Szerelmetesfeleségtársammal kb. egy hónapja nagyjából mindennap megnézünk egy régi, értsd: harmincas-negyvenes évekből és egy-egy ötvenes évek elejéről származó filmet. Semmi koncepció, csak valahogy így alakult. Szerelmetesfeleségtársam a most karácsonykor mindörökre elaludt, betegsége előtt örökvidám, életszerető édesapjával sokat nézte ezeket a filmeket. Én annyira nem. Csak most valahogy ráharaptam. Ezért is olvastam el nemrégen egy Jávor Pálról szóló könyvecskét, ami újabb filmekre hívta fel a figyelmemet.

A szórásba természetesen belekerült néhány Karády Katalin főszereplésével készült film is. Ez persze megszülte az érdeklődést iránta is. Amikor a nyolcvanas évek elején hosszú-hosszú idő után megjelent a nagylemeze, a Hamvadó cigerettavég , nem értettem a felhajtást körülötte. A zene nem az én zeném volt, nőként rám nem tett nagy hatást, bár világéletemben vonzódtam a széles arccsontú nők iránt (igaz, kedvesem?), de valahogy mégsem.

S Karády a filmjeivel sem győzött meg. Egyszerűen nem őrjítette meg bennem a férfit, nem ráztam a rácsokat, azt ismételgetve, hogy ha egy könnyű szellő rásegít, a hurrikán se tép le róla, hanem simán idegesített az a számító, hideg tekintet, amelyben a szenvedély tüze a vízből jégkockát fagyaszt. Meg a bágyadt melankólia, ami áradt belőle… Ráadásul az arca valóban szép, de nagyon nem mindegy, milyen szögből fotózzák. 
Színésznőnek meg…, hááát….

De hatalmas sztár volt, és lám, a neve a mai napig élő név, míg a sokkal szebb, áradóbb szexualitású Déry Sáriról ki tud ma vajon. Én, ebből a könyvből, meg azért, mert e könyv hatásárára utánanéztem kicsit, és vadászok a filmjeire. (Ízcsiklandó: Bacsó Péter róla formázta az Udvaros Dorottya alakításával életre kelt Sziráky Luci figuráját; ahogy Őze Lajos tudta mondani asztmatikus köhögéssel: „De szeretem Balatonlellét, / de még jobban a Luci bal mellét.”)

Szóval itt ez a könyvecske. Vélem, a címbeli 100 azt jelenti, hogy Karády Katalin századik születésnapjára jelent meg. Természetesen részben posztumusz. Mert van egy olyan sejtésem, hogy eredetije már megjelent egyszer. Erre utal az is, hogy a szerző elmeséli, a róla megjelent írása Karádyt igen lehangolta. 
Szóval itt van ez a könyvecske, ami igen kiegyensúlyozott képet ad a színésznőről. Igen, simán leírja, hogy énekesnőnek csodálatos volt, egyedi, utánozhatatlan, míg színésznőkét annyira nem volt izgalmas, hogy a színpadon egyenesen csapnivaló volt, a kamerák előtt élt igazából, de ott is szögletes volt a mozgása, hiteltelen az arcjátéka. S hogy Karády mégis sztár volt, sőt, a mai napig is. Lám, én is olvasok róla. S a pályájának felskiccelése után próbálja megfejteni a sztárság okát is. Aminek része lehetett az is, hogy bár viharosan, sokszor felháborító magánélettel élt (volt benne valami elfojtott, de mégis pellengérre tett szexualitás, ami sütött a megjelenéséből, és állítólag a magánéletében nem válogatott a nemek között; mondjuk így ötven százalékkal nagyobb esélye volt a partner-keresésben), mégis volt benne tartás, és volt benne nem kicsi emberség. A végül a karrierjét is derékba törő történelem rajta át is átgázolt, és a masiniszták hol jobbról, hol balról próbáltak rajta fogást találni, de sem a Gestapo-s verések, sem a baloldali zaklatások nem érték el a céljukat. Annyira nem, hogy Karádynak embermentésért fát ültettek Izraelben.

Sorsa sok párhuzamot mutat Jávoréval. A szovjet megszállás, a szocialista Magyarország építésének a kezdetén emigrál, él itt is, ott is, s végül Amerikában telepszik meg. De filmes karrierje gyakorlatilag ’49-ben megszakad, utána egy kalapszalon vezetéséből tartja fent magát, és soha többet nem jön Magyarországra.

A könyv hat levélből áll: mindenkinek, a rajongóknak, a közömböseknek, a rühellőknek, Karády Katalinnak, „Annak az okoskodónak, aki egykor voltam” és „Amelyet az olvasó ír, 2010 után”. 
Jól szerkesztett, kiegyensúlyozott, olvasmányos, pont megfelelő terjedelmű könyvecske azoknak, akik olyan nagyon nem akarnak elmerülni a részletekben, de valamit azért szeretnének ismerni a korról, annak filmművészetéről és Karády Katalinról. Én nagyon élveztem olvasni, mert egyfelől érthetőbbé tette, közelebb hozta a Karády-jelenséget, másfelől még jobban megértettem azt a tragédiát, amit a negyvenes évek közepe hozott a magyar művészekre. S hogy a minőség azért viszonyítás kérdése is. Éppen ma délután néztük meg a „Dalolva szép az élet” című Keleti Márton förmedvényt, ami annyira szar, hogy az már majdnem jó, de azért a tára nyílt szemű viszolygás a leplezetlen, nyílt rendszer-benyalás végett messze győzedelmeskedett. Tény viszont, hogy a Jávor- és a Karády-könyv olvasása nélkül most egészen máshogyan, undorodva gondolnék ennek a filmnek a rendezőjére, szereplőire (Soós Imre, Latabár Kálmán, Ferrari Violettta, Bánhidi László, Gózon Gyula).

4/5

(2016)

Ünneprontó leszek az általános lelkesedés közepette. És igazságtalan is leszek, előre szólok. De megfogadtam, nem állok be a sorba, és csak őszintén mondom a véleményemet.

Katz könyve érdekes könyv. Nem regény. Nem tudom, mi. De vidám könyv. Meg szomorú is. Nem regény, mert gyakorlatilag nincsen összekötő szál a történetek füzérében, a szereplőkön kívül nincsen összekötő elem a cselekményben. Ez önmagában nem lenne baj, nem egy ilyennel találkoztunk már a világirodalomban, gondoljunk csak Krúdy Szinbádjára, Wass Albert Tizenhárom almafájára, Nyírő Úz Bencéjére vagy Méhes György ifjúsági családtörténeteire. A nagyobb baj, hogy Katz-nál nem tisztázott a hangulat, hol ilyen, hol olyan.

