Nem keresztény családba születtem. A kereszténységnek semmi mondanivalója nem volt a szűkebb családom tagjaira nézve. Egyvalaki kivételével. Anyai ági nagypapám anyukája, Gőz dédi, vallásos volt. Egyszer, még nagyon kicsi lehettem, hét év alatti, mert még nem Óbudán laktunk, hanem a Szerdahelyi utcában, Dédi előtt elővettem Isten nemi életét. Dédi dühösen rám förmedt:
– Fejezzed eztet be, mert az Isten ezért eltöri a lábodat!
Befejeztem, de azonnal érvekkel jöttem neki, hogy milyen lehet az az isten, aki lábtöréssel súlyt kisgyerekeket egy káromkodásért. Dédi nem érvelt vissza.
Ezen kívül Istenről szó nem esett mifelénk.
Illeve nem mondok igazat. Apu, különösen, ha ivott egy kicsit, és nem kicsit ivott, olyan hosszan és cifrán tudott káromkodni, hogy emiatt komolyan felnéztem rá. Egyszer lemértem: több, mint fél percig mondta, szóismétlés nélkül! Nem semmi, próbáld csak meg! Úgy kezdte, de persze nem szó szerint idézem, csak tartalmilag, hogy az a bárca bitorló, kéjnő jó isten tegye bele azt a redvás, hónaljszagú, büdös férfi nemi szervét... Ez a bevezető standard volt minden esetben.
Vagyis nem mondhatom, hogy nem hallottam semmit Istenről. S lám, Apu káromkodásai még azt megerősítették, hogy Isten hímnemű, vagyis már gyerekekként nyomta belém a patriarchális nézőpontot.
Kamaszkorom derekáig nem is érdekelt az Isten-kérdés. Aztán egy aktuális barátném anyukája, Noi néni elvitt egy zártkörű filmklubba, ahol Zeffirelli Napfivér, Holdnővér-ét vetítették. Padlót fogtam tőle. Amint vetíteni kezdték a Filmmúzeumban, még megnéztem néhányszor. Nem lettem hívő tőle, de az a tisztaság... Aztán jött Waltari könyve, Az Ország titka. Aztán még sok más. De keményen tartottam magamat, és bár volt bennem hajlandóság, de mantráztam a szokásos, ám nem súlytalan érveket a vallás belső logikátlanságai és az egyház mindenki által ismert bűnei ellen. Na, kezdjük ott, hogy milyen Isten az, amelyik rábólintott, hogy Anyu huszonhét évesen meghaljon? Amikor én hét voltam. (És, egek, két év híján már kétszer annyit éltem, mit ő...)
Fogalmam nincsen, honnan, miért volt bennem a fogékonyság arra, hogy van valami a látható világon túl is. Nem a kvantum-dolgokra gondolok. Tény, hogy valami kettősség volt bennem mindig, minden irányban volt/van bennem hajlandóság, kérdések tömkelege. Még akkor is voltak kérdéseim, amikor úgy akartam gondolni, nincsenek: tizenhét évig tevékenykedtem gyülekezeti berkeken belül. Most, posztkeresztényként, ha érvelnem kell valamerre, iparkodom nem tenni, de hajlani arra hajlok, hogy nem vagyunk egyedül. 
*
Van egy ismerősöm. Írtam már róla. Keresztényből lett szerinte agnosztikus, majd jelenleg vad ateista, aki önmagát szekurális humanistaként jellemzi. Éppen most készít egy blogot, hogy bebizonyítsa, a történeti Jézusnak semmi létjogosultsága nincsen. Több csörtém volt vele. Jobbára nem annyira tartalmi, mint stílusbeli. A csörtéknek számomra annyi hozadéka volt, hogy bizonyos kérdések iránt támadt bennem érdeklődés, és ennek az érdeklődésnek a következménye az is, hogy McGrath jelen könyvét a kezembe vettem.
