Hopszahopp! 

Induljunk ki abból, hogy nem szeretem a krimiket. Lehet, azért, mert frusztrálnak, úgysem jövök rá soha a megoldásra. Én arra fogom, hogy vannak olyan részletek, amit a szerzők mindig eltitkolnak, ők meg arra fogják, hogy úgyse nem van logikám, ne vádaskodjak, amire én meg azt mondom, hogy kikapcsolni akarok, nem bekapcsolni, ha már krimi. De tény, hogy ilyen vérbeli, igazi krimit utoljára valamikor kamaszkorom végén olvastam, Perry Mason eseteit. Már akkor észrevettem, hogy amikor leteszem a könyvet, nagyjából pár óra elteltével fogalmam sincsen, miről szólt…

Egy krimi volt, ami teljesen megnyert magának: Christie Tíz kicsi néger-e, ami filmes feldolgozásokban (az oroszt leszámítva) valamiért indiánnál vált. Tán' a polkorrektség jegyében, bár az amcsik irtották, alázták vastagon mindkét nációt, de úgy fest, a feketék ügyesebben, szervezettebben tiltakoznak. Hagyjuk… Na, az egy nagyonottvan, okos, visszafogottan fosatós, csattanós darab, pedig gyerekkoromban láttam, olvastam, de olyan kis agyban maradós. Mert nagyon nem szokványos.

Christie-t azóta sem olvastam. Az Orient expressz azonban lehengerelt. Nem csupán a barkács-jelleg (tudjátok: Szerelemetesfeleségpárom mondja egy könyvre, amiben nem várt csavarok vannak: barkácskönyv) miatt, mert azért az is ütős benne, hanem a végén flevillantott erkölcsi dilemma miatt is. Mert azért annak felvetése krimiben nem annyira szokványos (mondja az outsider, aki nem is olvas krimiket), és az erkölcsi dilemma feloldása pedig végképpen nem.

De néha azért, bár cseppet sem zavart, belezavarodtam a részletekbe; legyintettem, Poiriot úgyis tudja! :-)

5/5

(2014)