Egy alapvetőn és teljes mértékben Istenről szóló könyvet értékelek, messzemenőn nem világnézeti semlegességgel. Nem lehet úgy elmondani a véleményemet, hogy senkit se irritáljon.

Istenről van szó: ha tényként kezelem a létét (ahogy igen), felfújják magukat az ateisták. Ha arról írok, amiről NBA is, én magam hogyan élem meg a jelenlétét, pukkadnak az ilyen-olyan -isták, izmusok hívei, tagjai, fanjai. Nem lehet igazságot tenni. 

Maradna a megalázkodás és semmitmondás, de az meg már milyen lenne, és akkor mi a csudának a blogoldalam?

No, akkor érdemben.

NBA ezen könyve hitetleneknek, istenteleneknek értelmezhetetlen, bugyuta baromság. Mint bármi, ami Istenről szól. Nem vitás. Nem is nekik szól, bár találnának benne vastapsos részeket maguknak.

NBA könyve egy rádiós beszélgetést szed ízekre. A beszélgetést Hankiss Elemér vezette, és résztvevői voltak papok, egy rabbi, vallástörténész és így tovább. (Érdekes lenne tudni, reagált-e közülük valaki NBA nem egyszerű, cseppet sem kesztyűs kezű reflexióra valaki közülük! Nem néztem még utána.) A beszélgetés kiváló lehetőség NBA számára, hogy kifejtse a maga nézeteit. Nincs ezzel baj.

NBA nem szereti a vallásokat. NBA hívő ember. NBA nem hisz Istenben, úgy ahogyan az megszokott (van egy személyes, kommunikatív, felsőbbrendű lény felettünk, aki mindentudó, mindenható, s aki alapvetőn részt vesz ennek a bolygónak a sorsában, aki belépett az időbe, belépett a térbe, s aki erkölcsi, etikai tökély).

NBA azt mondja, hogy Istent az ember teremtette. Ezzel lehet egyetérteni, lehet vitatkozni, megtámogatni és cáfolni. 

Egyetértés: hívőként tapasztaltam, hogy senkinek (mindentől függetlenül) a hite, az Isten-képe el nem tér a belső lehetőségeitől, az alapvetőn benne levő erkölcsi mércéktől. Nem kétkulacsosság ez, ahogyan régebben gondoltam, hanem egy teljesen természetes törvényszerűség.

Egyszer valamikor csináltam egy levelezőfórumot a keresztény vs. válás kérdéséről. Olyan embereket hívtam meg az ismerőseim közül, akiknek kíváncsi voltam, adtam a véleményére. A konklúzió nagyjából az lett, hogy mindenki úgy állt a kérdéshez, ahogyan az adott élethelyzete, a tapasztalata, a korlátai és lehetőségei engedték. Valaki ezerrel védelmezte a házasságot, isteni rendeltetését, megváltoztathatatlanságát, felbonthatatlanságát, s megkérdőjelezte azoknak a kitartását, találékonyságát, akik a válás útjára léptek. Olyan vehemensen tette, hogy gyanús lett; rákérdeztem, mire kiderült, hogy a párja permanens szóbeli agressziót használ, már kétszer félreszexuált, ő pedig éppen házasság-ment. Egy másik résztvevő kiszállt a listáról: a párja elnyomta őt, nembeli sajátosságait nem érvényesíthette, szexuális kapcsolat nem volt köztük, anyagilag teljesen kiszolgáltatott volt: ma is együtt szenvednek, de a törvény és az adott egyház szerint házasok. A harmadik isteni intézménynek tartotta a házasságot, de alapvetőn felbontható szerződésként értelmezte azt, aminek megvannak a szabályai, korlátai és konkrét ismertetőjegyei; ő a második házasságában boldog, több közös gyerekkel, harmonikus privátszférával. És így tovább… 

Vagyis NBA állítását ez a fórum aláhúzza: kicsit elnagyolva azt mondhatom, a fórumon mindeneki megteremtette maga erkölcsi maximumát, és próbálta isteni tekintéllyel, logikával és életszerűséggel megtámogatni. Egyszerre mindegyik nem nagyon sikerült, valahol mindig kilógott a lóláb. Szóval ahogyan a modern pszichológia is mondja, valahogy úgy, de mégsem aképpen született meg a következtetésem: az ember teremti meg az Istent, aki végső soron az ember világképétől és belső útjától függ.

De NBA nem így mondja ugyanezt .

S NBA csavar egyet a dolgon: bár Istent az ember teremti, ez az Isten mégis erkölcsi, etikai maximum, mindenható, mindentudó,stb. (Ez közelebb volt a fórumos tapasztalatomhoz.)

Végigpislogtam a könyvet, vajon feloldja-e ezt a fából vaskarikát. Annyira nem tette meg. Csak kicsit, amikor azt mondta, végső soron mindenkinek a legbelső törvényszerűségei szerint kell élnie, ha az beleilleszthető az világ szeretetrendjébe . Voltaképpen ez még a Bibliával is összecseng: Pál apostol nagyjából ugyanezt mondja: ha nem engedelmeskedünk a lelkiismeretünknek, akkor vétünk a Rend ellen. Igaz, hozzáteszi: ebben a világban a lelkiismeret is szennyeződött, valami magasabb erkölcse van szükség, hogy a helyén kezelhető legyen, s ő Krisztusban találja meg a magasabb erkölcsöt. S minden mást.