De bevallom, végigszenvedtem magam rajta, s a szenvedésem akkor vált szenvedéssé, amikor újra a zsidók szenvedése lett a téma. Nem vonom kétségbe, mert miért tenném, hogy volt ilyen. És mondom, igazságtalan vagyok, mert Katz régen írta ezt a kis valamit. De bevallom, már az unalmon is túl vagyok, és szép lassan az ordításnál tartok, ha a zsidók szenvedéseiről hallok. A dömping miatt. Amiatt, hogy mindenhonnan ez folyik. Amiatt, hogy egyre inkább úgy tűnik, ha valaki Oscar-t vagy Nobel-t akar kapni, csak le kell húznia egy újabb holokauszt bőrt, és ha tehetségesen teszi: esélyes. Amiatt, hogy a csapból is ez folyik. Erről nem Katz tehet. Ez nem antiszemitizmus (de utálom ezt a szót, jaj, de nagyon, mert önmagában utálatos, és mert egyre inkább szitokszóvá és a párbeszéd ellehetetlenítő okává válik), nem kérges szív, hanem afelett való értetlenség, hogy miért mindig csak erről olvasunk, más nemzetek szenvedése, kiirtási kísérlete, sanyarú történelme miért nem ennyire fájdalmas, miért nem ennyire központi kérdés? S mondom, a dömping végett már menekülök a témától. Másik végén csattan az ostor.

De mondom, ez nem Katz hibája. Ahogy írtam: nem mai az írás, s nem ez a központi problémája. Ez az én problémám. Katz megtette, amit megtehetett, és amit megtett, az olvasmányos és nagyjából vidám.

2/5

(2017)

Ókori panelsztori, a 'la Asterix, avagy hogyan nem sikerül asszimiláció kísérletével bevenni az utolsó kis gall falut a rómaiaknak? Mint alcím. Avagy toljuk be az összvilági, domináns kultúrát a kis, elszigetelt, nemzeti kultúrába, és a plebsz úgy zabálja majd, mint a cukrot. Különösen, ha felismeri, hogy velünk, a világfaluval jön a tőke is. Felednek nemzeti érzéseket, összetartozást, testvériséget, kultúra megőrzést, függetlenséget, mindent, ha jön a zsé, és marha boldogok lesznek, ha nyalhatják a fenekünket a számunkra meghökkentőn olcsón, számunkra meghökkentőn nagy pénzekért felvásárolt falujukért, országukért (a füzetben: hal, antikvitás).

Nézek szanaszéjjel: merre van magyar honban Asterix és Obeliszk? S lenne még mit visszaszerezniük, lerombolható-e itt is az Istenek Otthona nemzetrontó panelprogram?

Na, vissza a tényekhez: röhögjetek, feleim ezen a füzeten is, mert bőven van min, és inkább felejtsük el a meghökkentő párhuzamokat a valósággal!

*

MÁSODIK OLVASÁS 
Még mindig az a véleményem, hogy ez az egyik legjobb, leginkább aktualizálható Asterix-történet. És az egyik legmulatságosabb.

5/5

(2017)

Asterix az Asterix. A minőség szavatolt, garantált, biztos. De vannak füzetek, amik egyenlőbbek az egyenlők között. Ez az ó-svájci sztori is ilyen. Szüntelenül vigyorogva olvastam, hiszen már az alapfelvetés (a drudia gyógyító-kötelessége olyan mértékű, hogy egy rómait sem hagy elpusztulni), is vigyoros képtelenség, de aztán ami a Helvéciában jön, az valami pazar, a fondűt zabáló rómaiakkal, a svájci ősbankárral, a tisztaságmániás szállodással, a jódlizó férfi-körrel és a havasi gyopárral, mint céllal. 

Szóval ez most különösen jól esett. 

Csak be kellene szerezni az összes füzetet, de egy kész vagyon. Sebaj, holnap lesz lottóhúzás, az ötös találatból telik majd!

5/5

(2017)

Szeretem a képregényeket. A magyar képregényeket különösen. Teljesen azonosulni tudtam a Bán Mór előszavában megfogalmazottakkal: gyerek koromban remegve vártam a Füles újság heti megjelenését. A Bajcsi-Zsilinszky körút elején volt egy kis bolt, ahol egy nappal előbb meg lehetett venni az újságot, és én minden héten elzarándokoltam oda, s mire hazaértem Óbudára, természetesen már ki is olvastam a képregényeket. A rejtvények, ahogy Bán Mórt sem, nem érdekeltek.

Kedvenc szerzőim Korcsmáros, Zorád, Dargay és Fazekas Attila voltak. Sarlós Endrét csak később kezdtem értékelni. Zorád nagyságát pedig csak akkor értem fel ésszel, amikor a Tabánról készült képeit láttam.

Fazekas Attila rajzaival ellentmondásos kapcsolatban voltam. Szögezzük le: alapból, csípőből szerettem a rajzait. Realisták, valósághűek voltak. Nem véletlen, hogy ő készítette el számtalan film képregény-változatát is (pl. Kobra , Beverly Hills-i zsaru , Csillagok háborúja , A Birodalom visszavág , stb.). 

A dramaturgiával, a cselekmény képi megfogalmazásával, a látásmóddal, a szemszögekkel soha nem volt bajom. És milyen pazar meztelen nőket tudott rajzolni, haj, haj! Ellenben (miért van olyan érzésem, hogy ezt már írtam valahol?) mozdulatokkal, arcmimikákkal néha bajban van. Nehezen tudom megfogalmazni, amit mondani akarok. Vannak olyan ábrázolások, amikor az ember érzi a… hm, mi is a jó szó ide?… az erőlködést, hogy el tudja kapni a mozdulatot, az arc mozgását. De nem tudja. Aztán meg oldalakon keresztül semmi ilyesmi. Amikor jó pár éve megkértem a fiamat, vagy exemet, hogy illusztrálják ilyen-olyan írásaimat, akkor náluk voltak ilyen sutaságok. De ők nem voltak hivatásos grafikusok. Az exemről nem tudom, de a fiam jócskán túlhaladta akkori magát, remélem, ha egyszer végre találok kiadót a meséimnek, akkor az azokhoz rajzolt grafikái ezt ékesen bizonyítják majd. Fazekas Attila jelen képregényében ugyanazokkal a jellemzőkkel találkoztam, amiket fent is említettem: élethűség, mozgalmasság, csodás tempó, fantasztikus szemszögek, és az a sutaság…

A színezéssel nem tudom, hogyan vagyok. Tetszik is,meg nem is, jót is tett meg nem is. Nem elhibázott, nem elrontott, dehogy, a színező grafikus pazar munkát végzett! Csak nem tudtam eldönteni, mennyit tett hozzá az egészhez. De valahogy olyan pluszt, mint amit a Rejtő-képregények színezett változatainál, nem éreztem.

A történetről: szögezzük le, nem olvastam a regény eredetit. Pedig Toma barátom évek óta kérdezgeti, hogy, na, meg volt már? Még nem. E-book formátumban már birtokon belül van, de még nem vettem akkora levegőt, hogy neki is álljak. Nem tudom az okát. 
Szóval szűz vagyok Hunyadiból. Nekem ő csak a törökverő hős, akinek tiszteletére délben szól a harang (bár állítólag ez sem igaz). 

