Vannak írók, akik több könyvvel lettek/lesznek halhatatlanok. Mondjuk Dosztojevszkij. Vannak, akik írtak egy csomó jó könyvet, de nincs közöttük magasan kiemelkedő, de az összes piszok jó. Mondjuk Vonnegut. Meg vannak olyan írók, akik írtak egy csomó könyvet, de voltaképpen van egy olyanjuk, amivel önmagában többet sem kellene/kellett volna írniuk. Ha például Márquez a Száz év magány előtt és után egy sort papírra nem vetett volna, voltaképpen nem történt volna semmi. Akármennyire jó mondjuk a Szerelemről és más démonokról. Persze, jó, hogy több regény szült, de a Száz év magány önmagában olyan csoda, hogy minden más csak futottak még. 
Bulgakov megírta A Mester és Margaritá-t, ami egyfelől azonnal ott van a Száz év magány mellett minőségben, másfelől Bulgakov is hátradőlhetett volna, minden más írása már csak desszert. Azonban a Kutyaszív-et olvasva cöccentenünk kell, mert micsoda desszert ez a desszert! Ám konkrétan csak a címadó kisregényre gondolok! De arra nagyon.

ÖRDÖGÖSDI 

Ahogy mondani szokták, ez vagy valami,vagy megy valahová. Egy betépett novella a húszas évekből. Az a fajta, amit soha nem szerettem, és átlapoztam most is. A Mester és Margarita-, illetve a Kutyaszív_ kavarmánya, de amíg azoknak csak erényei vannak, addig ez úgy fest, mint egy ujjgyakorlat azokhoz. Őszintén és egyáltalán nem értettem, de még csak kedvem sem volt erőfeszíteni.

VÉGZETES TOJÁSOK 

A Kutyaszív csodája, és az Ördögösdi hm-sége után olvastam. Ami jó. Mert ha egyből a Kutyaszív után olvasom, biztosan csalódás. De az Ördögösdi után meg határozottan felüdülés volt. Ha akarom, ez is egyfajta rendszercsúfolás, abból az alapállásból, amit A tanú című filmből ismerünk: a jó elvtársat odaültetjük, ahol helyet találunk neki, aztán ereszd el a hajamat…! Itt is ez történik, csak itt ha nem is világ-, de majdnem Moszkva-méretű katasztrófa lesz belőle. Folyik a vér, roppannak a csontok, mert valaki nem értett valamihez, ahová ültették, meg mert nem működik jól a rendszer. 

Egy kicsit nem tudom hová tenni ezt a novellát. Az eleje Bulgakov, és jobbára a Kutyaszív, a végéről meg egyrészt A triffidek napja és a Világok háborúja jut eszembe. S bár van átmenet, és bár egyáltalán nem unalmas, vagy ilyesmi, s bár még izgulni is lehet (másképpen, mint A Mester és Margaritán, ahol tudjuk, ha az olaj kifolyik… és az bizony kifolyik!), a végén, csak azt mondjuk, aha, és ez nem az aha-élmény, hanem az az aha, hogy oké, tetszett, elolvastuk, ez már a miénk, szeressük is őtet, de nem lesz szívem szotty. Csak egy Bulgakov sci-fi novella. Ami bárki mástól az a qva lenne, de Bulgakovtól nem az. 
S na ezért mondom, hogy sokszor jobb lenne úgy olvasni dolgokat, hogy nem tudom, ki írta, mert akkor nem lenne semmi ilyen-olyanságos elfogultság, hanem lenne csak maga a mű, oszt szevasz, ismerkedjünk.

KUTYASZÍV 

Véletlenül került a látóterembe a kisregény/novella filmváltozata (https://port.hu/adatlap/film/tv/kutyasziv-sobache-serdt…). Megnéztük, és én nagyon lelkes lettem. A film fekete-fehér, én azt hittem, valami régebbi alkotás, és értetlenkedtem, hogy vajon hogyan lehetett ebből film? Aztán láttam, hogy a fekete-fehérség csak álca, a film 1988-ban készült. (S ugyanaz a rendező követte el, aki a sokrészes, nagyon jól sikerült A Mester és Margarita tévéfilm-változatát: Vlagyimir Bortko. Ráadásul nem csupán szövegében hű Bulkgakovhoz, hanem képi világában is teljesen hozza a hangulatot. 

A filmből egyértelműen kiderül, hogy Bulgakov mélyen megvetette a proletariátus által diktatúrával vezetett államot, sőt magát a primitív proletariátust is. Csudálkoztam is, hogyan fogalmazhatta, jelentethette ezt meg, de aztán megtudtam, hogy nem tehette, nem jelentethette meg, a Kutyaszív csak 1987-ben jelenhetett meg, s akkor már javában a glaznoszty, a politikai és kulturális nyilvánosság időszakában járunk. 

– Az étel, Ivan Arnoldovics, igen ravasz dolog. Enni tudni kell, és képzelje, az emberek többsége egyáltalán nem tud enni. Nemcsak azt kell tudni, hogy mit együnk, hanem azt is, hogy mikor és hogyan – (Filipp Filippovics sokatmondóan megrázta a kanalát.) – És hogy miről beszélgessünk közben. Úgy bizony. Hogyha azt akarja, hogy jó legyen az emésztése, volna egy jó tanácsom – ne beszéljen evés közben a bolsevizmusról és az orvostudományról. És isten őrizz, hogy ebéd előtt szovjet újságokat olvasson.
– Hm… De hiszen más nincs.
– Hát akkor semmilyet se olvasson. Tudja, harminc megfigyelést végeztem a klinikán. Na és mit gondol, mi derült ki? Azok a páciensek, akik nem olvasnak újságot, kitűnően érzik magukat. Azok pedig, akikkel szándékosan olvastattam a Pravdát, elkezdtek fogyni. (172.)

Ahogy néztük a filmet, az fogalmazódott meg bennem, hogy: az állat, ha ember csinálunk belőle, igazán állattá lesz. Aztán rájöttem, tévedtem, mert Preobrazsenszkij professzor egy züllött, vacak minőségű embert kutyult össze a kutyával, és a vacak mindig legyőzi a minőségit. Ahogy kamaszkorom nagy szereleme, Ági mondta: „Mindig az győz, aki kevesebbet akar.” S fél év múlva befejezte a Nagy Szerelmünket, bár velem mondatta ki az utolsó szavakat. De ez a mondata egész életemben igaznak tűnt. Úgy fest, a történelemben is igaz. 

Ez a novella/kisregény a proletárdiktatúra, a kommunista-kísérlet kicsúfolása, nevetségessé tétele, az emberi méltóság megőrzésének hangsúlyozása. Miközben akár nézi, akár olvassa, szétröhögi magát az ember, de legalábbis végig vigyorog. És sír. Hogy mekkora szarcsimbók tud lenni az ember, és milyen dögletes rendszereket hoznak létre szarcsimbókok. És közben mégis büszke, mert a szarcsimbókok között, a dögletes rendszerben is lehet embernek maradni, nem kell a gerincnek feltétlenül gumiból lennie, ezt üzeni Preobrazsenszkij professzor, Bormental, de még Zinka személye is. 

Kicsit sci-fi, kicsit börleszk, kicsit fáj, kicsit fintor, kicsit komoly, kicsit kikapcsol, kicsit bekapcsol, kicsit ökölbe szorul a kéz, kicsit nevet a szív, és kicsit vágyakozik, hogy bár annyi lett volna a megoldás arra az átkozott negyven-hetven évre, mint ahogyan a professzor megoldotta. S kicsit nagyon kedvenc lett. Emiatt adok a kötetre öt csillagot, mert ez a kisregény leural minden mást.

Egy Moly-társ, Pudingman örömködött a Facebook-on, hogy megszerezte ezt a könyvet. A tartalom kíváncsivá tett, irány a Rukkola, és pár napon belül a birtokomban is volt. Igen-igen vékonyka kis könyv, Szerelmetesfeleségtársam erre is azt mondta: inkább könyvjelző. Ennek ellenére nem haladtam vele túl gyorsan.

A helyzet az, hogy a történet gyakorlatilag ott van a fülszövegben. De tényleg. A stílus pergő, élvezetes, a kerettörténet meg keretet ad neki. (Itt a reklám helye: a kerettörténet igen-igen hajadzik Mács József Adósságtörlesztés című remek regénynek a kerettörténetére, s igaz, a belső tartalom egészen más, de nekem az sokkal-sokkal jobban tetszett.)

A sztorit nem is érintem, mert, mondom, a fülszöveg nagyjából elmondja, ami elmondható. Miközben olvastam, rendre Csörsz István ismert könyve, a Sírig tartsd a pofád jutott eszembe. (Az, hogy folyton-folyt eszembe jutott róla valami, nem Mihailović hibája, pusztán csak beindultak bennem asszociációs láncok.) Csörsz is galerikről, tagjaikról ír, illetve az ő vallomásaikat teszi közzé. Ennek a könyvnek a főhőse, Ljubo nem sokkal szimpatikusabb, mint amannak a főhősei, de lehet, hogy ennek az oka abban van, hogy a kelet-európai sors, a volt szocialista országok ifjúságának a sorsa nem nagyon tér el egymástól. Mondhatnánk, hogy a politika és a rendszer kényszerítette ezeket a fiatalokat, de valószínűbb, hogy bármilyen országban, rendszerben valami nagyon hasonló sorsot markecoltak volna össze maguknak.

Ljubo kemény gyerek, bokszol, jól is csinálja. Hajtja a lányokat, s ha valamelyik kapcsolat komolyodna, soha nem az ő részéről, azonnal dobja is a fruskát. Voltaképpen nem erkölcsösebb, mint ellenfele, Apacs, csak máshol húzza meg a határokat. Így lesznek kérlelhetetlen ellenségek.

A kerettörténet szerint Ljubo Svédországban köt ki, felesége van, neveli a felesége gyerekét, de vágyik haza. Hiába van élete, mégsem él, csak éldegél. Arra vágyik, hogy legyen valami háború, hiszen akkor biztosan hazahívnák harcolni. Eszement gondolatmenet, nem? (Mondjuk lett is háború arrafelé, mocskos, véres, alattomos, nem hiszem, hogy Ljubo erre gondolt a vágyaiban.)

S voltaképpen ez a két fő kérdése a könyvnek: a szocialista rendszer ocsmánysága és az, amiről Hobó így énekelt:

Vesztes lettem, hiába győztem. 
Senki mellettem, senki mögöttem. 
Nem fáj a szívem. Rád gondolok. 
Tudom, a szabadság magányos dolog. 
Menj vissza, vándor, nem lehet két hazád!