NBA azt állítja, hogy a szervezett, dogmatikus vallás mindenképpen ellene megy a belső erkölcsnek. Minden önmagához őszinte lélek előbb-utóbb felfedezi magában, hogy mely pontokon fogadja el az adott dogmatikát pusztán az alkalmazkodás, vagy hadd legyek rugalmasabb és bibliaibb, a botránkozás elkerülése végett. S NBA azt állítja, hogy ez mindenképpen az Istennel fennálló kapcsolat rovására megy. Nem vitatkozom vele. 
Mert a hit lénye a kapcsolat és nem egy rendszer elfogadása . NBA ezért vallásellenes, miközben teljes szívével hívő ember. Ha bármilyen izmus -istája lennék, lennének érveim ez ellen. Jobbára a Biblia alapján. Csakhogy ehhez az kellene, hogy a Szentírás mindkettőnk számára kiindulási alap legyen. NBA számára nem az. Ahogyan semelyik másik szent könyv sem. Meg a szent könyv nélküli izmusok sem, a könyvtelenségükkel. 
Mégis azt kell mondanom, amit évekkel ezelőtt nem mondtam volna: ha végiggondolom, összességében nincsen bajom a végső konklúzióval (amire persze minden hithű -ista felszisszen, hiszen nem kell, hogy az egész főzelék rossz legyen, elég bele egy-két csepp arzén).

NBA néha (jó értelemben véve) kinyilatkoztat: elmondja, hogyan hisz mit, s hogy igaz, ami szerinte igaz. Ezeken a pontokon maga is -ista lesz: nagybandóista, s ezen nézetből jól, logikusan kiosztja a más -istákat. A maga dogmatikája szerint. :-)

Gondolatkísérletet olvastam. Egy őszintén hívő ember Isten-keresését. Nem egyházalapítóét, nem papét, nem guruét, hanem egy mindennapi emberét, aki megosztja maga hozzáállását, tapasztalatait azokkal, akik erre érdemesítik. S ezen a ponton nem csalódtam Bandóban: a könyv fő hangsúlya az őszinteség és egy kényszerek nélkül érvényesülő valóban magasabb rendű, emberközpontú erkölcs után vágy. Ami végső soron valóban jobbá tehetné ezt a világot. Függetlenül attól, hogy milyen izmus, dogmatika, rendszer mentén történik.

Mindent összevetve: pozitív a mérleg. Posztkeresztény hozzáállásom több fából vaskarika érveléssel ütközött, de legyintettem ezekre: „Jól van, Bandó, sebaj, több a közös, mint a köztelen: ígyen-úgyan egy az istenünk, és egy a célunk, a fene se vitatkozik részletkérdéseken! Köszönöm a könyvedet!”

4/5

(2013)

Egyszerűen nem megy le a torkomon. Nem csillagozom, mert nem, de ezek a mikrók… Mindig röhögnöm kellett tőlük, mintha meseregényt olvasnék,de közben meg komolyan vette magát a történet. Valahol az organikus épület környékén adtam fel.Feltűnt, hogy nem haladok a könyvvel. Nem érdekelt, nem kötött le. Nekem úgy fest, a szerző nagyon izzadt, amikor ezt írta, és rá is csöpögött a papírra, érezni… Kár!

1/5

(2013)

Majd' húsz évig tagja voltam egy keresztény közösségnek, amely elég komoly hangsúlyt helyezett az egészséges életmód propagálására, benne a helyes táplálkozásra is. Dicséretükre legyen mondva, nem konjunktúrát lovagoltak meg, hiszen ezeket az alapelveket nagyjából a XIX. század vége óta hirdették.

Szóval nem idegen tőlem, semmi, ami életmód-reform. Legalábbis elvben. Még a közösségben sem tudtam teljes mértékben belevetni magamat ebbe a vonulatba, vagyis agyban vagyok csak reformer. Megtartottam ezt meg azt, de nem volt igazán szívügyem. A gyakorlatban maradt/marad a hedonizmus.

De az ember, ugyebár, öregszik. S ahogyan öregül, jönnek az itt-ek, meg az ott-ok, az ezek meg az azok. (Kivizsgálásra nem szabad már menni mert akkor kiderül, hogy valójában csak néhány lépés a végső összeomlás. Negyvenhat évesen voltaképen nem panaszkodhatok, túl sok bajom nincsen: a derekamra kell vigyáznom, tönkretette az előző munkahely, meg mostanság puffadok (igaz, tudok enni), bármit is eszem. Ez volt az indok. Meg Dunaharasztin lakó barátaink, akik mániákusan hűdeegészségesek (szerencsére apjukom családi főzésű csodapálinkája még belefér az eü-reformjukba!), akik ezt-azt elültettek bennem.

A könyvet szerelmetesfeleségtársam vette ki a könyvtárból. Én meg, bár ilyet nem szoktam csinálni, mert bunkóság, de nagyjából a kezéből, hogy belenézzek. Aztán valahogy az én kezemben maradt. Nem örült neki. (A szerelmetesfeleségtársam. A könyv szótlan tűrte.)

