára a kórházba, meghalni. Nagyi a Klinikáknál lakott. Úgy nagyjából azóta, hogy Papával Pestre jöttek. Én is oda költöztem az érettségi után, oda születtek a gyerekeim, Eszter és Gergő is. Azt a lakást akkor hagytuk ott, amikor összeköltöztünk Szerelmetesfeleségtársammal, egy nagy óbudai, Flórián téri lakásba. De ez másik történet. 

Nagyi és Papa eredetileg a földszinten laktak, ott az Örökimádó Templom épületében. Egy szobájuk volt. A vécé a folyosóról nyílt, de csak az övék volt. Ahogy a konyha is a folyosóról nyílt, külön bejárattal, semmi köze nem volt a lakáshoz.

Nagyi ezt a lakást cserélte el Bolond Marival, amikor annak meghalt az anyja. Ennek kisebb volt a rezsije. Nagyinak így lett egy szoba, komfortos, ötven négyzetméteres lakása. Ráfizetett Marinak a spórolt pénzéből. Ez a lakás sem volt ideális, különösen amikor oda költöztem. Eredetileg külön volt a konyha és a fürdő a vécével, de aztán az eredeti konyha lett az én szobám, a fürdőt meg ketté választottuk, az előszoba felöli része lett a kis, csányi konyha, az ablakfelöli meg a fürdő a vécével.

Nagyi aztán innen ment férjhez hetven évesen Vecsésre egy nyolcvanegy éves bácsihoz. 

Nagyi nem volt túl művelt. Nem tudta volna megmondani, hol lakott itt Vörösmarty Mihály. De tudta hogyan kell csirkét vágni, kolbászt tölteni, pacalt főzni és pogácsát meg olyan sós, sima tésztát sütni, azt a hosszút, aminek a receptjét elvitte magával, mert nekem lukas az emlékező részem. Tudott spórolni és tudott dolgozni. De el is tudta engedni magát. Amíg létezett a SZOT, ő bizony kihasználta a majdnem ingyenes nyaralások lehetőségét akkor is, amikor Papa már nem volt. Nem volt kikapós asszony, nem adta könnyen magát, de mindenhonnan úgy jött vissza, hogy egy „legény” ott loholt a nyomában. Akit valamelyest kihasznált, ki ezt  csinált meg a lakásban, ki azt, aztán lekoptatott. Közel magához egyiket sem engedte.

Legutoljára kiderült, hogy még a nyolcvanegy éves bácsit sem. Aki eljött hozzánk, és megkérte tőlünk Nagyi kezét. Akkor még nem SzFT-vel éltem. A vasárnapi ebéd után, tyúkhúsleves, nyammm, sült oldalas, hagymás törtkrumpli, párolt káposzta volt a menü. A desszert után, azt már nem tudom mi volt, de Nagyit ismerve tuti, hogy volt, Anti bácsi előhúzta a virágcsokrot, illendőn megkérte Nagyi kezét, és hozzátette: 
– Higgyétek el, gyerekek, én nem csak a szex miatt akarom elvenni Etuskát! 

Amikor a bácsi meghalt, nem hagyott nyugodni a kíváncsiság. Nagyival a temetését intéztük, amikor kibukott belőlem a kérdés. Pedig ennyire intim témákról soha nem beszéltünk.
– Nagyi, amikor Anti bácsi megkérte tőlünk a kezdett, mondta, hogy nem csak a szex miatt... Csak a szája járt? 
Nagyi somolygott, aztán nemet intett a fejével. Nem mondtam ki, de magamban ujjongtan: tehát van, lehet olyan, hogy még nyolcvan felett is tettre kész a férfiember! Aztán nagyi ugyanúgy somolyogva, hozzátette: 
– De én nem hagytam ám! 
Elképedtem. 
– Egyszer sem? 
Nagyi ismét tagadólag ingatta a fejét. 
– Vénségünkre? Minek az? 
Csóró Anti bácsi! Mondom, tizenhárom évig voltak együtt. És tudom, nagyon szerette Nagyit. Amikor levittem Nagyit Abádszalókra, haza, majd három nap után visszavittem, olyan szeretettel ölelgette és olyan őszintén köszönte meg, hogy hazahoztam neki, hogy az szinte könnyesen megható volt. 

Aztán Nagyit magunkhoz vettük a Flórián téri bérlakás második emeletére. Ami lift nélkül úgy a negyediknek felelt meg. Mert nem volt lift. Azóta sem tudom eldönteni, jó ötlet volt-e, vagy csupán kényszerűség, és mi lett volna ha nem tesszük. A vecsési házból fizettük ki az összeköltözésünkkor felvett hitelt. Ami aztán ment a levesbe a teljes összegében. Ez is másik történet, egy lakás akkori árát adtuk a banknak, aztán lakásunk se lett belőle... 