*
Alister McGrath keresztény és tudós. Oxfordban tanult, a Cambridge-i Egyetemen, és a Regent College tanára. Három doktorátusa van: teológiai, filozófiai és a molekuláris biofizika doktora. Több könyv szerzője, amelyekből több megjelent magyarul is. Legismertebb talán a Richard Dawkins nézeteinek kritikájáról írott könyve, a Dawkins istene.
*
McGrath írt egy könyvet az ateizmus történetéről, a felemelkedéséről és az alkonyáról.
Az utóbbi érdekes kérdés. Bevallom, elfranciáztam a könyv olvasását, a közepén kezdtem, ezzel az alkonnyal, s csak utóbb olvastam el (de szerencsére elolvastam) az elejét. Úgy gondoltam, az túl sok mindent nem tud mondani. Tudott.
Szóval alkony. Mert látszólag ez az érdekesebb.
Lehet vitatkozni McGrath-al, hogy van-e alkony vagy nincs? Mindenesetre azt jó szem előtt tartani, hogy a prof nem arról beszél, hogy keresztény delelő jön, hanem arról, hogy az ateizmusnak alkonyul. A kettő nagyon nem ugyanaz. Valamint tény az is, hogy McGrath az angolszász területekre koncentrál. Ahol a vallásosság megélése soha nem ütközött akkora nehézségekbe, mint Kelet-Európában, ahol is természetes volt a rendszerváltás után egy fellendülés. Az is tény, hogy a szekuralizáció soha olyan mértékű nem volt, mint manapság. Látszólag teljesen leáldozott a kereszténységnek. De ez nem jelenti azt, hogy az emberek teljesen leszámoltak Istennel, és azt pláne nem, hogy teljesen elzárkóznának a transzcendens elől. Ilyen értelemben van alkonya az ateizmusnak: a XIX-XX. század materializmusa után, úgy tűnik, visszanyal a fagyi.
*
Az ateizmusról sokat tudunk. Elsősorban azt, hogy voltaképpen nem egy önmagában létező eszmerendszer, ahogy a kereszténység de, csupán egy valami ellen való rendszer. Az ateizmus jobbára a kereszténység cáfolata akar lenni. (Akkor is, ha már az ókorban is voltak, akik elvetették az istenekben való hitet. Mondhatnók, teljes joggal, ismerve az akkori istenek viselt dolgait, erkölcstelenségét.) Történelmi és társadalmi szempontból teljesen érthető válaszreakció a kereszténység középkori viselt dolgaira, prostituálódására, világi hatalmára és uralkodására. Az ateizmus tehát nem önmagában létező valami, létezése nem önmagában való, voltaképpen pusztán a vallás cáfolatának függvényében értelmezhető.
Ráadásul a szellemi, majd később a tettleges forradalmak is olyan bibliainak mondott, a hivatalos egyházak által képviselt nézetek tarthatatlansága miatt következtek be, amelyekről azt kell mondanom, hogy semmi közük nincsen a Biblia tanításához: a pokol örökké tartó büntetése és a lélek halhatatlanságának a tanítása volt ez a két sarokpont. Ismétlem, bármilyen meglepő, de egyik sem biblikus tanítás. Vagyis elmondható, hogy a tiltakozások tulajdonképpen nem a kereszténység, csak az egyházak ellen folytak.
Ennek rosszabb változata, amit például Richard Dawkins művel: felállít egy tételt, aminek vajmi kevés köze van a Biblia tanításához, majd megcáfolja önnön állítását, és azt a képzetet kelti, hogy a kereszténység nézetét cáfolta meg.
