Karcsú kis könyvecske, alig százhuszonnyolc oldal; tegnap vettem ki a könyvtárból, és lásd, mára el is olvastam, pedig nem voltam teljesen dologtalan.
Egy parttalan és valószínűleg soha el nem dönthető vitához szól hozzá a könyv: létezik-e Isten, a tudomány és a vallás kizárják-e egymást, illetve valóban befellegzett Istennek a modern tudomány eljövetelével? Teszi mindezt a világ egyik legnagyobb tudósára, Stephen Hawking-ra, annak is A nagy terv című könyvére reagálva. (Hű, tényleg, írjam csak fel azonnal a könyvtári listámra! Fel is írtam.)
Hawking beáll azoknak a nagy nevű tudósoknak a sorába, akiknek az élén egyértelműen a vallás-gyűlölő Dawkins áll. Azoknak a sorába, akik tudományos tudásukat és tekintélyüket bevetik a vallás és Isten eltüntetése érdekében.
Jelen könyv írója John C. Lennox reagál Hawking A nagy terv című könyvére. Lennox nyíltan, bevallottan keresztény. Vagyis hisz Istenben, mégpedig egy személyes, mindenható, örökkévaló Istenben, akinek Fia, Jézus Krisztus eljött erre a Földre, hogy megváltsa, aki hisz benne. Mindezt Lennox egy pillanatig sem titkolja, de csak az utolsó pár oldalon tolja előtérbe, akkor is csak Hawking-ra reagálva, a csodákkal kapcsolatban.
Mondom, vékony a könyvecske, ezért nyilván nem szedi cafrangokra Hawking írását. A könyv nagy része Hawking alaptételéről szól, miszerint kezdetben nem volt semmi, csak a gravitáció. Lennox erre a mondatra, gondolatsorra fűzi fel a maga érveit (ellentmondás, állítja Lennox, mert ha volt gravitáció törvénye, akkor a semmi már valami, de/ha/és hogyan teremt egy törvény, és megteremtheti-e önmagát az univerzum?)
Majd rátér Hawking multiverzum és M-elmélet fejtegetéseire, és ezekről az érvekről még könnyedebben bebizonyítja, hogy meglehetősen súlytalanok. Teszi ezt más, nagy nevű tudósok szavaival, akik nem voltak szégyenlősek szembeszállni Hawking nézeteivel.
Ezek után következik a csodákról való polémia, ahol Lennox leginkább C. S. Lewis szavaival világít rá, hogy a csoda és a természeti törvények nem zárják ki egymást.
Világos, tömör érvelés, nem merül el felesleges részletekben, számomra ezzel a százhuszonnyolc oldallal elpelyhesítette Hawking mondanivalóját. Jó, könnyű neki, az alapvető nézeteim az övéhez állnak közel, és sokkal távolabb az ateista nézőponttól.. A harcos ateistától meg végképp.
Mondjuk egyfelől értem én, hogy Lennox az ateizmustól egyből a Biblia Istenéig jut el, de közben nem értem, hogy miközben a logikára, észre, ok-okozatra hivatkozik, hogyan lehet egyből a Biblia Istenég eljutni? Első lépésben miért nem áll meg egy kicsit messzebb, hiszen az sokak számára sokkal elfogadhatóbb lenne, és nem lógna ki a hitterjesztés lólába. Ami szintén nem önmagában baj, hanem azért az, mert ez sokak szemében súlytalanítja az érveit. Holott a kettőnek voltaképpen semmi köze egymáshoz. Mármint Lennox tudományos és logikai érveinek ahhoz, hogy mindezt hívő keresztényként írja.
Bevallom, a legérdekesebb fejtegetés számomra az volt, amikor Lennox bemutatta, hogy Hawking temeti a filozófiát, majd szinte azonnal metafizikus fejtegetésbe kezd. S ezen a ponton van bennem egy marha nagy kérdőjel.
Egyszerűen nem értem ugyanis sem Dawkins, sem Hawking, sem egy volt keresztény ismerősöm, sem némely ateista Moly-társak harcos ateizmusát. Mert voltaképpen mi múlik rajta? Komolyan gondolhatja bárki, hogy az emberek a vallástól egyszerűek? Komolyan gondolhatja bárki, hogy az emberek szomjasak a valódi ismeretre, és az majd felemeli őket? Vajon emelkedett-e az Ész istenítése, a francia forradalom óta bármekkorát is az emberiség erkölcse, morálja? Az ateizmus térnyerése óta vajon jobbá, szeretőbbé, szolidárisabbá lettek-e az emberek, összetartóbbak-e a családok, nemzetek, társadalmak? Az észre hivatkozó liberalizmus békét, egészséget, harmóniát hozott-e a mindennapokba?
De persze máris és azonnal felteszem a kérdést: a vallás, az egyházak, gyülekezetek megtették-e ugyanezt?
Nem mondom, hogy teljesen feleslegesen az igazság megismerésére törekedni, mert dehogy mondok ilyet! Már Jézus is azt mondta: az igazság szabaddá tesz. (Aztán rab lett és meghalt. Igaz, aztán feltámadt.) De valahogy úgy fest, hiába bármilyen igazság, csak nem jön az a szabadság, bárhogyan is értelmezzük, bárhonnan is várjuk. Lehet hogy a szabadság fogalmával vagyunk bajban?
S vajon Hawking-nak vagy Lennox-nak a jobb? Ki a boldogabb? Hawking, mert felvilágosultan elveti az ósdi babonákat, és hisz a tudományban, mint egyetlen vezérlő erőben, vagy Lennox-nak, aki az Isten megváltott gyermekének tartja magát? S most nem a szajkózott, egyen-válaszra vagyok kíváncsi, hanem arra, melyik ember érzi a maga hite, vallott ismerete miatt boldogabbnak magát? Nem tudjuk meg úgysem soha…
A könyv voltaképpen tudományos vita egy olyan területről, ami kutathatatlan, eldönthetetlen, csak következtetni, valószínűsíteni és hinni lehet. Bármelyik oldalról. De élvezetes, okos kis könyv ez. Végső soron megtudjuk belőle, hogy a legnagyobb elmék is csak emberek (és itt a „csak” nem lefokozás, hanem empátia), akiknek meg van a maguk korlátja, prekoncepciója és hite.
Afelől is van kétségem, hogy Isten-telenített társadalom lenne-e a sokkal jobb, vagy egy Istennel teli? Úgy vélem, az egyik a hinek, a másik a behinek területe, ha az analógia kicsit el is csúszik. Egyik sem jobb vagy rosszabb önmagában, de az ember mindkettőt gallyra tudja vágni. Egyikben sem jó élni, mindkettőre volt már példa a történelemben.
De jó élni. S valami számomra is érthetetlen módon nekem valahogy jobb, hogy Lennox érvei a meggyőzőbbek…
4,5/5
(2017)