Volt még egy-két jó év, aztán Nagyi rohamosan leromlott. Először fizikailag, majd szellemileg is. Volt, hogy Gergő fiamat bottal akarta elverni, mert az elvette tőle a Nagyi által zsebre vágott lakáskulcsát és Gerinek indulnia kellett otthonról. Nagyi másnap az egészre nem is emlékezett. 

Egyre több mindent felejtett el. Csak egy dolgot nem, az inzulinját beadni magának. De azt minden körülmények között megtette, a kötelesség az kötelesség. Akkor is, ha semmit nem evett. Az akkoriban hét-nyolc éves Csemete kivételével minden családtag legalább egyszer visszahívta őt a kómából. Még Geri fiam Vandája is, aki egy alkalommal kettesben maradt vele a lakásban. Úgy csörgött rám. 
– Moha, elvitettem a nagymamádat a mentőkkel!
– Backi, nem fértetek el ketten a száz négyzetméteren? Mi történt?
– Éppen készültem a fürdőben, amikor hallottam, hogy Eta néni szobájában valami leesett. Bementem, hát ő volt az. 
– Mire te? 
– Láttam, hogy Márti [ez SzFT böcsületes neve. Legalábbis az egyik, de másikon senki sem szólítja] a múltkor mit csinált vele ilyenkor, cukros vizet itatott, kis kortyokban, aztán amikor magához tért, hívta a mentőket. Ezt tettem. 
– Imádlak, Vanda! Megtartunk! 
(Szerencsére, szerencséjére ezideig a fiam is így gondolta.)

A sok kómaközeli állapot nem tett jót Nagyinak. Egyre gyengébb, passzívabb lett. Aztán egy enyhe infarktussal kórházba került. A belgyőgyásza mondta, hogy állandó felügyeletet igényel, meg tudjuk-e oldani? Nem tudtuk... Elintéztem a Margit kórházban, hogy kerüljön be az elfekvőbe. Az intézés után sírva jöttem ki, hogy oda az én Nagyimat...? A következő hét hétfőjén került volna át. Pénteken hívott a dokija, hogy nagyon sajnálja, de nem kerül át... Leszálltam az 1-es villamosról, valahol a Pongrác út környékén, az Árpád-hídig (képtelen vagyok a mai nevén, Göncz Árpád Városközpontnak nevezni) kibőgtem magamat. Ott úgy szálltam fel a villamosra, hogy hálát adtam az Égnek, hogy így történt: Nagyi az ébrenléteinek úgy a felében teljesen a tudatánál volt. Teljes tudattal az elfekvőben tölteni az időt, tudva, hogy a tuti végállomás... Brrr! 

Szerettem Nagyit. Nem volt pallérozott elme, de a magához való, józan, paraszti esze megvolt. Megmondta a véleményét, de nem akart bántani senkit. Meg elhallgatni sem amit látott. Aztán persze utólag többször kiderült, hogy a tapintat többször hallgatásra bírta. Amikor a kritika, az ellenvélemény már csak sebekben turkálás, lelki rugdosás lett volna. 

Majd tíz éve, hogy meghalt, de ugyanúgy hiányzik most is. Isten veled, drága nagymamám!  Majd azon az új világon, amiben te nem hittél, majd ott... Mert jó ember voltál. Ember voltál. Nagyon hiányzol ám!

MAMIKA

Azt mondod, beszéljünk végre a regénykérő is? Beszéljünk! Tulajdonképpen eddig is arról beszéltünk. Mert részemről komoly hasonlóságokat találtam Nagyi és Mamika között. Például ahogyan kezdődik a történet, az majdnem szó szerint ugyanúgy volt Nagyival is. 

– Zoli, soha ne öregedj meg!
– Jókor szólsz, Nagyi, negyven éves vagyok!
– Akkor most állj meg vele! Vagy úgy jársz mint én: tizennyolcnak érzem magamat, csak aztán amikor belenézek a tükörbe, akkor egy vénasszony néz rám vissza! 

Sokan azt állítják, hogy aki hatvanhét éves, az már öreg. Mamikának nem ez a véleménye. Ő világéletében azt állította – és vele együtt egy csomó öregember –, hogy mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. Márpedig Mamika meglehetősen fiatalnak érezte magát. Mondogatta is gyakran, hogy kívülről ugyan vénasszony vagyok, de belülről kislány. (5.)