*
Számomra McGrath könyvének legérdekesebb hozadéka, hogy megerősített abban a nézetemben, ami a fent említett ismerősömmel való vitákban merült fel bennem: az ateizmus is csak egy eszme. Ami se jobbá, se rosszabbá nem tesz. Ahogyan önmagában a kereszténység sem. S a történelem a bizonyíték arra, hogy amint egy eszme politikailag meghatározóvá válik, rendre ugyanaz a törvényszerűség lép érvénybe: az eszmét a politikai hatalommal bíró képviselői kikerülhetetlenül elnyomásra használják. S ha lehetőségük van rá, akkor az eszme nevében vér fog folyni. Amint az ateizmus politikai hatalmat kapott, gyilkolt. Hiába ült az Ész a trónon, esztelenségeket művelt. eklatáns példa erre a nagynak hazudott francia forradalom, ami kísértetiesen előre vetítette a későbbi proletár diktatúra borzalmait. Franciaországban mintegy háromszázezer áldozatot követelt a forradalom. A kommunista kísérlet világszerte úgy háromszázmilliót. Vagyis ha az eszme dogmává merevül, elveszti minden progresszivitását, minden emberségét. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a liberalizmus is erre tart.
McGrath azt állítja a modern ateizmus Ludwig Feurbach-al kezdődött, aki azt állította, hogy minden ember istenképe a saját pszichéjéből származik. Ha akarnék is ezzel vitatkozni, nem tudnék, mert a saját, apró szociológiai mintám is erre a következtetésre vezetett. Minden hívő azt engedi meg magának és másoknak, amire a saját, belső késztetései, a saját belső szabadsága képessé teszi. És ezen a belső szabadságon múlik az istenképe is.
Amit Feurbach a filozófiában mutatott ki, azt Darwin a biológiában tette meg, Freud a pszichológiában, Marx pedig a társadalomban és a gazdaságban. Voltaképpen ők a modern ateizmus megteremtői.
McGrath kritikájának lényeges eleme, hogy egyikük sem deduktív módszerekkel eljutott az ateizmusig, hanem bizonyításaiknak a kiinduló tétele volt az ateizmus, hogy aztán végső következtetésként mutassanak rá a bizonyításik végén, mint megoldásra.
McGrath Darwin és Einstein példáján mutatja be, hogy a tudományosság nem öli meg a hitet, a tudomány sem pusztán bizonyított tényekkel dolgozik. Darwin is, Einstein is hitt a saját tétele (fajfejlődés, relativitás) igazában, annak ellenére, hogy a következtetéseik egy része a maguk idejében nem volt bizonyítható, s csak remélhették, hihették, hogy eljön az idő, amikor azzá válik.
Ha ehhez hozzátesszük, hogy az ateista nézeteket Isten nem létéről ugyanúgy nem lehetséges bizonyítani, ahogy a létéről valókat sem, könnyű belátnunk, hogy az ateizmus is hitkérdés. Isten létére vagy nem létére csupán következtetni lehet, hiszen egyik sem bizonyítható, mindkettő bizonyíthatatlan. Ahogy a Svájcban élő Ofi barátom mondta egyszer: egy zárt rendszeren belülről a rendszeren kívüli dolgok bizonyíthatatlanok.
(És erről megint eszembe jutott a Galaktika 17. számában megjelent Kaszás István novella, amelyben a tudósok létrehoztak egy mini Nagy Bumm-ot, majd egy mini Földet, mini evolúcióval, mini történelemmel. S ugyan nem erről szól a novella, de kérdem én: a mini Föld mini elméi vajon tudják-e, ki az alkotójuk? No?
*
McGrath sokat markol, voltaképpen eszmetörténetet, történelmet, egyháztörténetet, filozófiát, és mégsem fog keveset. Mindezt olyan frappáns módon zanzásítja, tömöríti, hogy sem túl sok, sem érthetetlen nem lesz, és lilává sem válik, amit mondani akar. Egyszóval, érdekes, elolvasandó dolgot tett a kezünkbe.
