Az a helyzet, hogy a könyvet egy hete fejeztem be, de most döbbentem rá, hogy nem írtam róla értékelést. Hát hajrá, gép elő, kávé lefőzve, bár már nincsen korán, de a délutáni kései szundiból feleszmélve jól esik még egy, és akkor uccu neki!

Scalzi könyvei olvasmányosak, pergősek, akciódúsak, az ember egy percig sem unatkozik, amikor olvassa őket. De kétségtelenül itt fejeződnek be az érdemeik. Ami nem baj. Scalzi szórakoztatni akar, és azt professzionális módon teszi. Olyan történetei vannak, mint Burroughs-nak, Tarzan kitalálójának: az ember nem tudja letenni a könyveit, de lám, egy hét múlva tűnődnie kell, miről is szólt.

Tűnődtem, beugrott. A vicc az, hogy nem magáról a könyvről, hanem egy filmről, a Kairó bíbor rózsájá -ról, Woody Allen filmjéről, Mia Farrow-val és Jeff Deniels-szel, ((SPOILER: amikor a hősszerelmes lejön a filmvászonról, és itt csetlik-botlik az életben, ahol, ugye, nem úgy működnek a dolgok, ahogyan a vásznon. De a szíve hölgyét ez nem zavarja, ugyanolyan perzselő pillantásokkal lesi a pasast, ahogyan a vásznon lesett rá. Aztán fordul erre-arra a történet, és nem megy a dolog, a pasinak vissza kell térne a vászonra, vissza filmbe.)) Na, erről szól a könyv is. Scalzi becsületére legyen mondva, elette a kenyeremet, mert a könyv sokak által emlegetett harmadik harmadában (aminek valóban semmi értelme nincsen, csak egy piszok hosszú, egyre érdektelenebbé váló coda, amit a második monológ közepétől simán átlapoztam) maga is megemlíti Woody Allen filmjét, mint előképet. Becsületes dolog. Én viszont a könyv második harmadánál már terveztem, hogy az értékelésemben itt lesz Woody Allen. Ezért ette el Scalzi a kenyeremet.

Egyszóval a könyv olvasmányos, nevetős (sokakkal ellentétben én nevettem rajta többször; igaz, nem hahotáztam), csavaros történet. S akár többször olvashatós, ha az ember a Nagy Csavart már tudja is; mert könnyen feledhető. De szórakoztató, és lássuk be, egyáltalán nem mindennapi sci-fi.

A Star Trek vörösingeseit, alkalom adtán majd figyelni fogom.

3/5

(2017)