Hiánypótlás 4.
A „Hiánypótlás”-sorozat a blogomon azoknak a könyveknek az értékeléseit sorakoztatja fel, amelyeket réges-régen olvastam, meghatározó olvasmányélménnyé lettek, de túl széles út és illetlenség lenne harminc-negyvenéves emlékek alapján értékelést írni róluk, ezért a sorozat elemei újraolvasások következményei.
Ez egy kicsikét umbuldált értékelés, lesz, mint az előző köteté is volt. Jelenleg egy kötetbe szedve olvasom a Csutak-történeteket, de logikailag jól megokoltnak tartom, hogy kötetenként különszedve is feltegyem az értékeléseket. Aztán majd egybe pakolva feldobom az egészet, hátha lesz valaki olyan merész, hogy a négy kötetet végtelen hosszú recenzióját is magáévá tegye. De a bátortalanabbaknak itt van az emberi fogyasztásra még alkalmas, rövidebb, cincált verzió.
A második Csutak-történet. Álomszerűbb, néhol szürreális, de döntőn még mindig reális. A történet roppant egyszerű: egy fuvarosnő meg akar szabadulni kiszolgált, sovány, szürke gebéjétől, akibe Csutak beleszeret, megmenti és elrejti ide-oda, de az események végül elsodorják a paripának egyáltalán nem nevezhető pacit.
Mivel a könyvnek, ugye, van előzménye, adja magát az összehasonlítás önkéntélen kényszere. Ahogy az első résznél írtam, Csutak egy csetlő-botló, mély érzésű, de gyenge akaratú figura, aki a tápláléklánc legalján vegetál a kis szép lelkével. Itt azonban történik vele valami. Nem nagy dolog, de határozottan megfogható: Csutak bár egyéniség volt eddig is, jellemmé is lesz. A ló iránti szimpátiája, a gondoskodás kényszere, az elrejtés, a táplálás szükségszerűsége határozott döntéseket vált ki belőle. S bár a többiek szemében Csutak még mindig csak olyan kis vállon veregetős Csutikám, az eseményeket, ahol kompetenciája, már Csutak irányítja.
A történet voltaképpen önállóan is olvasható, de mégis onnan folytatódik, ahol az első kötet abbahagyta. Csak mégis máshonnan: az eddigi barátokat szétszórta, elsodorta az élet, emlékké, nosztalgiává váltak. Az első kötet eseményei pedig bevonultak a Nagy Történetek sorába. Ebben a kötetben is vannak barátok, de valahogy színtelenebbek, szürkébbek, névvel is névtelenek. De kétségtelenül ott vannak Csutak mellett.
De Csutak továbbra is magányos. A szürke ló iránti felelősségvállalás, a gondoskodás kényszere, a szeretet egy magasabb szintre emeli Csutakot, de a magánya ettől nem oldódik. Viszont amíg az első kötetben az öreg deszkakerítés volt a partnere, addig itt a már egy élőlény, a ló válik azzá.