Na, ugye! 

Kallénak meghalnak a szülei. (Jó, nekem „csak” az anyukám halt meg, Apura tizenöt év múlva került sor. Mondjuk ő is csak negyvenhárom éves volt, amikor egy lakótelepi lépcső széle összefogott az alkohollal és kettesben összezúzták a koponyalapját. (Ezt is Nagyitól tudtam meg. Valahol, valakinél voltam, este mentem haza. Nagyi az utcán állt, a ház előtt, a Klinikáknál. Ott mondta el, hogy meghalt az apám is. Nem tudom, miért ott várt rám, ez nem derült ki számomra. Én akkor már huszonkettő voltam, Akkor lettem szülőárva. Tény, hogy Nagyi volt nekem.) 

Kallét Mamika ellentmondást nem tűrőn veszi magához. Úgy dönt, hogy innentől ő neveli a fia fiát. Közben persze fő a feje, hogy persze, igen, naná, nem is adja az unokáját senkinek! De közben szorgosan küzd az árvasági ellátásért, mert igen kevés a nyugdíja, de nem érkezik az a fránya segély, mert komplikált ez az ő Kalléjának az ügye, mert ugye, rokon vette magához a gyereket, egészen más lenne, ha nem lenne rokon... Az ész megáll még Németországban is. 

S akkor itt meg is állok a regényke stílusbeli leglényegénél, a realitásnál. A mindenféle szempontból való realitásnál. Peter Härtling egyáltalán, egyetlen szóval sem gügyög. Nevén nevezi a dolgokat. A halált is, az öregséget is, a magányt, a félelmeket, az alkoholt is. Mi több, egy hetven éves ember belső tépelődéseit is. És teszi mindezt úgy, hogy mégsem teszi nyavalygóssá Kalle és Mamóka történetét. Ráadásul megmarad a története ifjúsági regénynek. Arról nem is szólva, hogy észre sem vesszük, de laza bravúrral megoldja, hogy erőlködés nélkül a tízéves gyerek, és a hetven éves asszony szempontjából is lássuk a dolgokat. Erre az egyik legjobb példa, amikor azt meséli el, mennyire másképpen látta Kalle az édesanyját mint Mamika a menyét. (Mármint Mamika nem menyét, hanem Mamika a fia feleségét. Egyébként milyen jó mesecím már: Mamika, a menyét)

Ráadásul úgy, hogy sem a gyereket, sem az asszonyt nem mutatja hibátlannak. Egyáltalán semmit sem idealizál. De pokolnak sem mutatja az életet. Bizonytalannak, küzdelmesnek igen. A két egészen más generáció szemléletét, stílusát sem ütközteti mindenáron, és nem próbál tanmesét sem rittyenteni a mai huligánok és/vagy a tegnapi ósdi vackok nézetei, cselekedetei köré. 

S nagyon bölcsen nem ad igazat egyik generációnak sem, hanem látja mindkettő értékét és bölcsességét. 

A Mamika nem egybefüggő történet, bevezetéssel, tárgyalással, abban konfliktussal, majd befejezéssel, ami a feloldást adja, sokkal inkább életképek egymás mellé illesztése, egy nagymama és az unokája összeszokásának a történetecskéi. súrlódásokkal, veszekedésekkel, összezördülésekkel. Ahogy az a mindennapokban különben is van. Mert az életünk filmje bár folyamatos cselekmény, de nem a filmművészet vagy az irodalom dramaturgiája szerint alakul. A történeteinket nekünk kell összeállítanunk. S ahogy egy rendező vagy egy író szelektál a részletekben, ahogy a mozaikokat történetsorrá alakítja, úgy alakítjuk mi magunk is, ami szerintünk velünk történt. 

S bár a könyv kicsit váratlanul ér véget, valahogy szerencsére nem a várható módon. Mamika nem hal meg. De az utolsó fejezet arról szól, hogy bizony áll a zászló neki is. Ahogy mindannyiunknak. Éppen most olvastam az ezzel a könyvvel szinkronban fogyasztott A Menny felfedezése című könyvben, az egyik szereplő édesapjának a váratlan infarktusával kapcsolatban olvashatjuk: 

Nyilvánvaló, hogy bármikor bármi megtörténhet; mindenki egyik napról a másikra él valamiféle isteni 
szerencsében bízva, hogy mindig minden úgy marad, ahogy van, aztán egy pillanat alatt minden megváltozik. 

