A filozófia az a tudomány, aminek nagyjából annyi értelme van, hogy okos, de gyakorlatiatlan emberek el tudnak egymással vitatkozni, hogy kinek nincsen igaza a valóság észlelésében és értékelésében. De rögtön hozzá kel tennem, hogy miközben nincsen két filozófus, aki egyetértene a másikkal, a filozófia alapkérdései voltaképpen roppant egyszerűek és nagyon érdekesek: kik vagyunk, hogyan működünk, hogyan működik a valóság, hogyan érzékeljük a valóságot és egyáltalán, mi a valóság? Hogy mást ne mondjak, ugyanezt teszi, becsomagolva, izgivé téve például a Mátrix című film is. Innentől, meg, ugye, nem is olyan izgalmatlan a filozófia.

A Sofie világa, ahogyan az alcíme is mondja: regény. Regény a filozófia történetéről. Ráadásul. Mintegy csizmából fabrikált fakirika az asztalon. 

De Gaarder olyan ügyes, izgalmas regényt írt a kicsit sem és egyáltalán nem regénytémáról, hogy csak na! Olyat, hogy nagyon komolyan letehetetlen. Volt már a kezemben hasonló próbálkozás, ott a vallások történtét, működését próbálta meg egy kerettörténettel illusztrálni a szerző (a könyv és az író címe, ha kínozni akarnátok érte, akkor sem jut eszembe), de annyira nem sikerült neki, olyan nyögvenyelős lett, annyira kilógott a lóláb, annyira minden, hogy nem hogy a nyomába nem ér a Sofie-nak, hanem egy napon, lapon is csak hatalmas jóindulattal lehet említeni, és ebből is látszik, mennyire jóindulatú vagyok, mert lám, egy lapon és napon lettek említve. :-)

Szóval Sofie. Az átlagos embernek, reggel felkelek, fogat mosok, vécé, kávé, munka, nyolc órát vagy többet lenyomok, haverok, sör, hétvégi buli, nyáron egy kis nyaralás, a világ a Facebook-on keresztül jön be a szobába, véleménye van, netán néha még olvas is, és így tovább (vö.: P. Mobil: Átlagember, ez jutott eszembe) a filozófia bizony nem betevő falat. Legalábbis így gondolja. De amíg egy Kant vagy egy Descartes szövegbe beletörik agya bicskája, addig Sofie története simán lekötheti, és simán megértheti. És lazán okosabb is lehet tőle. :-) S észre sem vesz, de közben végigrohan a filozófia történetén és elsősorban ez a fő. Ezáltal, amíg elolvassuk Sofie történtét, egy kicsit többet megtudunk arról, hogy valójában nem tudunk semmit sem igazán, de amíg ezt megtudjuk, addig legalább műveltebbek leszünk!

5/5

(2011)

A világ egyik legjobb gitárosának és életművének korrekt, érdekes, elfogulatlanul elfogult történetét olvashatjuk. Blackmore a legendás Deep Purple, a szintén legendássá vált Rainbow és az érdekes, reneszánszosan rockzenét játszó, Blackmore's Night együttesekben zenélt. Mondhatjuk, jobbnál jobb zenéket. Bár a magánéletben is társává váló Candice Night-al elkövetett  Blackmore's Night némileg megosztó zenekar, és sokan visszasírják Blackmore kezébe a lant helyett a gitárt, de mindennel együtt Blacmore bármibe fogott, az minőségi volt, és népszerű lett. 

Németh Géza szereti, értékeli, csodálja Blackmore gitárjátékát, de ez mégsem teszi elfogulttá az emberrel szemben. Miközben Blackmore művészetét piadesztálra emeli, az ember Blackmore-t reálisan látja és mutatja be. 

Kedvem támadt a könyvtől Blacmore zenéit újrahallgatni! S talán ez a legtöbb, amit eg előadóról szóló könyv elérhet, nem? 

5/5

(2011)

Bencze Izabella világosan, tömören fogalmazza meg a válaszait Mezei Károly kérdéseire. A könyvből egy hazáját féltő, azért tenni akaró jogász személyisége bontakozik ki, aki világosan, bennfentesként látja, hogyan lopta szanaszéjjel a politikai elitünk ezt az országot, s hogyan lett ugyanez a réteg gyakorlatilag haza- és népe elárulójává a pénz-Isten oltárának szolgálatában. 

A könyv 2009-ben jelent meg, még a kormányváltás előtt. Azóta az új kormány is bizonyított: az egykulcsos adóval és a családi adókedvezménnyel a gazdagokat szolgálta, elmaradt az egyetlen konkrét ígéret: az elszámoltatás, egyöntetűen leszavazták az országgyűlési képviselők mentelmi jogának felfüggesztését, nem védték meg a magyar földet, s Viktorunk a szokásos félmosolyával örült a külföldi befektetőknek, amikor Simon Peresz azt találta mondani, hogy honfitársaival majd felvásárolják Magyarországot. :-( (Hogy 2018-ban hol tartunk, nem ennek a könyvnek és bejegyzésnek az illetékessége.)

Akit érdekel, miért tart országunk ott, ahol tart, kötelező olvasmány.

5/5

(2011)

Persze, hogy Szabó István filmjét láttam először, attól kaptam kedvet Klaus Mann regényéhez. Klaus-Maria Brandauert nagyon nehéz feledni  Hendrik Höfgen szerepében.

Ez még valamikor az őskorban volt, a film bemutatásának idején, amit Prof barátommal láttam. Tizennégy.tizenöt éves voltam. (Óbudán a telepen a brancsból csak mi voltunk hajlandók magyar filmre moziba menni. De nem különcködés volt: tényleg élveztük őket.Jobbára. Közös kedvencünk a Ripacsok volt.) 

Akkoriban persze a film leglényegét csak kapizsgáltam. Nem értettem igazából, mert nem tudtam, mire képes a hatalom, és mire képes a hatalomtól rettegő, de a sikert, a csillogást vágyó ember. Ahogyan azt sem tudtam, hogy minden megalkuvás kicsiben kezdődik, ezért nagyon észnél kell lenni. 

Nem tudom, elmond-e rólam valami gyászosat, hogy miközben erkölcsileg egyáltalán nem tudtam azonosulni a főhőssel, mindvégig teljesen empatikus voltam vele, és nem tudtam elítélni kör-körös mélybe süllyedéséért. 

A színész Hendrik Höfgen történetében az a legnagyobb döbbenet, hogy voltaképpen bármikor aktuálissá lehet. Mondom: bármikor. A politika és a művészet, bár nem teljes képtelenség, de a legritkább esetben tud kompatibilissá lenni. Csak nagyon levés kivétel van, akinek ez sikerült. Példa erre például a náci szimpatizáns Leni Riefenstahl esete, aki az 1936-os berlini olimpiáról forgatott a kritikusok által is elismert filmet (Ő volt például az első, aki a futó mellett „futtatta” a kamerát is), de aki haláláig nem tudott szabadulni a nácizmus terhétől. (Még ha úgy is fest, hogy bármilyen egyéb tehertől könnyebb megszabadulni.)

De ez a frigy, ahogyan az egyház és állam frigye is, voltaképpen csapda. Csapda, mert az ideológia ha a művészeti eszközökbe nem is feltétlenül, de a már tartalmába, mondanivalójába nagy eséllyel beleszól. Még ha nem is közvetlenül, hanem az átkos (nem, a coszlista átkos, hanem mint melléknévi átkos) cenzúra és öncenzúra megjelenése miatt.* S ez bizony nem csupán a fasizmus, kommunizmus alatt képes fortélyos félelmet generálni, hanem még a látszólag szabad, demokratikus társadalmakban is. Számomra sem túl régi rácsodálkozás és berzenkedés, de a társadalom, a világ, amelyben élünk, egy egyre erőteljesebben cenzúrázott és a diktatúra egyre több eszközével élő világ. S nem, most nem feltétlenül Orbán Viktorra gondolok, hanem a Nyugat társadalmaira, Európára és az USÁ-ra.

Háborúban hallgatnak a múzsák. De nem azért, mert a fegyverropogás elnyomja a hangjukat, még csak nem is azért, mert nem találnak senkit, akinek ideje lenne rájuk figyelni, hanem azért, mert a szellemi elnyomás, a határozottan megjelenő elvárások némítják el őket. A Höfgenek ma is köztünk vannak...

* Egy erről a könyvről szóló értékelésemet hamarosan törlik egy oldalról, ahogy értesítettek az oldal üzemeltetői. 

5/5

(2011, 2018)

RÉGES-RÉGI OLVASÁS 
Szintén kamaszkoromban került a kezembe. Alapmű. Beszerezhetetlen. (Ha valakinek felesleges, vevő vagyok rá!) Könnyesre röhögtem magamat rajta.

VADONATÚJ OLVASÁS 
Az e-book olvasó előnye: a beszerezhetetlen könyv, vagy ha beszerezhető, akkor tízezer forint körül eladó könyv is beszerezhető. Sok-sok évvel azután, hogy ez a könyv kamaszkorom egyik kedvencévé avanzsálta magát, lám, a technika újra a kezembe adta. És elolvastam.

Immár nem annyira egyértelmű az ítéletem. 

A humora még mindig bejött, egyértelműen, az viszi a könyvet, viszont már vannak egyéb bajaim vele. 

1. Például a humorával. :-) Mert humoros a narrátor, humorosak a főszereplő „ikrek”, és voltaképpen a galád gonoszokon kívül humoros mindenki. A nagyobb baj, hogy a humoruk egyforma: az a jó kis szókiforgató, jelzőket rossz alanyokra értelmező humor. Ami ráadásul egy idő után kicsit egysíkúvá válik, voltaképpen mindig jópofa ám.

2. Aztán lett bajom azzal is, hogy a szereplők arctalanok. Satya, Öcsi és Joe annyira ikrek, hogy teljesen egyformák. Joe jól lő. Majdnem ennyi a bruttó különbség. A fura az, hogy a mellékszereplők sokkal határozottabb jellemmel bírnak: Tojás, az ügyefogyott, butácska kétbalkéz, Kovács hadnagy, a jóérzésű, intelligens tiszt, a tank kocsmárosné, és így tovább.

3. Van egy ellenérzés-pontom, amit nem tudom, meg tudok-e magyarázni, és még csak nem is annyira irodalmi kategória. A világháború végi történelmi helyzet nem annyira egyszerű volt, hogy a jó oroszok a jó magyarokkal kiűzték a gaz németeket. A Budapest ostromában helyt álló hősök az oroszok ellen védték a fővárost, és nem azért, mert zsidógyűlölő fasiszták voltak, hanem mert tudták, onnan sem számíthatnak semmi jóra, megszállás lesz az is, s lehet, még brutálisabb, de semmiképpen nem igazságosabb, békésebb.

Valószínűleg sejthették azt is, hogy a két ideológia csak az áldozatai kategorizálásában tér el egymástól: az egyik faji, a másik társadalmi alapon zárta koncentrációs táborokba, irtotta az embereket. (A baloldali terror a köztudatban és a médiában a mai napig nem ér fel a jobboldalival, hiába, hogy az áldozatainak a száma az ötszázmillió felé tendál.) No, szóval, visszatérve a regényre: abban a helyzetben a fiúk helyt-, és az ideológiai semlegességre való állása teljesen érthető. Még az is, hogy a nyilas terror és a német megszállás után inkább az oroszok felé húztak. De legalább megemlíttetik Szibéria. Viszont volt valami határozottan szájhúzós abban a jelentben, amikor a munkatábor parancsnokát a nyílt utcán szájba vágja az egyik iker, és a nemzetőr kérdésére adott válasza után („Parancsnokom volt a munkatáborban.”) az csak annyit válaszol, hogy akkor üsse nyugodtan. És így valósul meg a coclista rend…

Nem tudott nem eszembe jutni Láng Vince, az Egy óra múlva itt vagyok-ból, a balfék kukás esete a rettentő szórakoztató formába és izgalmas eseményekbe csomagolt ideológiai megdicsőüléssel. Ott a kezdetben az eseményekbe véletlenül belecsöppenő Vince végül eléri az eszmei evolúció csúcsát, amikor tudatos kommunistává válik. De Harsányi Gábor és Spiller úr miatt erre legyintve megbocsátottunk. Nem tudom, Pintér József és Kiss József László mennyire volt kényszerítve a befejezés ilyetén alakítására. Lehet, hogy csak jobban-rosszabbul működő öncenzúrás realitás-érzék volt mindkettőjük részéről. Abban a korban, időben, szférában megbocsátható ez a hozzáállás, be kell látnom. De mondom, egy lépéssel hátrébb kellett lépnem a könyvtől. Na jó, nem hátrébb léptem, hanem csak a felsőtestem húztam kicsit vissza.

A fanyalgás után: ha hozzájuttok, olvassátok, mert jó, mulatságos, izgalmas is, és ne hallgassatok rám!

4,5/5

(2011, 2016)

Badiny megértette velem a majd harminc évvel ezelőtti (azt a pepita mindenit!) tapasztalatomat. Az istváni-államalapítás nem volt más, mint az akkori EU szolgalelkű kiszolgálása, az ország egyáltalán nem alternatíva nélküli kiszolgáltatása Rómának, majd a német császárságnak. Akkor is meg voltak hozzá a kellő emberek, ahogyan Viktorunk mai is azt mondja Izrael miniszterelnökének Magyarország felvásárlását taglaló beszólására, hogy örül a befektetőknek…

Badinynak vannak érvei, vannak hivatkozásai, okos, átlátható, érthető az érvelése. Lett volna akkor is más megoldás, már akkor is álszent volta a nincs más út-érvelés. S felnyitja a szemet arra is, hogy Európa soha nem adott Magyarországnak semmit, nincs köszönni valónk, és érthetetlen az odavágyásunk. Még mai is. Európa bekebelezni, megsemmisíteni, szolgasorba taszítani akart akkor is, ahogyan ma is. S sajnos ma is meg vannak hozzá az emberei országunk határán belül is.

Kicsit másképpen nézek idéntől augusztus 20-ra.

5/5

(2011)

Magyar Ház, Budapest, 2005, ISBN: 9639335258

Egyáltalán nem vagyok Metallica-fan. Szeretem a kemény zenéket is, de leginkább progresszív rock-ot, progmetált hallgatok. Ha már kategorizálni szükséges. Vagyis ilyen Metallica-félék nem esnek ki teljesen a szórásból, de túl sűrűn nem is hallgatom őket, csak úgy néha rám jön, hogy kell egy kis zúzás. Ennek ellenére a telefonom alap-csengőhangja évek óta egy Metallica-szám részlete, a Suicide & Redemption részlete, 3:51-től, amíg újra be nem vadul: hát valami megunhatatlanul gyönyörű,  hallgasd csak meg!

No, gondoltam, hátha a betűkön keresztül közelebb kerül hozzám a zene, belecsaptam a nyomtatott lecsóba, aztán vártam, hátha kedvet csinál a könyv a zenekarhoz. Aztán várta, aztán vártam, aztán vártam. Hát, nem nagyon…

Mit mondjak: amit olvastam, korrekt leírása a zenekar sok évének, de olyan kis színtelen, szagtalan, még a tagokat sem nagyon ismertem meg belőle. Meg úgy igazából semmit sem nagyon, s ezt hárman írták. Hm. A Metallica többet érdemelt volna. Ha már sok-sok éve a csengőhangom az egyik számuk részlete. 

Mantra: Vasváry-Tóth Tibor Yes-könyve továbbra is az etalon számomra a zenekari monográfiákban.

2/5

(2011)

Fura volt úgy PKD-et olvasni, hogy semmi sci-fi vonulat, semmi különösebb csavar… s, hogy olvasás közben folyamatosan Albee Nem félünk a farkastól!-ja járt a fejemben, de nem plágium szinten, csak hangulatban, az előkerülő kommunikációk némelyikében. S az, hogy fura volt PKD-et így olvasni nem azt jelenti, hogy rossz ez a könyv, vagy hogy bármi hiányérzetem lenne.

A sztori maga nem nagy valami. Egy szerelemi háromszög, megspékelve egy dilinyós rokonnal, egy öccsel. Aki voltaképpen a címszereplő. (Mellesleg a cím félrevezető. Már csak azért is, mert. a vallomás alatt az átlag póóógár azt érti, hogy most akkor valaki elmondja amit eddig magában tartott. Itt nem csak ő mondja el. Több szemszög van. Legalább két egyes szám első személyes, meg sok, amikor az író kívülről mesél.)

A mondanivaló sem csap oda a földhöz. Voltaképpen egy mondatban összefoglalható: azért, mert valakinek az agya egészen másképpen jár, mint a többieké, s az átlaghoz képest valóban betegen, az még nem azt jelenti, hogy feltétlenül csak ő őrült; a körülötte levő átlagemberek legalább akkora őrültségeket követnek el, mint ő, de az ő őrültségeiket a társadalom valamiért az élet velejárójának tekinti, míg a megcsúszott lélek napi ténykedéseit nem. S ez akkor is így van, ha ő az egyetlen, aki voltaképpen teljesen pozitívan áll hozzá a többiekhez. Míg azok egymáshoz meg egyáltalán nem.

A megcsúszott lélek Jackjéről az Esőember Raymondja jutott eszembe, csak éppen Jack nem téved el a mindennapi életben, sőt, voltaképpen jobban éli azt, mint a körülötte levők.

Tanulság? Érdemes PKD-et olvasni! Ezek szerint még azokat a dolgait is, amik nem sci-fi-k. (Én meg eddig nem tudtam, hogy van ilyen is neki.) De tényleg!

4/5

(2012)

Agave Könyvek, Budapest, 2012, ISBN: 9786155049866 · Fordította: Pék Zoltán

Annyira megdöbbentett Kertész Imre Nobel-díja, amikor aktuális volt (hol volt eddig, miért egy harminc évvel korábbi regénykéjére kapja [ami tizenkettő egy tucat]), hogy amikor az Alexandrába megtaláltam ezt a könyvet, egyből lecsaptam rá.

Hátha megtudom a választ… 

S nagyjából megtudtam: az irodalmi Nobelnek körülbelül. annyi köze van az esztétikához, a belső értékekhez, mint az Oscar-nak a filmművészetben a filmekhez.

Csüggesztő, de nem váratlan. 

Mindez természetesen nem az elsődleges üzenete a könyvnek,mert a szerző egy időben maga is tagja volt a Nobel irodalmi bizottságának.

Egyetlen vigasztaló van csak a történelemben: a nagy számok törvénye alapján néha betalál ez a bizottság is… :-(

2,5/5

(2012)

A Harmadik Szem ez esetben nem valakinek a valós szemét, látását jelenti, a szemgolyójával, hanem az az indiai poris pötty a homlok közepin, amivel, ugyebár, a transzcendenst láthatjuk, ha van nekünk olyan. A könyv címe szerint a szerzőnek van. Aztán,nézd csak, milyen érdekes az alcím: Koppány evangéluima. Tökéletes példája a csizma az asztalon dolognak. Koppány nem volt keresztény, nem volt zsidó, hogyan lehet evangéliuma? Ráadásul pogány evangélium lenne? De ha pogány, akkor nincsen benne Jézus... No, ki kell nyitni a könyvet, a csudát akar ez a Bakos!

S lám, ismét egy könyv, ami állít egy csomó mindent, megdöbbentőt, érdekeset, meg érdektelent is, lehet utánanézni a tenger adatnak (mert ő maga annyira nem adatol). Lehet vele vitatkozni is, vastagon. Valószínűleg nagyon sokaknál kivágná a biztosítékot, ha olvasnák (kicsit nálam is), de a kérdések és az érvek, amiket felsorakoztat, azért fajsúlyosak. Csak éppen a zsidó-keresztény kultúrkörben, hogyan is mondjam, hm, szokatlanok.

Amikor Badiny Jós Ferenc Pártus hercegé-ben , talán 1993-ban először találkoztam Jézus nem zsidó voltával, az egészet úgy tartottam hülyeségnek, ahogy van. Igaz, akkor ezerrel egy keresztény közösség berkein belülről olvastam, működött bennem a „belső elhárítás”. Azóta több könyvben találkoztam a gondolattal, ráadásul némely ószövetségi történések szöget is ütöttek a fejembe, és nem találtam meg a megfelelő feloldásukat. S az eddigi standard keresztény válaszok, hogy is mondjam, súlytalanok lettek. Az érvek meg súlyosabbak. S ezeket az érveket Bakos Attila részletesebben, de legalábbis szenvedélymentesebben fejti ki, mint Badiny-Jós.

A mai zsidóság nem sémi, hanem kazár szárazásáról szóló fejezet pedig nagyon ütős! Erről Arthur Koestlernek is volt mondanivalója, A tizenharmadik törzs című könyvében. 

Bakos könyvében, ahogy mondtam, volt,amit csak simán átlapoztam. Ilyen volt, amikor a jézusi tanítások indiai gyökereiről magyarázott.. Én meg egyszerűen nem értettem,most miről beszél?. Bár ha visszagondolok, a kereszténység komplexitása kezdetben hasonló falakat emelt bennem: túl sok mindent, egy teljes rendszert kellett befogadnom.

Amikor arról olvastam a könyvben, hogy voltaképpen az ÓSz-i ilyen-olyan történések, pl. az özönvíz sztorija jóval az ÓSz megírása előtt előtt létezett sumér iratokban, a Gilgames eposzban, le kellett tennem egy kicsit a könyvet, s csak néztem magam elé. Pedig ezzel sincsen semmi baj, ha átgondolom, nem dehonesztáló a Bibliára nézve. 

S némi fényt kapott a könyv által az is, miért az a sorsa Magyarországnak, ami, anélkül, hogy turbó-magyarkodni akarnék. Mintha bizonyos mozaikok a helyükre kerülnének.

Bakos Attila a Narada Védikus Akadémia alapítója. Az akadémia oldala ezt írja róla: író, filozófus, a jóga tudomány és vedánta mestere, a védikus kultúra magyarországi megalapozója. A könyveit ennek szellemében vegyük a kezünkbe. 

3,5/5

(2012)

Az első Picoult-könyv, amit olvastam, a Szívtől szívig volt.

Szerelmetesfeleségtársam ajánlotta nekem, belefogtam, benne ragadtam, felfaltam. Nagyon tetszett Picoult sok szempontos szerkesztése, egyből elkaptam a fonalat a történetvezetésben, tetszett a felvetett alapprobléma (adhatja-e a gyilkos a szívét az általa megölt gyermek testvérének; amit aztán tetézett is, hogy a gyilkos-e a gyilkos?). Akkor azt mondtam, szeretem Picoult-t.

Aztán több könyvét is elolvastam. Az, hogy olvasmányos, és olyan kérdéseket boncolgat, veséz, csűrcsavar, amelyek oda kell figyelni, soha nem volt kérdés. Számomra egyik könyve sem érte el azt a szintet, amit a Szívtől szívig-gel megjelölt. De egyik könyvét sem tudtam letenni. Viszont minddel akadtak komoly problémáim. Nem szoktam le Picoult-ról, de nem is keresem feltétlenül a vele való találkozást. 

Holott, és ez hangsúlyos HOLOTT, Picoult nagyon olvasmányos, ügyesen tudja keverni az idősíkokat, plasztikusan formál meg alakokat, és zökkenőmentesen, olvasmányos, világosan vezeti a történeteit. Csak valahogy nekem, általában a történetek végén, kilóg valami láb, nem mindig ló, hanem nem is tudom, mi, és ettől valahogy csappant a lelkesedésem. 

Na, akkor a lényegről, is, az Elrabolt az apám-ról. A történet lényege ott van a fülszövegben: apa és lánya együtt élnek, tök jól megvannak együtt, aztán kiderül, hogy apu elrabolta a csimotát, anyutól, felépített egy vadi új életet, új nevekkel, új mindennel. Nagyjából ennyi a lényeg.

Először persze a sztori fogott meg, és a szokásos picoult-i fordulatok. Aztán a fordulat kitalálható lett, de jött egy újabb szempont. Amikor Szerelemesfeleségtársam megkérdezte, miről szól a könyv, elgondolkodtam. Nekem a „miről szól?”-kérdés soha nem azt jelentette, hogy mi történik benne, hanem azt, hogy mi az üzenete. Kedvesem is így érti ezt. Vagyis megkérdezte, mi  könyv üzenete? Addig igazából nem is tűnődtem el ezen, élveztem az olvasást, a sztorit, meg a stílust. Akkor, amikor megkérdezte, akkor viszont elgondolkodtam..

Mert a könyv arról szól, hogy a bűn és a hazugság nem abszolút fogalmak. Ez kapásból nem volt szimpatikus, az egykori keresztény mivoltom maradéka hangosan berzenkedett bennem. A bűn törvénytelenség, a törvény a szeretet, a szeretet pedig az adni-tudás, az, hogy kihozzam a másikból a legjobbat; így a bűn az önzés, az elvevés és a megtartás, visszhangzott bennem a több év alatt kikristályosodott logikai sor.

A hazugság kicsit nehezebb ügy. Vannak helyzetek, amikor az ember akkor tesz jót, ha hazudik. Klasszikus és eklatáns példa, ami elsőre erről mindenkinek eszébe jut: ha bújtatok valakit, és jön a fegyveres üldözőcsapat, bedönget az ajtón és vehemensen érdeklődik azután, a spájzomban lapul a liszt és szakajtó tojások között, ha már odadugtam, magától értetődik, hogy nem fogom odavezetni a csaholó ebekkel érkezett ellent. Azt mondom: nincs it, amott fut, ni, két sarokkal odébb. Nem mondtam igazat. S mégis így maradtam Ember. De a bűnt vajon ki akarná relativizálni? Hogyan lehet is lehetne ezt tenni? Nem lehet!

De lehet! Picoult-nak sikerül. S mindezt teszi úgy, hogy kísérletet sem tesz az önzés szokásos a liberális mentegetésére.. Ellenkezőleg: azt mondja, hogy van, amikor a szeretet nevében bűnt kell elkövetni, hogy a másiknak jobb lehessen. Az más kérdés, hogy bűn--e akkor bűn? 

Kamaszkoromban írtam egy kétsorost:

Hát erkölcsös lehet 
rigót lőni az éhező kis rókának?

Picoult azt mondja: igen, igen, igen, erkölcsös! S a könyvét olvasva nem tudtam nem egyetérteni vele. Ettől persze a rigónak nem jobb…

A hazugság esetében Picoult már nem olyan biztos a dolgában. A könyvben kivétel nélkül mindenki hazudik. Ki ezért, ki azért, ki így, ki úgy. S a hazugságukra nem nagyon lelünk felmentés. Bár megér az is egy misét, hogy ki az közülünk, aki mindig, mindenben teljesen őszinte, és még a hallgatásával sem hazudik soha...

Szóval, feleim, lehet a könyv olvastán sok mindenen törpölgetni, és be kell látni, jót olvastunk, ha ezt olvastuk!

4/5

(2012, 2018)

Szeretem Asimov-ot régóta. Szeretem Silverberg-et a Lord Valentine kastélya óta. Olvastam ennek a könyvnek a moly.hu-s értékeléseit, meg a borítón levő ajánlásokat. Valami nagyon nagy durranásra vártam.

Gondolkodom, türelem!

Szóval a könyv szól valamiről, tényleg! 

Szól arról, hogy a vallás nem megoldás, és a tudománnyal szemben adott helyzetekben lépéselőnyben van, de komoly morális, erkölcsi lépéshátrányban is egyúttal. 

Szól arról is, hogy a médiának és a politikának mekkora felelőssége van az általános pusztulásban. 

Szól arról is, hogy azért, mert valamit valahogy megszoktunk, annak a valaminek azért még lehetnek használható, nem önmagában hibás, rossz alternatívái. 

Szól arról is, hogy az általános pusztulásban csak az segít, ha kézben a kézben nézünk szembe a veszedelmekkel. 

Szól arról is, ha a tudomány adott esetben csak diagnosztizálni tud, megoldani nem, de ezért nem feltétlenül felelős.

Szóval sok mindenről szól a könyv. De az értékelésem legvége az, hogy már olvasás közben azon tűnődtem, hogy fel fogom tenni a rukkola-ra, mert nem valószínű, hogy valaha újra fogom olvasni.

Miért? 

Nem pörög a cselekmény, viszont a pörgéshiány nekem nem váltotta ki semmi. Nem élnek a párbeszédek (nem tudom, hogy a fordítás tehet-e róla?), sőt néha olyan suták, hogy oda ne rohanjak! A szereplők sem igazi karakterek, csak jelzésértékű pacsmagok.

A könyvről, a mondanivalójáról tehát nagyon sokat lehet beszélgetni, kérdéseket lehet felvetni vele kapcsolatban, de a felvetett kérdések néha izgalmasabbak, mint a talaj, amiben megszülettek. Nem tudom, Asimov és Silverberg együtt írták-e a könyvet, vagy Asimov ötletét Silverberg dolgozta ki, de végső soron teljesen mindegy: egeret szültek a hegyek. 

3/5

(2012)

Ez volt az első Gion-könyvem, amit olvastam. Giont magát nem kis mértékben Szerelmestárspárom hatására vettem a kezembe, és azóta is hálás vagyok neki, nagy találkozás volt. 

Olvasás közben, amikor éppen nem gyönyörködtem Gion művészetében, mondataiban, finomságaiban, végig gondolkodtam rajta, vajon ez ifjúsági regény-e vagy sem? Mert a hátulján ott van, hogy tíz éven felülieknek ajánlják. Hát: ámen, ha a mai tíz éven felüliek ilyeneket olvasnak. Igaz, a könyv 1999-es kiadású.

Érdemben: nem tudom megfogalmazni, megfogni, mi az, ami megragadott egészében. Nem a sztori, mert az nem nagy durranás. Nem a stílus, mert nehezen tudnék megnevezni nagyon egyedi stílusjegyeket. Nem is a karakterek, mert nagyon plasztikusak, nagyon élők, de nem ütnek nagyot. Az egész együtt viszont igen, az egész együtt mégis Gion, és csakis Gion lehet.

Most néztem meg a neten, hogyan néz ki egy kárókatona. Nem lettem szerelmes belé,de a könyv olvasása közben rohantam volna segíteni a megmentésük érdekében, meg tornyot építeni, üvölteni, üvölteni a felhők felett… Hjaj, de szép ez a regény, hjaj, de nagyon szép! 

5/5

(2012)

Interjúkötet. Interjúkötet Gabriel Garcia Márquezzel. a Száz év magány írójával. Jó interjúkötet Gabriel Garcia Márquez-zel, a Száz év magány  írójával.

Átjön rajta GGM személyisége, bepillanthatunk a regények, novellák születési folyamataiba, a születésük titkaiba, motivációiba.

Voltaképpen ebből a könyvből értettem meg némileg GGM határozott balos politikai nézetének okát. Annak ellenére, hogy utoljára középkamasz koromban szimpatizáltam a baloldallal, azt soha nem engedtem meg magamnak, hogy a politikától független, de politikai nézettel rendelkező embereket a politikai szimpátiájuk alapján ítéljek meg.

(Teszem hozzá, abba már vastagon belefutottam, hogy nekem viszont a politikai nézeteim miatt támadt konfliktusom velem egyet nem értőkkel, és jobbára a személyem lett a támadás középpontjában, és nem annyira a nézeteim. Ilyen a világ.)

A Castro-val való barátságát még így sem értem, de lehet, ahhoz dél-amerikainak kellene lennem. GGM-et ennek ellenére vagy ettől függetlenül szimpatikusnak találom, és a könyv után még inkább így van ez. 

4,5/5

(2012)

A könyv azt adja, amit ígér: kismonogáfia Woody Allenről a pályája kezdetétől 2006-ig.

Feltűnő, hogy a korai filmeknek sokkal nagyobb tér jut ebben a könyvben, mint a későbbieknek. Minden bizonnyal azért, mert ezek a filmek magasabb woddyallen-színvonalat hoznak, és a későbbiek nem olyan átütők: magukon viselik a rendező kézjegyét, de újat nem tesznek már hozzá az eszközeihez, módszereihez. Ízig-vérig Wooody Allen filmek, nézhetők, élvezhetők, de nem vágnak oda.

A könyvecske viszont eléri a célját: tömörségében is kedvet csinál, ahhoz, hogy az ember filmről filmre végigüljön egy Woody Allen „kurzust” a képernyő előtt.

4,5/5

(2012)

Háttér, Budapest, 2006, ISBN: 9639365513 · Fordította: Dankó Zoltán