A történetben felbukkan a Csutak szemében legendássá nőtt alakú Színes Géza. Az alakja azonban már nem az a nemes, nagylelkű figura, aki az első kötetben volt. Mándy csudálatosan érzékelteti, hogyan szakadnak el egymástól a srácok. Csutak még kapaszkodik a régi kapcsolatba, de Géza már egészen máshol tart, számára a múlt nem legenda, a múlt alakjai nem a Nagy Barátságok, hanem csak vállon veregetni való, felületes figyelmet érdemlő díszletek. Színes Géza már képtelen megérteni a szürke ló dolgát, a reakciója a lesajnálás. S bár ez persze roppant fájdalmas, miközben idegenkedünk a színésszé lett Géza felnőttsége felett, be kell látnunk, hogy Csutak dolga ezzel a szürke lóval, bármilyen heroikus küzd, bármilyen nemes céljai és motivációi vannak, halálra ítélt és felesleges. Így bármennyire visszatetsző Géza reakciója, igaza van a tényeket illetőn. Amiben nincsen: már képtelen megérteni Csutakot. Nem azonos a világ, amiben élnek. Az a jelenet, amiben ez egyértelműen kiderül, szerintem testvér-jelenete finomságban, fájdalomban, apró rezdülésekben a Nagy generáció című film azon zseniális jelentének, amikor az Amerikába disszidált Réb (Cserhalmi György) és Makai (Eperjes Károly) sok-sok év után újra találkoznak egy pesti kocsmában. Barátok voltak, de Réb gyakorlatilag itt hagyta a niemand Makait, és nélküle disszidált. Az elmúlt évek azonban überelik ezt a jellemtelenséget, marad a Nagy Múlt. Cserhalmi és Eperjes valami zseniális ebben a jelenetben! No, valami ilyesmi kis finomságokat hoz Csutak és Géza jelenete, amikor az előbbi beavatja az utóbbit a ló történetébe (lásd alább az idézetet!) Az árulás Csutakék esetében is szerves része a kapcsolat alakulásának: Géza elárulja a lovat, így Csutakot is. A saját jelenlegi céljai fontosabbá válnak, mint amennyire régi barátságuk fontos számára.
Csutak új barátai sem az igazi barátok. Azért nem, mert bár engedelmeskednek neki, de Csutak céljai nem az ő céljaik. A ló nem a barátjuk, nem megmenteni való élet, mindössze egy izgalmas buli. Amikor Géza és a filmesek megjelennek képben, az új barátok céljai az idealizmustól a realitások felé fordulnak. A ló értelmetlen, mert eleve bukásra ítélt bújtatgatása semmiben sem különbözik az azonnali színészi álmoktól, a forgatókönyv-írástól vagy a kaszkadőrségtől, amikkel a barátok pár napon belül előállnak, bízva abban, hogy pusztán annyi elég lesz a megvalósításhoz, hogy Csutak ismeri Színes Gézát. A Csutakban munkálkodó idealista naivitás a kapcsolat jegyében serkentett tevékenységre. A barátokban munkálkodó naivitás pusztán a felemelkedést, a materiális célok elérését kívánta. Ezáltal Csutak minden naivitása ellenére magasabb erkölcsi kategóriát képvisel. De persze erkölcsi magasság ide, materiális célok oda, a naivitást bebukja mindenki, egytől egyig. Csak Csutak legalább szimpatikus mindvégig.
*
A Csutak és a szürke ló jó könyv. Nem egyenletes, a befejezése például kicsit ok és cél nélkülien szürreális, de ennek ellenére kedves, pompásan megírt regény. Erre is igaz, mint az első kötetre: nincs gyerek és felnőtt irodalom, csak irodalom van. Annak ellenére, hogy vélem, a mai tizenévesek nem tudnának mit kezdeni ezzel a könyvvel. Szóval ez szürke lovas történet a kapcsolatokról szól. A viszonosság fontosságáról. Arról, hogy egyoldalú kapcsolat nincsen, mert az nem kapcsolat. Szegény, lúzer Csutak megpróbálja mindenfelé belepakolni a teljes mivoltát a kapcsolatokba, a barátai, a ló, Színes Géza felé, de sehonnan nem kapja vissza a töredékét sem annak, amit belepakolt. Leginkább még a barátaitól jönnek vissza figyelem- és szeretet-csomagocskák. Csutak viszont a lóra és Gézára koncentrál. Rossz az orientáció, és emiatt Csutak csalódott is lesz. A ló és Géza, más-más okból ugyan, de gyakorlatilag se sem sz@rják őt. 
Szóval olyan ez a regény, mint a hagyma: lehúzunk egy réteget, és mindig újat találunk alatta. Az első rész sem fikázható, de ez mélyebb, fontosabb, és egyáltalán nem nehezebben fogyasztható, mint az az volt.
A Csutak és a szürke ló filmadaptációját 1961-ben mutatták be. A rendezője Várkonyi Zoltán volt. Bár hangulatában hozza Mándy világát, nézhető, élvezhető film, valahogy mégis olyan kis mozaikszerű, széteső és néhol művészieskedő az alkotás.