A nihilizmus szerint a vallásos világnézet nyomasztó, mert kitart amellett, hogy továbbra is felelősséget vállaljunk a tetteinkért, hogy majd megítéltetünk azokért a bűnökért, amelyekről emberi bíróságoknak nincs hatalma ítélni. A nihilizmus, mondja Miłosz, eltöröl minden ilyen fenyegetést. A bűnök nem ítéltetnek meg: valójában nincsenek is más bűnök. mint azok a tettek, amelyekről mi magunk úgy döntünk, hogy bűnök.
Korábban Ludwig Feuerbach mondta, hogy az ember a maga kényelmére és vigasztalására alkotta meg a maga vallásos elképzeléseit; amit Milosz mond, abban annak felismerését láthatjuk, hogy mind az Istenbe vetett hit, mind az istenhit elutasítása emberi vágyak eredménye - az előbbi a vigasz és a halhatatlanság iránti vágyé, az utóbbi az autonómia és a felelősségnélküliség iránti vágyé. Mindkettő ,,a nép ópiuma" – igaz, különböző csoportoké de mindkettőnek szüksége van a maga ópiumára. (144.)
Rég esedékes volt, hogy [...] hétköznapi kultúra szintjén is összeomoljon a vallásra vonatkozó freudi megállapításokba vetett bizalom; ezt a következtetést szakértői körökben már legalább egy évtizeddel korábban levonták. Az egészségügyben egyre inkább tudatában vannak a lelkiség fontosságának, mind a közérzetet pozitívan befolyásoló szerepe, mind a betegek jogai vonatkozásában. 1998-ban a Harvard Orvosi Iskolája által támogatott Spiritualitás és gyógyítás az orvoslásban című nagy konferencia minden addiginál erőteljesebben hívta fel a nagy nyilvánosság és a szakma figyelmét arra, hogy a spiritualitásnak szerepet kell játszania a hivatásos orvoslásban. Elhangzott, hogy az összes amerikai 86%-a, a családorvosok 99%-a és az egészségügyiek 94 %-a véli úgy manapság, hogy az imádság, a meditáció és más spirituális és vallásos gyakorlatok igen pozitív szerepet játszanak a gyógyulás folyamatában. Ezt egyes ateista írók, például Kevin Courcey, babonás képtelenségnek tartják és kerek perec elutasítják. Pedig e nézetet egyre nagyobb számban támasztják alá olyan tapasztalati bizonyítékok, melyek pozitív korrelációt állapítottak meg a spiritualitás és az egészség között, különösen ami a betegséggel való küzdelmet és a belőle való kigyógyulást illeti. E bizonyítěkok – melyek a betegek vallásos hitének igaz voltát nem firtatják kétségtelenül rámutatnak a hitnek az egészséggel kapcsolatos jótékony szerepére. Ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az ilyen hit valóban babonás képtelenség" legyen- de ez a vizsgálatoknak nem volt tárgya. A vallásos hitet igazságtartalmától függetlenül az orvosi gyakorlatban egyre inkább terápiás eszköznek tekintik. (241.)
Az ateizmus legnagyobb erénye erkölcsi komolysága. Csak csodálni lehet, milyen kritikus hozzáállással és szenvedélyes igazságkereséssel nyilvánultak meg ateisták mondjuk a 18. századi francia egyház züllöttségével szemben. Persze a túlzott kritikát legalább bizonyos fokú cinizmussalkell szemlélni: elvégre ki nem próbálja ily módon egyengetni a maga útját? Marshall McLuhan mondtaegyszer: ,,A morális felháborodás az ostoba ember méltósággal való felruházásának az eszköze."