Mondjuk erről az eszembe jutott, hogy tulajdonképpen egészen másképpen is történhetett volna a saját infarktusom is. Így tulajdonképpen tréfásra sikeredett az egész, fájdalom, félelem, aggódalom nélkülivé. Nem is tudtam, hogy infarktusom van/volt. Igaz, ebbe belepusztult a szívem egyötöde, de még ezt sem érzem különösebben. (Mia francot kezdett a szervezetem a döglött szövetekkel? Ott erjedt bennem semmivé? Jó, legyek nem lepték be, meg kukacok sem zabálták, de akkor hogy, miképpen?)

Ahogy belegondolok, senkim sem halt meg váratlanul.

• Azt, hogy Anyu meg fog halni, mindvégig tudtam, a család nem titkolta előttem, hogy nagyon beteg.
• Apu gyakorlatilag halálra itta magát, várható volt, hogy előbb-utóbb történik valami.
• Anyai nagypapám szintén ivott. A végén szeme fehérje nem volt, csak mint egy tojásnak: sárgája lett.
• Apai nagypapám szívbeteg volt, a háborúban civilként egy téli éjszakát egy vizes árokban töltött, miközben a feje felett jobbról-balról záporoztak a mindenféle kaliberű lövedékek. A szívére ment a több mint alapos megfázás.
• Apai nagymamámmal alig volt kapcsolatom: néha-néha meglátogattam, ő mindig csak pénzért jött, nem hozzám, hanem Nagyihoz. Mohácsi papa összes könyve, de főleg a saját festményei az enyészeté lettek. Vagy tudom is, kié... Az enyém biztosan nem. A nagymamám meg sem kérdezte, akarom-e őket. Minden bizonnyal pia lett belőlük.
• Nagyi pedig szép lassan épült le.
• Ahogy aztán Pipi barátom esetében is várható volt, hogy az alkohol egy ponton átveszi az irányítást a szervezete felett. Ő negyvenhat volt, amikor meghalt. Bakker! S már mennyi ideje az is! Bammeg, Pipikém!
• De nem váratlanul ment el SzFT édesapja
• és a nagybátyja sem. Mindketten betegek voltak.
• Ahogyan SzFT nagynénjében, Nénjében is évek alatt csökkent nullára az aksi szuflája. 

Szóval senkik sem váratlanul tűnt el az életemből. Mindenkinek a halálára rá tudtam készülni. Nem élek permanens halálfélelemben, de az infarktusom óta a saját elmúlásom is jelentősen a látóterembe került. 

C'est la vie.

Ha akarom, szólhat még nekem arról is, hogy magam is nagypapa vagyok. Olvasás közben bevillant, ha ne adja az Ég, hogy a lányommal és a párjával történne valami, mit kezdenék a két unokámmal, Lilivel és Danival?  Szívszorító kérdés. E könyv szerint a jelenlevő gyerek fiatalít. S ők olyan kicsik, hogy ismét nagyon fiatal lennék. :-D 

S van egy anyósom is. Figyelem egy ideje. Soha, egy napot sem fiatalodott még! Nem voltunk kezdettől fogva jóban. Pár éve meg nagyon de. Remélem, ő is így érzi! 

Ápoltam a kertem, hogy nőjön a sok virág!
Szeressük egymást!
Olyan rövid az élet és nagyon hosszú a folytatás!
Jó éjszakát!

Ne vacakolj annyit! Elmúlik az életem!
Ne vacakolj annyit! Mindegyik kell nekem!

Republic: Jó reggelt kívánok!

Szóval ilyesfajta könyvecske ez. Van benne egy csomó gondolat, mindennapi, fájdalmas, szép, gondolatok. Az a fajta, amit semmiképpen sem nevezünk nagy könyvnek, de mindenképpen a legkedvesebb olvasmányok közé soroljuk. Mert szeretjük a szereplőit, szeretjük, ahogyan egymást szeretik és szeretjük az elbeszélő stílusát, ahogyan ő szereti az alakjait. S nem azért mert megmondja a Tuti Nagy Frankót, hanem mert az mondja, nidd' a itt vagyunk mi mindannyian egymásnak, játszunk szépen a magunk játszóterén a magunk pajtásaival és játékaival! 

*

 Van még néhány képem a könyvből. Párat egy kispajtás megkísérelt kiszínezni. Nagyon kicsi pajtás lehetett. :-D

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusa (bameg, MÁR július; hát hová rohan az élet ennyire?). Vasárnap hajnal van. Ötkor arra ébredtem, hogy nagyon üres mellettem az ágy. Szerelmetesfelségtársamnak hűlt helye volt csak. Az ágyneműjének is. Úgy látszik, nagyon horkoltam, és nagyon aludtam, mert ilyenkor szólni szokott, hogy forduljak meg hanyattról oldalra, és meg engedelmesen, fel sem ébredve megteszem, és alszunk is tovább. Úgy látszik, most nem reagáltam. Átmentem a nappaliba a laptopomért. SzFT csuda mélyen és békésen aludt a heverőn. Alszik még most is. 