És nagyjából ennyi.

Az utószó azt mondja, a szerző nagy ígéret volt, és népszerű a hazájában. Nem vonom kétségbe. Magyarul két könyvet leltem tőle, az egyik ez. 

Tizenhárom színész, tizenhárom sors, tizenhárom egyéniség, akik nagyok voltak, maradandót alkottak. Tizenhárom élet, egy-egy pár oldalon, tömören összefoglalva, bemutatva azokat, aik itt voltak, akiket szerettünk, és akiket ma is szívesen nézünk újra és újra. 

Róluk van szó:

Bajor Gizi
Törzs Jenő
Rátkai Márton
Tőkés Anna
Rajnai Gábor
Gózon Gyula
Kabos Gyula
Kiss Manyi
Sárdy János
Básti Lajos
Domján Edit
Latinovits Zoltán

A lista persze nem teljes. De a teljességre törekvés a hasonló összeállításoknál lehetetlen feladat, technikailag megoldhatatlan. Így viszont nyitva marad a vitára való lehetőség: ki miért és miért nem került bele a kötetbe. De jobban tesszük, ha figyelmesen, elgondolkodva, derülve inkább olvassuk azt, ami adatott!

Bános Tibor szereti azokat, akikről ír, a művészetüket is, az embert is, de szeretete igaz szeretet, nem teszi vakká, és pozitívan elfogulttá: az embert és a művészt együtt mutatja be.

Köszönöm neked, Szerelmetesfeleségtársam, hogy megszerettetted velem a régi magyar filmeket, azoknak szereplőit, és hogy hajlandó voltál velem újranézni a ’30-’60-as évek magyar filmtermésének a legjavát!

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1981, ISBN: 9632114507

4,5/5

(2017)

Nem kell sokat kutakodni, miért érzek vonzalmat a hetvenes-nyolcvanas évek ifjúsági irodalma iránt: akkor voltam ifjú. ´73-ban kezdtem az általánost. Ezzel sok mindent elmondtam. Szóval van a dologban egyfajta, jó nagy adag nosztalgia is. De azt hiszem, nem csak az. 

A Delfin-könyveknél figyeltem meg, de aztán rájöttem, hogy igaz a Pöttyös Könyvekre is a jelenség, meg valószínűleg minden másra: a sorozat első köteteiből rengeteg simán elmenne mai felnőtt irodalomnak. Akkor a tíz-tizenkét éveseknek ajánlották. Aztán ahogy telt-múlt az idő, észrevehető volt, hogy hátrébb és hátrébb megyünk az életkorban. Egyértelmű, hogy az akkori  tízenéves korosztály nem ugyanazt fogyasztotta, mint a maiak. Írtam már: általános isi harmadikjában kapkodtuk ki A babó-t Toma kezéből, mit sem tudva, hogy fantasy klasszikusra hajtunk. Aztán amikor kiadták A Gyűrűk Urá-t, azonnal rávetődtünk (egek, a három kötet került 136 forintba!), és végig is olvastuk. 

De ha azt nézem, még a gyerekekről szóló könyvek is valahogy, hm, nem tudom, mások voltak. Az abszolút kedvencem Berkes Péter örök érvényűje, az Utánam, srácok! De rögtön mellette van a Talán Pista vagy a Nyár a szigeten. S persze sokan mások. Amiknek volt valami különleges, egyedi zamata. S úgy szólt gyerekekről, hogy nem nézte hülyének az olvasót, nem pátyolgatta, nem babusgatta, hanem egyenrangú félként kezelte. Olvasóként.

És akkor most itt van ez a Vakarcs. Olyan kis kedves, együltőhelyes könyv. Nincsen benne semmi különös, csak elmeséli három család három sarjának még csak nem is az életét, hanem az egyik sarj, Vakarcs első évét az iskolában, és azon belül a másik két főszereplő, a negyedikes Laci és a címszereplő Vakarcsnál egy évvel fiatalabb, vadóc Farkinca dolgait. De úgy, hogy nem rág szájba, nem akar mindenáron tanítani, tanulságra vezetni. S nem stilizálja a főszereplőit sem. 

Alapvetőn nem szeretek hasonlítgatni, de sokszor segít egy-egy művet elhelyezni az irodalmi koordináta-rendszerben: a Vakarcs-ról már az első fejezet elolvasása után Mándy Iván jutott eszembe. A Csutak-könyvekre és A locsolókocsi-ra gondolok. Nagy Katalin sem rág szájba, sem konfliktusokat, sem megoldásokat, sem kapcsolatokat, sem viszonyokat. Annyira nem, hogy csak szinte véletlenül figyelünk fel arra, hogy a vadóc szelídül, hogy a feszültség oldódik Bandi és Laci között. De csak szinte véletlenül, mert azért nem úgy ám. De nincs az arcunkba lökve, nincsen túlspilázva: túl hideg lesz a zuhany vize, mert Laci rossz csapot teker meg, és lesz egy nevetős közös élmény, Farkinca önfeledten kezd zöld kutyákat rajzolni a táblára, mintegy megalkudva a társadalmi elvárásokkal. De közben tudjuk, hogy Laci és Bandi közös élménye a kisebbekkel foglalkozás, és hogy Farkinca már rajzolhatott a konyhakőre is (tehette, de neki kellett felmosni utána!), tehát a kapcsolatok és a személyiségek szocializációja, mi mással, a szeretettel kezdődik.

De nem köll megijedni, kérem, finom kis könyv ez! Nem olyan fejbesújtós, hanem diszkréten mellénk bújós. S néha nagyon jókat mosolygós is. Mert azért lássuk már be, a levágásra vett, de házivá szelídült kacsát Pecsenyének hívják, s lehet ezen nem röhögni?

Az egész olvasás volt olyan érzésem, hogy Nagy Katalin néhány történetet, esetet, sztorit az életből integrált a könyvébe, tehette, pedagógus is volt, de olyan finoman, olyan érzéssel, olyan szépen elvasalva az illesztéseket, hogy nem lóg ki semmi sehonnan, minden egyben van.*

Mondanám, hogy szép kis történet Vakarcsé. De még csak ezt sem mondom. Inkább azt, hogy igaz, kedves történet. Szájbarágott konklúzió nélkül. Élünk. Szeretnünk kell. Ha lehet, jól. Ha elfogadják. Másnak nem nagyon van értelme.

*Olyan illesztés-gondokra gondolok, mint amik Vavyan Fable vagy Réti László egyébknt nagyon szórakoztató könyveiben előfordulnak: amikor jót nevetünk, de érezzük, hogy az adott szakasz nem szerves része a történetnek, csak annyira jó volt, hogy a szerző nem bírta kihagyni.

Ez az egyik kedvenc Aserix-történetem. Bármikor előveszem, elolvasom, végignézem, mindig élvezem. Pontosan nem is tudom, miért. De a permanensen röhögő Csodaturmix, akinek a fejére ráesett Obelix menhirje, és ettől semmire sem emlékszik, de mindenen röhög, olyan vicces, hogy nekem is mindig röhögnöm kell.

Aztán, amikor a meghívott, gyógyító-druida esze is elmegy, mert Obelix bemutatja, miként ment el Csodaturmix esze, és együtt kotyvasztanak mindenféléket, és a káprázatos eredményeket kipróbálják a befogott, csóró rómain… Pompás! :-)

S persze a vége, amikor kiderül, hogy Hasarengazfix főnöki párviadaljához voltaképpen nem is kell csodaital, csak önbizalom és egy kis önbizalom-erősítő düh… S hogy a csodaitalnélküliséget tök evidenciaként kezeli mindenki: pazar! S ez végül is az olvasóban is megerősíti, hogy Hasarengazfix nem véletlenül főnök ebben a gall faluban: hiszen tisztességes versenyben győzött az övéit kulturálisan a Birodalomban feloldó Ámegbéazix felett (A legjobb „beszólás” a füzetben a felirat Ámegbéazix falán: „Rome, sweet Rome!”.)

Csuda egy vidám történet!

Ahogy írtam már, Mács Józseffel a véletlen hozott össze, egy óbudai könyvmegállóban. Számomra is továbbra is hihetetlen, hogy a Moly-on az egyik legelismertebb felvidéki magyar írót senki nem olvasta. Pedig nem is olyan „patetikus” (hogy egy élő, Moly-os klasszikust idézzek), nem is annyira magyarkodós, mint Wass Albert. Tehát akár lehetne ismerni és szeretni is. Az igazság az, hogy vetettem egy felületes pillantást a felvidéki magyar írókra, és alig van olyan, akiről hallottam. A nagyobb baj, hogy a Moly-on sem ismertek. Ki hallott például Dobos Lászlóról, Burány Nándorról vagy Duba Gyuláról? Még szerencse, hogy legalább a másik végről Gion Nándort ismerjük!

ADÓSSÁGTÖRLESZTÉS 

Mács József az Adósságtörlesztés-t 1964-ben írta, és 1968-ban jelent meg. A témáját nézve számomra ez is több mint meglepő. Én ´67-ben születtem, vagyis ´85-ben érettségiztem. Trianonról, müncheni-döntésről, a második világháború utáni lakosságcserékről szó sem volt. Arról sem, hogy Magyarország a világ egyetlen országa, ami önmagával határos, a környező országok nemzetiségpolitikájáról aztán végképp nem. Mert Ausztria kivételével, ugyebár, csupa ideológiailag baráti ország vett bennünket körül, akikkel együtt vetettük merész tekintetünket az előbb kommunista, később szocialista jövőbe, mert a világ proletárjai egyesültek. Khm. Avagy csak nációs egymással…?

Az Adósságtörlesztés közvetlenül a második világháború befejezésekor játszódik. Főhőse Bálint egy felvidéki fiatalember, aki bár felvidéki, Debrecenben végzi el az iskoláját. Nem marad azonban Magyarországon, Felvidék ismételt elcsatolása ellenére visszatér a szülőföldjére, hogy tanító lehessen a falujában. Azonban mire megérkezik, már csak reszlovakizációját követően lehetne tanár a szlovák iskolában. A magyar iskolákat már végleg bezárták. 
Bálint egyes szám első személyben meséli el a háborút közvetlenül követő felvidéki eseményeket. Maga a történet szervesen rokon Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet! című könyvével. Csak stílusában gionnándorul előadva.