Nos, immár kicsit műveltebb lettem. Talán Hunyadiból is, de Bán Mórból bizonyosan. Tetszett a történet, na! Itt van ez az erőszakos, depressziós, nagyszájú, punabubus (persze, a szokásos Fazekas-féle meztelen nőkkel spékelve; vagy a régiek voltak teltebbek, vagy éhes makkal disznókat álmodik* az ember kamasz és fiatal felnőtt fia, aki röptében a legyet is, ahogy azt Veres Pali bácsitól is tudjuk, de nekem most a csípő arányokkal, kocka-hasakkal volt egy kis bajom, a teltebbeket jobban kedvelem) harcos, akit semmi nem érdekel, csak pusztuljon már el végre, aztán, mi más, a szerelem életre kelti benne az életkedvet és a felelősségérzetet, és egészen más alapállásból kezdi aprítani az ellent. Jól felépített, kidolgozott jellemfejlődés, kellő arányú, látványos cselekménnyel, felismerhető és nem összetéveszthető szereplőkkel (ami nem kevés!). Az Újlaki-sráchoz való viszonyát viszont nem tudtam követni. Vagy mégis összekevertem alakokat. De mondjuk túl sok tüskés-kopasz nem volt a történetben. De tényleg, ez volt az egyetlen fennakadásom.

Szóval valahogy így. Jelent meg ennek folytatása, vagy egyszeri eset maradt Bán és Fazekas találkozása?

* Farkas Robi barátom örökbecsű beszólása, a kopirájt az övé!

3,5/5

(2017)

Kelecsényi László, a szerző, szemmel láthatón szereti a tömör dolgokat és a bevált módszereket. Amikor végigolvastam ezt az olvasmányos, érdekes, a magyar filmek krémjét bemutató, szubjektív összeállítást, és eljutottam a felhasznált irodalomig, akkor tudatosodott bennem, hogy a Vászonszerelem című könyvét már olvastam, és akkor is nagyon lelkes voltam. Mondjuk annak a borítója és címe sokkal jobban sikerült, mint ennek. Ha becsukom a szemem, és ki kellene mondanom, magamban ennek a címét, bajban lennék, pedig, mondom, elolvastam a könyvet. A Vászonszerelem cím telitalálat. 

Nem vetettem össze, hogy van-e a két könyvben tartalmi átfedés. Az, hogy a jelenleg értékelt könyv a A magyar hangosfilm hét évtizede című művének kibővített, újratördelt változata, az a könyvtárban derült ki számomra, amikor majdnem mindkettőt kivettem. Szerencsére előbb belenéztem, és véletlenül tudatosult, hogy a tematikájuk nagyon hasonló. Amikor összevetettem konkrét filmek értékelését, akkor tudatosult, hogy a tematika azért annyira hasonló, mert szóról-szóra ugyanaz a két könyv. Mondjuk ez egy könyvesboltban, ahol magamhoz ragadom ezt a kötetet, mert az előző tetszett, majd rohanok vele boldogan haza, azért nagy pofára esés lehet, korrektebb lett volna a „bővített x. kiadás” sorral feltüntetni, hogy ugyanarról van szó. Vagy a „könyv ilyen és ilyen címmel az xy kiadónál már megjelent” szöveget odabiggyeszteni. Sajnos nincs már lehetőségem a Vászonszerelemmel összevetni a kis ismertetőket, de ha az a harmadik változat, ami ugyanaz, akkor az biza rókabőr nyúzás, és nem kicsit szájhúzós… 

…nem bírtam ki, megnéztem, rókabőr nyúzás, szájhúzós, engem meg minősít, hogy másodszor olvasva ki egy egész könyvet, nem tűnt fel, hogy már olvastam!

Ámde akkor egyfelől akkor is igaz minden, amit az előző értékelésemben írtam, megtoldva azzal, hogy lám, többször ki lehet olvasni, mert annyira jó, ötletes, és főleg: kedvcsináló . Annyira, hogy kimásoltam a filmek listáját, és sorkiemelővel megjelöltem a megnézendőket. Maradt, amit nem emeltem ki, de nem sok. Pedig lehet, hogy a filmek nem is olyan jók, mint a kedvcsinálók. De amiket a hatására néztünk meg Szerelmetesfeleségtársammal (többről még csak nem is hallottunk), azokban nem csalódtunk. Vagyis Kelecsényi értékítélete, úgy fest, teljesen helytálló.

4/5

(2016)

Hellboy. A pokolfiú pokolfajzat, aki jó, parafenomén Philip Marlowe Columbo, magányos, piros pasas, lefűrészelt szarvakkal, vagy fejébe nőtt motoros szemüveggel, valami zagyva identitással és minden bizonnyal frusztrált gyerekkorral.

A képregény már többször a kezembe akadt a központi könyvtárban. Most így a karácsony szellemében, velem jött haza.

A rajzok tulajdon- és voltaképpen megfognak. Van bennük valami Frank Miller-es. Ez jó pont. Viszont sokszor igényeltem voltam valami részletesebb kidolgozást, olyan érzésem volt, valami nagyon jónak a jó vázlatát látom. Viszont a képi dramaturgia tökéletesen hozta a történet hangulatát, sőt inkább az adta, alapozta meg.

A történet hát, izé… Ha leírom, talán visszaadja, amit gondolok. A mindent túlélő Raszputyint a náci hadvezetés felhasználja, hogy materializáljon egy pokolbeli lényt. Az ő indokuk nem annyira derül ki, Raszputyiné az, hogy a Pokolfajzat társa lehessen egy ősi isten életre keltésében és szolgálatában. A cél elérése érdekében Raszputyin felhasználja egy család összes sarját, akik viszont amatőr módon érdeklődnek és kutatnak az isten után. Raszputyin hatalmas, ragadozó békákká változtatja őket. A család kastélyának pincéjében kerül sor a végső összecsapásra, amelynek során Hellboy alul is maradna, ha nem lenne ott, persze a kellő pillanatban megjelenve a folyamatos nedvességet igénylő kollégája, és a spontán gyulladásokra mindig kész kolléganője, akiknek a segítségével nem csupán Raszputyint hatástalanítják, hanem az ocsmány, giganagy polip-istent is.

Világos, ugye? Háááát, izé… Kezdve ott, hogy a Hellboy hogyan, miért lett jó, mer' há' végső soron a pokolból gyütt nem? S hogyan coclizálódott, miképpen lett a paranormális-rendőrség nagyágyúja? Aztán meg, Raszputyin nagy-nagy varázslóvá avanzsálása és összekutyulása a náci Németországgal, és egy-egy horogkereszt mindenhová kell, mer' nincs is gonoszabb, a náciknál ezt tudjuk, ugyebár. Szerencsére odáig nem fajult a dolog, hogy végül kiderül, Hellboy meg egy sanyarú sorsú holokauszt-túlélő. De miért békák, és miért keresi a család megszállottan azt az istent, és Raszputyinnak mi is a célja, és kifene ez a nagy isten, és… nem is folytatom a miérteket. 

