Azt olvastam, hogy ez volt PKD első regénye. Pedig lehetett volna a második, a tizedik vagy a huszadik is. Mert ha csak úgy a kezembe nyomják, és nem olvasok róla semmit, meg nem mondom, hogy Az utolsó tréfa egyfajta prototípus. De komolyan nem. Magyarul most jelent meg először. 

PKD, ÚGY ÁLTALÁBAN

PKD is az az író, aki bármit írt, voltaképpen ugyanazt írta mindig. Ám hiába írta ugyanazt, nagyjából  minden könyvét nagyon jó olvasni. Akkor is, ha a kedvenc olvasmányaim között mindössze egyetlen PKD kötet van, a Figyel az ég. De a polcomon egy híján az összes magyarul megjelent kötete itt van. Ez azért jelent valamit, úgy gondolom.

PKD abban is konzekvens, hogy semmit nem magyaráz túl. Sőt, semmit nem magyaráz meg. Nagyon részletesen kitalálja a cselekményt, a bonyodalmat, a csavarokat, a fricskákat, a szereplőket, aztán mindezt kifeszíti mit egy hálót, hogy aztán a szöveg szövete hol és mikor találkozik ezzel az agyában szőtt hálóval, ez eseti, de mégis mindig összeáll a teljes kép. Vagy legalábbis az esetek döntő többségében. Engem volt már, ami legyőzött.  

PKD a szereplőkkel sem pepecsel túl sokat: mélyen be sem mutatja őket, leírások szinte soha nincsenek róluk. Ha kiderül róluk valami, akkor azt csak a cselekménynek köszönhetjük. Olyan bagatell dolgokkal, mint a külsejük, az életkoruk, a cselekménytől független gondolataik az érzéseik szinte soha nem foglalkozik. 

A történetei hátterét is csak kikövetkeztethetjük. Nincs részletes társadalomrajz, nincs finomra hangolt hatalmi struktúra ábrázolás. Sokkal inkább olyan a történeteink a háttere, mint a Menő Manó környezete: elnagyolt vonalakkal egy komplex világ pompás érzékeltetése. Az is ott van, ami nincsen ott. Csak egy kicsit bele kell gondolni. 

AMIT FELEJTS EL, HA EZT A KÖNYVET OLVASOD!

az a fülszöveg! Mert nagyon tévútra visz. De nagyon-nagyon. Így fest:

Newer York városa túlélte ugyan a holokausztot, de nagy árat fizetett érte: merev erkölcsi törvények uralják, fürge robotok figyelik az emberek viselkedését, a legkisebb kihágás is személyes katasztrófát vonhat maga után. 

Allen Purcell ama kevesek közé tartozik, akik szó szerint képesek megváltoztatni a világot, és amikor olyan kormányzati állást ajánlanak neki, ahol a közerkölcs felelőse lehet, elhatározza, hogy változtat, amin csak tud. Ehhez azonban tenni kéne valamit azzal a fejjel a szekrényben…

Philip K. Dick korai regénye lebilincselő és ijesztő tanmese egy olyan társadalomról, amely a rend fenntartása érdekében bármit képes feláldozni, még a saját szabadságát is.

Szó sincsen holokausztról. Halvány fogalmam sincsen hogyan, miért jutott ez a szó a kiadó eszébe. A holokauszt, ha nincsen mellette náció jelzés (pl. cigány holokauszt), akkor a zsidók kiirtását jelenti. Jobbára, ugye, a fasiszták és a nácik által. PKD regényében egyik népről sincsen szó. Úgy fest, a fülszöveg írói valahogy úgy jártak, mint amit Toma barátom tanácsolt nekem: „Írj a holokausztról, úgyis van benned zsidó vér, és az bármikor eladható, siker lesz!” Úgy fest, ezt az elvet próbálta be a kiadó fülszöveg írója is. Ügyes, de erre a könyvre egyszerűen nem igaz. 

Az még csak-csak, hogy van benne egy hosszú-hosszú évtizedek óta halott hőse a háború utáni Földnek, egy Streiter nevű őrnagy. Akinek a neve németesen hangzik, ez igaz. Az is igaz, hogy van utalás a könyvben a holokauszt bizonyos legendás elemeire, de az is tény, hogy ezeknek a legendás elemeknek a felemlegetése kizárólag csak kínosan a könyv címének a szem előtt tartásával történhet meg! Amit a fülszöveg, legalább ennyire kínosan szem elől tévesztett. 

