Végy egy adag Legyek Ura-t, adj hozzá némi Battle Royal-t, csepegtess bele némi Semmi-t, fűszerezd meg némi kamaszos lábközi nedvességgel, bolondítsd meg csöppnyi, nagyjából értelmetlen, csak jobb híján való mézgás hallucináció-szerű zavarral, s nagyjából előtted van az Erdő Köztársaság.
Mert nem az a baj, hogy a kamaszok lázadnak, és ennek tér kell, ami jelen esetben egy társadalom-kísérlet, mert persze, legyen így. Az sem baj, hogy a kamaszok rátalálnak egymás testére, s az bizony olyankor előbb-utóbb nedves lesz. (Mondjuk én kiskamaszként még kimelegedtem az Éljen a számüzetés! csókjelenetétől is, pedig…, de ma már más világban élünk!) Még az sem lenne baj, hogy az erőszak gyerekekre vetített természetrajzával próbálkozik valaki, bár manapság a fent említett Legyek Ura és a Battle Royal, és a Semmi óta ez már nem nagy cucc (bár lehet, hogy a megírás kronológiájában a két utóbbiban van tévedés vagy átfedés, nem néztem utána).
Ami az ötlet nem túl eredetiségén túl bajom volt ezzel a könyvvel.
Indokolatlan, motiválatlan, miért is mennek ki az erdőbe a kamaszok. S miért megy utánuk Joy, hogyan találja meg őket, s ha ő megtalálta őket, miért nem jönnek többen?
Elképesztő, bár némi agycsikorgással ezt még csak-csak lenyelem, hogy a nagynak hazudott francia forradalom lészen a fő eszményük, annak a mintájára iparkodnak mikrotársadalmat formázni. De az alapalkotmányuk szerint a halálbüntetés simán átmegy a „törvényhozásukon”. Holott csak a főszereplő kiskamasz, a többiek már a fiatal felnőttség felé tipegnek.
Egyébként a könyv számomra egyetlen pozitívuma, az író határozottan méltányolandó íráskészsége után, annak skiccelése, hogyan lehet bármi ökörséget elhitetni az emberekkel, még agyament társadalmi formákat is, hogyan lehet fogalmakat, tetteket megfelelő terminológiával az ellenkező előjellel ellátni, mint amivel eredetileg bírtak, és hogyan lehet hitetlenekből hívőket, józanul gondolkodókból pedig ellenséget faragni semmi perc alatt.
Illetve van még egy örökérvényű mondanivaló, bár ezt sem Taylor találta fel: a történelmet az a csudálatos női nemi szerv és a hatalomvágy irányítja. Itt az utóbbi nem játszik.
A nagykamasz lány és a kiskamasz pasi szexjelenetei nem kicsit hiteltelenek. A kiskamasz csókolódzni sem tud, életében nem önkielégített, de masszírozás közben simán rátalál, hogy mi jó a lánynak és mennyire nagyon; annyira nagyon, hogy az kéri meg, tanítsa meg mit csinál, mert saját magán is gyakorolni akarja! Öööö…! Saját szocializációmból kiindulva (a tévedés joga fenntartva!) bizony a lányok, nők testének a működtetését tanulnom kellett, nagyon nem magától jött (de szerencsére a tapasztalat hiányát és a félszegséget simán legyőzte a szerelem!).
A befejező hagymázas, öntudat-kieséses jelenteknek semmi alapja nincsen az előzményekben, s nagyjából a szerepe is annyi, hogy valahogy meg kell indokolni a kiskamasz végső totálőrületét.
A kiskamasz egész életében szerette, bálványozta a bátyust, majd a végén, a vérgőz kiteljesedésével mégis ellene fordul. Nincs logikai bevezetése ennek a döntésnek. A nagykamasz csajszi puncijának birtoklása lehetne indok, de a könyvben leírt kontextusban marad a szamár csudálkozása a hegyen.
Ugyan nyitva marad a kérdés, hogy az előzőleg többször beharangozott zuhanás végül a kiskamasz halálhoz vezet-e, de úgy tűnik, bizony. Viszont ez esetben másodszor találkozom (az első Picoult Törékeny-je) E/1-ben megírt önhalállal, ami valljuk be, egetverő ökörség!
P.S.: Figyelem, megy a rukkolára, 2015. 04. 14-e délutánig megy a licit! :-)
P. S.2.: Elment
2/5
(2015)