Én a könyvnek igen. Szendi világos, tömör, beszélgetős (engem nem zavart a közvetlen fogalmazás, sőt!) uszkve szembe megy mindennel, amit eddig tudtunk. Evolúciós alapon. Arra apellál, hogy mi volt évszázadokig a természetes eledelünk. Ehhez hinnem kell az evolúcióban. (A keresztény közösség pedig az Édenre apellált, meg a Bibliára, meg hatezer évre.) Azt írja, hogy úgy fele zöccség, gyümi, fele hús. S ha nincsen cukor, liszt, tej, fehér liszes pékcuccok, akkor ez dunsztig elég. Sőt, megszűnik a cukorbetegség, a laktóz- és gluténérzékenység, a keringési-, szív- és emésztési panaszok.

Azt is mondja, hogy nem muszáj az embernek betegségben meghalnia. Elég neki, ha szimplán lemerül az aksi, a sejtregeneráció már nem tökéletes, és kikopik a világból. Elalszik, és arra ébred, hogy nem ébred.

Ja, és fogyni lehet vele koplalás nélkül. Hoppá! Vagy trendiül: wow!

Ha ilyen egyszerű, akkor miért nem követik többen? Mert a változtatás a megszokásból nehéz. S mert a köznépi sulykolásban nem ez megy (érdekes a koleszterin össznépi/orvosi szerepének a megkérdőjelezése: Szendi szerint a koleszterin segít az immunrendszer karbantartásában, csökkenti a vérnyomást, megakadályoz bizonyos agyi betegségeket [SM, Alzheimer]. Ezzel szemben jelenleg közellenségnek kiáltották ki, és idős korban mindent megtesznek, hogy csökkenjen a szintje. Ezért persze gyógyszerek tömkelege van forgalomban. Kapizsgáljuk? S ha hozzá tesszük, hogy állítólag az állati zsírral jobban járunk, mint a sokkal nehezebben lebomló növényi olajokkal, vagy az eredetileg kenőanyagnak indult margarinnal, akkor már a kettős érdeket sért a paleolit.)

Naiv ember vagyok: hajlok Szendi igazára. Nem unszimpatikus megoldás. Tán ki is próbálom. A tej, sajt nem fáj annyira. A cukor sem. A kenyérrel már lesz gond.

Viszont van egy ellenpéldám. A közösségben volt egy nagyon kedves, tényleg keresztényi figura. Neki meg egy kutyája, az a pattogós pumi. A kutya, Basa, úgy hatéves lehetett, amikor rárontott valami ízületi nyavalya. Voltaképpen csak kúszni tudott, ha lábra állt, remegett, mint a kocsonya, és látszott, hogy minden lépés szánalmas erőfeszítésébe kerül. 

Gazdija gondolt egyet, s váltott: a kutyus onnantól ugyanazt a vegán kosztot kapta mint a ő, a felesége és a gyereke. Vagyis semmi állatit. Fából vaskarika, persze,hogy naná, de a kutya fél évében belül teljesen talpra állt, ugrált, bohóckodott, lótott-futott, mondom, mert láttam, és eléldegélt még tizenhárom éves koráig. Hm…

4/5

(2013)

Ha Erich Kästner, akkor ifjúsági könyvek, és elsősorban a Május 35 című idiótizmus önszétröhögése. A verseivel már találkoztam, de nem vágtam magam hanyatt tőlük. Azt, hogy drámát is írt, nem tudtam. Az Alexandra akciós oldalán találkoztam ezzel a kötettel, és elsőre, ismeretlenül is megfogott. Mindig vonzódtam a hatalom kérdéséhez, hogyan, miért torzít, mivé lesz az ember, ha hatalomhoz jut, és egyáltalán, miért jó a hatalom. (Vagyok annyira perverz, hogy amikor bármiféle, általában mikronnyi hatalomhoz jutottam, soha nem éltem vissza vele, és másokért próbáltam kamatoztatni. Az előrejutáshoz nem feltétlenül ez az út.)

A komédia nagyjából a feléig, harmadáig zseniális. Kästner sziporkázik, de veszettül. Sorjáznak a jobbnál jobb poénok, meglepetések, s gondolatok. A felénél, háromnegyedénél, miközben a történések peregnek tovább, mégis leül az egész. A fekete komédiából tragédia válik, de az egésznek ez nem tesz jót.

Ami történik, az ugyan ismerős, hiszen pl. a Titánia, Titánia című filmből visszaköszön a diktátor alteregóinak felvetése, de Kästner javára kell írni, hogy a komédia 1957-es. Tény, hogy jó ízléssel adagolja, miről is van szó, hogy a diktátor nem is a diktátor, csak egy hasonmása, s hogy a garderobeban még van belőlük néhány példány, s ezek mindegyike voltaképpen a katonai vezetés kezében van, az Elnökök szigorúan azt léphetik csak, kizárólag azt mondhatják, amit azok megengednek. S persze azok között is dúl a háború. 
S odalent, az egyszerű emberek érzik, látják, tapasztalják, hogy minden mindegy, mindenki egykutya, mindenki ugyanazt csinálja a szólamok alatt, amik nem is változnak olyan nagyon.