5/5
(2018)
– Akkor mi van? Csutikám, te egyáltalán nem figyelsz, és összevissza beszélsz.
Csutikám…
Ez megint a régi Géza volt. És a „Csutikám” valahogy úgy érezte, mintha egy napra se szakadtak volna el egymástól.
„Csutikám” egy darabig hallgatott, aztán kibökte:
– Van egy ló. Egy szürke ló.
És mert Géza nem szólt közbe, egyszerre leadta az egészet. Hogy akadt össze az utcán a szürke lóval, aztán hogy lopták el a telepről.
– Tudod, Géza, csak azért, hogy ne kerüljön a vágóhídra, mert hidd el, még összeszedi magát, csak az a fontos, hogy ne engedjük.
Várt egy kicsit. Gézára pislogott, mintha ehhez még csak az ő engedélye hiányozna.
Géza hallgatott. A lábát lógázta a széken, és hallgatott.
Csutak meg a pincéről beszélt. Sorra elmondott mindent. Hogy először Kamocsáék pincéjébe vitték a lovat, aztán Katiékhoz, majd végül ki a szigetre.
– Mert azt is tudnod kell, Géza, hogy van egy szigetünk a pályaudvar mellett.
Géza fölpillantott, és mintha valami megcsillant volna a tekintetében.
– A fuvarosnő valahogy megszagolta a dolgot.
– A fuvarosnő? – kérdezte Géza.
– Tudod, a ló gazdája – bólintott Csutak. – Már volt fent nálam, és lehet, hogy a többiekhez is elmegy.
Csutak elakadt. Most… most ki kell mondania, amiért tulajdonképpen eljött.
– Hidd el, Géza – kezdte akadozva –, akármi is történik, akárhogy is faggat az a nő, én nem szólok… és soha, de soha nem árulom el.
Géza hallgatott.
Csutak közelebb hajolt hozzá.
– Sose felejtem el, amit akkoriban mondtál az Ér utcában.
Géza végighúzta kezét az arcán. Mintha már nem lenne egészen biztos benne, hogy tulajdonképpen mit is mondott akkoriban az Ér utcában.
– Hogy az ember soha, de soha ne árulja el a barátját – suttogta Csutak. – És hidd el, Géza, velem nem fogsz szégyent vallani.
Géza elmosolyodott. S most olyasmit mondott, hogy Csutak majdnem leesett a székről.
– Butaság.
– De Géza!… Azt a lovat vágóhídra vinnék!
Géza arca mintha lassan-lassan távolodna.
– Hát nem érted? – Csutak legszívesebben az arcába kiáltotta volna: „Géza! Ébredj fel! Hiszen neked értened kell…”
Géza a szék támlája mögül bólogatott.
– Jó nagy kavarodást csináltatok, az biztos.
– Kavarodást?
– És egy öreg vasúti kupéban lakik a szürke ló?
– Igen, de nem az a fontos, hanem… – Csutak elhallgatott. Gézára bámult, és a fejét rázta.
– Tessék? – kérdezte Géza. – Mondtál valamit?
– Semmit.
– De valamit akartál…
– Semmit, Géza, hidd el. – Csutak még egyszer Gézára nézett, a nagy Színesre. – Szervusz – mondta, és keserű szívvel elsietett.
Géza a fejét csóválta, amikor egyedül maradt.
– Kedves hólyag, csak tudnám, mit akar azzal a lóval?*
Csutak alatt megreccsent a szék. Gonoszul, alattomosan, mintha már nagyon unná Csutakot.
*
Ócskavastelep. Ide ment be a nő a szürke lóval. Csutakék megálltak a deszkakerítésnél. A deszka hasadéka között vaskupacok végtelen sorát lehetett látni. Egymásra dobált lavórokat. Egy szürkésfekete kádat.
– Ide viszi a lovat – mondta Dunai.
– Mit akarhat vele? – kérdezte suttogva Kati.
– Kiméri ócskavasnak – bólintott Kamocsa.