Ugyanis Newer York semmiféle holokausztot nem élt túl a könyvben. Egy háborút élték túl emberek, akik aztán újraszervezték az életüket, a társadalmuk felépítettségét, a gazdaságukat, a rendvédelmüket. És amit felépítettek az visszataszítón diktatórikus, hátborzongatón hasonlít az 1984-re. Újraírt, felülről diktált múlt, minden ízében ellenőrzött jelen, még a rendszertől független, a városon kívül élő szabad elmék párhuzamára is felfigyelhetünk. 

Ahogy a főhős személye is hasonlít az 1984 hősére, Winston Smith-re, s ahogy ott, így itt is mindig mindenhol figyelve van mindenki. 

De PKD főhőse Allen Purcell nem az a személy, aki azon kevesek közé tartozna, akik képesek megváltoztatni a világot. Allen azon kevesek közé tartozik, akik humorérzékük van, és nem fél használni. De ahhoz, hogy egy fej van a szekrényében, semmi köze nincsen ahhoz, hogy tud-e változtatni vagy sem, sajnos ez is nagyon hatásvadász, fals mondat a fülszövegben.  

Az utolsó mondat azonban elgondolkodtató, mert majdnem igaz a könyvre, és kérdéses, hogy igaz-e a valóságban, s ha az, hogyan az? Idézem újra: „tanmese egy olyan társadalomról, amely a rend fenntartása érdekében bármit képes feláldozni, még a saját szabadságát is”. Azért ez nagyon komoly kérdés. Mi a fontosabb, az egyén szabadsága vagy a rend fenntartása? Ezen már dilemmázott Réti László is az Európa falak mögött című könyvében, amikor az egyik szerepelő azt magyarázza a másiknak, hogy Európa fennmaradása érdekében dönteni kell: vagy az egyéni szabadság jogok mindenekfelettisége, és akkor kikerülhetetlenül az iszlámé lesz a földrész, ami viszont nem fogja tiszteletben tartani ezeket a jogokat,sőt, vagy az egyéni szabadságjogok jelentős megnyirbálásával továbbra is rendet tartani, és megőrizni a kontinens fennálló rendjét. És megőrizni a kontinenst a jelenlegi lakosainak. Réti felvetése és regényének a megoldása nem polkorrekt. (Teszem hozzá nem a migráncsozásba áll be ezerrel, illetve nem kevésbé indokokkal ír a kérdésről, mint mondjuk Pokol Béla vagy Douglas Murray. De ez itt voltképpen mellékvágány.)

Mert ki kételkedik abban, hogy a rendcsináláshoz kemény kéz kell, és nem valósul meg egy szempillantás alatt. Van, hogy a rend érdekében rendetlenséget kell csinálni, sőt, néha rombolni kell. Egy düledező házat előbb le kell bontani, hogy új épülhessen a helyén. A fülszövegben minden más stimmel. 

VALAMIT ERRŐL AZ ÚJ, DE RÉGI KÖNYVRŐL IS

Azért nem hazudik teljesen a fülszöveg: nyomokban tartalmazza a könyv cselekményét a figyelemfelkeltésük. Ahogy írtam: adva van egy háború utáni, maradék társadalom, amely szemmel láthatón feltápászkodott a világégésből, ha jócskán átalakulva is, de visszatértek a dolgok a régi kerékvágásba. Azaz... A háború után a hatalmat a fent említett Streiter nevű őrnagy ragadta magához, aki, úgy fest, de nem bizonyos, mert a történelemnek már csak olvasata van, realitása szinte semmi, erős kézzel megragadta a hatalmat, és új házat épített a régi helyére. Az erős gyeplő elve azonban beragadt a társadalom vezetőinek a gondolkodásába, Streiter mitikus figurává nőtt, a módszerei, nézetei csalhatatlanná nemesültek, ő maga pedig istenivé lényegült. Newer York megmerevedett,, a háború előtti múlt minden tekintetben gyalázatossá degradálódott, Oda visszatérni még gondolatban is vétség, ezért a város polgárait állandó megfigyelés alatt tartja a rend. Drónok (!) figyelnek mindenkit (ne felejtsük el, PKD 1956-ban jelentette meg a könyvet!), a polgárok egymást ellenőrzik, és jobbára a lakhatásukkal büntetik a fegyelmezetleneket, a lakógyűlésnek teljhatalma van a lakhatási jog megőrzésében vagy elvesztésében. Az elvi rend kereteinek permanens megfogalmazásáról, az ideológia megőrzéséről az állam folyamatosan gondoskodik, elsősorban  kis, igen alaposan átgondolt agymosó füzetek formájában. 