A könyv hangulatában hihetetlenül kettős. Miközben a két hangulat, a humor, a nevetés és a kisebbségi lét megaláztatásai, a szülőföld kényszerű elhagyásának kimondhatatlan fájdalma mégis szerves egységet alkot. Nem sírva vígadunk, csak van, amikor vígadunk, van amikor sírunk. Mács (s ezzel a mondattal sokak számára valószínűleg leírom a Moly-on) szereti a szülőföldjét, szereti a hazáját, ragaszkodik a magyarságához. Ahogy megfogalmazza, a magyarsága elválaszthatatlan része a létezésének. De Mács őszinte is: érthetetlen a főhőse számára, hogy mennyien és milyen gyorsan megkötik a maguk alkuját a szülőföldön maradás érdekében.

Bálint nem lehet magyar földön magyar iskola tanára, nem veheti el szíve választottját, mert annak Magyarországra kell költöznie a családjával, iparkodik helyre tenni magában a napi politika furcsaságait (a szlovák kommunistákban sokkal erősebb a nacionalizmushoz, mint a kommunizmushoz való kötődés: a magyar, akkor sem kell, ha kommunista. Mondjuk ez a magyar komcsikon kívül minden környező, baráti ország komcsijaira igaz volt. Csak a mieinknek kellett kompenzálniuk azt, hogy baráti öleléssel köszönti azokat, akik a mi földjeinken élnek.), a társadalmi különbségek magyarok közti marakodását, és közben nevetni, amin csak lehet, s a józan, a magyarokkal hosszú-hosszú ideje együtt élő szlovákok értetlenségét. (A legütősebb szerepe egy helyi, szlovák, kommunista kőművesmesternek van. Érted, ugye: barátja a magyaroknak, ő ad munkát az állástalan, de képzettsége végett mégis a falu elittjéhez tartozó tanítónak, s közben kommunista is, meg szlovák is. Aki számolni egyébként csak magyarul számol.)

Mács élő alakokat alkot. Nem ördögök, nem angyalok, tartozzanak bármelyik nációhoz is: emberek. Mács pedig jó író. Továbbra is. 
5*/5

*

SZÉLFÚVÁSBAN 

Tizenhét évig adventista gyülekezetbe jártam. Az adventisták egy kis protestáns egyház. Jó és rosszabb emberekkel a fedélzetén, ahogyan az lenni szokott. A Péchy Simon-féle szombatos hagyomány végett Erdélyben, főleg Marosvásárhely környékén elég sok adventista van. Ugyanis az adventisták a bibliai hetedik napot, a szombatot tartják az Úr által kijelölt pihenőnapnak. 

Szóval néhány budapesti gyülekezetben elég nagy számmal fordultak elő erdélyi adventisták is. Józsi, nagy szívű, konok erdélyi székely fiú volt. Zoli szintén nagy szívű, észak-kelet pesti srác. Egyszer valamin, nem nagyon, de összekülönböztek, szóváltásba keveredtek. Zoli érvelt, Józsi tartotta magát az először kimondott szavához. Szó szót követett, s egyszer csak Zoli, maga is heves ember lévén azt találta mondani: 
– Na, ez a baj veletek, románokkal, nem lehet veletek szót érteni, makacsok vagytok! 
Józsi tekintete elsötétült, a keze ökölbe szorult, tett egy lépést Zoli felé, majd hátat fordított és elment. Zoli nem értett. 
– Ennek meg mi a baja? Rosszat mondtam? – nézett rám. 
– Zoli, szeretlek, de most nagyon hülye vagy! – mondtam neki. Nem értette. Megmagyaráztam.

No, nagyjából erről szól a Szélfúvásban. De komolyan. Hargitai Gergőt, az erdélyi Hargitán talált gyereket férfiemberként ide-oda sodorja az élet, és a sodrás közepette kinézi magának azt a kis felvidéki falut, ahová a háború után vissza is megy, és önként szolgálatába szegődik az egyik hadiözvegynek. 

Nem is lenne semmi baj, de mert nincsenek papírjai, nem mer jelentkezni a helyi jegyzőnél. Aki aztán magához hívatja, hosszan elbeszélgetnek, és a jegyző, a beszélgetésből kiindulva, „kideríti”, hogy Gergő nem Hargitai Gergő, de még csak nem is magyar, nem is székely, hanem román. A „felfedezés” eljut a falu „hírközpontjához”, aki sebesen tovább is adja, akinek csak tudja. Gergőt hamarosan az egész falu csak „a románnak” hívja, Mit sem számít, hogy szorgos-dolgos legény, hogy kreatív és kedves. Ha egyszer román. No, ez a konfliktus. Az, hogy mi van azokkal, akik a nagy nemzetiségi kérdésben, a mindennapok baráti tüzébe kerülnek (értsd: véletlenül, butaságból, ügyetlenségből, háttér érdekek miatt nem az ellenség, hanem a saját bajtársai lőnek rájuk)? Mi van azokkal, akiknek az övéi sem hiszik el, hogy az övéivel van?

Mács nem a Móricz-i végső tüzek (Úri muri, Árvácska) vagy váratlan, de banális halálesetek írója. Nem mondja, hogy ebbe a rohadt életbe csak rohadt megoldásokkal lehet valami értelmet beszuszakolni. Még csak azt sem mondja, hogy értelmet lehet bele szuszakolni. Csak elmeséli, hogy mik esnek meg. És élvezetesen, jóízzel mesél, akkor is, ha a mese nem jóízű, hanem keserű.

A Szélfúvásban elbeszélés-technikája hasonlít A vihar kapujában technikájához, amennyiben a történetet hat különböző nézőpontból ismerjük meg. S az a helyzet, hogy bár az egyes fejezetek stílusa különböző, s bár el kell ismernünk, hogy okosan halad előre a történet ahogy az egyes szereplők egymástól átveszik a stafétát, valahogy mégis ez a technika lesz a gyengéje is az egyébként élvezetes, nagyszerű regénynek: a szereplők szervesen kapcsolódnak Gergő sorsához, de megjelenésük, mint történetmondóké, magából a történetből nem fakadnak szervesen. A hatból legalább ketten vagy inkább hárman csak úgy egyszerre megjelennek, és mesélni kezdenek. Nem rosszul, hanem jól, de a hirtelen megjelenésük mégis valahogy azt az érzést kelti, hogy a szerzőnek kellett egy új álláspont, hát kitalált egyet. S nem a történet maga adta, hogy ki legyen a következő álláspont. Nem mellesleg a legügyesebb fejezet a jegyzőé, mert az olvasó maga is elbizonytalanodik, hogy kicsoda is Gergő, mit keres a kis felvidéki faluban. 
4/5

*

Határozottan állítom: Mács József méltatlanul ismeretlen mind a moly.hu-n, mind általában Magyarországon. És szerintem ez szégyen is. 

A sarokról visszapillantottam Kiss Dezső bácsira. Az öreg már ismét a létrán festegetett, pingálta a betüket. S ahogy ránéztem az ecsetjére és a festékes edényére, az jutott eszembe, sehol annyit nem festenek, mint a határ mentén. 
Jön Trianon: mázolják szlovákra a táblákat, feliratokat. 
Jön München: mázolják magyarra a táblákat, feliratokat. 
Jön negyvenöt, a háború vége: mázolják szlovákra a tablákat, feliratokat.
(86. o.)

Mindig sietnem kellett. Az uram életében is. Mégse értük utol magunkat. Igaz, a sors is úgy illeszti össze a dolgokat, hogy enné meg a rosseb, hogy hirtelent a lassúval, a méregodút a birkatürelművel. Én ötöt léptem addig, míg az uram egyet. Ő, nyugodjon békében, még a hőségtől ellustult ōkömél is kenyelmesebben mozgott. Ha biztattam meg korholtam, hogy jó ember, mire jutunk így, a válasza csak annyi volt: 
– Hallod-e, asszony, holnap is lesz nap, 
Neki semmi nem volt sürgős. Felőle derülhetett, borulhatott az ég, nem nyugtalanította. Hiába mondtam, siess, Boldi szedd össze magad, szárazon jó behordani a takarmányt, mintha a falnak beszéltem volna, Lepihent ebéd után. Hol a csűrben, az ólpadon. Elszenderült vacsora után is. Mint az álomkóros. Vendégek, szomszédok se zavarták. […] 
Vasárnap délelőtt, délután a templomban ült. Mert ott jól kialudhatta magát. Nem tudtak a falunkban olyan nagy torkú papot fogadni, aki elevenséget kiabált volna a lehunyt szemébe.
(197-198. o.)

Lassan feledésbe merült a nagy esemény: Barabás csodálatos feltámadása. Bár az idösebbek nem tudták megemészteni a dolgot. Úgy néztek a visszatért emberre, mint az élőhalottra. 
Háncs Gyula, a volt üzletvezető – most mint kőmuves a tanult szakmáját folytatja – meg is kérdezte töle, mikor a házuk elejét tatarozta: 
– Aztán mit látott odaát? 
Barabás félreértette a kérdést, és azt felelte, hogy mióta tíz kilométerre, a falunk alá tették a határt, még nem járt Magyarorszagon. 
– Nem erre gondoltam – helyesbített Háncs. – Arra, amikor tévedésből koporsóba fektették. 
– Mit láttam volna? Nem láttam semmit. Csak Domonkos Károlyt láttam. Őt is csak akkor, amikor kinyitottam a szemem. Mindjárt az jutott eszembe, pengővel tartozol, de legalább koronában add meg, te bitang! 
– Megijedt magától. 
– Nem tőlem ijedt meg, hanem attól, hogy megkérem a tartozást. Nagy számitó ő, nagy ravasz. A tollat csak tessék-lássék dugla az orrom alá, hogy fel ne ébredjek. Tudta, hogy nem költözöm el erről a világról, mig az adósságát meg nem adja! 
– Hát a koporsó? Azzal mi lett? Visszavitte a városba? – firtatta tovább a dolgot Háncs. 
– Bolond lettem volna! Megválni attól, ami már megvan?
(63. o.)

Gyöngyōs Béla segedelmével szokott rá az italra. A sógorom ott ült rendszeresen a küszöbén, és mindketten fennhangon énekelték a huszonnyolcadik dicséretet. Nekik az volt a legszebb. 
– Szükölködünk nagymértékben, segedelem nélkül! 
Ez volt a legkedvesebb énekük, és a segedelem az italt jelentette. Es jóformán még végére se értek a dicséretnek, a borbély megszólalt. 
– Szükölködjünk? 
– Minek szükölködnénk? – legyintett a sógorom. 
– Szaladj akkor, és hozz egy kis segedelmet!
(78-79. o.)

