Szerelmetesfeleségtársam szokás szerint a vállamra hajtotta a fejét elalvás előtt, én szokás szerint kinyitottam a könyvemet olvasni, ő szokás szerint megkérdezte, miért nem alszom inkább, én meg rávágtam a refrént, hogy olvasok kicsit, hogy úgy tűnjék, művelt vagyok; ő rápillantott a könyvre, és csudálkozva (ő mondja mindig u-val, o helyett) kérdezte: 
– Mi ez, valami gyerekkönyv! 
– Dehogyis! Krimi! 
– Akkor miért vannak benne ekkora betűk, meg miért ilyen szellős? 
– Új szelek fújnak a a krimiműfajban! Aludj, szép szerelmesem! 
(Mert ilyen szépen beszélek ám vele, mert ő megérdemli!)

A könyv maga végső soron nem egy nagy durranás, nem ad többet, mint ami a műfaja: krimi, jól megírva, de különösebb izgalmak és agytörés nélkül. A főszereplő exzsaru magánnyominger se hús, se hal, nincs benne semmi különös, nincsenek szenvedélyei, megjegyezhető szokásai, természetesen vannak alvilgi kapcsolatai, és természetesen van logikája. Ha má' zsaru volt. De télleg semmi több.

A nyomozás egy utólagos nyomozás, valami alig téttel. Nem kell senkivel versenyt futni, se emberrel, se az idővel, nincsenek benne ütésváltások, nincsen benne pisztolypárbaj, autós üldözés, jóformán nincsen benne semmi, csak a privátkopó mászkál ide-oda és agyalgat közben.

A vége, na az igen. Úgy az utolsó négy-öt oldal. Megvan a gyilkos, persze, hogy nem a buzi kiscsávó, ezt mindjárt tudtuk, különben nem lenne könyv, de nem ám csak úgy megvan, hanem rá van bízva az ítélet is. S ez nem semmi megoldás, belátom, értékelem, díjazom. S így már érdekel a többi kötet is,remélve, hogy a főmanusunk kap valami jellemet a későbbiekben!

Az okosok az írják a könyvről, hogy noir-stílus. Nem tudom, mi az. Csak pinot-ban ismerem a noir-t. Úgy nagyon jó. Főleg a villányi. Így annyira nem meggyőző.

3/5

(2016)