Annyit elárulok, hogy a legfőbb értetlenségem Hellboy jósága, a fejébe fagyott motoros szemüveg és akörül kulminál, hogy mindenki számára tök természetes, hogy egy vörös, kockafejű, betonba szorult kezű vérvörös csávó egy szál, Columbo-tól ellopott ballonban flangál ide-oda. 
S valahogy ezek a kérdések el is vették a kedvemet az egésztől. Nem mondom, hogy nincs bennem semmi érdeklődés a továbbiak iránt, de annyira valóban nincsen. S itt olvastam, hogy ebből film is lett. Valahogy úgy érzem, bár nem láttam, de teljesen tudom milyen. (Belenéztem: olyan.)

4/5

(2016)

Az a helyzet, hogy én vagyok az a kőkori fazon, akinek a képregény, egy-két kivételtől eltekintve (például: Watchman , Kóbor lovag , Frank Miller cuccai, a Setét torony, 300) a Fülesben megjelent képkockákat, az Asterix és a Lucky Luke füzeteket jelenti.

Ráadásul valahogy abban is konzervatív vagyok, ha van egy bejáratott alak, és annak más előfordulásait nehezen viselem. Például Sherlock Holmes számomra a töprengő, pipás csávó, nem a távol-keleti harcművészettel a London Bridge-en ugráló eksönmen. Kittenberger pedig afrikai vadász, és ő sem eksönmen.

Ez a füzet átmenet a Füleses adaptációk és a mai, modern képregények között. Majdnem jók a rajzok, de valahogy mégis érződik rajtuk az esetlegesség és kiforratlanság, főleg az arcmimikák ábrázolásában (a colonel például üdvös kivétel) és a mozdulatokban. Az egyéb mozgásokkal, képben ábrázolt történésekkel, hátterekkel, részletekkel semmi bajom sincsen.

Ugyanezt a darabosságot, esetlegességet érzem a történetben is, ami átmenet a Macskafogó , a Salamon király kincse, a Mozaik-füzetek és valami James Bond történet között, s amelyben ott imbolyog egy Poirot-bajuszú, copfos, gigerli, kétes szexuális vonzódású magánzsaru is. Arra, hogy mifenenére jók  ((SPOILER: Azok a böszme fém-rinocéroszok, jó, nagyok és félelmetesek, amikor tiporják a falvakat, de úgy különben mi a dramaturgiai céljuk? Maximum Kittenbergerre az első reakciójuk ez volt a szerzőnek: egy bejáratot borítóra gondoltak.)) S így belesuszteroltak egy ismertebb magyart, Kitty-t (könyörgöm, lány és macskanév!), azaz Kittenberger Kálmánt a történetbe. Gondolom, mert Afrika, s mert így van valami külső kapcsolódása az olvasónak. Majdnem ügyes húzás, de nekem erőltetett, nem jött be.

Szóval miközben aránylag jól szórakoztam a füzet olvasása közben, mégsem tetszett annyira ez a képregény, sem rajzaiban, sem a történetében. Nem is tudok róla többet írni.

2,5/5

(2016)

Jó, persze, lehet, hogy tévedek, és csak azért sem érdekel az a fránya kronológia, de lám, itten vanna magát Mrs. Harry Potter, aki csak azért is beeszi magát a Korongvilág Roxfortjába, pofán csapja az összes kételkedőt a tudásával (ami nem is az övé, csak a botjáé, de az meg kizárólag rajta keresztül hajlandó produkálni magát, ha már Kovács apuka Lusta Dög városában volt olyan balga az elhullott varázslóval egyetemben, hogy egy nőneműt ruházott fel a varázslás örökségével, nyolcadik fiú nyolcadik fialányát), nem old meg igazából semmit, hacsak azt nem, hogy a hímsoviniszta fővarázsló kénytelen belátni, hogy a végső soron a boszorkányok nem alacsonyabb rendűek, mint a varázslók, s hogy ugyan már a tanba, oldalról, meg alulról, de a kánya csípje meg, nincs is benne, hogy nő nem lehet varázsló (de azért közben TP bácsi arra figyel, hogy legyen különbség a boszorkányság és a varázslás között, hiszen a férfi és a nő végső soron nem véletlenül más és más, s az, hogy a másság nem alá-fölé rendeltség, ami kiderül abból is, hogy a varázs-csata, a fővarázsló és Mállottviksz (alias Wiharvész anyó, aki fene tuggya, mennyire anyó, mert a fővarázsló azért skubizza az alakját, meg a seprőjének az utasaként a „kapaszkodj” felszólításra azonnal a néne mellébe kapaszkodik; van esze!) párbaja végső soron döntetlenre fut ki, és azokkal az Izékkel szemben is egyszerre győz a nyolcadik lányfiú és a dadogós Simon (aki már a Bibliában is mágus volt, csak ott a rossz oldalon, ott büntibe került, emitt jutalmazva lett), de mégis csak más a két nem, mert a bár a varázslovak, párdon, varázslók kétségtelenül bénábbak, mint a kétszem varázsnéni, de azért aztán mégis az marad a tudat szélén, hogy a varázslás, ha részben hókuszpókusz is, alapjaiban és végső tartalmában akkor is mélyebb, ha nem is jobb valami, mint a boszorkányság.

Szóval mindezekből egyértelmű, hogy nem tévedhetek, TP nyolcadik lányfiúja sok alapot szolgáltatott a Potter gyerek teremtő anyjának, akkor is, ha annak a története sokkal-sokkal hosszabb.

S megint úgy jártam TP-vel, hogy olvastam, nagyon nem haladtam, majd egyszerre megindult a szekér, akkor meg ripsz-ropsz, sitty és sutty, de nem volt katarzis, nem volt aha-élmény, nem volt semmi különös, csak a tény, hogy elolvastam egy újabb jópofa TP regényt, a kezdeti fajtából, de ez is az a kategória volt számomra, hogy nem baj, hogy olvastam, nagyon jót szórakoztam, de sokkal kevesebb nem lennék akkor sem, ha nem olvastam volna, mert sokat nevettem, gondolkodnom, nem kellett nagyon, pörgött a sztori, de annyira nagy nem volt, meg a végén megint olyan érzésem volt, mint az Időtolvaj -nál, hogy TP bácsi szítt valami töményet, amitől annyira képtelenség lett az egész, hogy az már nagyon nem is kötött le, meg igazából semmi sem nincsen megoldva, mintha útközben megunta volna az írást, de mégis, mindez a fílingből semmit nem von semmit ami viszont: TP, és ez mindent elmond.