A szafaládé se tartozott a kedvenc ételeim közé. Szokás dolga az egész. Itt mindenki él vele. Nem lehetek kivétel. Nem különcködhetem, mint egy finnyás gyerek. A cseheknek naponta kell a szafaládé, a sör és a fekete. Ha a három közül valamelyilk hiányzik, olyan az életkedve is. Jó időben borús, felhős ég. 
Janko, a barátom, szlovák. Valahányszor a lakásomon összejövünk, nevetve meséli el egy élményét. Mint partizán a háború vége felé tüdőlövést kapott. A Magas-Tátrába szállitották, és egy cseh férfival helyezték közös szobába. Feltűnően mogorva, szomorú és hallgatag volt a cseh. Janko megpróbálta szóra bírni, elmondta neki búját-baját, partizánkodását, meg azt is, hogy nem tudja, mi van a szüleivel, öccsével, élnek-e, halnak-e, a németek nem ismertek könyörületet. De észrevette, hogy szobatársa még komorabban hallgat 
Kérdi töle: 
– Magának mi a baja? 
– A háború – sóhajt a cseh. – Az a bajom nekem is. Az bánt mindannyiunkat. Megviseli az embert. Képzelje csak el – ült fel az ágyán –, van talán már három hete is, hogy nem ittam sört, nem láttam feketekávét, a szafaládéról pedig már nem is beszélek!
(7-8. o.)

Asterix ismét egyfajta sporteseményen vesz részt, de ez nagyon más, mint ami a helléneknélvolt. Mert az olimpia az sport, a tisztességről, a felkészülésről és a becsületes versenyről szól, addig a gladitátorok halálig harcolnak, irtják egymást, hogy élhessenek. 
Asterix és Obelix a rómaiak által elrabolt bárd, Hangjanix után megy Rómába, és kerül az arénába. 
S persze minden a megszokott, rötyögés, mosoly, derű, pofonok, de vér nincsen, mert az okos Asterix ezt is megoldja persze. Csak Hangjanix boldogtalan: olyan cefetül vacak hangja van, hogy csak a börtön mélyén élheti ki magát. De az arénában (Arénában) már kifütyülik.*

* [rosszindulat kezdete] Ahogy a kritikákat olvastam, a Mága-koncerten nagyjából felléphetett volna. De a bulizós Arénában is. [rosszindulat vége]

– Azon gondolkodtam, hogy annyi mindenfelé járt már Asterix és Obeliszk, a görögöknél vajon miért nem? – kérdezte a húszas évei közepén járó, Asterix-fan Gergő fiam karácsonykori ittléttükkor, majd meg is válaszolta a kérdést: – Aztán rájöttem, hogy az olimpiás rész a görögös. 
És tényleg. Az Asterix-szeretet azon kevés dolgok közé tartozik, amit tudatosan akartam átadni a fiamnak, és sikert is értem el vele. (Mondjuk a párkapcsolata is tartós, tudtommal monogám, ráadásul a párja testalkata, és az én páromé hasonlít egymásra. Meg azért, ahogy gondolkodom, nem annyira materialista a gyerek, meg kreatív is. Meg szereti a természetet. Meg nem veti meg a munkát. Hm… ezen a vonalon még érdemes gondolkodnom!)

Szóval ebben a füzetben Asterix Görögországba megy, a hellénekhez. Két meglepő fordult van a füzetben, ami kicsit Asterix-idegen, de egyáltalán nem zavaró, és ennek az adott füzetnek a szellemiségéhez nagyon illik. Az egyik, hogy a gallok belátják, hogy a varázsital dopping, s ezért Obelx-et önként diszkvalifikálják az olimpián való részt vételből. A másik az utolsó képkocka, amivel Asterix előtt meghajlunk, mert belátja, hogy volt valaki, akinek a sportteljesítménye jóval az övé felett áll. Az olvasónak meg azt kell belátnia, jól esik, amikor nem csak röhögünk a gallokon, hanem fel is nézünk rájuk, sőt meg is hatódunk kicsit. 
De azért ezt a füzetet is végig mosolyoghatjuk ám, röhöghetünk a szerzők dombormű megjelenésén, és vinnyoghatunk a poénokon.

És adjuk tovább a lemenőinknek Asterix szeretetét!

ELŐSZÓ AZ ELŐSZÓ ELÖTT 

Az értékelésem tök jó lett, bárki bármi mond! Csak sajnos az alanya mondott búcsút a valóságnak, kamu volt az egész

Azért a rengeteg szöveget meghagyom, hátha a fenti cikkről derül ki, hogy hazugság. 
(P. S. az „Előszó az Előszó előtt”-höz: a másik híres, az áramütéses Milgram-kísérletről is kiderült, hogy jórészt értelmetlen és csúsztatás az is.)

ELŐSZÓ 

Ki itt olvasol, hagyj fel minden reménnyel! 
Eddigi életem leghosszabb értékelése következik, és ez nem a rendezői változat. De szerintem az egyik legjobb értékelésem lett. :-)

 PROLÓGUS 

– Kapjuk el! – kiáltotta valaki közülünk. Egyszerre lendültünk előre. Tamás nagyon gyorsan kapcsolt és kereket oldott. Mi egy emberként eredtünk a nyomába. Senki nem szerette őt. Büdös volt és gusztustalan: egyszer, reggeliért sora állva a kapucnija zsinórjával halászta ki orrából a fikáját, majd jó ízűen leszopogatta onnan. Boooááá! Mondom, senki nem szerette. Bár igaz, Tamás soha nem bántott senkit. Csak nem volt rokonszenves arc. A Vöröskereszt tizennégy árkádjai alatt vettük űzőbe. Vagy öten voltunk a nyomában. Pipi mindig jól futott, alacsony, mokány gyerek volt, ő közvetlenül Tamás nyomában trappolt. Én, nem a gyorsaságom, hanem a földrajzi pozícióm végett a második voltam. 
Üldözés közben ment a kurjongatás: 
– Utána! Nyomás! 
Nem volt idő átgondolni, mi lesz, ha utolérjük. Ahogyan azt sem tudtuk, valójában miért is üldözzük. De egyértelműen ő volt az ellenség. 
Pipi a Kórház hét alatt érte utol, és egy jól irányzott mozdulattal gáncsot is vetett neki. Tamás hatalmasat zakózott, az árkád egyik betonoszlopa állította meg. Megtorpant az egész társaság. 
Tamás sírva állt fel az oszlop tövében. 
– Miért vagytok ilyen szemetek? – törölgette mocskos kezével a könnyeit. 
Senki nem válaszolt. Nem foglalkoztunk vele. Otthagytuk, egyedül. Egymáshoz sem szóltunk. Még Pipivel sem beszéltünk soha erről, pedig barátok voltunk még vagy negyvenvalahány évig, amíg 2013-ban meg nem halt. 
De abban biztos voltam, hogy mindannyian, akik Tamást üldöztük, tudtuk, elbuktunk a kísérletben.

Philip Zimbardo kísérlete mára klasszikus.* Nagyjából mindenki ismeri, izgalmas, jól sikerült, bár némileg túlspilázott film is készült belőle.** De mintha teljesen közhelybe fulladna, még aki ismeri az sem vonja le kellő módon a tanulságait. Legalábbis én nem tettem.

Szerelmetesfeleségtársam évekkel ezelőtt olvasta. Akkor valahogy nem haraptam rá, pedig nagyon kapacitált. Most meg, nyilván egy adott élethelyzet miatt (később lesz róla szó), egyszerre kinyíltam rá. 
Mindig érdekelt az erőszak természete. Világéletemben békepárti voltam, verekedni még soha nem verekedtem komolyan. Az utolsó, test test elleni kihívásom általános iskolában volt, némi barátságos, suli utáni erőpróba Gégény Zoli és Csernai Zoli ellen, mikor is, legnagyobb meglepetésemre, mindkettejüket sikerült két vállra fektetnem, pedig az esélytelenek bátorságával keltem velük birokra. De azóta sem, semmi több. Nem vagyok pacifista, de még a seregben is örültem, hogy megúsztam a lőgyakorlatot: tisztipincérként a tisztek kávéjával, szendvicsével voltam elfoglalva. Mindaddig, amíg el nem merültem Zimbardo könyvében fixa ideám volt, hogy minden helyzetben lenne bennem erkölcsi tartás és humanizmus.

Ezt az olyan olvasmányélmények csak megerősítették, mint a A legyek ura Ralph-jának kitartása, még akkor is, ha ((SPOILER: ha teljesen egyedül maradt, és majdnem rajta is vesztett, csak a deus es machina menti meg.)). Teljesen nyilvánvaló volt, hogy jómagam Ralph lennék minden esetben. 

Aztán eszembe jutott Tamás esete. Hogy mi lett volna, ha gyorsabban futok, mint Pipi? 

Zimbardo nem hagy kétséget. 

A KÖRNYEZET BEFOLYÁSA 

A kísérlete tanulsága az, hogy a túlságosan komolyan vett helyzetek túlzott, méltatlan reakciókat váltanak ki belőlünk, bármilyen esetben, bármilyen alá-fölé rendelt szituációban. Nem tud nem eszembe jutni a hivatalnokok hozzáállása (na, ugye, mindeni tudja, mire gondolok!) vagy régen a seregben a kopaszok-öregkatonák viszonya. De sajnos ugyanígy eszembe jutnak történelmi helyzetek, a kiszolgáltatottság, az elfojtott düh, a felspannolt érzelmek kiváltotta kegyetlenségek (pl. Zimbardo is említi a kegyetlenül véres Ruanda hutu-tuszi tragédia elkövetőinek rezignáltságát). 
És innentől tökéletesen mindegy, kinek az oldalán áll az etika, a morál vagy az igazság (vagyis inkább ki áll ezek oldalán), mert ezeknek nagyjából semmi köze nem lesz a történésekhez.

Elképesztő, hogy a kísérlet minden szereplője beleesett a csapdába: a környezet befolyása, annak ellenére, hogy mesterséges környezet volt, gyakorlatilag elmosta a valóság határait. Még maga Zimbardo is elhitte egy bizonyos ponton, hogy börtönigazgató és nem kísérletvezető. Az egy napra (!) beengedett pap tökéletesen beleélte magát a szerepébe. 
Nincs kivétel: aki felül volt, elnyomó lett, ebbe a szerepbe helyezkedett el. Aki alul volt, megalkudott, összetört, maradt az alárendelt szerepben. Miért nem lázad fel a sokaság, amikor vagonba terelik? És hogyan tud ott állni géppisztollyal aki ott áll a vagon oldalánál géppisztollyal? Zimbardo kísérlete a felelet: elhiszik, hogy ez a szerepük. Önmagukba kódolják. S nem hiszik el, hogy lehet rosszabb. Bennünk van a vérvicsorgó alfahím és a nyakát harapásra feltáró vesztes is. S gyalázatos, de minden attól függ, hová sodor az élet, melyik lesz ebben színházban a mi szerepünk?

