Sajnos már nem tudom, kinek az értékelésénél találtam rá a Moly-on erre a könyvre, pedig megérdemelné, hogy emlékezzek rá! Annyira bennem maradt az értékelés fílingje, hogy hónapokkal az értékelés olvasása után is bevillant, amikor ott álltam a csillaghegyi Könyvmegálló előtt, és megláttam a gerincét.
Alapvetően Bulgakovon kívül senkinek nem nézem el a trippszerű cselekményeket, még történet-betétnek sem. Olyan nekem, mint a musical-ek döntő többsége (van kivétel), amikben a cselekmény megakasztják a spontán dalolgatások a vajon honnan jövő zenére való táncolgatásokkal. Namost, barátaim, ez a könyv egy merő tripp. Na jó, álomleírása- Egy álom leírása. Abszurd cselekménnyel, főhős nélküli történettel.
A történet: egy város órásmestere a maga megfiatalodása miatt belebabrál a Nagy Mester művébe, és elintézi, hogy a torony órája visszafelé járjon. Azért tesz ilyen badarságot, hogy megfordítsa az időt. S amikor az óra visszafelé jár, a város felette uralmat átveszi három, az őrültek házából szökött őrült, s közülük is az, aki valóban nagyon elmeroggyant, a másik kettő az ő minisztere lesz. Támogatóik pedig a vörösingesek. Nem, nem Áts Feriék.
Innentől az utalás nem annyira nehezen kódolható, ugyebár. Nálunk a könyv 1984-ben jelent meg. Eredetileg 1981-ben. Fura, hogy egyáltalán megjelent. Azért a rendszerváltástól még öt, a glaznosztytól két évre vagyunk. A vörösingesek vezére egy gigantomán őrült, aki erőszakkal tartja a markában a várost, ahol visszafelé jár az idő, ugyebár.
Panova stílusa megkapó. A könyvecske valóban olvastatja magát, s a kis mozaikokból összeáll a történet. S voltaképpen mindenkire kíváncsiak leszünk.
Csak az a baj, hogy nekem összekuszálódtak a szimbólumok. Lehet, hogy velem van a baj. Az őrültek és a vörösingesek: egyértelmű. Van áruló írástudó is, meg emigráns is, aki elmenekül a rendszer elől, van, aki a jólétért belekurvul a rendszerbe, meg van még több mindenki. Ezek egyértelmű alakok.
De az órásmesterrel nem tudtam mit kezdeni, aki kiszabadította a szellemet a palackból. Ő kicsodamicsoda? Az eszme gyárosa? A főideológus?
S az sem világos, hogy ha kudarcot vallott végül az idő megfordításával, mert a rossebbnek sem tudott fiatalodni, bárhogyan várta, s közben megdöglött a kedvenc kutyája is, akkor, izé, voltaképpen milyen szellemet szabadított el. S mit nyert vele, ha mea culpa-képpen ismét átállította az órát, hogy előre teljen, ahogyan kell? S ebben miért voltak annyian segítségére, ha közben mégsem fordult meg az idő. Nem értem… Akkor sem, ha az idő pusztán szimbólum. Vagy csak annyi, hogy a vörösingesek az őrült vezérrel az élen kizökkentik az időt, s amikor az visszatér a saját, jó arányába, az a hatalmuk végét jelenti? Hm…
S ezzel véget is ér a könyvecske. Egy darabig azt hittem, kedvenc lesz, de egyre enyhült a lelkesedésem, és a végén megállapítottam, hogy jó-jó, de azért valami fűszer, valami, olyan kis izé még hiányzott hozzá, nem tudtam elismerőn csettinteni a végén. S nekem a „felébredtem az álomból” valahogy túl olcsó és méltatlan befejezés lett. Pedig méltó párja lehetett volna az 1984-nek, a Szép új világ-nak, a Moszkvai történet-nek, kivált az Állatfarm-nak és egyéb ilyeténségeknek. Csak nekem nem lett az. Pedig mondom, majdnem, majdnem.
3/5
(2017)
