Ahogy olvastam, jó darabig nem értettem, hogy miért is olvasom. A stílussal persze semmi baj, EtaRaas élvezetesen ír, élnek az alakjai, a mélyben megbúvó összefüggések csak-csak felvillannak, a jellemek teljesednek, árnyalódnak, sőt
((SPOILER: Yaan esetében finoman de nagyon határozottan fejlődnek is.)).
Szóval nagyon jó olvasni ezt a könyvet. Sőt, olvastatja magát.
És itt jön persze a „de”. Az a „de”, ami már az első kötet értékelésénél* is felmerült bennem. Nem, nem felmerült: amit az olvasásakor éreztem. Történetesen: nagyon klassz, nagyon jó, nagyon élvezetes minden (stb., stb.), csak történjen már valami, elvégre sci-fit olvasunk! Nos, ez a második kötetre még vastagabban igaz. Bonyolódik, bonyolódik, de leginkább nem történik, ami történül, hanem a szereplők beszélnek róla. RaasEta minden érdeme, és annak ellenére, hogy nem vagyok a lassúbb mesélések zsigeri ellensége, ez valahogy a kétszázötvenedik oldal környékén már fanyalgásra késztetett. Valahogy olyan érzésem volt, mint amit tegnap olvastam Stephen King Duma Key című könyvének egyik értékelésében: egy hétszáz oldalas könyv esetében nem biztos, hogy szerencsés, ha a bevezetés az ötszázadik oldal környékén ér véget. Mert az Ogfák vöröse azért bevezetése az opusznak. Itt meg folytatódik a bevezetés, vagyis a háború kitörésének hosszú felvezetése.
Idáig a képlékeny, nagyon nem egyértelmű negatívum (mert hangsúlyozom: mindezek ellenére nem unatkoztam, csak meglegyintett az unalom enyhe szellőcskéje).
S akkor, igen, valahol a háromszázadik oldal körül a cselekmény egyszerre csak pikk-pakk, szétoszlatja a felhőcskét, elindulnak az események,
((SPOILER: hullanak a szereplők, mint a legyek; ahogy valaki más nagyon találón írta egy másik értékelésben, Eranégyzeten Martin tanulhatna szereplőpusztítást EtaRaastól.))
pörög a cselekmény, izgalmasan, gördülékenyen, úgy, hogy falni kell, meg izgulni kell, meg abbahagyni nem lehet, mert a jól megfogott, feszes jelenetek nem engednek. S a pörgés közben
((SPOILER: az eddig vérantipatikus Yann finoman, érzékenyen nemesül, és szakad széjjel lelkileg, és válik az elkényeztetett, hisztis, ütnivaló piperkőcből férfivá, egyre pozitívabb, szimpatikusabb hőssé.)).
Amit még meg kell említenem.
Nagyon tetszett egyes szereplők hová-tartozásának a lebegtetése, s a meglepetésekre való kihegyezés. Viszont a rengeteg szereplő között nagyon kellett figyelnem, visszalapozgatnom, hogy na, a csuda vigye el, te akkor kicsuda is vagyod magad? Ez picinyt azért, no…
Az első kötet elolvasása után megmaradt, hogy jó lenne még olvasni RanaEtától. A második kötet után egyértelmű a sürgetés, hogy kell folytatni a sorozat olvasását.
* http://moly.hu/ertekelesek/2041379
Shremeya, Budapest, 2016, ISBN: 9789638925596
4/5
(2016)