Csak ülök és nézem, hogy mit tudok, 
amikor épp ilyen szabad vagyok, 
amikor fölemelt kézzel, mosolyogva 
a falhoz is állhatok.

Ma én megyek, holnap én küldelek: 
mindent kell játszanunk. 
Mindent, mert ennyi szerephez 
túl kis színház vagyunk.

Én ígértem szebb jövőt, 
és álltam is a szavam. 
Elindultam fehér lovon 
és gettóba küldtem magam.

Vörös csillag a mellemen, 
és belül a szívem arany, 
és idegen tankok tetejéről 
így lőttem magam.***

Vajon mi van akkor, ha élesben mennek a dolgok? (Erről szól a könyv második fele.) S figyeljünk csak, nem az a kérdés, a barikád melyik oldalán állunk! Nem az a fontos, melyik eszme nevében emeljük fel a zászlót! A Puzsér-Farkas Attila Márton kettős pöpec drámájában kulcsjelenet, amikor a zsidó iskolában zsidók verik meg a zsidó ügyvéd gyerekét a zsidók fájdalma miatt, és a zsidó anyuka kommentárja mindössze ennyi: „De őt legalább a mieink verték!” Akinek van füle a hallásra, értse!

A helyzet kiváltotta reakciók nagyon sok mindent megmagyaráznak, amik a helyzet figyelmen kívül hagyásával teljesen érthetetlenek lennének. De Zimbardo még ezen is túlmegy, és azt állítja, minden esetben először a helyzetet kell vizsgálni, és csak utána a diszpozíciós tényezőket (gének, személyiségvonások, egyéni patológikus vonások), mert ne feledjük: a börtönkísérletben részvevő alanyok mindegyike testileg-lelkileg egészséges, középosztálybeli egyetemista volt. A szerepeik, hogy ki lesz az őr, ki a rab, teljesen véletlenszerű volt. Mondom újra: véletlenszerű. S ez hihetetlenül hátborzongató! Hátborzongató, mert fogalmazhatok úgy is, bárki lehet hutu vagy tuszi. Vagy fittyet hányva a polkorrektre: bárki lehet zsidó vagy náci. Hiába gondolom, itt a fotelben ülve, hogy dehogy, dehooogy, én nem, biztos, hogy nem úgy, egyáltalán… A helyzettől függ. 

Az azonban figyelemre méltó, hogy könyvében Zimbardo is ellentmondásba keveredik, amikor a környezet által erőteljesen befolyásolt, alakított tettek erkölcsi vagy éppen törvényi megítélésről van szó. Mert egyfelől kijelenti, hogy „egy kritikus pontot azonban nem árt tisztázni: a történtek „miért”-jének megértése nem ad felmentést az alól, hogy „mi” történt. A pszichológiai elemzés nem mentségek kereséséről szól. Erkölcstelenséget, törvénytelenséget elkövető egyének és csoportok bűnrészességükért és tetteikért nem kerülhetik el a felelősségvállalást és a törvény előtti elszámoltatást. Büntetésük súlyosságának eldöntésekor azonban a viselkedésüket kiváltó helyzeti, rendszer-eredetű tényezőket figyelembe kell venni. Másfelől azonban, amikor a saját kísérletének az alanyairól van szó, hangsúlyozza, hogy mindaz, amit tettek nem a személyiségükből hanem az általunk teremtett helyzetből fakadt. Emlékeztettem őket a szigorú kiválasztási eljárásra, és arra, hogy éppen azért esett rájuk a választásunk, mert testileg-lelkileg egészségesek, az átlagtól semmiben sem tértek el, valamint arra is, hogy az őr-, illetve rab-szerepbe véletlenszerűen osztottuk be őket. Tehát semmiféle patológiát nem hoztak magukkal, sőt fordítva, a helyzet hozta ki belőlük a patológiás reakciók különféle formáit.” Különös jelentőséggel bír, hogy annyira hangsúlyozza ezt, hogy az eredeti szövegben is kurzívval szedett az idézet első mondata. Mindebből fakad, hogy kérdéses a környezeti tényezők és az egyéni felelősség súlya. 

Ugyanis, ha Zimbardo fent idézett második gondolata az igaz, akkor az egyéni felelősség igen komolyan árnyalható minden esetben, ahol felmerülhet a helyzet nyomásának a lehetősége. Például a törzsi háborúkban vagy akár a holokauszt esetében. Hm… 

A másik döbbenetes tanulság, hogy abban az esetben, ha a kellő körülmények létrejönnek, fennállnak, voltaképpen majdnem mindegy melyik oldalon állunk. Na, ezt újra, brutálisabban: mindegy, hogy ki a rab, ki az őr, mindegy ki a fogvatartott, ki a katona, mindegy, ki a török, ki az örmény, ki a hutu, ki a tuszi, ki a náci, ki a zsidó****: ha fennállnak a körülmények, nagyon-nagy eséllyel megalázni, ütni fogunk. S még élvezzük is. A fotelból most hiába tiltakozunk, hogy dehogyis, mi egészen mások vágyunk, mi biztosan nem. Majdnem biztosan de. A maximum, amit valószínűleg elérhetünk, a passzív közbe nem lépés. 

Ugye, hogy uramfia? 

A HATALOM 

a kulcsszó. 
Mindegy milyen hatalomról van szó. Bármiféle legyen is, egy ország elnökének hatalma vagy a Bivalybasznád-alsón illatozó kakasdomb feletti uralom, torzítja a lelket. A hatalommal járó szerep és a rajongók, hívek, követők, lájkolók seregének bólogatása, éljenzése egyfajta megerősítést ad arra, hogy a sárga úton járok. Hát még, ha úgy érzem, egyfajta társadalmi elvárás, a jó érdekében végzett irtóhadjárat részese, vezére vagyok! Legyen az politikai, ideológiai eszméről, vallásos tanításról, tudományos fokozattal megtámogatott elméletről vagy akármiről… 
Valamint hátborzongató, az, ami Zimbardo könyvéből kiderül: a hatalommal való visszaélés nem és életkor független. Különösen akkor, ha valaki arctalan, névtelen, vagyis ellenőrizhetetlen hatalomhoz jut. Egy kísérletben egy ártatlan kiskutyára a nők 100%-a a maximálisan adható áramütést rámérte volna, hiába, hogy a nők érzelmesebbek (tudod: „Jaaaajjj, miiiiilyen cuuuuki!”), míg a férfiaknak „csak” az 54%-a tette volna meg. (Ennyit a matriarchátus előnyeiről.) 

Egy másik kísérletben gyerekek agresszivitását és anonimitásba csomagolt erkölcsük illékony változásait figyelték. Sajnos semmivel nem voltak jobbak, mint a felnőttek: az agresszivitás alkalmazásának érdekében még a saját, jól felfogott, ám hosszabb távú érdekeiket is félretették. (Hát, erre mondtam már sokszor: az eredendő bűn nem azt jelenti, hogy a világra pottyant kis csávó gazember, akinek személyesen elkövetett gonoszsága van, hanem azt, hogy genetikusan eredendően hajlik az önzésre, az elvevésre és a megtartásra. Mert amíg a szeretet adni-tudást jelent, addig a bűn elvevést és megtartást, vagyis önzést. Az egyik az akarás hatalma, a másik a hatalom akarása.) 

EGY ÉLETBŐL VETT INTERMEZZO 

Az utóbbi hónapban a magam részéről például képtelen voltam megérteni két Moly-társ beszélgetési képtelenségét, permanens sértegetését és szavaim szakadatlan kiforgatását. 
Egy ideig felkavart a hozzám állásuk, majd volt egy pont, amikor nevettem: addig-addig személyeskedtek, én meg addig-addig tiltakoztam a személyeskedés ellen, míg egyikük ezt találta írni: „Azzal, hogy a személyemmel foglalkozol ahelyett, hogy végre válaszolnál, te magad is személyeskedsz. De részedről ez biztosan nem is.” Vagyis azzal,hogy próbáltam a normális párbeszéd legalapvetőbb szabályait felállítani, és folyamatosan tiltakoztam a lejárató, sértegető, a szavaimat hazugságokkal, csúsztatásokkal az ellenkezőjére fordító módszerük ellen, én voltam, lettem az, aki személyeskedik. Mint Hofi viccében, amikor a néni bemegy a húsboltba, kér oldalast (Nincs!), kér lapockát (Nincs!), kér combot (Nincs!), kér tarját (Nincs!), mire a főnök a raktárból: „Józsi, ki az, aki ennyire válogat?” Itt már annyira groteszkké vált az egymásnak írogatás, hogy fel is adtam. A vicc az, hogy egy másik Moly-ossal szinte ugyanez ismétlődött meg privátban. Ezt már végképp nem értettem. A nyilvános-esetben még tudtam azzal magyarázni, hogy az adott kérdésben többrendbeli mundért véd a (jobb híján nevezzük így:) beszélgetőpartnerem, de privátban egyszerűen nem leltem a tét nélküli verbális agresszióra magyarázatot. Azt a szót, hogy „Bocsánat!” egyikük sem volt képes leírni. Ahogy megérteni sem azt, hogy miért nem vagyok ilyen feltételrendszerben érdemileg kommunikálni velük.

