Megkapó kis könyvecske! A szerzőjéről ezt olvasom a neten: „Az Országos Színészegyesület színiiskolájában végzett 1948-ban. 1948-tól 1951-ig a Belvárosi Színház tagja volt, ahol 1949. november 11-én volt az első bemutatója. 1951-ben a Magyar Néphadsereg Színházának tagja lett. (A színház korábban, és 1962-től ismét a Vígszínház nevet viselte.) Írt, és műfordítóként is tevékenykedett. 120 hangjátékot és 50 színdarabot fordított magyarra. Karel Čapek összes darabjának és a Jaroslav Hašek Svejk című művéből készült színpadi adaptációnak a fordítása is a nevéhez fűződik.
A Magyar Rádióban Pándy Lajos a vasárnap délutánonként sugárzott tudományos műsor (Rádiólexikon) vezetője volt éveken át. A Gondolat című irodalmi műsor szignáljában – évtizedekig – az ő hangján szólaltak meg József Attila Ne légy szeles című töredékének sorai: …dolgozni, csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.”*
Ugyanitt láthatjuk színházi, ilm- és tévéfilm-szerepeinek hosszú és impozáns listáját.
Ez a kis könyv már a külsejével megkapott: kedvesen, kényelmesen símul a kezünkbe, Balogh Péter grafikáit pedig nagyon szeretem, szerettem is mindig,
A borítón nincsen ugyan rajta, de kettőt lapozva ezt olvashatjuk a főcím alatt alcímként: Perbetei mesék. Mivel Pándy Lajos a Perbete nevű falucskában született és nőt fel. Perbete (szlovákul Pribeta) egy jelenleg szlovákiai község, a Nyitrai kerületben, a Komáromi járásban.
A könyv tartalmát a szerző a nagyapjától hallotta, ő mesélte neki ezeket a történeteket. A stílus, ahogyan a fülszöveg is állítja, valóban lírai. Nem csöpög, nem jópofáskodik, hanem barátságosan beszélget az olvasóval, sőt minden történet előtt megtalálható egy-egy kis bevezető, amiben konkrétan meg is szólít bennünket.
Ha hasonlítanom kellene valakihez, akkor leginkább Móra Ferenc jut eszembe. Illetve még valaki, de a Mégvalaki meséit csak a beavatottak ismerik (remélem: jelenleg): Mohácsi Zoltán Zsombor mesekertje című mesefüzére jutott még eszembe a Nagykendőről.
Nagyapa meséi alkalmi mesék voltak. Ezekkel zsongította alvásba a kisunokát. Nem koncepciózus mesesort mondott, nem a tájegység ősi hagyományát adta át a csemetének, hanem ahogy jött, mondott réges régi mesét, mondott éppen eszébe jutó, napi aktualitású történetet, mesélt a saját életéről, és van olyan történet, ami mese nagyapáról, a mesemondóról, az unoka által elbeszélve.
És sajnos ez a könyvecske gyengéje: a vegyesfelvágottság. Azért is, mert a népmesei jellegű műmesét egészen máshogyan olvassuk, mint a háborúból hazatérő, megnémult frontkatona gyönyörű történetét, vagy mint nagyapa okító meséjét a méhecskéről. Nekem a valós életből vett történetek tetszettek a legjobban, bizony, nem bántam volna, ha nincs műmese, nincs népmesei feldolgozás, mert ezek az életmesék ütnek, simogatnak, ríkatnak és mosolyogtatnak. Be' jó lett volna ezekből több!
És emiatt sajnos teljesen ki is billen a kötet harmóniája, még nagyobb baj, hogy az esztétikája is. Mert a való-történeteknek jól áll a túlbeszéletlen, lebegtetett befejezés, de a súlyukkal teljesen és jogosan agyonnyomják az ígyviselkedjkisunoka-típusú szösszeneteket. Sőt a népműmesét is: az meg érdektelenné válik.
Emígyen pedig a kötet nem kedves, erőteljes, lírai nyelven előadott felejthetetlen történetek lírai lánca, hanem csupán egy kedves emlékezés egy csodálatos nagyapára.
* https://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1ndy_Lajos
3/5
(2017)