Megint egy olyan hétvége mint ezer másik. Szombat: hajnali írogatás, olvasás, összebújás (hogy van az, hogy majdnem hatvan évesen is fel tud izgatni ugyanaz a nő, aki majdnem húsz évvel ezelőtt is megtette?), kávé, reggeli gyümijoghurt, banán, főzés (most nem csesztük el mint a múlt héten mindent is), film, alvás, közben apróbb házimunkák (mondjuk SzFT kitakarította a vizes blokkot, az nem annyira apró), olvasás, internet bámulás, semmittevés. Szóval teljesen a szokásos. 

A mai nap sem nagyon lesz más. SzFT elmegy úszni, én kiporszívózok, felmosok, bekészítem az ebédet, megebédelünk, film, alvás... Holnap meg munka. 

Bámultam kifelé ma hajnalban a konyhaablakon. Néztem a szemközti, szürke raktárépületet, ami elveszi előlünk a Hármashatárhegy látványát, és azon tűnődtem, mennyire nem kívánok a hétvégeken kimozdulni a kis panel vackunkból. Bezzeg, ha vidéken laknánk, minimum a kertbe ki akarnék ülni, de ott lehet, hogy sétálni is akarnék. Vagy bringázni. Kitolni a cíngát, felülni rá és csak egy kicsit, a semmibe, sehová, csak tekerni egyet. De itt nincsen hozzá semmi kedvem. 

Na, majd szombattól Gyulán! 

*

Nyavalyás lett mindkét unokám, pedig fel sem vittem nekik a privát nyavalyámat, amit hetekkel ezelőtt, szigethalmi gyerekutaztatás alatt a céges kocsi légkondija okozott. 

Nem is tudom, hány hete nem láttam őket. Mi kenne, ha utaznom kellene, hogy felmenjek hozzájuk? Már ezen is többször gondolkodtam. 

REFRÉNJEIM

Van néhány refrén, amit ilyenkor kötelező önismétlésként meg szoktam említeni. (Az ilyenkor azt jelenti, hogy akkor, amikor fantasyt, tehát/és/vagy Pratchett-et olvasok.) 

Például azt, hogy különösebben nem kedvelem a fantasy-ket. Persze, van néhány, amit de, ám úgy összességében a fantasy zsánere számomra nem vonzó. Azért nem, mert nekem jobbára nagyon egykaptafa. Sommás ez az ítélet nem vitatom, és minden bizonnyal vannak, akik legszívesebben egy présgép hengerei között látnának miatta, de minek vitassam a vérvalót? 

De (és ez a másik refrén) bár Pratchett ízig-vérig fantasy, piszkosul nem egykaptafa! De nem ám! Elsősorban azért, mert jobbára önmagát sem veszi komolyan. Meg amit ír, azt sem. Miközben az egyes könyvei többnyire mégis csak bírnak üzenettel. Mert úgy fantáziál fantasyt , hogy valami ismert társadalmi jelenségből, ismert kulturális alapból (értsd: irodalmi mű) indul ki, azt önti nyakon, árasztja el pratchett-i fantáziával, forgatja ki alapjaiban, teszi röhejessé a végeredményt és idézhetővé a fél könyvet. 

Aham, ő Terry Pratchett. Nem, nem a jobboldali! :-P

...elhatározta, hogy ha egy néhány békésen lehörpintett sör nem teszi lehetővé számára, hogy a dolgokat más megvilágításba helyezze,  akkor valószínűleg néhány további sörre lesz ehhez szükség. Mindenesetre érdemes megpróbálni.

(30.)

Meg azt is refrénelni szoktam, hogy bár egyáltalán nem elvont a szövege, Pratchett mégis tud (illetve sajnos csak tudott) olyan tréfás-nyakatekerten fogalmazni, elvonatkoztatgatni, hogy vannak mondatok, amiket nem elég egyszer elolvasni. Legalábbis az ember panelproli gyerekének, aki én vagyok több alkalommal vissza kellett olvasni a nyakatekert mondatokat. Most is. Viszont nagyon simán bele lehet jönni a pratchettizmusba, és utána elképesztő önfeledtséggel lubickolhatunk benne. 

Azt hiszem, nincsen más röfrén... (Ha mégis vanna, utólag majd jól ide írom, hogy olyan legyen, mintha veszettül összeszedett, konzekvens és intelligens lennék, mint aki fejből fel tud sorolni háromnál is több dolgot.) 