Nos, ha nem stratégia volt a két Moly-os részéről, amit műveltek, de mégis ennyire összecseng a kommunikáció-képtelenségük, az empátia-hiányuk, és a vitakultúra teljes hiánya részükről (az egyikükről megerősítést is kaptam: „Mindig ezt csinálja, ha vitába kerül: gyalázza a vitapartnerét, és mindent kiforgat.”), szóval abban esetben valami pszichológia törvényszerűség állhat csak a háttérben. Véleményem szerint a magyarázat, Zimbardo kísérletéből kiindulva a következő. Mivel mindkét Moly-ossal politikai-történelmi kérdésben alakult ki a konfrontáció, a nézeteltérés nem csupán a nézetükről szólt, hanem az elveik melletti kiállásról is. Különös tekintettel arra, hogy mindketten jó nevű, jó tollú Moly-ok. A beszélgetés során hamarosan kiderült, hogy nem beszélgetünk, hanem vitatkozunk, a vitát valakinek mindenáron meg kell nyernie, és fölénybe kell kerülni. Ezt egyikük gyakorlatilag le is írta. (Bennem már ekkor megszólalt a vészcsengő, de itt még nem adtam fel. Sajnos.) Vagyis belekavarodtak egy olyan helyzetbe, ahol a nyilvánosan képviselt nézeteiket valaki (úgy képzelték) látványosan kétségbe vonta, egy olyan kérdésben, amelyben nézetük szerint ember nincsen, aki mást gondolhatna, és amely kérdésnek a megkérdőjelezése, bármilyen szintű vitatása is a dogmatika szentségének a sérthetetlenségét jelenti. Vagyis teljes mellel harcolniuk kellett az igazság mellett. Mind a magukról kialakított képük, mind a nyilvános ismertségük ezt követelte meg. Bele kerültek egy olyan helyzetbe, ahol, úgy látták, csak egy út van számukra. Ahogy Zimbardo fejtegeti: rabul ejtette őket a szerep, és a szerep meghatározta a módszereiket is. 
Igaz, a velem privátban (maradjunk továbbra is emellett a szó mellett) beszélgető partner verbális agresszivitását, csúsztatásait, kiforgatásait mindez nem magyarázza teljes mértékben. Ahogy manapság fogalmaznák: túltolta a szerepét. Vagy már hozzá nőtt. Vagy manapság ez a természetes, mintegy társadalmi norma: nem érdekel, mit gondolsz, mit mondasz, kezdjük azzal, hogy nagyjából alapból a qva anyádat, ha nem értesz egyet velem, aztán majd megmondom én, hogy mire gondolsz te, alsóbbrendű kisköcsög! Mert a szerep meghatározza a módszert. Ugyebár.  

A KÖNYV 

A könyv három jól elkülöníthető részre oszlik. Az első rész a stanfordi kísérlet részletes leírása. A második a kísérletből fakadó következmények, tanulságok felmérése, leszűrése és hasonló típusú, jellegű kísérletek ismertetése. Ez a rész igencsak informatív, bár kissé szárazabb, mint az első rész. S az is tény, hogy nem leszünk túl lelkesek tőle az emberi faj iránt: azt mondja, hogy hiába vannak jó emberek, bármikor gazemberré, mészárossá tehetők a körülmények által. A könyv harmadik része pedig élesben mutatja be, amit az első rész ellenőrzés alatt tartott kísérletként, a második rész pedig elméleti szinten mutatott be: Irak, 2004, Abu Ghraib, amerikai katonák vs. iraki foglyok.

Zimbardo hihetetlenül, önmagával szemben is őszinte könyvet írt. Felrázó, pazarul megválasztott címmel: Lucifer-hatás. Hogyan lehetünk Isten-ellenes, egykori Fényhordozóból a sötétség képviselőjévé, amikor pedig nem is gondoltuk, nem is akarjuk. Csak éppen nem tiltakozunk ellene, hagyjuk, hogy (na, ide jó ez levédett Moly-os kifejezés) beszippantson, átalakítson a választott/kapott szerep. És akkor nincsen megállás, csak ha a rendező/Rendező „Állj!”-t parancsol. De mi van, ha a rendező is része lett a partinak? Egek!

Zimbardo könyvében ott van az élet minden nyomorúsága, kényszerítő ereje, de szerencsére van egyfajta kívülállási-, kiszállási lehetőség is. Ezt soha el ne felejtsük! De el fogjuk felejteni, amint hatalmat kapunk mások felett…  

EPILÓGUS 

Legyünk optimisták. Így fejeztem be az előző bekezdést: „De el fogjuk felejteni, amint hatalmat kapunk mások felett…” Azonban Zimbardo optimistán vagy legalábbis realistán fejezi be a könyvét. A hősökről beszél. Azokról, akik tartották magukat a belső értékeikhez, akik úgy gondolták, kevésbé képesek szemen köpni magukat, mint azokkal a cselekedetekkel, amelyekkel szembe mennek a saját erkölcsükkel, etikájukkal, moráljukkal. Ahogyan bárki lehet börtönőr, bárki lehet hős is. Bárki. Aki nem legyőzni akar.  

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Stanfordi_börtönkísérlet ; http://pszichoblog.blog.hu/2010/03/26/bortonkiserlet ; 
** https://kritikustomeg.org/film/2690/das-experiment-a-ki… 
*** Sokszor idéztem már, de mindig hihetetlenül aktuális és zseniális szövegű/dallamú ez a nóta: https://www.youtube.com/watch… 
**** A relativizálás emberi dolog. De sajnos sokszor elvek mentén történik. Két nem egyforma ember kínzása, halála, nem egyformán esik a latba. Egy felvilágosult, nem hívő, liberális emberrel beszélgetve azt a választ kaptam Drezda bombázásával (130.000-200.000 civil áldozat, férfiak, nők, gyerekek, idősek vegyesen) és a Japánra ledobott atombombákkal kapcsolatban (a bombák következtében közvetlenül elhunyt áldozatok száma: 150.000-246.000), hogy a német város szőnyegbombázása megfelelt az akkori háborús törvényeknek, és a szőnyegbombázást különben sem a szövetségesek kezdték, Az atombombák pedig szükségesek voltak a háború befejezéséhez. S itt elállt a lélegzetem, nem akartam elhinni, hogy jól kódoltam az üzenetet. Jól kódoltam. Vagyis amíg egyfelől a táborok, a halál magyarázhatatlan, addig, másfelől, teljesen egyértelműen indokolható és magyarázható a szükségessége. Csak pragmatikusan, történelmi perspektívából kell szemlélni az eseményeket. Mondhatnám, pusztán a polkorrekt szemszöget kell csupán megtalálni. Hangsúlyozom újra: ezt egy művelt, olvasott, liberális ember állította nekem. S akkor rájöttem, hogy minden eddigi saját és más vélemények ellene mondva, fenét vagyok én konzervatív: totálisan liberális vagyok, hiszen minden értelmetlen erőszak, halál ugyanúgy felháborít, ideológiától függetlenül. S ezek szerint minden nézőpont kérdése, egy liberális is lehet fasiszta. Hoppá! De ez persze egészen más kérdés. De nagyon ide illet, mert totálisan alátámasztja Zimbardo nézeteit.

Utóirat

Meglepődtem. Azt hittem, ennyi betűt már nem lehet beilleszteni értékelésként. De lehet. De a későbbiekben nem feszegetem senki türelmének a határait. 

Ez egy nem hiszem el-típusú könyv. Nem hiszem el, hogy a fordító, szerkesztő, felelős kiadó ilyen kimondhatatlanul silány munkát ad ki a kezéből. Mondjuk fordítónak a kiadót tünteti fel az impresszum.

Gyanús volt már a címlap és a tartalomjegyzék „tipográfiája” is: egymásra dobált, hajigált elemek, minden esztétika, formaérzék és arány nélkül, fittyet hányva a kiadványszerkesztés alapvető szabályaira.

Csak egy pár oldalt olvastam el az elejéből, mert a téma nagyon érdekelt volna, de iszonyatosan hamar feladtam. Elhiszem én, hogy hatalmas munka lett volna ebből a betűtengerből szöveget csinálni, de hogy ezt így kiadni vajon mi indokolta, felfogni nem tudom?

Olvashatatlan és sokszor értelmezhetetlen, magyar szavakat olvasok, amik szinte egyáltalán nem állnak össze értelmes mondatokká. 

Kár ezért a könyvért. Persze, ha az eredeti is ilyen volt, akkor meg kár volt vele foglalkozni.

Egy random példa-szövegrészlet az elrettentés érdekében (sem az előzménye, sem a folytatása nem érdekes, mert sem ebben, sem abban nincsen semmi magyarázat arra, ami a részleten van): 
Freudtól származó tudását felhasználva alakította ki a „véres Hunok" érzelmi propagandát szolgáló sztereotipikus rajzfilmes ábrázolását, amely a semleges, pacifista amerikai társadalmat végül a Bernays és propagandája által „a világot a demokrácia számára biztonságossá tevő háború" buzgó és patrióta támogatójává változtatta. Az amerikai német háborús propaganda akkoriban racionális érvekből építkezett, azokkal próbálta meggyőzni az amerikaiakat arról, hogy ne lépjenek háborúba Németországgal. Rendkívül hatástalan volt Bernays, Lippmann és az amerikai háborús propagandát végző ügynökség emocionális töltettel rendelkező sztereotípiái ellen.

És így tovább, csakis így! Szégyen!

Hát akkor ismételten hála az Óbudai Könyvmegálló intézményének! Egy jó bevásárló szatyorni könyvet rakosgattam bele a szekrénybe a Pók utcánál, és aztán körülnéztem, mi is van benne. Mármint azon túl, amit beletettem. Leltem ezt-azt, de a legkíváncsibb erre a kis sárga kötetre lettem. Madách kiadás. Az első sorok teljesen megnyertek maguknak. Fogalmam sem volt, kicsuda is Mács József, illene-e tudnom róla bármit is?

Otthon félretettem Terry Pratchett-et, és nekiveselkedtem a könyvnek, és annak, kiderítsem, ki is Mács József.* 

Hát a végeredmény az lett, hogy kiderült sok minden. Többek között, hogy nem egykönyves szerző, hanem sok. Meg az is, hogy sajnos már nem él: idén augusztusban halt meg, Pozsonyban. Mivelhogy felvidéki író volt, 1931-ben született Bátkán. Élete alapvető élménye, és írásai döntő többségének a témája Trianon tragédiája, a kisebbségi lét megaláztatásai voltak. De nem permanens sirámként, hanem túl a fájdalom alaphangján sok humorral, egyszerű nyelvi és írói eszközökkel. Ha mindenáron hasonlítanom kellene valakihez, leginkább Móra Ferenc jut eszembe a stílusáról.

Ami döbbenet számomra, hogy a Moly-on a kutya sem olvasta egyik könyvét sem. :-O 
Ennek lehet az oka, persze, az, hogy jobbára a gúnyhatáron túl adták ki a könyveit. De valahogy nem érthető mégsem, miért nem érdekel senkit egy nagyon jó tollú, nagyon élvezetes stílusú magyar író? Azt sem lehet mondani, hogy teljesen ismeretlen mindenki számára, mert ahogy a Wikipédián olvastam, azért volt jó néhány kitüntetése is. Meglepetésre, még Szlovákiában is… 
Azon gondolkodom, milyen politikai ok lehet az ismeretlensége miatt? Mert az, hogy senki sem olvasta…

Tegnap könyvtárban jártunk, három Mács-könyv jött velünk haza. Tartaléknak, ha A vesztes elfogy. Mert a A vesztes, mondom, kiütötte Pratchett-et, és bár egy délutánra legyőzte őt Puzsér roppant izgalmas drámája, A zsidók szégyene, alig vártam, hogy olvashassam. S ez a legbiztosabb jele annak, ha valamit nem csak azért olvasok, mert el akarom olvasni, hanem azért, mert roppantul tetszik.