Volt valami mai korra vonatkoztatható, erőteljes dézsávűm: mintha a magyarországi kék és vörös, kék és narancssárga színekbe öltözött operett forgatókönyvét olvastam volna, a háttérből irányítók kezében levő elnökökről, akik közül mindegy ki van odafent, az ország ugyanarra halad és idelent ugyanúgy nem történik semmi.

Kästner ezen a ponton nem old fel semmit, nem lát kiutat, hiába is van valaki, a Hetedik nevű alteregó, aki meg akarja állítani a mókuskereket, erkölcsöt, morált akar hozni (vagy ki tudja?), de esélytelen, mert lázadása a katonai vezérkar előtt a nép nyílt színe helyett csak egy felvételre állított magnetofon előtt történik. (Aktualizálásom: ha valaki odafent tényleg akarna valami jót tenni is, nem csak frázispufogtatni, hamar lekapcsolják a mikrofont, és hamar kizuhanhat egy erkélyen.)

Összegezve: nem rossz, nem rossz, nem rossz. Sőt!

4/5

(2013)

Na jó, persze, valójában semmi új, de ki az, aki újat vár, amikor a régitől, a beválttól is dől a röhögéstől, és még némi új ismeretre is szert tesz? S különben is: minden Asterix-füzet élmény! S valahogy itt újra sziporkázott a füzet fordítója is. Hurrá!

* 
Sokadik olvasás. 
Az a jó, hogy bármikor újra tudom olvasni ezeket a füzeteket, mint most is, és mindig az újdonság erejével hatnak. Nem tudom, ez a füzetek érdeme, vagy a genetikám csapnivalósága?

5/5

(2013)

Az első Darvasi-olvasásom volt. Nagyjából találomra szedtem le a polcról a könyvtárban.

Annak ellenére, hogy vegyes benyomásaim vannak, Darvasival nincsen baj. Nagyon nincs. Hihetetlenül jól ír, plasztikus, tömör, átjön, amit írni akar. Avagy nem. De használ gondolatjelet, kötőjelet, nem zsonglőrködik a szöveg interpunkciójával, s ez nekem nagyon szimpatikus. Volt néha valami nagyon pozitív, Kosztolányis érzésem, de ez is Darvasi javára írandó.

És mégis itt vagyok bajban. (Egek, már hanyadszor!) Elképzelhető, hogy a tárcanovella műfajával nem vagyok kibékülve. Az is lehet, hogy nem a legszerencsésebb volt ez a kötet kezdésnek. De miközben Darvasi, oppárdon, Szív Ernő írásművészete lenyűgözött, vagyis az ahogy lenyűgözött, az teljesen levett a lábamról, aközben az amit -tel komoly bajaim vannak. S mondom újra, lehet, hogy a tárcanovella és én nem vagyunk kompatibilisek egymással.

A harminchat kis írás mindegyike gyönyörködtetett technikailag, de igazából egy taglózott le, az Angyali üdvözlet, néhány elgondolkoztatott, de a legtöbbnél valahogy úgy voltam, hogy rendben, ezt is olvastam, izé, nem több. 

De a technika, a technika az bizony még kerestet velem Darvasit. 

3/5

(2013)

Vannak írók, akiknek a stílusa annyira önmaguk, hogy az ember gyakorlatilag mindent megbocsát nekik, amit abban az adott stílusban követnek el. Az egyik ilyen számomra Hrabal (a másik Vonnegut). A Bambini-t nem kell megbocsátani. :-)

Voltaképpen fogalmam sincsen, miről szól a könyv. De annyira velejéig Hrabal, annyira Közép-Európa, annyira bármikor mi vagyunk, hogy a voltaképpenmirőlszólás eszembe sem jutott, miközben a Mátrában, a Hidegkúti Túristaházban (reklám volt: csodaszép, nomád hely, nézzetek utána!), ahová a fiam fizetett be meglepetésül engem és a Szerelmetesfeleségtársamat, gyertyafény mellett kiolvastam a könyvet.

Mert ha voltam is annyira vak, hogy nem vettem észre a mirőlszólást, a könyv akkor is szórakoztató, és a könyv akkor is vicces, és a könyv akkor is elgondolkodtató, és a könyv akkor is annyira megható, mint Chaplin legjobb börleszkjei, amin az ember kacagva sír. S mikor melyiket jobban.

Szeretem Hrabalt. Illetve az írásait.

4/5

(2013)

Egész végig bosszús voltam a szerzőre. Mert úgy mesél, hogy azonnal oda kell figyelni, úgy mutatja be az alakjait, hogy azok nagyon be vannak mutatva, úgy készíti elő a konfliktusokat, úgy vezeti a konfliktust is, hogy szó bent akad, aztán egytől egyik, egy határozott baltacsapással úgy vágja el a történeteket, ahogyan régen a vizsla vagy a dobermann (rottweiler?) farkát vágtá… [vágás]

S rendben van, hagy töprengeni, továbbgondolkodni, de kérem, itt nekem történetet meséltek, amibe beleéltem magamat, amit végig akartam olvasni! 

Mindig baj van velem, egyszeri, egyszerű olvasóval.