MIBEN ÁLL PRATCHETT REGÉNYEINEK A TITKA?

Keresgélhetném, sorolhatnám, listázhatnám, hogy mi mindenben, de nem vagyok egészen biztos abban, hogy érdekelne téged. Még abban sem, hogy engem érdekelne. 

De az tény, hogy valami veszett, fenemód nagy svunggal adagolt cinizmussal kezeli az egész Korongvilágot. Ja, mert, hogy a regényei elsöprő többségének a Korongviilág a helyszíne. Ami azért Korong, mert korong. Tudod, lapos föld. Csak ezt négy elefánt tartja a hátán. Azokat meg egy teknős, a Hatalmas A'Tuin. 

Persze, hogy marhaság, ebben ne is kételkedj! 

A nő előre szökkent, s a kerek bőrdobozt Széltoló kezébe nyomta.
– Gyorsan, velem kell jönnöd! – mondta. – Nagy veszélyben vagy!
– Miért?
– Mert megöllek, ha nem jössz.

(62.)

A szereplői pedig legyenek akár varázslók, akár boszorkányok, akár utazóbőröndök, varázslósüvegek, akármik, minden fantasyságuk ellenére tulajdonképpen mindennapi emberek. Ismered őket: hibáik vannak, meg gyengeségeik, gyávák, akik az első komoly akadályig bátornak hiszik magukat, kényelmesek, hedonisták, beképzeltek, önteltek, lusták... ésígytovábbak. Emberek, mondom, mit nem értesz rajta? Akkor is, ha akármik is. Jó, oké, az utazóbőrönd nem ember... Hjaj, persze, a varázslósüveg sem! De a varázsló, a boszorkány, a képzelt hős, a harcos amazon, na, az az! 

S Pratchett képes arra, hogy miközben kívül állva mutatja a szereplőit, aközben meg belülről nagyon szereti őket. 

S röhögtet mint a fene! 

Ja, és társadalomkritikus is. Jelenségekre bontva a valóságunkat. Egy jelenség: egy könyv. 

Na, hogy képben légy, mutatok egy példát arra, miközben Pratchett kívül állva mutatja a szereplőit, aközben meg belülről nagyon szereti őket. 

SZÉLTOLÓ

A Korongvilág-regényfolyam alsorozatokra osztható. Alapvetően hétre. Ne izálj már, tudom, hogy vannak még más regényei is, de azok nem Korongvilág regények! És különben is sokkal kevesebben vannak. Na, ülj a helyedre! Ott tartottam, hogy alapvetően hét alsorozata van a Korong-pakknak. 

És azt képzeld el, hogy az egyik alsorozat névadója ugyanaz az elba...tt fickó, aki ennek a regénynek is a főhőse. Széltolónak hívják.

Varázsló köntösben mászkál, a fején varázsló sipkával, amire a gyöngébbek kedvéért rá is van írva, hogy Varrázsló. Így. Szó szerint. Nem elírás a felirat. Illetve elírás, de nem a szerző és nem általam, hanem az, aki  a kalapra hímezte a szöveget. Gondolta, ha már varr... 

Széltoló olyan varázsló, aki nem igazán tud varázsolni. Néha ez-az összejön neki, de azért ez nem jellemző rá. Meg gyáva is. Az élet egyik, ha nem leghasznosabb dolga, ez életelve, a futás. Mert Széltoló túlélésre játszik. Azt mondja a halálát senki sem éli túl. Mármint nem Széltolóét, hanem a sajátját. (Egyébként Széltoló fenti mondatát ebben a pillanatban találtam ki, de tök jól hangzik, és egyébként tök autentikus a botcsinálta varázsló teljes jelenségéhez. És ha nem mondom, még a végén elhiszed, hogy ilyet mondott a ficak. 

Széltoló irigyli az egyik szereplőtársát, mert annak az volt élete legizgalmasabb eseménye, hogy petrezselymet darabolhatott. 

Széltoló mégis, valamilyen szinten beavatott. Bejáratos varázslóberkekbe. Amikről nincsen jó véleménye. Egyszóval egy igazi, hamisítatlan, tökéletes lúzer. Még csak nem is túl okos, hanem síkhülye. 

De egyébként meg full szimpatikus a csóka. 

EGYÉBEK FŐBB SZEREPEKBEN

Ott van elsőnek Corina, Cohen a barbár lánya. Aki méltó az apjához: szíve szerint jobbára mindent erőszakkal oldana meg, és sok-sok esetben teljesen helyénvaló szerencsés megoldás. Corina a szíve vágyai szerint sokkal szívesebben lenne inkább fodrász. Ja, úgy bizony. 

Meg ott van mindjárt Corina pasija, Nijel, akivel nagyon-nagyon egymásra néztek. De aztán a fickó megszólalt, meg viselkedett, és Corina kezd kihátrálni az egymásra nézésből. Amikor Nijel belép a történetbe, akkor már három napja szuppperhős. Ezt bátran ki meri jelenteni magáról, hiszen elolvasott egy önfejlesztő könyvet a témában, amit igyekszik minden helyzetben pontosan alkalmazni is. Egyszóval tejbegríz a csávó, de legalább jóindulatú.

Bejön aztán a képbe, és ő jön be elsőnek, Kóin. Ő a bűbájos. Nem, nem varázsló, hanem bűbájos. Mert a bűbájosok  magasabb rangúak. Csak általában nem gonoszságtalanok. Kóin a nyolcadik fiú nyolcadik fia nyolcadik fiának a fia. Biztos befutó arra, hogy bűbájos legyen. És még van hozzá egy varázsbotja is. Ami nagyon varázsteli. A regény vele, Kóinnal kezdődik. 

Meg van egy királyfink, aki már csak serif, a nagy Krözótus, a dúsgazdag  exfelség fia, aki egyszercsak azon veszi észre magát, hogy ott van Széltoló, Corina és Nijel oldalán. Krőzótus legfőbb gondja, hogy vészesen kezd kijózanodni.

A Poggyászt ki ne felejtsem már! Hogy őt Pratvhett valami gombapöri után találta ki, az hótziher! 

Mert egy utazóláda rengeteg foggal és száz lábbal, ami aki kegyetlenük képes bárkit, bármit félresöpörni, ha az útjában van, azért ahhoz már kell valami, ami felpörgeti az unalmas írói szerda délutánt! (De, csakazértis szerda! Lehetne bármilyen nap, de most és itt szerda van, azért szerda a szerda!)

– Figyelj! – mondta.– Van egy hosszú szó, tudod, egy öreg boszorkány tanított meg rá... nem jut eszembe... de ti, varázslók ismertek hosszú szavakat. 
Széltoló hosszú szavakon kezdett gondolkozni. 
– Kelkáposzta-főzelék? – vetette fel. 
Conina ingerülten megrázta a fejét. 
– Azt jelenti, hogy a szüleidre hasonlítasz. 
Széltoló a homlokát ráncolta. A szülők témájában nem mozgott túl otthonosan. 
– Kleptománia? Visszaeső? – találgatott. 
– H-val kezdődik. 
– Hedonizmus? – csapkodott Széltoló vaktában. 
– Hereditás – felelte Conina.

(81–82.)

MIRŐL SZÓL? HA MÁR AZ ÖSSZES PRATCHETT-REGÉNY SZÓL VALAMIRŐL...

Hááát, varázslók esnek egymásnak, a csetepatéban az a négy balfék, a varrázsló, a fodrászboxer, a képzelthős és az alkesz kőgazdag, akinek már semmilye sincsen meg ott ténfereg mindig, ahol történik valami. Vagy azért történik valami, mert ott téblábolnak. S a végén az apokalipszis nem kis részben azért marad el, mert annak a négy lovasa alaposan bebaxva ül egy kocsmában, de annyira, hogy fel sem fogják, hogy az van, hogy nincsen semmi, nélkülük nincsen apokalipszis. Már ami a világvégét jelenti, az nincsen. Mer' amúgy meg városok lesznek semmivé. 

De azt hazudtam, hogy minden Pratchett-regény szól valami ismert társadalmi jelenségről. Vagy irodalmi adaptáció. Ha az utóbbi, akkor csak egyvalaki van, akire gondolni lehet, és az nem a nyomtatógyártó cég, meg nem is az ostoba nő vulgáris rövidítése. De ahhoz kevés az analógia, Pratchett ennél egyértelműbb szok' lenni. A világvégéről egyértelműen szól, csak abban meg sehol a metafora. A világvége az annyira azonos magával, hogy teljesen önmaga. Vagyis az a helyzet, hogy ez a történet arról szól, amit Pratchett elmesél. Vagy én vagyok felettébb figyelmetlen és műveletlen. Nem kizárt. 

Azonban az, hogy nem tudom, miről szól az egész, nem zárja ki azt, hogy részleteiben ne élvezhetném. Így vagyok valahol az egész életemmel is. Kapizsgálom, keresgélem, néha, villanásnyi időkre valamit érteni vélek, aztán a magabiztosságom úgy omlik össze, mint kártyavár a tegnapelőtti, ordenáré viharban, ami a szomszéd máltai játszótéren gyökerestül fordított ki egy átölelésnyi vastag fát. 