Szent István Társulat, Budapest, 2008, ISBN: 9789632770635 · Fordította: Paulik Péter
5/5
(2019)
Nem volt kedvem nagyot kirándulni, és a dolog előre megjósolhatón úgy festett, hogy Matykó, a kirándulás szervezője valamit nagyon benézett, meggyőzhetetlen volt, és úgy festett, sokkal hosszabb lesz ez a kirándulás, mint tervezte, bőven túrává növi magát. Meg különben is, és ez volt a döntő szempont, kicsi pszichém relatív egészségének a megőrzése érdekében úgy döntöttem, menjenek csak a lányok (szerelmetesfeleségtársam, és lízingelt gyerekem), én maradok itthon semmit csinálni, zenét hallgatni, olvasni, fürdőkádban ázódni, filmet nézni (Némaság, így is lenyűgözött, gondolkodtatott; hihetetlen ez a Scorsese!). De mégsem bírtam megülni a fenekemen: Kaszásról elsétáltam Csillaghegyre, a könyvmegállóhoz, meg vissza. (Meglepődtem, tíz kilométer volt a séta.) Megérte. Az egyik zsákmány ez a könyv volt. A többit a hónom (mi a fene az a hón, aminek alja van, hol van az?) alá csapva már ezt már útközben olvasni kezdtem. Pedig volt egy Ellery Queen-ritkaság, meg két kötet Gárdonyi kisregény is. MIndbe beleolvastam, de ez maradt a kezemben. 
Tényleg, de igazán tényleg pont erről szól, de végig kell hallgatni a poénért. Meg azért, mert jó.) Szóval Boyce nem bírta megállni, hogy ne tolja az arcunkba a tanulságot. Kár, hogy nem. Tipikus példája lett így a kevesebb a több-elvnek. Bár fogalmam sincsen, hogyan lehetett volna befejezni frappánsan a sztorit. 
Életem egyik legszégyenletesebb eseménye úgy történt, hogy még biztosan alsósok voltunk, mert a Selyemgombolyító mögötti, Miklós téri játszóra vittek ki bennünet napejban (őskövület kifejezés a napközire). Ötödiktől, amikor felsősök lettünk, már megnyílt a Harrer-suli, és nem jártunk erre a játszóra. Nem nagyon szerettük ezt a parkot, mert kevés minden volt itt, három szocreál mászóka, egy gömb, egy olyan izé állatot formáló, meg egy rakéta, egy hinta, egy csúszda. 
Szóval semmi mentségem nincsen. Különös tekintettel arra, hogy Apu polcán ott volt a Marsbéli krónikák '63-as kiadása, amelyben rögtön a Krónikák után következett a Fahrenheit 451. S biza én aztatat már valamikor ötödik környékén felfaltam. Nem értettem, de tetszett. A Marsbéli jobban, de a Fahrenheit jobban megmaradt bennem. 
A 34. magyarul megjelent Lucky Luke-füzet. Ismét nem az eredeti szerzőpáros, Morris és Goscinny követte el, hanem a titokzatos nevű Achdé & Jul páros, akik több Lucky Luke füzetet is jegyeznek. Achdé eredeti neve 
többnyire olyan pompásan sikerültek, hogy feledtetik, nem az eredeti alkotók munkáiról van szó. Minden bizonnyal cefetül vacak szakértő lenne belőlem, de ha csak simán a kezembe nyomnák Achdé rajzait, én bizony meg nem mondanám, nem az eredeti, vagyis Morris dolgait nézegetem. 