PKD amerikai. 1956-ban, úgy fest optimistább keretek között képzelt el egy totális diktatúrát, mint Orwell 1949-ben. Newer York-ban például léteznek vállalkozások. A könyv főhőse például egy kreatív ügynökség tulajdonosa, aki az államnak ad ötleteket a kis agymosó füzetek tartalmára vonatkozón. Az ügynökségnek még vetélytársai is vannak. Az állam, ugye, astagon beleszól az ügynökség munkájába. De PKD annyiban megfellebbezhetetlenül amerikai, hogy el sem tudja képzelni, egy diktatúra a vállalkozás szabadságától is simán megfoszthatja az állampolgárokat. Vicces. Az meg pláne, hogy az ideológiát népszerűsítő ötletgyár nem állami kézben van. Orwell, nem nehéz belátni, lényegesen pesszimistább és ezzel realistább volt. 

Newer York nem rabságának van alternatívája, ahogy Winston világának is volt. Newer York-on kívül is van élet, és a város lakói számára itt is tiltott, de legalábbis megkérdőjelezhető cselekedetet a városon túliakkal való érintkezés. Akik ebben a történetben is kulcsszerepet kapnak. 

S PKD optimista abban a tekintetben is, hogy úgy képzeli, egy diktatórikus államformát, ideológiát a humorral meg lehet gyengíteni, dönteni. A könyv borítója egyébként zseniálisan jó, elől is, hátul is. Streiter őrnagy megrongált szobrát ábrázolja, amelynek egy garázda elem levágta a fejét, s mert fémbevonatú műanyag a szobor, a fejet a kezébe erősítette, és a lábát olyan ívben hajlította meg, mintha éppen elrúgni készülne a megfelelő magasságban tartott fejet.

 A hátsó borítón az amerikai szabadságszobor látható, a kezében, a fáklya helyett egy vörös festékes ecset. A rongáló ugyanis vörösre festette a szobrot. Mondom, a borító zseniális, PKD pedig optimista. Abban az értelemben is, hogy a könyv főhőse kieszel egy hihetetlenül nagyvonalú tréfát, felhasználva hozzá átmeneti hatalmát a médiában, s azt gondolja, bármit elérhet vele. Ráadásul a főhős meg van arról is győződve, hogy a tréfa után még lesz lehetősége elhagyni a Földet, és semmi bántódása nem eshet. Mondom, optimista PKD. 

Mert az addig rendben van, hogy a humorral a merevség nem tud mit kezdeni, az is rendben van, hogy a humor számos feszültséget oldhat, és az is rendben van, hogy amin nevetünk, attól nem félünk. De van kétségem, hogy humorral, nevetéssel megdönthető egy diktatúra, feloldható-e az agymosás hatása, leteszik-e a fegyvereiket a fegyveresek? Mondom, PKD (ekkor még?) optimista volt. De legalább azt belátja, hogy a főszereplő nem győzhet le egy egész rendszert. 

MILYEN EZ A KÖNYV?

Remek. Optimista, de ezért felületes és átgondolatlan. De simán beilleszthető a hasonló témájú nagytesók mellé, mint a már említett 1984, vagy Zamjatyin Mi-je. Vagy Koestler Sötétség délben-je. A sor folytatható. De észre kell vennünk, hogy bármelyiket is nézzük, a tónusa sokkal sötétebb mint a PKD által megálmodott világé. 

De ettől függetlenül egy olvasmányos, teljes PKD-vértezettel ellátott regény, felcsillanó, meg nem magyarázott, ám főszerepet kapó kettős tudattal, remek ötletekkel és a jövőben is alkalmazott szereplő leírásokkal. Olyan könyv, hogy a polcon, a legjobb PKD könyvek között a helye, de azért mégsem a legkiemelkedőbb.