3,5/5

(2013)

Ez igen! 14 elbeszélésből 7 üt, 3 nagyon jó, 2 elmegy, 1 nem tetszett, 1-et pedig tőlem lopott (A centripetális erő-t: tizenéves koromban írtam egy nagyon hasonlót; abban Grau úr felszáll a Keletinél a metróra, elmegy a Blaháig, aztán amikor kérik vigyázni, mert csukódnak az ajtók, bemondják a következő állomás nevét: „A Blaha Lujza tér következik”. Meg is érkeznek oda, az ajtók ott is záródnak, majd a kedves női hang bemondja: „A Blaha Lujza tér következik”. És így tovább…)

Nem megyek végig a novellákon, csak egy-két flash-t osztok meg. 

A Mindennap aktuálpolitikai töltettel bír, a legjobb fajtából, itt, a böszmeségek hazájában. 

A Trója kapujában, A helvétek szabadsága, a Gregor és az Igazságra éhezve és szomjazva irodalmi, történelmi parafrázisok a falóról, Tell Vilmosról, Kafka átváltozásából és Robin Hood történetéből. Egyik jobb, mint a másik. Monzó hagy nyitva történeteket, de az előzőleg olvasott könyvvel szemben, Elpusztítva, felperzselve,  ez itt nem zavar. Talán azért, mert a történetek lezáratlanságukban is zártak. S ezzel Monzó ellene mond a Könyvek című novellának.

A próféta történetéről Az elpusztíthatatlan című Bruce Willis-film ugrott be; nem tudom, van-e összefüggés? De jó nagyon! 

A szó hatalma: tegnapelőtt volt egy kis társaság nálunk. Nos, volt egy kis dézsávűm, amikor ezt olvastam. Hogy ez jó vagy rossz…?

Szóval Monzó úr: jók az arányok, határozottan nagyon jók, szeretnék még összetalálkozni az írásaival! Köszönöm Önnek!

4,5/5

(2013)

Pazar a stílus, jól felépített a könyv, le a kalappal a párbeszédek előtt, meghajlás a a történet az elején is nyilvánvaló, de egyre inkább kibomló szerkesztése előtt! Vagyis eszerint ötös lenne…

Ami miatt mégsem: a főhős egy patalogikus eset. Lűni kezd, szemmel láthatóan semmi okból, csak mert van nála egy pisztoly. Arcba lő. Ráadásul. Viszont egy nagyon sármos, megnyerő, kulturált gyerek, aki még olvas is, ha verseket nem is. Aki látszólag átgondoltan lépked a semmi felé, még barátosnejére (vagy kijére) is gondol, és a cafrang befejezés előtt még időben kipöccenti a saját történetből. 

Idáig nem lenne baj, vö. Amerikai pszicho. Csakhogy „a bátyám” (eszembe nem jut hogyan is hívták) sokkal összeszedettebb. Még csak a motivációja sincsen meg, mint William Foster esetén, az Összeomlás című filmben. 

De nagyon szimpi a gyerek, mindenki szereti. (Mondjuk a két arcon lőtt áldozata nagy eséllyel nem, s nem csupán halott mivoltuk miatt.) De miért is szeretik? Miért is szorul össze a torkunk, ahogy száguld a végzete felé? Miért sajnáljuk és féltjük a végzetétől? 

Valahogy olyan ez, mint amikor Merle Mesterségem a halál című könyvét olvasva az ember örül a főhős leleményességének, hogy rájött, a hullákból kiolvadó zsír felfogásával és újrahasznosításával sokkal eredményesebb a többi hulla elégetése* – s aztán jön a döbbenet, hogy minek is örülök, a rohadt mindenit? Azám, de Merle esetében pont ez a cél, annak megmutatása, hogyan darál be a rendszer, hogyan tesz embertelenné, hogyan válhat a célok megvalósítása humánum felettivé. Itt, ennél a regénynél nem jöttem rá a célra.

Így viszont adva van egy nagyjából nagykamasz kölyök, aki minden pozitívuma ellenére egyszerre csak ölni kezd, mert csak, s aki voltaképpen mindvégig szimpatikus marad, nem kis mértékben azért, mert egy kis ribi és a pozitívan elfogult öcsi szemüvegén át nézzük. S ennek következtében voltaképpen odaállunk a köztörvényes sorozatgyilkos mellé, miközben nincs is mivel azonosulnunk. Engem valahogy nem hat meg a soha le nem vett csizmája sem…Boááá!

Mit nem vettem észre, ami miatt szeretnem, de legalább értenem kellene ezt a könyvet?

* Egyébként mellesleg ez állítólag nem igaz. 

3/5

(2013)

Kopasz Mahmuttal kisdiákként találkoztam előszőr. Pipi becenevű barátommal az óbudai Fő téren levő gyerekkönyvtárban bukkantunk rá. Végigröhögtük mindketten, aztán rászoktunk, és időről időre újra kivettük, és rendre újraolvastuk. 

Aztán Kopasz Mahmutot elsodorták az egyre rövidülő, sűrűsödő hétköznapok, nők, középiskola, munka, házasság, gyerekek. 

A múlt héten találkoztam vele újra, egy hétvégi nagybevásárláson az óbudai piac egyik húsos pultja előtt kosárból üzemelő könyvmegállóban. Majdnem otthagytam, nem volt rajta a külső papírborító, de szerencsére a gerincén megakadt a tekintetem. Felkaptam, átöleltem. 
Pipinek már sajnos nem tudtam elújságolni, őt két éve elragadta a visszavonhatatlan. De amíg újra olvastam, természetesen ő is nem egyszer az eszembe jutott.

Mahmut tanár. Kemény kezű, hirtelen haragú, de alapjában szívvel rendelkező tanerő. Abból az időből, amikor a liberális polkorrektség még hagyott eszközöket a tanár kezében, és amikor még a diákok sem az emberi jogaikat lobogtatva léptek be a tanterembe. 

Mahmut diákjai megérik a pénzüket. Középiskolások, és napjaik nem éppen a tudományok önfeledt magukba töltésével telik el. Az iskola közege az életüknek, nem célja. Tréfáik nem mindig szalonképesek, ritkán tiszteletteljesek, de mindig mulatságosak.

A könyv nem összefüggő történet, hanem ahogyan az alcím mondja, pillanatok a diákok életéből. Rokona a brilliáns magyar Tannár úr kérem-nek, a kedves, francia Kis Nicolas-nak, de leginkább a méltatlanul kevéssé ismert magyar könyvnek, Kiss József László regényének, a Talán Pistá-nak.

Az élet diákszemmel. A tanár diákszemmel. A tanulás diákszemmel. Diákszemmel a világ. Amiben az ismeretek megszerzésének lehetősége messze alulmarad az együttlét minden örömének és kínjának, az egymás megismerésének, a keretek untalan feszegetésének, az ízléses vagy éppen ízléstelen csínyeknek.

Nevetni jó. Röhögni még jobb. Kopasz Mahmut diákjainak történetei ebben segítenek.

Én meg közben megöregedtem. Mert miközben még mindig jókat rötyögtem rajta, valahogy már nem olyan önfeledten tettem, mint ahogyan réges-régen Pipivel röhögtünk.

Azt mondják aki fiatalkorában nem liberális és idősebb korára nem válik konzervatívvá, az semmit sem tud az életről. Aki fordítva csinálja, az sem. Nos, lehet, hogy ez a baj, ezt a könyvet fiatal liberálisként kell olvasni, amikor az ember még minden szabály ellen lázad, amikor „úton lenni boldogság, megérkezni a halál”*, amikor az empátia még nem uralja le a mindenen röhögni akarást. Mert Mahmut diákjainak a csínyei a mai ízlésemnek néha túl vaskosak, néha túl trágárak. S nem tudott eszembe jutni, hogyan reagáltam volna, ha a gyerekeim ilyesmiket követnek el, vagy a nevelt lányom ilyesmiket sütne el mostanság a suliban (oda jár, ahová én is jártam általános isibe, tehát általa rólam is lenne vélemény, mert milyen má' és ne má'!)?

Szóval öregedtem: a bennem élő kamasz maradéka és a nosztalgia röhögött, az érett férfi empátiája és szabálytisztelete néha háborgott. De abban mindkét fél megegyezett, hogy Kopasz Mahmut diákjainak dolgait olvasni mindent összevetve, nagyon szórakoztató.

*Én az idézetet a Hobo Blues Band: Üzenet az útról című számából ismerem. Hobo elvileg Kerouac-ot idézte, de Cserna-Szabó András azt mondja, nem tőle származik. 

3,5

(2015)

Egy új Philip K. Dick regény. Ami régi. Nálunk új, az író huszonéves volt, amikor megjelent. Gyakorlatilag benne van minden, ami PKD-et jellemzi.

Sci-fi, de nem elrugaszkodott, több univerzum csépeli egymást, űrhajóval száguldozunk (na, jó, egy kicsit), hanem maradunk a Földön (nagyjából), ami egy világégés utáni Föld, szar a helyzet, persze, atom volt, mutánsok, viszonylag lájtos diktatúra, mert hogyan máshogy? Cél, jövőkép alig, de jobbára nincsen. Illetve, mint kiderül, valami van…

A regénynek, ha akarom, van főszereplője, de már ízelítőt kapunk, hogy PKD számára sosem a szereplők a fontosak, hanem az, ami a szereplőkkel megesik. Ennek érdekében nagyon lazán vált nézőpontokat, hanyagol el előző szereplőket, és tolja át a hangsúlyokat más szereplőkre. Ebben a koraiban ez még nem annyira laza, mint később, de voltaképpen már érezni, hogy a mondanivaló és az egész a fontos, az alakok le vannak kakkantva.

Ami feltűnt: PKD huszonévesen még bírt némi optimizmussal: a regény van rendes vége. És optimista, legalábbis reménykedő vége van. S az a nagy helyzet, hogy pont ebbe a regénybe nem kellett volna, nekem valahogy kilóg, nem szervesedik bele a cselekménybe. Itt sokkal nagyobbat jelentett volna, ha a főhős

Mert arról van szó, hogy a lepusztult Földre még hullanak valami böszme nagy amőbák a csillagok közül, amikről senki sem tudja, mifélék. De lehullva tök ártalmatlanok, hamar pusztulnak.

No, szóval van káosz szépen, és akkor támad egy különleges képességekkel, mi mással, mint jövőbe látással megáldott/átkozott fazon. Ez Jones. Aki mozgalmat indít a dolgok megváltoztatására. S akit, látva, hogy a „próféciái” rendre bejönnek, hamarosan tömegek követnek. Annyira, hogy le is cseréli a magáéra a regnáló hatalmat. Naná, egy vezető, aki tényleg a jövőbe lát! Nemcsak meredten kémleli.