Az úgy volt, hogy miközben egymásét szeretjük legjobban ünnepelni, tavaly valahogy annyi minden történt, meg annyira álltunk év elején anyagilag, s mert csak két hét van kettőnk születésnapja között, hogy kimaradt az ünneplés. De megegyeztünk abban, hogy semmiképpen sem végleg, majd nyárutón bepótoljuk. Szerelemtesfeleségtársam nem bízta a véletlenre, rá is vetődött az internetre, hogy találjon valami klassz kis helyet, ahová pár napra elruccanhatunk ünnepelni. Nem kellett sok idő, és mosolyogva fordult hozzám:
Már 
Szóval az úgy volt, hogy a börtön elhagyása után kicsit csillapult bennem a lelkesedés. (Mármint nem amikor én hagytam el a börtönt, mert még látogatóban sem voltam ott soha, hanem amikor a képregény-sorozat hősei tették ezt.) De már a csillapult lelkesedéses értékelésben is írtam, hogy Kirkman megnyert magának azzal, hogy tett egy-két nagyon finom jelenetet a 
Mert voltaképpen mindkettejük problémája ugyanaz: a megváltozott világban ők maguk is kényszerűen változtak. Változtak, mert változniuk kellett, ha élni akartak (akartak) és meg akarták védeni azokat, akiket szerettek. És bár ez egyiküknek sem sikerült, szembe kellett nézniük önmagukkal: simán képesek lelkiismeret-furdalás nélkül ölni, ha tudják, hogy az jó célokat szolgál. S közben a lelkiismeretük mégis motoszkál, no nem az ölés miatt, hanem amiatt, hogy nem éreznek miatta semmi furdalást. És ez, a hiány, furdalást okoz. Ezen a ponton a két férfi egymásra talál. Nem omlanak a másik nyakába, de megtalálják a közös pontot, a közös élményt, a közös fájdalmat, a közös kérdéseket, kétségeket. 
Még tart a lendület. Sokszor gondolkodtam, hogy azok a sorozatok, amelyek nem egy A-tól Zs-ig történetet mesélnek el (mittomén: Sándor Mátyás, Egy óra múlva itt vagyok), vagy nem olyanok, és egy-egy rész teljesen önálló történet, csak a szereplő(k) azonos(ak) (pl.: Colombo, Minden lében két kanál), hanem van egy alapszitu, aztán azt viszik, amíg evő rá a plebsz, és ennek érdekében egy idő után csavargatják jobbra-balra a sztorit, néha kínkeservvel, néha megerőszakolva a logikát, néha képtelen megoldásokkal visszahozva időközben láb alól eltett szereplőket (Dallas), nos, ezek a sorozatok tényleg csak a pénzről szólnak? S van vége a Wólkindednek vagy képregényben is úgy nyúlik, mint filmben (el nem tudom képzelni, mit lehet ebből a történetből nyolc évadot kiszenvedni)?
Úgy van az, hogy amitől az ember nagyon tart, és tolná a bekövetkeztét, valahogy mégis várja, hogy végre megtörténjen, miközben egyáltalán nem. 
Viszont az összecsapásra azért több füzetnyi ideje készülünk, számítunk. Ehhez képest azonban nagyon hamar lezajlik, és nagyon hamar lerendeződik a Kormányzó sorsa is. A lerendeződésben van egy kis flikkflakk, de azért annyira nem lepődünk meg, annyira nem nagy a csavar, és valahogy a kielégülés sem olyan oltári. 
Nincs olvasó ember, aki ne ismerné Tolsztoj közhellyé vált gondolatát: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Vagyis a boldogságban voltaképpen semmi elmesélnivaló nincsen, tök unalmas hallgatni. Nem véletlen, hogy a végső üdvösségről, az újjá teremtett Földön létrejött örök békéről is rögvest az jut az ember eszébe, hogy vajon ki a csuda az, aki őszintén vágyik arra, hogy egy aranyvárosban egy örökkévalóságon át hallelújázzon? És mi fog ott történni?
A másik hasonló, a pórul járt, de életben maradt Dave esete. Dave-et megharapja egy zombi, de mert van segítség, egy fél lábal kevesebb lesz. De életben marad. Amikor a műtét után magához tér, Andrea úgy lebattya, mint a pengős malacot, hogy lehetett annyira hülye, hogy ennyire hülye volt? Ügyes, mert nagyon plasztikusan átjön a szeretet dühe, ami majd szétveszíti Andreát. A harmadik jelent szintén kettejüké: az öreg, immár féllábú Dave felajánlja Andreának, hogy menjen, nyugodtan feküdjön le Tyreese-vel. Pár képkocka csak, de sikerült annyi szeretetet belevinni, hogy csak na! 