(S mielőtt húzod azt a gyönyörű szádat, édeskedves Szerelmetesfeleségtársam, tudd meg, hogy azoknak a most láncban nézett, harmincas-ötvenes években készült magyar filmeknek a döntő többsége is ebbe a kategóriába tartozik, s a végén mégis azt mondja az ember, sokkal jobb, hogy ismerem őket, mintha ismeretlenek lennének! :-P )

4/5

(2016)

Öngyilkosság. Minden öngyilkosságban van valami érthetetlen, valami idegesítő. Minden halál fájdalmas, mert visszafordíthatatlan (eddig csak egyvalakinek sikerült reverzibilissé tenni, de ezt manapság már szinte alig hiszi el valaki, túl régen volt, elrepült az a kétezer év), de az, hogy valaki maga válassza ezt az utat, az még érthetetlenebbé, dühítőbbé teszi. S ha ráadásul híres emberről van szó, akkor meg naná, hogy persze!

Tegye fel a kezét, akinek még soha nem fordult meg a fejében, hogy oké, nagyjából itt elég, ennyi volt, nem kell több!

Nem mondom, hogy nincsen ilyen ember. Biztosan van. Nekem egyetlen alkalommal jutott eszembe, hogy elég volt. Úgy száztízzel Farmos felé hajtottam, egy Isten-tiszteleten kellett beszélnem azon a szombat reggelen, miközben körülöttem omlott össze a személyes világom. Milyen egyszerű lett volna egy kis jobbra kormányrántással mindentől megválni! Aztán a következő másodpercben eszembe jutottak a gyerekeim, tizenévesek voltak akkor mindketten, s az autó egyenesen ment tovább. Mert mi lett volna velük? Akkor általuk lett újra célja a létezésemnek. 

S néhány év múlva ki is teljesedett az életem. Teljesebbé vált, mint addig előtte bármikor.

Szóval a könyv az öngyilkosokról szól. Akiknek sikerült, és befejezték.

De az a helyzet, hogy ez a könyv nagyon becsapós. Becsapós, mert nem arról szól, ami a címe. Mert a címe, ugyebár, az, hogy Keserű magyar sors – Öngyilkosok klubja. 

Már a cím elejével baj van, de ebbe inkább bele sem megyek, olyan szerteágazó. Csak a kíváncsiság elűzése végett: nem érzem speciálisan magyarnak sem a hirtelen jött nyilvánosság súlyának következtében eldobott életet, sem a politika által tönkretett művészek, sportolók sorsát. De az, hogy a könyv a magyar öngyilkosok klubjával (s egyáltalán, mi a fene ez a klub, ha jobban belegondolok, még kicsit cinikus is a megfogalmazás, hiszen nem feltétlenül ugrik be mindenkinek Stevenson könyve) foglalkozik, egyszerűen nem igaz. 

Ha jól számoltam, a tizenöt történetből hét nem öngyilkosok sorsát beszéli el. Jó rendben, kis túlzással fogadjuk el, hogy aki alkoholista, az is öngyilkos, csak elhúzza az agóniáját. De meglehetősen gyenge érv, hogy például Rejtő Jenő tragikus sorsa is majdnem öngyilkosság volt. Nem volt az. Ami Rejtővel történt, az simán gyilkosság volt. Tragikus sorsa végett a szerző úgy gondolta, úgy akarta gondolni, hogy bele kell férnie ebbe a könyvbe. 

Avagy Papp Laci: köze nem volt még áttételesen sem az öngyilkossághoz. Sorsa egy hihetetlenül sikeres magyar sportoló tragédiája volt, akit a hazug, kicsinyes, ocsmány kommunista vezetés mérhetetlen mocsokságában megfosztott attól, hogy a maga sportágában a legelső lehessen. 

A magyar rock fejezetére pedig nem találok szavakat… Az, hogy Ferónak a Rice kicsinálásának idején eszébe jutott az öngyilkosság, nos, khm, nagyon xar megfeleltetési kísérlet a könyv címének. Majdnem olyan, mint hosszú évekkel ezelőtt egy Blikk hír, hogy valamelyik megasztáros majdnem leejtette a telefonját… A CPG együttes pedig a Rice kapcsán jött elő, az ominózus csirkedarálós-ügy kapcsán. Nekik eszükbe sem jutott az öngyilkosság. Legalábbis a könyv nem ír róla.

Szóval a könyv átgondolatlan, szerkesztetlen, koncepciótlan és a címét tekintve hírhajhász. A felfűzött történetek semmiféle logika szerint nem képeznek egységet. Ha az öngyilkosokat nézzük, akkor azért, mert nem mindnyájan öngyilkosok. Ha a politika kontra művészet viszonyt nézzük, akkor kicsit közelebb jutunk valamiféle összekötő szál megtalálásához, de az említettek többségüket nem a politika tette tönkre. Vagyis vannak így-úgy tragikus sorsok, magyarok sorsa. De a tragédiának millió arca van, szerzőnk pedig megkísérli besuszterolni egy címke alá az összes eszébe jutó híres magyart. 

A kisördög itt mozgolódik: nincs annyi híres öngyilkosunk, hogy egy kétszázoldalnyi könyvet megtöltsünk velünk? Hm, nem is állunk olyan rosszul, hiába vezettük a statisztikákat hosszú-hosszú évekig!

Viszont: a könyvet nagyjából egy nap alatt kiolvastam. Mert érdekes, olvasmányos, haladós. Ha a címét és tartalmát illetőn nem lenne morbid, azt mondanám, tetszett. Mert tetszett. 

3.5/5

(2016)

Azt hiszem, az fogott meg olvasás előtt, hogy több helyen olvastam: Gogol prózaeposzt alkotott. Többek között, mint mérvadó vélemény, Szerb Antaltól olvastam ezt.

Tarasz Bulba híres kozák vezér volt. A kozákok nem egy népfajta, hanem egy mindenféle nációból származó, hm, népréteg voltak. Olvastam meglepődve.* S ahol ezt olvastam, megtudtam, hogy a kozákok ritka harcos fajta volt, s akiket emiatt többen felhasználtak a maguk oldalán, s akik végül a kommunista Szovjetunióban vérgőzös népirtásban részesítettek a második világháború után. (Még egy genocídium, amiről szó sem esik sehol és soha.) 
Mert ha kozák, akkor Verne könyve és a nagy ellenfele, Ogareff a felejthetetlen tévésorozatban.** Aki, mint kiderült számomra, nem kozák, hanem a kozákok nagy ellenfél nációja, tatár volt. Ennyit az emlékezetről…

Könyvjelzőnyi könyvecske. Tényleg eposz. A hősiességről, a hazaszeretetről, a bajtársiasságról. Tarasz Bulba népével a lengyelek ellen küzd, oldalán a két fiával. ((SPOILER: Akiből az egyik, persze szerelemből fakadón, árulóvá válik, s akit maga Tarasz Bulba végez ki emiatt. A másiknak pedig a kínhalálát kell végignéznie egy várba beosonva.)) 