Persze, ahogy lenni szokott, Jones hatalma sem tökéletes, és végső soron semmiben nem különbözik az előző hatalomtól, mint kiderül, még céljaiban sem. Jones torzul, de a dolgok ugyanarra mennek vele, mint nélküle. Vagyis a jövőbe látás nem elég, bele is kell simulni az Ég/Mindenség/Univerzum/stb. hatalmába. A jövő megismerhető, de meg nem változtatható. Valószínűleg erre kellettek PKD-nek később a párhuzamos univerzumok, elcsúszott valóságok: úgy változtatható a jövő.

PKD mesél. Távolságtartón, kevés jelzővel, szikáran, izgalmasan, mindennapin, ötlet-dúsan, de mégis ezen a mocskos planétán mocskos emberiségének a mocskában maradva, persze, itt is van egy kis tudatmódosítás, de itt még csínján, nem legalizálva még a regényben sem, és itt még vannak érzelmei a szereplőknek egymás iránt, mutatva, hogy PKD fiatal volt még, idealista és bohó.

Élveztem olvasni minden sorát. De tartok tőle, nem tett annyira mély benyomást rám, hogy pár hónap múlva visszamondjam a tartalmát. Csak egy blikk marad belőle, meg az a tény, hogy van PKD-nek optimista végű regénye. Ami azért nem kevés.

4/5

(2018)

Nagyon jól szórakoztam/szörnyülködtem rajta, és benne volt majdnem minden, ami az orosz írókban jó. A szereplők lélekábrázolásai nem voltak pincemélyek, de mivel a könyv alapvetően szatíra (vagy vérkomoly?; de akkor: ajjaj!), ez nem is hiányzott.

Malgin írt egy olyan könyvet, aminek voltaképpen nincsen pozitív szereplője, sőt, kimondottan viszolygunk benne mindenkitől, még a szerepeltetett nagy nevek, Szolzsenyicin, Jeszenyin, Dovlatov is kapnak egy-egy kisebb-nagyobb fricskát.

Írt egy könyvet, aminek van történése, s bár az első oldalon már sejtjük, mi lesz a befejezés, de mégis végig leköt, mert nem fejlődést, hanem állapotot mutat be. Írt egy könyvet, ami bemutatja, leleplezi a rendszerváltás utáni Oroszország tengernyi ocsmányságát, képmutatását, kicsinyességét, pénzéhségét, de teszi ezt úgy, hogy miközben a belünk fordul ki tőlük, mégis nagyon jól szórakozunk.

Malgin írt egy olyan könyvet, amitől az ember megkérdezi: szeret valamit ez az ember egyáltalán Oroszországban? 

S közben, éppen miatta, Malgin miatt is mondhatjuk sokan: mi legalább az orosz irodalom általunk ismert, döntő részét szerethetjük.

4/5

(2013)

Olyan fele-fele arányban kedvelem az általam látott Kusturica filmeket. A Macskajaji, naná! Az Underground, na, az igen. És énnekem nagyon tetszett a Tejben, vajban, szerelemben is. Mndegyik másért. De azokat annyira, hogy kedvet csináltak ehhez a könyvhöz. Szerencsére, csak könyvtári példányhoz, nem vásárlóshoz. Megbántam volna.

Hogyan is mondjam?

Egyfelől felületes. Néha csak kapkodtam a fejemet, hogy miről, kiről beszél. Mert sem a szereplőit, sem a háttéreseményeket nem mutatja be igazából. Beszél a gyerekkoráról, beszél a nagykamaszságáról, a filmezés kezdetéről, a külföldre költözéséről, hogy Johnny Deep tök jó fej civilben és a haverja, erről-arról, de inkább csak sztorizgat, semmiről nem tudunk meg igazán semmit.

A számomra legélvezetesebb fejezet a Fellini Amarcord-járól szóló volt. Az 1-es villamoson olvastam, és többször felrötyögtem magamban, de ez is sztorizgatás volt. 

A legnagyobb csalódás pedig a Jugoszlávia széteséséről szóló részek. Mert ember legyen a talpán, aki ezekből némi előismeretek nélkül akár egy szót is megért. Különösen így tizenhat év után. Mert kinek mit mond ma Izetbegovič, Karagič, Milosevič, Tudjman neve? És ember legyen a talpán, aki megérti, mi a fene is robbantotta szét Jugoszláviát, milyen belső feszültségek voltak a nemzetek között, és miért. Mármint aki Kusturica könyvéből megérti.

Kár érte…

Igaz, a könyv sehol sem ígért mást… De ettől Kusturica, mint állandóan fésületlen, zsíros hajú jelenség, mint zseniális rendező, mint zenész nem lett kevesebb. 

És itt van a Tejben, vajban, szerelemben egyik betétzenéje, hallgassátok meg: Kostina. Én egyszerűen nem tudom megunni. 

3/5

(2013)

Olvastam már Wilder-t, természetesen a Szent Lajos király hídja-t; tetszett, de olyan nagy hatással nem volt rám, ebben a témában Wass Albert Elvész a nyom-ja jobban tetszett. A Mennyei ügyekben utazom -ot az Óbudai Művelődési Központ előtti Könyvmegállóban találtam. 