De mi is ez a könyv? Voltaképpen egy gyerekkor kiragadott fejezete a második világháború idejéből, amikor Magyarország határai gumimód pattantak ide-oda, hogy aztán ott ragadjanak, idáig legalábbis végleg. Az egyes szám első személyű főhős egy föld és lónélküli paraszt fia, aki lovat és földet szeretne, nem pedig gimnáziumban tanulni, ahogyan a szülei akarják. A gyerek: gyerek. Néha rosszcsont, néha szerelmes, néha felnőttnek akar látszani, s közben a történelem többször is gúnyosan mosolyogva forgatja ki az álmaiból, és teszi semmivé a terveit. 

A történet sem befejeződik, hanem egyszer csak véget ér. Váratlanul, ahogy a mindennapi történetek szoktak. A falu Szlovákiához tartozik, a három gimnáziumi osztály már kijárt, de az új szlovák oktatási törvény miatt a negyediket már befejezni nem tudó főhőst az apja elviszi négy faluval odébb egy szlovák családhoz, nyelvet tanulni, hogy meglehessen a negyedik osztály is. Tragédia? Vagy csak kiút keresés a csalfa sors elől?

Mács nem magyarkodik, nem patetikus. Csak mesél. Akkor is, amikor fájdalommal kell mesélni. Ebben talán Gionra hasonlít. Nem feszítik hatalmas indulatok, mint Wass Albertet, nem olyan visszafogott, mint Nyírő, de nem is úgy sóhajt túl a bajon, mint a farkaslaki Tamási. Pedig voltaképpen ugyanarról írnak mind: arról, hogy az élet szép, élni jó, de aki él, különösen, aki rossz helyen él, annak az élet fájdalom is, megemészthetetlen keserűség is. Miközben és elsősorban: élni jó.

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Mács József 

 Móra / Madách, Bratislava, 1982, ISBN: 9631133737

Puzsér személyéről nem akarnék itt semmit sem állítani, mondani, érvelni bármely irányba. Az tény, hogy a két, filmekről szóló A hét mesterlövésze könyve nagyon tetszett, örültem, hogy végre valami olyasmit olvashattam, amit nem fikáz, nem szőrszálhasogat, nem mélybe húz, nem polemizálni akar, hanem értékekre hívja fel a figyelmet. Annak a két könyvnek, pontosabban a második kötetnek az olvasása után néztem utána, mit is írt még Puzsér, ami meg is jelent. Úgy találtam rá erre a kötetre. Ami már címében is figyelem felkeltő. Témájában aztán még inkább.

Röviden: pazarul jól megírt, igen pesszimista dráma ez!. Pereg, mint az érett búzaszemek, és fordítja erre-arra rendesen a dolgokat. Nem lacafacáz, egyből belevág a lecsóba: a revizionista (értsd: aki megkérdőjelezi a hivatalos szakma által általánosan elfogadott történelmi tények, elsősorban persze a holokauszt részleteinek némelyikét) történészt egy 1947-es törvény alapján letartóztatják Ausztriában, a nyilvánosan terjesztett nézetei miatt. A törvény szerint akár tíz év börtön is várhat rá.

Két ember van, aki vállalja a védelmét: egy tapasztalatlan neonáci ügyvéd, akinek még saját ügye sem volt, és egy tapasztalt, jogvédő, zsidó ügyvéd, akinek az édesanyja kívánságára minden évben meg kell újítani egy, az apja sírjánál tett esküt: mindig védelmére kell azoknak, akiket jogtalanul támadnak. S ő úgy véli, a revizionizmus nem bűncselekmény, hanem egyszerűen baromság. A baromság viszont nem büntetőjogi kategória.

Az ügy innen indul, sejthető folytatással. Az ügyvéd és a történész kapcsolata alapvetően nem felhőtlen, érthető okokból. De hamarosan nem lesz az az ügyvéd és a kollégái kapcsolata, majd a saját családjával való viszony sem. Sőt, hamarosan a családjának a külvilággal való viszonyrendszere sem. ((SPOILER: Az egyik legpompásabb jelenet, amikor hazatér az ügyvéd fia a zsidó iskolából, ahol elverték, mert az apja nácit véd. S a családi vitában az anyja azt találja mondani, hogy jó, de legalább a sajátjai verték el. Beszarás, mekkora ötlet! Erről kicsit később még pár gondolatot…))

Amit le kell szögezni: bár nagyon érzékeny a dráma témája, amit fejteget, mégis van, amiben teljesen mainstream a gondolkodásmódja. Ennek két oka lehet. 

• Az első, ha nem lenne az, alapvetően nem lenne nyomtatásban olvasható, és esélye sem lenne a bemutatásának. (Tényleg, lett ebből előadás bárhol?) 
• A második ok, hogy a szerzők, mert azért nehogy megfeledkezzünk Farkas Attila Mártonról maguk is magától értetődőnek tekintik, hogy alapvetően a revizionista történészek nem történészek és gyárilag barmok. A dráma mondanivalója szempontjából végső soron mindegy, melyik az igaz. 
  Az ideológiai alapvetés, ahogy az előző bekezdésben utaltam rá, a következő: a revizionizmus, ahogy van baromság, a revizionista történészek, ha történésznek nevezhetjük őket egyáltalán (Nem!), mind eszement barmok. Ezzel senki sem vitatkozik. S tiltakozzanak bárhogyan, önmagában az a tevékenység, amivel foglalkoznak: nácivá teszi őket. Talán egyetlen ember van, aki ezt kétli: a dráma zsidó ügyvédje, aki kimutatja, hogy a történész könyveinek a hatására senki nem bántott senkit, Ausztriában soha nem lett uszítás alapja semelyik könyve. Hopp!

A dráma azonban alapvetően nem a revizionizmus eszméjével, hanem a demokráciák jogrendjével, a szólás- és véleményszabadsággal foglalkozik. Azzal, hogy ha az nincs, akkor nincsen szabadság, hanem a gondolatrendőrség-kísérlet van. S ha elindul a büntethetőség a revizionista nézetekkel, ki tudja, mi minden eszme, mi minden hit válhat büntethetővé, ki tudja, milyen érdekek mentén. 

(A vicc mondjuk az, hogy nem találkoztam még emberrel, aki magával a holokauszt-tagadás törvénnyel egyetértene, de olyannal már többel, aki nem ért egyet a holokauszt-törvénnyel, de ha a revizionizmusnak a gyanúja felmerül, azonnal gyalázkodásba, személyeskedésbe kezd… Mintegy fasiszta liberalizmus: a szabadság, az egyéni jogok felkent hívei, de ők mondják meg, hol van a szabadság határa, és ha nézetük szerint bárki átlépi a határt, azzal szemben minden megengedett. ((SPOILER: Ahogy mondtam: a drámában zsidó verhet zsidót, az ha nem is jogos, de legalább érthető.))) 

Ezt képviseli az ügyvéd, aki a drámában egyedül komolyan veszi a demokráciát és az emberi jogokat. S nagyjából senki sem érti, amit mond. Minden fórumon nácibarát ellenség lesz, sőt a náci eszmék védelmezője is. Holott dehogyis, de mindenhol magyarázkodnia, mosakodni kell. ((SPOILER: Mindhiába, végül összeomlik az egész élete.)) Tanulság: nincsen jog, nincsen szabadság, csak érzelmek és érdekek vannak. Nincsen igazságszolgáltatás (ahogyan két bíróságon dolgozó ismerősöm próbálta beleverni a csökönyös fejembe barátilag), hanem jogszolgáltatás van: de a jog értelmezése nem mindig fedi le az észszerűséget és pláne nem mindig védi meg az egyént.

Frenetikus jelenetek amikor az ügyvéd a barátokkal és a családdal csatázik: a gyűlölet teljesen elmossa az ő érveit, minden összefolyik mindennel, ugyanúgy, mint amikor tévéinterjút ad, és a műsorvezető kérdéseiben már ott vannak a polkorrekt válaszok; és aki szintén nem hajlandó meghallani azt, amit az ügyvéd a jogról és nem a revizionista nézetekről mond.

Szóval jó kis dráma ez, rengeteg kérdést felvet, rengeteg hozzáállást tömören bemutat, rengeteg álságos elviséget pellengérre állít, s közben az ember, hm, ez nem jó szó ide, de nagyon jól szórakozik: együltő helyemben olvastam el a könyvet. De tény, hogy a jog, a demokrácia, a hazudott-szabadság nem lesz tőle szimpatikusabb.

S mellesleg az olvasó emberfia megismerkedik belőle a legalapvetőbb revizionista nézetekkel. Vagyis indulhat ellene a per!

Csak nehogy tippeket adjak… :-( 

Szerintem simán az egyik legjobb Asterix-füzet. 
Az alapsztori persze sosem változik, a gall falu, ott a csücsökben nem adja magát, és persze elsősorban a druida csodaitala végett képes ezt megtenni. (Most jutott eszembe: a többi gall falunak miért nem adja oda Csodaturmix/Panoramix az erőital receptjét?) Caesart meg eszi a penész, hogy a tőgybe tudná végre ezt az utolsó kis légypiszkot is elfoglalni, hogy totálisan teljes legyen a diadala Gallia felett.

S majdnem bejön a terv: egy totális adu ászt ránt elő az egyik embere. Destructivusnak hívják. És tényleg, nomen est omen, különösen egy Asterix-füzetben. Destructivus életeleme, hogy embert ember ellen fordítson. Legtöbbször nem is hazudik, csak éppen nem a teljes igazságot mondja el, csupán valami apró kis darabját, és ezzel elülteti a gyanakvás, a harag, a lenézés, az irigység meg minden rossz,ami csak eszedbe jut gyökerét. A lényeg, hogy rosszat gondoljanak egymá

Szerintem simán az egyik legjobb Asterix-füzet. 
Az alapsztori persze sosem változik, a gall falu, ott a csücsökben nem adja magát, és persze elsősorban a druida csodaitala végett képes ezt megtenni. (Most jutott eszembe: a többi gall falunak miért nem adja oda Csodaturmix/Panoramix az erőital receptjét?) Caesart meg eszi a penész, hogy a tőgybe tudná végre ezt az utolsó kis légypiszkot is elfoglalni, hogy totálisan teljes legyen a diadala Gallia felett.