Szóval az, hogy nem látom át Bűbájos bajok egészét, ehhez képest fikarcnyit sem frusztrál. 

Nijel kardja elmosódott a levegőben. Egy bonyolult nyolcast írt le előtte, megpördült a karja körül, egyik kezéből a másikba ugrott a háta mögött, mintha kétszer megkerülte volna a mellkasát, majd felugrott, mint egy lazac. 
Egy-két háremhölgy spontán tapsban tört ki. Még az őrök is elismerően néztek. 
– Ez a Tripla Orkdöfés Extra Pörgéssel – jelentette ki Nijel büszkén. – Rengeteg tükröt összetörtem
gyakorlás közben. Nézd, megálltak! 
– Szerintem még soha nem láttak ilyet – jelentette ki Széltoló erőtlenül, miközben a köztük és az ajtó
közötti távolságot méregette. 
– Szerintem sem. 
– Főleg azt a részt a végén, amikor beleállt a mennyezetbe. 
Nijel felpillantott. 
– Érdekes – jegyezte meg –, otthon is mindig ezt csinálta. Vajon mit csinálhatok rosszul? 
– Fogalmam sincs. 
– Te jó ég, bocsi! – mondta Nijel, amikor az őrök láthatóan ráébredtek, hogy a műsornak vége, és
elindultak, hogy leszámoljanak velük. 
– Ne hibáztasd magad... – vigasztalta Széltoló, miközben Nijel felnyúlt, és megkísérelte kiszabadítani
a pengét, bár hasztalan. 
– Köszönöm. 
– Én helyetted is megteszem. 

(211–212.)

Nos, a helyzet az, ha szól is valamiről, nekem igazából fogalmam sincsen, miről is. Mármint a történetét értem, felfogom. (Most még. Adj két hetet és semmire sem fogok emlékezni belőle! Ahogyan nincsen egyetlen általam olvasott Pratchett-sztori sem, aminek a történéseire emlékeznék. Annak ellenére, hogy mindegyik olvasmányélményem azt mondja, hogy Pratchett üdítő marhaság a társadalomkritikák óceánjában.) De fogalmam sincsen, minek megy most neki az írókám. A világvége sem annyira adja magát. 

Maradjunk abban, hogy fenemód szórakoztató volt olvasni. 

Krull asztrofizikusai egyszer minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy minden hely ugyanaz a hely, és a közöttük lévő távolság csak illúzió, és e hír zavarba hozta az összes gondolkozó filozófust, mert sok mindenre nem adott magyarázatot, így a mérföldkövekre sem. Pár évnyi vitatkozás után az
egész átkerült Sü Ke Telhez, a Korong egyhangúan legnagyobbnak kikiáltott filozófusához²¹, aki némi gondolkodás után kijelentette, hogy bár tényleg ugyanaz a hely minden hely, de az egy nagyon nagy hely. 

²¹Ez az egy hang az övé volt.

(285.)

Elmagyarázta – bár a „magyarázat" talán túl nagyvonalú kifejezés, és ebben az esetben azt jelenti,  hogy nem magyarázta el, de azt hosszan tette –, hogy tökéletesen lehetséges átutazni a világon egy olyan lámpában, amit a társaság egyik tagja tart, a) a valóság fraktális természete miatt, ami azt jelenti, hogy mindent fel lehet fogni úgy is, mint ami önmagában van, b) a kreatív PR miatt. Csak arra kell figyelni, hogy a fizika törvényei ne szúrják ki a dolgot, amíg az utazás véget nem ér. 

(289.)

*

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusi fizetésnap. A héten a Paskálon soförködtem, Erika kolléganőm szabija végett. Őt helyettesítem ott.

Mivel Szerelmetesfeleségtársam életmódváltása miatt széthulltak az estéink, megszántek a közös vacsorák, filmnézések, egyedül vacsorázok és nézem a filmjeimet (most is éppen úszni van), valamelyik este egyedül ácsorogtam a konyhában. és eszembe jutott egy dal. Meg is hallgattam azonnal. 

Az a baj, hogy most tökéletesen igaznak érzem. És csak 30%-osan zavar. Ez a másik baj. Vagyis eléggé paralelll vagyok Széltoló komával. Ha nem is petrezselyemdarabolással múlatnám el a hátralévő időt. Akkor sem, ha három perc, bár akkor még belefér, és akkor sem, ha harminc év.