Hát, ami azt illeti: izé…
Mert ez egy könyv. Lapjai vannak, be van kötve, főszereplők vannak, cselekménye van, s még azt sem mondom, hogy érdektelen. Csakhogy az utak sehonnan sehová. Illetve ahová, oda én nem akarok menni. A könyvből tudom, azért, mert önző vagyok.
Valaki azt írta a Molyon, hogy a könyv alapján vallás született, meg azt, hogy rajongótábora volt. Elolvasva teljesen megértem. A hülyeség határtalan.
A virággyerekek fő idejében, a hatvanas években teljesen időszerű volt Heinlein mondanivalója: peace, love, freedom, happiness, a’la Mike Smith, from Mars. Főleg a love: mert ideológia született a könyvben a koitusz orrba-szájba alkalmazásával, bármikor, bárkivel, de ha lehet, minél több mindenkivel, minél sűrűbben, s figyelem csajok, fő feladatok, hogy szépek legyetek, minél több pasit felizgassatok a szépségetekkel, akár sztriptíz-bárban is, mert ezzel is adtok: a szépségeteket, magatokat. Hiszen igaz vallás, idejétmúlt erkölcseivel nem tiltja ezt, az igazi egyház pángalaktikus (ide a gégepukkasztóval, mert józanul nem elviselhető!) elvek szerint építkezik, a teljesség jegyében önt el mindent a nemi váladék, és ugyanannak a jegyében irtódnak ki városnyi számban emberek, mindenki megkönnyebbülésére, persze csak az övékre nem. S minden más vallás csak ennek alárendelt lehet, s az igazi gondolkodók szkeptikusok, ugye, kedves, Jupal? S ugye, az erkölcs, a hűség mehet a búsba (hippi-feeling), mert ezek az emberiség legkomolyabb hátráltatói; szegény Mike meg belepusztul, hogy megérthesse a sok milliárdnyi barmot, aki ragaszkodik hozzájuk.
Szinte paródia az a rész, amikor szegény újságíró-gyereknek a volt kedvese magyarázgatja, hogy miért nagyon szar, hogy féltékeny az űrcsákóra, amikor pedig csak nap mint nap kefél vele, s nem érti, mi a baj azzal, hogy pasik tengere bámulja őt esténként a színpadon vonagolva, amikor az csak előadás, ugyebár. S hogy teljes legyen a kép, az újságírót gyorsan összefekteti egy alteregójával, hogy ne legyen már annyira csúf véleménye a párkapcsolati ragaszkodás elmaradásáról, s ha ő levegő után kapkod a másik csaj képességitől, ugyan milyen alapon panaszol fel bármit is. S mert az sem mindegy, még a kommunában sem, hogy ki hogyan csókol, akkor el kell felejteni, hogy ki hogyan egyébmicsinál? Mert lássuk be férfiasan/nőiesen: az sem nagyon nem mindegy!
A vicc az, hogy volt (van?) egy hasonlóan gondolkodó keresztény felekezet, volt a kezembe füzetkéjük. A misszió lényege: adni, amire az embereknek legnagyobb szüksége van, s ott megtalálni őket, ahol vannak. Következtetés: a keresztényeknek a kocsmában, bárokban kell missziózni, és felajánlani a testüket, hiszen a legnagyobb szükség a szex-hiány, és az emberek leginkább itt megtalálhatók. S ollálá, valóban ezt tették! Komolyan. Volt onnan ismerős. A legigazibb keresztények még a feleségüket-férjüket is megosztották. Hommage a maister Heinlein! S a keresztény csapatban volt, aki az önzés egyik jelének érte meg, hogy nem volt hajlandó kölcsönadni egy-két numerára az asszonyt… Én is önző vagyok: még magamat sem adom!
A könyvben több könyv van: valamiféle akció sci-fi-ként indul, nem is rossz!, aztán politikai sci-fi válik, majd teológia sci-fi lesz belőle, majd ellebeg a bús francba az egész. Próbáltam felfogni szatírának, elég sikertelen voltam. Próbáltam bárminek felfogni: nem lettem sikeresebb.
Egyetlen jó üzenete van a könyvnek: elszartuk ezt a bolygót, a kapcsolatainkat, s felül kell bírálnunk az egész létezésünket, mert megyünk a kukába, bolygóstúl. Mondjuk ez igaz…
Avagy, ahogyan már mondtam, Gojko Mitic-csel a jugoszerb indiánnal, aki kamaszkoromban egy német adón két lábra állította a lovát a sziklaszirt tetején, és ezt tudta mondani:
– Uff! Ich hab’ gesprochen!
2/5
(2014)