Há’ biza érdemes volt elhoznom, de mondom néktek, nagyon érdemes!

Mert humoros. Mert okos. Mert jó a könyv. Mert jó a stílus. Mert új kedvenc könyvem van általa.

A könyv végéig nem egészen eldönthető, mennyire szimpatikus a főszereplő, George Malvin Brush, a hitvalló keresztény ifjú, aki mindenhol, mindenkinek bizonyságot tesz a hitéről, nem törődve senki fia érzéseivel, lelkiállapotával, semmijével; hinti az igét, s ha kell, pallósként csap le az igazsággal, bőszült haraggal száll szembe a két fő ellenséggel, az evolúcióval és a dohányzással, amelyeket az istentelen világ legborzasztóbb megnyilatkozásának tart. Brush barátunk – mert ő mindenkinek a barátja, s tényleg mindenkinek jót akar – elvek szerint él, de nagyon komolyan, és mindenre való tekintet nélkül megvalósítja az elveit. Manapság van még ember, akinek fontosak az elvek, s akinek fontosak, az vajon tartja is magát a vallott elvekhez? S Brush itt válik egyszerre hihetetlenül komikus, idegesítő és heroikus hőssé. Furcsa turmix egy hősnek, ugyebár. 

Komikus, mert nem látja, nem érzékeli, hogy mennyire más szférákban mozog, más síkon gondolkodik, mint a körülötte levő világ. Nem érti azt,ami körülveszi, mozgatórúgóinak és tetteinek semmi köze a józan paraszti észhez, a logikához, az életrevalósághoz. Az elvekhez van köze: a szeretethez, az önzetlenséghez, az élet tiszteletéhez, az erőszakmentességhez, a pénz eszköznek és nem célnak tekintéséhez van köze, az emberek megjobbításához, erkölcsi megemeléséhez van köze. George barátunk ebben bizony nagyon egyedül marad. Ezért is fogalmazza meg a különállása okát,anélkül, hogy bármennyi empátia lenne benne: ő logikusan gondolkodik, de senki más nem teszi ezt, ezért elmondhatja, hogy egyedül ő normális, és dilis az egész világ! 
A kijelentéssel szembemegy az autópályán, ugyebár? 
Lócsudát! 

Mert itt a csavar nélkül csavar Brush figurájában: azok az elvek és módszerek, amiket hirdet, voltaképpen valóban szebbé, jobbá, élhetőbbé, szeretettelibbé tennék a világot, s ugyan ki nem szeretne egy ilyen szebb, jobb világban élni? Ámde ki az, aki megtenné ennek érdekében, amit Brush megtett? Vagy kicsoda az, aki ennek érdekében legalább Brush eszméit magáévá tenné? Például az önkéntes szegénységről. Vagy arról, hogy akivel az ember egyszer összefekszik, az voltaképpen a sírig a felesége/férje. Vagy arról, hogy az ember célja a tökéletesség elérése, a jellemfolyamatos fejlesztése. Vagy arról, hogy ha a megfelelő összeg a rendelkezésükre állna, akkor a rablók nem rabolnának, hanem a pénzüket a család fenntartására, élelemre költenék.

Brush persze téved. Nem ismeri a világot, nem ismeri a mozgatórugókat: hiába ad pénzt a rablónak, annak eszébe sincsen erkölcsi fejlődni, egyszerűen megijed Brush hozzáállásától, elmenekül tőle/előle.

Brush akkor kerül közelebb az olvasóhoz, amikor a hite elkopik belőle. Akkor kerül közelebb a halálhoz is. Akkor kerül közelebb a szürkeséghez, a beolvadáshoz, az átlaghoz is. 

S az ember itt kapja fel a fejét. Hogyan lehetséges, hogy ez a Brush szimpatikusabb, mint az elvekkel élő, az idealista Brush? Az, amelyik embert ment meg az öngyilkosságtól, aki felelősséget érez a tetteiért, aki nem akar hazudni, aki lelkileg, testileg egészséges akar élni? Miért szimpatikusabb az a filmrendező, aki Brushoz hasonlóan szemben áll a társadalommal, de nihilista szemléletében semmi előremutató nincsen? Pusztán csak az, hogy Brush vallásos alapon teszi, amit tesz, s a vallás, mint olyan, nem szimpatikus a darwinista világban, s ha valaki ateista alapokon áll szemben, az természetes? Vagy miért?

Erről már nem mond sokat Wilder, csak a tényt szögezi le. S az ember nem tudja, megkönnyebbüljön, vagy fejet csóváljon. Vagyis nem oldódik fel a feszültség, nehéz eldönteni, hogy akkor most a szokásos heppiend van-e, vagy sem? 

S így van ez jól.

A könyv voltaképpen a torz vallásosság komédiája. Ha akarom. Ha akarom, nagyon komoly társadalomkritika a ’30-as évek Amerikájáról. Ha akarom, a másság érdekében írt, nagyon jó humorú groteszk. Ha akarom, a jellemfejlődés/leépülés komédiába öltöztetett fájdalma. 

S így jó. Nagyon-nagyon jó!

5/5

(2013)