Tarasz Bulba hedonista figura, szeret élni, enni, inni, harcolni. Sienkiewicz Zagloba uramja jut róla eszembe, annak humoros oldala nélkül. ((SPOILER: Bár Bulba veszte, menekülésközben elveszti a pipáját, és megáll megkeresni a fűben, nehogy a polyákoké legyen, de nem találja meg időben, és harminc lengyellel már ő sem bír…))

Gogol, aki maga is kozák volt, nagyon plasztikusan, nagyon mély szeretettel, de nagyon őszintén ír a népéről. Nem angyalok a kozákok: ha jön a vörös köd, semmit nem néznek, irtanak harcost, asszonyt, gyereket a háborúban, pusztítanak házat, vetést, jószágot. De, ahogy mondtam, a bajtársiasság, a haza szeretet mindent visz náluk. ((SPOILER: A kisebbik gyermekének ezért kell meghalnia.))

Nagyon kíváncsi lettem a filmre is.***

* http://tortenelmiportre.blog.hu/2015/11/16/a_kozakok… 
** https://hu.wikipedia.org/wiki/Sztrogoff_Mih%C3%A1ly_(te… 
*** http://port.hu/adatlap/film/tv/tarasz-bulba-taras-bulba… 
http://alfahir.hu/tarasz_bulba_filmajanlo

4/5

(2016)

PKD. Megannyi sci-fi könyv szerzője. Sci-fi-k, amik nem is annyira tudományosak, mintsem fantasztikusak. Illetve, ha az egyre ismertebb, divatosabb és még a fizikusok által sem értett kvantumfizikára gondolok, párhuzamos világok, húrelmélet, miegymás, akkor talán PKD mégis sci-fit ír, beleértve annak sci-részét is.

PKD mára klasszikussá érik. Nem ír olyan szépen, mint Bradbury, nem ír olyan izgalmasan, mint Asimov, nem annyira fitoros, mint Lem, viszont izig-vérig, összetéveszthetetlenül PKD. Nincsenek feledhetetlen szókapcsolatai, metaforái, nem rágja le az ember a körmeit, és nem röhög jóízűeket, amikor őt olvassa, hanem, mára közhely már, körülnéz, hogy a fotel, amiben ül, az ágy, amin fekszik, a busz, amiben utazik, a szerelme, akit maga mellett tud, az otthona, ahová hazatér, és a valóság, amit annak tud, az mind megegyezik-e önmagával? S végső soron ő maga megegyezik-e önmagával. És egyáltalán: mi az, ki az, amivel meg kellene egyeznie? Végső soron nem is az a kérdés, hogy mi a valóság, hanem hogy van-e egyáltalán valóság?

PKD írásait többször filmre vitték, és nem találkoztam még olyan írásával, amit úgy vittek volna filmre, hogy ne írták volna át, ha nem is a felismerhetetlenségig (bár a Truman show esetében a Kizökkent idő -vel majdnem sikerült ezt elérni), de általában alapjaiban, csak a lényeget megtartva maradt PKD az adaptáció.

Ez a kötet az ismert filmekre alapoz, már a címében és a borítójában is. Talán éppen a Különvélemény az, aminek esetében az adaptáció leginkább hajaz az irodalmi eredetire. De persze nem is ez a lényeg. Ha az ember fia úgy áll neki PKD-t olvasni, mármint azokat a köteteit, novelláit, amelyekben nem a filmes sztorikat keresi, nem éri csalódás. Ahogyan engem, például a Szárnyas fejvadász eredetije, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?olvasásakor. Akkor tanultam meg, hogy PKD-t PKD-ként kell olvasni. Sehogy máshogy.

Ennek a kötetnek is így veselkedtem neki. Szerencsére. Így érhetett nagyon kellemes meglepetés már a címadó novella esetében is. S a lelkesedésem nem csökkent a kötet háromnegyedéig. Ott szembesültem azzal, hogy a legnagyobb patronok a könyv elején eldurrantak, de úgy talán még vékonyka maradt volna a kötet, hát tettek még hozzá néhány novellát. Olyanokat, amik az öt-hét évvel később megjelent Agave-s PKD-sorozat két novellás kötetében* már nem kaptak helyet. 

Illene most végig mennem a novellák során? Nem teszem. 

A novellákkal egy kicsit mindig bajban voltam. Semmiféle fenntartásom nincsen velük. Hemingway és Maupassant írásait olvasva megtudtam, felismertem, hogy valóban külön műfaj, sajátságos technikát igényel, de ugyanolyan teljes tud lenni, mint egy regény. S hogy a novellára is születni kell. Ahogy Bradbury voltaképpen arra született, a regényei nem is annyira jók. Szerintem Hemingway-nek sem, de emiatt bizonyára kőzápor zúdul rám. PKD esetében az a vicc, hogy tökmindegy mit ír, az PKD marad. S ahogy az életű egésze is, változó színvonalú. Mint ez a kötet. A közepe teljesen leül, hogy aztán az utolsó novella kicsit megnevettessen a parodisztikussága miatt, s megadja a kedvet a további PKD olvasásokhoz. (Számomra az Amit a holtak mondanak volt a mélypont: olyan hidegen hagyott, hogy olvasása közben kiolvastam egy Réti-könyvet, ami simán eltolta önmaga felé az érdeklődésemet.)

Viszont az is tény, hogy az első öt novella percekig tartó magam elé bambulást váltott ki. A sci-fi novellák jellemzője, természetesen nem törvényszerűn, de meglehetősen sűrűn, hogy valamiféle meglepetésre, poénra futnak ki. Ebben az első ötben PKD sem kivétel. A poénok, nem a vicc értelemben, hanem a meglepetés revelációjával mind az ötben ülnek, de nem is ez a fő erősségük (talán a Második változat kivételével; ez egy hadi sci-fi, a’la Terminator-sorozat, előfeltételezve az emberi nem technológia általi, nem direktben kiváltott öngyilkosságát). A fő erősségük PKD specialitása, az általa ezerszer, majdnem minden esetben körül járt téma, a valóság, az identitás kérdése. Mert PKD mindig ugyanazt a könyvet, témát írja. De nem lesz unalmassá. 
Mondom, az első öt, meg az utolsó zseniális**, az Elektromos hangya hozza a színvonalat, a többi kettő*** feledhető. S ez több, mint jó arány!

Még szerencse, hogy PKD ugyanabban a mátrixban, valóságban létezett, amiben én is élem a napjaimat! Már ha azonos vagyok velem, és PKD valóban létezett, írásai nem csupán szimulákrumok a valóságomban. S mármint akkor, ha én létezem egyáltalán, nem csupán egy megírt program része vagyok, aki azt véli, hogy PKD-t olvasott.