Frank Miller az erőszak rajzolója. Zseniális rajzolója. Frank Miller Sin City megteremtésével alapművet alkotott, majd épített fel a folytatásokkal. A város neve, mondani sem kell, beszédes név: a vér, a hatalom, a korrupció, a prostitúció városa Sin City.
Sokszor mondtam, legutóbb tán valamelyik (vagy több) The Walkind Dead-képregény értékelésénél, hogy soha életemben nem szerettem sem a horrort, sem az öncélú kaszabolós krimiket, thrillereket. Frank Miller Sin City-jét is sokáig csípőből utasítottam el. Amíg egyszer csak úgy nem jártam vele, hogy sokadszorra összefutva vele, csak belelapoztam a könyvtárban valamelyik kötetbe, akkor volt már négy, és benne ragadtam. 
megszállott, de valahogy csak ezt továbbvinni egy-egy Sin City képregény után édeskevésnek tartom. 
Ami konkrétan megfogalmazódott bennem, talán, mert megütköztem rajta, két alak megformálása. Nézd csak a borítót! Egyszerűen nem tudtam rájönni, mi a fene az a kocka alakú szirszar Miho fején. Olyan, mintha robot lenne egy coclista sci-fi filmfeldolgozásban. Aztán itt van az a másik figura, ami nem tudom, micsoda. Elvileg ember, de a gyakorlatban embgután vagy gorilemb, nem tudom. De egyszerűen nem tudtam embernek kezelni a figurát. Innen viszont a történet nekem kicsit érdemét veszítette. 
Egy ilyen hipotézisnek (mint az intelligens tervezettség; M. Z.) még akkor se lenne semmi keresnivalója a tudomány területén, ha az összes adat egy intelligens tervezőre utalna, mert nem természettudományos jellegű.
Az intelligens tervezettség, hangsúlyozza a könyv, nem azonos a kreacionizmussal. Az utóbbi a Bibliából indul ki, és jobbára a hatnapos teremtésben hisz. Alapvető eszköze a világmagyarázatra a hit Istenben. Jobbára dogmatikus úton. Ezzel szemben az intelligens tervezettség (Intelligent Design vagyis ID) elkötelezettjei nem a Bibliából indulnak ki, nem dogmatikusan közelítik meg a kérdést, nem a Biblia az alapjuk és nem is Isten a válaszuk. Ők azt mondják, hogy a természet megfigyeléséből, a tényekből az adódik, hogy a világ tervezett. Nem azt mondják, hogy Isten tervezte, csak azt, hogy a dolgok rendszere, működése tervezettségről árulkodik. Éppen ezért az ID képviselői nem fogadják el sem a darwinizmust, sem az evolúció tanítását. Sőt, mi több!
(Hogy kellően és mélyen elítéltessem magamat, az evolúcióban úgy kábé huszonöt éve nem hiszek, és hogy még mélyebben tapossam magam a sárba, elmondom, hogy az intellektuális züllés eme fertelmes posványába ráadásul egy szokásosan nyakatekert című Őrtorony-kiadvány (Az élet - Hogyan jött létre? Evolúció vagy teremtés útján?) mocskos tartalma taszított, amit az Őrtorony tanítását leszámítva komolyan vettem, és a mai napig nem tudtam annyira megvilágosodni, hogy darwinista, evolucionista szempontból okádék érveitől gyökeresen elszakadjak és kategorikus nemet mondjak rá. (Érdekes, nem aprózzák el, az hiszem, 
Voltaképpen nem is tudom, hogyan lehet nem egy-két szóval 
A könyv szerzője belgiumi flamand író. Magyarul is több kötete megjelent már. Ilyen a jelen témába is vágó, A populizmus védelmében című könyve, vagy a műfajilag nehezen besorolható Járvány. Reybrouck a most tárgyalt írásának a legfőbb gondolatát a könyve első oldalán mintegy elsütve a puskaporának döntő részét, egy mondatban összefoglalja:
