Bajban vagyok az Endymion-nal. Mert egyfelől nem tudtam letenni, folyton olvasnom kellett, és magamhoz, a rendelkezésemre álló időhöz, valamint a vastagságához képest gyorsan kivégeztem. Pörög a cselekmény, passzentosan integrálódik az előző két kötethez, nem volt vérverejték és izzadságszag, s a végén még a szadista Shirke is szinte szerethető figurává vált, M. Bettik, Endymion és Aenea pedig egyértelműen hőstelen, szerethető hőssé. Arról nem beszélve, hogy de Soya kapitány pap pedig átsferi-i magasságokba emelkedik a kötet végére, miközben közben sem válik ellenszenvessé. Annak ellenére nem, hogy végigűzi a Galaktikán a hőstelen hősöket egy dogmatikus, egyre nyilvánvalóbban faust-i alkut kötő, gigantikus vallás nevében.
A vallás. Egy darabig meggyőződésem volt, hogy Simmons alapjában katolikus. Ha az is, kiugrott. Mert a kötet elején gyakorlatilag a Pax az, ami a Bukás után felemeli a Háló területén levő bolygókat, és újra birodalommá teszi őket, ha homlokegyenest más vezetés alatt is. S ez a hatalom vallásos hatalom, Vatikánnal, Svájci Gárdával, pápával (mekkora poén, hogy az élősködő-feltámadást biztosító keresztség miatt ugyanaz a Gyula pápa több sorszámmal szerepel! :-D ), Inkvizícióval, miegymással. Nem eldöntendő, hogy a vallás voltaképpen pozitív vagy negatív dolog. Endymion nem vallásos, Aenea pedig pláne nem.
A történet pörög, siklik, száguld, izgalmas, letehetetlen. Space road movie. Egy kicsit ez is volt vele a bajom. Nem szerettem soha a road movie-kat se filmen, se könyvben. Az ide-oda pattogás egy idő után öncélúnak tűnt, különösen egy sci-fi könyvben: mintha nem a cselekmény menne előre, hanem csak teljenek az oldalak, fantázia van, papír van…. Mindenhol történt, persze, valami izgalmas, de a jégbolygónál mégis majdnem feladtam. Csillagok háborúja a'la Simmons: izgalmas, látványos, de kizárólag önmagáról szól. Luke-Endymion, Solo-Bettikkel mentik Lea-Aenea hercegnőt, s a csatába, a finisben bekapcsolódik Csubakka-Shrike is. Á!
Szerencsére tovább olvastam, és bár volt dramaturgia problémám (a fenetuggyakiküldte Nemes felbukkanása határozottan dobott a történeten, akkor is, ha nekem már kicsit túl szuper is volt képességileg. Személyében új, titokzatos, hatalmas szereplő bukkant fel (majdnem azt mondtam, a vásznon). Ámde persze a kérdés felmerül, hol a csudában volt eddig? Ha Aenea ennyire fontos, miért nem küszkörészett már sokkal-sokkal előbb is? Pláne ilyen képességekkel? De, ahogyan Virág elvtárs mondta: spongyát rá, ez legyen a legkevesebb!
A kötet befejezése túlontúl arra hegyeződik, hol maradjonvelünkareklámutánmegjelenünk. Ráadásul volt jelentős 2001 űrodüsszeia és Majmok bolygója érzésem is. Mindkettőnek a végére gondolok: bolyongunk, keressük az otthonunkat, és kiderül, hogy jé, eddig ott küzdöttünk! A döbi, hogy nem zavart a deja vu. Az első két kötetért még ez is megbocsátható!
Ami viszont komoly hiányérzet volt, az éppen az első két kötet szellemisége, gondolatisága. Mert mindennel együtt, be kell látnom, az Endymion nem több, mint két fantasztikus (a szó teljesítmény-értelmében) könyv hihetetlenül olvasmányos, izgalmas kalandregény folytatása.
Amit nem mellesleg be majd szereznem!
4/5
(2013)