* Lenn a sivár Földön , Már megint a felfedezők 
** Különvélemény , Második változat , Imposztor , Emlékmás , Citadella , Kémek 
*** Apáink hite , Amit a holtak mondanak

4/5

(2016)

Amikor megjelenik egy új Lucky Luke-füzet, mindig azonnal lecsapok rá. Nem vagyok képregény-fan, de van egy-kettő, amit nagyon szeretek: Zorád Ernő, Kocsmáros Pál dolgai, A Watchmen, nagyon tetszett a Setét torony-sorozat, a Mozaik és persze az Asterix- történetek. (A fiam most nyáron költözött el: egy pillanatnyi behunyt szemű gondolkodás után neki adtam ez utóbbiból az összes meglevőmet; ő is nagyon szereti, én meg őt, de most meg szerezhetem be az összeset: vagyon.)

Szóval Lucky Luke. Erdős Güzü, volt osztálytársam lepett meg egyszer, úgy hatodik felé, hogy suliidőben nincs-e kedvem elmenni vele Parádfürdőre, az apukája szerzett beutalót. Ne zavarjon, hogy alapvetőn tüdőbeteg gyerekeknek szól ez a lehetőség, arra az időre tüdőbetegek leszünk. Meglepődtem, mentem, jó volt. S ott, Parádfürdőn volt valakinél vagy hat Talpraesett Tom képregény (Lucky Luke leánykori neve az Újvidéken kiadott füzetekben). Rávetődtem, nagyon tetszett, de itthon beszerezhetetlen volt.

Amikor Magyarországon elkezdték kiadni a füzeteket, nagyon boldog voltam. Vagyok. Túl nagy meglepetés nem éri az embert, a jól kitalált, megalkotott alak, Luke, mindig ugyanaz, a füzetek szereplőit rendre a Vadnyugat híres, hírhedt alakjairól mintázza a szerzőpáros. Vagy éppen a híres vadnyugati történéseket, szervezeteket (pl. Pony Express) veszik alapul. Tetszik, hogy a füzetek végén egy oldalban azért fényképesen, néhány mondatban visszatekintenek a valóságra.

Ebben a füzetben az előbbiről, a híres, hírhedt személyek felhasználásról van szó. Calamity Jane, a férfias nő valóban élt, létező személy volt. A nemével megbékélni nem tudó, trágár, minden nőiességet nélkülöző figura (bár a fotója alapján talán nem is) önmagában kiváló alkalma biztosít a szerzőknek a bolondozásra. Ki is használják alaposan! Amit a történetről el lehet mondani, azt elmondja a fülszöveg, a többit nem érdemes, mert poént lő le az ember. Luke és Jane kiváló páros a gonosz nyakon csípésében, Luke rezignáltsága a másság elfogadásában pompás (még nem a szélső-liberalizmusról van szó: Luke megpróbál asszonyt faragni a nőből).

Olyan hangosakat most nem röhögtem, de szélesen végig mosolyogtam az egész történet.

5/5

(2016)

Marcus Meadow alias Réti László lábon megvett kilóra a Hasonmással. Több könyvét is olvastam azóta, egy kivételével mind tetszett. Akkor is, ha számomra annyira ütősek nem voltak, mint a Hasonmás. De lelkes maradtam.

Namost: ezt a kötetét a Rukkolán szereztem meg. Nem volt most kedvem krimihez. Csak úgy későbbre vetődtem rá. Aztán hazahoztam. Aztán belelapoztam, és elolvastam egy-két oldalt. Aztán azonnal félre is tettem a többi négy-öt könyvet, amit olvasok.

Mert mondtam már: hiába a szép szavak, a magvas gondolatok, hiába bármi: az a jó könyv, amit mindenhol, folyamatosan olvasni akarok, ami minden egyéb vágyamat legyőzi (kivéve, naná, a Szerelmetesfeleségtársam utánit, azt még egynek sem sikerült). Akkor is, ha nem mély irodalom, akkor is, ha nem döbbenek rá az Élet Legnagyobb Válaszaira tőle (úgyis tudja mindenki: 42!), akkor is, ha nem leszek jobbá tőle, ha nem lesznek fennkölt érzéseim és gondolataim általa. Mert lássuk be, az a jó könyv, amit az ember olvasni akar és szeret. Mindentől függetlenül.

A Könnyek városá -ról el kell mondanom: mindössze egy helyen találkoztam egy rosszul sikerült, suta párbeszéddel. A könyv néccá' oldal felett van. Ennyit a negatívumokról. Arról az egyről.

A többi pozitívum. Olvasmányos. Izgalmas. Ez nem kacagtató, de néha azért lehet jókat mosolyogni („– S hogy szedted ki belőle a választ? – Logika! Törtem a fejét!”), bár most nem ez a cél. Letehetetlen. Annyira filmszerű, hogy ha valaki indíttatást érezne iránta, nem is kellene dramatizálni, a könyv maga forgatókönyv (jó-jó, persze, hogy nem. De!).

Ami különösen dicséretes: az alakjai élő alakok. Mármint nem a valóságban élők, hanem életre kelők. Egytől-egyig. Ráadásul, mint ilyenek, nem is kétdimenziósak. A számomra legpöpecebb ábrázolás az orosz zsaru és a csecsen maffiózó kapcsolatának bemutatása. Van abban minden!
S aki szimpatikus, így az, árnyaltan, háromdimenziósan. Aki meg nem az, az is így nem az.

Tekeredik erre-arra a sztori („– És miről szól? – kérdezte tőlem életem nője, úgy a könyv egyharmadánál. Nem tudtam neki pontosan megmondani. – Krimi! – válaszoltam. – Ennyi a fülszövegből is kiderül! Valami több? ­– nézett rám, gyönyörű asszonyom. – Még nem tudom! – válaszoltam. – Akkor nagyon jó lehet, ha mégis olvasod!” 
Az!

Nem vagyok benne bizonyos, hogy Réti ismeri az orosz rendőrséget, vagy csak életre keltette a legmegfelelőbb paneleket, de minden részlete hihető. Nem tudom, hogy valós-e, mert fogalmam nincsen az orosz rendőrségről, de a bennem élő sztereotípiák szerint teljesen ilyesminek képzeltem a rendszerváltás utáni orosz zsaruságot. 
Azzal együtt, hogy Mrs. Mohapapa hozzátette: „Mért, miben tér el a magyar viszonyoktól?” Nos, izé, ha így vesszük, akkor valóban… Nálunk a magyarokat ok nélkül verető főrendőrt kitüntetik, akiket vert, azok meg 165 év börtönt kapnak; az alvilág és a felső vezetés összefonódása, a nagy halak futhatnak, a kis halak meg bekaphatják, akinek pénze van, annak az Isten pénze sem elég… Estébé. Szóval ugyanaz. Ott több vodka fogy. Itt kisebbek a rohadt nagy pénzek. Mondjuk. Aki dolgozik, annak megbecsülés nincs, ha meg belepacsál valamibe, fusson, ahogy csak tud! De ez se nem orosz, se nem magyar, hanem általános összefüggés.