S majdnem bejön a terv: egy totális adu ászt ránt elő az egyik embere. Destructivusnak hívják. És tényleg, nomen est omen, különösen egy Asterix-füzetben. Destructivus életeleme, hogy embert ember ellen fordítson. Legtöbbször nem is hazudik, csak éppen nem a teljes igazságot mondja el, csupán valami apró kis darabját, és ezzel elülteti a gyanakvás, a harag, a lenézés, az irigység meg minden rossz,ami csak eszedbe jut gyökerét. A lényeg, hogy rosszat gondoljanak egymásról az emberek. (Basszus, ezzel nem régiben élőben találkoztam, itt a Molyon!) Oszd meg, és uralkodj. Mindegy, ha nem igaz, de mindenki vonja vissza a tiszta tekintetét, és szűküljenek azok a szemek, teljenek meg haraggal, sértettséggel, bármivel, ami egymás ellen fordít! Mert ahol egység nincsen, ott csak sokaság van, de nem nép, ahol mindenki gyanakvással tekint a másikra, ott soha nem lesz ellenállás, vagy ha van, hát megszűnik. És Caesar elküldi Destructivust az utolsó gall faluba, ahol Destructivus úgy nyit, hogy elvisz egy értékes amfórát a faluba, és odaadja „a falu legfontosabb emberének”, Asterixnek. A falu vezetője, Hasarengazfix, persze begőzöl, és elindul a pletyka: egy római Asterixnek hozott ajándékot… hm… netán nincs itt valami, khm… kapcsolat, ugye?

És a szerzők ezt a zseniális alapszituációt teljes mélységében kihasználják. Pazar ötlet volt, hogy zöld szóbuborékkal jelezték, ha bárki is Destructivus szája íze szerint fordult a másikhoz. Egyértelmű, hogy hol, kinél győz az ármány.

Szóval jó az alapötlet, jók (szokásosan) a verbális és a a képi poénok, Destructivus jó nagyokat kavar, de persze jó a megoldás is (igen, Asterix oldja meg).

Nagyon jól szórakoztam, és közben iparkodtam feledni, hogy mennyi áthallás van ebben a történetben.

sról az emberek. (Basszus, ezzel nem régiben élőben találkoztam, itt a Molyon!) Oszd meg, és uralkodj. Mindegy, ha nem igaz, de mindenki vonja vissza a tiszta tekintetét, és szűküljenek azok a szemek, teljenek meg haraggal, sértettséggel, bármivel, ami egymás ellen fordít! Mert ahol egység nincsen, ott csak sokaság van, de nem nép, ahol mindenki gyanakvással tekint a másikra, ott soha nem lesz ellenállás, vagy ha van, hát megszűnik. És Caesar elküldi Destructivust az utolsó gall faluba, ahol Destructivus úgy nyit, hogy elvisz egy értékes amfórát a faluba, és odaadja „a falu legfontosabb emberének”, Asterixnek. A falu vezetője, Hasarengazfix, persze begőzöl, és elindul a pletyka: egy római Asterixnek hozott ajándékot… hm… netán nincs itt valami, khm… kapcsolat, ugye?

És a szerzők ezt a zseniális alapszituációt teljes mélységében kihasználják. Pazar ötlet volt, hogy zöld szóbuborékkal jelezték, ha bárki is Destructivus szája íze szerint fordult a másikhoz. Egyértelmű, hogy hol, kinél győz az ármány.

Szóval jó az alapötlet, jók (szokásosan) a verbális és a a képi poénok, Destructivus jó nagyokat kavar, de persze jó a megoldás is (igen, Asterix oldja meg).

Nagyon jól szórakoztam, és közben iparkodtam feledni, hogy mennyi áthallás van ebben a történetben.

Nos, az a helyzet, hogy ha nem láttam volna a borítót, csak úgy az első oldaltól a kezembe nyomják, nesze, olvasd, nem mondtam volna meg, hogy nem az eredeti szerzőpáros műve ez a jópofa történet. Mert többször felröhögtem olvasás közben a szóvicceken, és maga az alapsztori sem volt sem erőltetett, sem fáradt: Caesar A gall háború című könyvéből egy tanácsadója sugallatára kiveszi a meg nem hódított gall falu esetét. Ám egy egykori újságíró megneszeli a dolgot (egy magát gallnak valló néger [mert ugye, az íróknak már akkor voltak négereik :-D ] tollnok ellopja a tekercset) és útra kel a gall faluba. Caesar tanácsadója pedig mindent megtesz, hogy visszaszerezze a kompromittáló papiruszt, még mielőtt Caesar megneszelné az eltűntét. 
Közben a gallok memorizálják a papirusz tartalmát, mert az írás elszáll, a szó megmarad.

Nagyon jó kis füzet volt, és sznob ajakbiggyesztésemet az új szerzők végett visszavonom (szó szerint), és normál szájjal mondom: méltó volt az eredetihez! Mindenben.

Furmányos viszonyban vagyok Murakami Harukival. Nem olvastam minden könyvet, ha jól emlékszem, csak ezeket: Kafka a tengerparton, A világvége, Szputnyik, szívecském, Birkakergető nagy kaland, A határtól délre, a naptól nyugatra. 
Igazán mély élmény csak a Kafka volt, de abban is az a vicc, hogy ha el kellene mesélnem, miről szól, vagy fel kellene idéznem akár csak egy jelenetet, komoly slamasztikában lennék. De a fílingje, no, az nagyon vastagon megmaradt bennem. A Humanic központi raktárában dolgoztam, voltak elrendelt szüneteink a munkában, és alig vártam a szüneteket, hogy olvashassam Murakami Kafkáját. Murakami akkoriban még nem bírt ilyen nagy és ilyen fényes glóriával, mint manapság. 
A többi könyve nem volt akkora élmény, sőt, volt, ami egyáltalán nem tetszett.

S akkor itt van ez a Sötétedés után. Murakamihoz képest átlagos könyv. Szikár elbeszélés, érdekes párbeszédek, átpillantás odaátra, meg visszapillogás emide, van egy kis erőszak, vannak kedvelhető szereplők, van egy olyan valóság, amiről nekem a Jim Jarmusch filmek jutnak eszembe, nem egy konkrét, hanem úgy általában, de mindenképpen a fekete-fehérek, hangulatában meg leginkább az Éjszaka a földön, és Tom Waits kell bele. Annak ellenére, hogy a könyvben, micsoda ellentmondás!, egy-két daltól eltekintve (Pet Shop Boys, bleeee!) jazz szól. Jó jazz. (Persze nála mindig szól valami, s jobbára jó dolgok.)

Szóval sötétedik. ((SPOILER: Egy lány egyedül olvas egy vendéglátóhelyen. Megismerkedik egy rézfúvós jazzista sráccal. Majd egy szexhotelben kínait fordít japánra, egy megvert és kirabolt fiatal kurva érdekében. Aztán megint olvas, majd hajnalban újra találkozik a sráccal, de nem lesz hosszú románcuk, mert a lány megy Kínába tanulni, de a skac megígéri, hogy vár rá, és olyan rohadt hosszú leveleket ír majd neki, mint amik a klasszikus nagyregényekben vannak. Közben a lány két hónapja alvó nővére hol emitt van, hol meg beleesik a tévébe, és amott. A miérthez semmi közünk, de a lány olyan szép, hogy megkönnyebbülünk, amikor a végén visszakapja ez a világ. Vagyis a regény reális szintje. Ami azért innen az a világ, nem ez, de semmiképpen nem amaz, ami a tévében van.)) És ennyi.

Mennyi az ennyi? A csuda tudja. Én egyszerűen nem tudtam eldönteni még egy esetben sem, hogy Murakami Haruki lazán áthajigál mindenkit a palánkon, vagy egyszerűen csak tájékozatlan és műveletlen vagyok a könyveihez, s ha nem lennék az, akkor lazán visszafejteném, mint nagyi egy sima, egy fordított kötését (egy általa kötött, sötétkék, csavart mintás pulóver még mindig itt van a szekrényben, és mindig is ott fog maradni. Néha fel is veszem. Nagyi meg már sehol…). De aztán leginkább mégis olyan érzésem van, hogy szerzőnk szórakozik mindenkivel. Ám az a tréfás, hogy közben meg olyan őt olvasni, mint kacsázni a Duna-parton egy nagyon jó baráttal: értelme túl sok nincsen, de micsoda pompás, meghitt szórakozás! S ha megkérdik mit csináltál, hát tulajdonképpen semmit, de milyen csuda egy semmittevés volt! Mint az élet maga: ki tudja miről szól, ki tudja miért úgy, ahogy, ki tudja a miérteket, hol itt vagyunk, hol ott, hol átvirrasztjuk az éjszakát, mert jazzt akarunk játszani, vagy egy marha vastag könyvet kiolvasni (az vagy Dosztojevszkij volt, vagy bár engem legyőzött, az Ulysses). Hol átalszunk egy csomó mindent, vagy elképedünk az erőszak értelmetlenségén, és reménykedünk, hogy az egyik gazember csak rendbe teszi (értsd: helyben hagyja) a másikat, s hogy annak az édes kis kurvának semmi baja nem lesz, ha már ennyi minden összejött neki, már így az elején, meg abban, hogy jó jogász lesz a jazz-zenészből (de kár érte, de ez van, élni kell, megéli kell). Közben beszélgetünk, és néha örülünk, ha arra érdemesre találunk, de ha nem, hát tudunk hallgatni is, ha már ez jutott, se túl okosak, se túl szépek nem vagyunk. S várunk egymásra, ha várásra érdemest találunk egymás szemében. S nyomjak a jazzt, szárnyalunk, hogy reggel azt mondjuk, csináljanak utánunk rendet a többiek, nekünk és a jazznek ennyi. S aki alszik, reménykedünk benne, hogy feléred, mert jó lenne vele lenni, beszélgetni, hozzábújni, mint akkor, egyetlen egyszer, de ébredjen fel, hogy legalább a lehetőség meglegyen, légyszi! S közben kezet nyújtunk egymásnak, adni akarunk, nem úgy, mint az a tetű gennyláda a szegény kis kurvával, aki még hazudik is, mint az atom, a tetű; de meg van neki is a maga baja, nem tudhatjuk… 

C'est la vie!