A könyv felveti az önbíráskodás kérdését. Is. Szerencsére nem szájbarágósan, nem szétmoralizálva a pergő sztorit, de felveti. És nem veti el. 

Amikor a hivatalos, társadalmi helyekről érkező igazságszolgáltatásnak nevezett korrupció (nekem senki ne hivatkozzon arra, hogy Magyarországon jogszolgáltatás van, mert van, a fenét van!) már biztosan semmit nem ér, az igazság szolgáltatása érdekében összefoghat-e a ki-kivel, és a hivatalos csatornákat, lehetőségeket, lehetetlenségeket megkerülve, kakkantva a rendőrségre, a bíróságokra, ügyészségekre, ügyvédekre, jogra, a józan észt és az adott lehetőségeket használva és kihasználva megbüntethető-e a bűnös? Aki különben biztos, hogy érintetlen maradna, és biztos, hogy ő kezdene büntetésbe, ahogyan eddig ártatlanokat (nem keveset) gyilkolt. S ha nem a válasz, ez nem engedhető meg, ha pfúj az önbíráskodás (de miért érzi az ember, hogy sokszor a hivatalos helyeken sincsen semmi köze a döntéseknek és a hozzáállásnak, viszonyulásnak az igazsághoz?), akkor miért elégedett az ember, amikor a könyv eljut végső megoldásig? S miért lehet elégedett az ember, ha tudja, ez a megoldás csak részleges, hiszen az igazságszolgáltató részéről is várható a későbbiekben az igazságtalanság?

Komoly dilemma! Talán még az optimális megoldás is jobb, mint a semmi, ha a tökéletes nem lehetséges.

Úgy érzem, nem, ez az értékelés nem lesz a leginkább lájkolt értékeléseim között. Egy krimiről részleteket elmondani otrombaság, még spoiler-jelzéssel is. Most úgy érzem. Meg erről a könyvről nem is érdemes: közhely, de inkább olvasni kell!

5/5

(2016)

A könyv érdekfeszítő, aktuális, felháborító és elképesztő. Ulfkotte könyvének az alcíme: Hogyan profitálnak politikusok, újságírók és civilszervezetek a menekülthullámból? 

S az a helyzet, hogy az alcím nem csupán sugallja, amiről a könyv szól, hanem nagyjából el is mond mindent. Hogyan profitálnak? Úgy, hogy pénzt kapnak, és lenyúlják a nagy részét. Minél több a migráncs, annál nagyobb a zsé, annál vastagabb a privát pénztárca. Ahogy annak lenni „kell”. Úgy fest, nem csupán Magyarországon, hanem szanaszéjjel, mindenhol így megy ez. A könyv tartalma nagyjából ennyi.

Mondjuk, ezt már Oriana Fallaci könyvénél írtam: számomra érthetetlen Európa önvédelmi reflexének a hiánya a migráns-kérdésben. Azt is leírtam ott, hogy ez nem másság gyűlölet, hanem realizmus: aki valóban menekült, aki valóban a háborús övezetből jött, aki valóban segítségre szorul, aki valóban integrálódni akar, aki tiszteletben tartja annak az országnak a törvényeit, ahová érkezett, nos annak segítsünk. Aki a törvényeket áthágva, lesz@rva érkezik, viselkedik, akit hazugságon, törvényszegésen kapnak, aki követelőzik, rongál, balhézik, annak miért is lenne kötelező segíteni? 

Volt itt hivatkozás 1956-ra (egek, mekkora baromság!), volt könnyes és valóban borzalmas képösszeállítás a szíriai háború következményeiről, figyelmen kívül hagyva, hogy vajon a menekültek hány százaléka érkezett valóban Szíriából, (ha onnan is érkezett, akkor ez mentség-e arra, hogy áthágja az itteni törvényeket?), volt itt már fasiszta a magyar kormány (nem a kedvenceim, de ebben az esetben, lássuk be, jogos volt, ahogy hozzáállt a kérdéshez; a kötvény bizniszt persze nagyon ne számítsuk a pozitívumok közé, de az is példája, mekkora pénz van a menekültekben!)

Nos, Ulfkotte megadja a választ: a migráncs tömegekben hatalmas pénz van. Ezt már hazánkban is tudjuk (lásd egy bekezdéssel feljebb!). 

A hatalmas pénz jólétet jelent az emberjogi aktivistáknak, segélyszervezeteknek (megkapja a magáét anyagilag és Ulfkotté-tól is a Vöröskereszt és a Máltai Szeretetszolgálat is bőségesen). S tulajdonképpen ez a válasz az elvtelenségre, az önvédelmi reflexek kikapcsolására: a pénz. 

Tény, az eddig széles tárt karú országok sorban vesznek vissza a vendégszeretetük határtalanságából, épülnek a kerítések, visszaküldéseket fontolgatnak, önvédelmi gárdák alakulnak. Vagyis tér vissza a realitásérzék. 
De nyilvánosan kimondani azt, hogy ennek mocsokul nem így kellene mennie, még mindig necces, mert aki így, ebben a formában, számolatlanul, átsétálva Európán, önazonosság tisztázása nélkül nem akarja fogadni a tömegeket, az rasszista, fasiszta, a polkorrekt szemlélet szerint. S a polkorrekt liberalizmus, ahogy Ulfkotte-nél látjuk, nem is annyira a humánumról, mintsem az anyagiakról szól. S ezzel Isten mentsen, hogy bárkinek a személyes humanizmusában kételkedjek! De az összkép nem erről, nem az emberiességről szól. 
S azért nem, immár ismétlem magamat, mert akkora pénz van ebben a bizniszben, ami minden mértéket és realitás felülír. Mondja Ulfkotte. Mi meg látjuk.

A könyv, ahogy mondtam, gyakorlatilag az alcímével elmond mindent. A többi a részletezés, a szőrözés, molyolás, a nevek konkréttá tevése, legyen szó szervezetekről vagy a korrumpálható, korrumpálódott, a szervezetekbe, döntés hozó fórumokba beépült politikusokról. Szép hosszú lista. 

Annyira hosszú, s annyira egykaptafa a történet, hogy a könyv végére el is fáradtam, kicsit érdektelen is lettem. Főleg, mert a rezignáltságból csak az értékelésem utolsó három mondata fakadt: 
Ulfkotte könyve aláhúzása annak, hogy mennyire beteg ez a világ, mennyire elhagyta a józan ész ösvényét, s milyen aktívan ássa a saját sírját. S hogy a pokolba vezető út is a jó szavakkal, nemes eszményekkel van kikövezve. 

S a kérdés ugyanaz, mint Ulfkotte másik könyvénél: rendben, tudjuk, értjük, utáljuk, felháborodtunk, elmennek ezek a büdös francba… de végső soron, mifenét lehet tenni? Valamit jó lenne!

3/5

(2016)