Vannak könyvek, zenék, illatok, színek, hangulatok, amik egy-egy pillanathoz, személyhez kötődnek. Nekem az Asterix történetekről mindig a már bőven felnőtt Gergő fiam jut az eszembe. Nem tudom, mi mindent sikerült neki átadnom azokból a dolgokból, amiket valamiért értéknek tartok, amiket szeretek, de az Asterix-sztorikat azokat nagyon megkedvelte, az biztos. A már meglevő képregényeim igen gyorsan beköltöztek az ő szobájába. Igaz, a relikviákat a maga részéről is szaporította mindenféle forrásból beszerezhető, ilyen-olyan figurákkal is. Amikor elköltözött tőlünk, bőven huszonévesen, bár nem volt teljesen békés a hercehurca, nagyon böcsületesen vissza akarta adni a képregényeket..
– Apa, ezek a tieid, te vetted magadnak őket..
Nem kellett sokat gondolkodnom, átöleltem, a képregények nála maradtak. De azóta is, ha Asterix, akkor Gergő.

*

Ha jól belegondolok, a szerzőpáros az első Asterix-füzetben pompásan készre kitalált karakterek sorával, frenetikus alapszituációval, káprázatos geg-hegyekkel állt a közönség elé. Olyannyira, hogy ezeket voltaképpen csak ismételni lehetett. Gondoljunk csak a Obelix permanens sóvárgására a számára teljesen felesleges varázsital után, aztán maga a varázsital, a sztoikus és ironikus druida, a felsége által irányított vezér, az állandóan némaságra kényszerített dalnok, a fiatal csinos feleséggel bíró gall agg, az állandóan azzal vádolt halárus, hogy romlottak a halai, a kalózok, akik minden részben kihagyhatatlanul végignézik, hogyan süllyed el a hajójuk, Obelix menhirjei, Asterix és Obelix szópárbajai és megható kibékülései, ahogy a római kapuőrök az ég felé zúgnak római szandáljukból, a szandált a földön hagyva, Julius Ceasar, aki örök ellenség, mégis, nem egy alkalommal mint tiszteletre méltó, korrekt ellenfél jelenik meg... Még lehetne mit sorolni. De az első füzetek után ezek a momentumok a kapaszkodók, amik minden füzetben visszaköszönnek. Természetesen nincsen ezzel semmi baj.

A kérdés sokkal inkább az, vajon lehet-e újdonságot hozni egy bejáratott sorozatba az ikszedik történet után. Persze a kérdés úgy is feltehető, kell-e újdonságot hozni egy jól bejáratott sorozatba az ikszedik történet után, s vajon milyen reakciót vált ki az alapsémáktól való eltérés? 

(A másik kérdés meg az, ha nincsen, hogyan lehetséges egy, a régi sémákra, klisékre épülő Asterix-történetet értékelni, úgy, hogy az értékelés viszont ne épüljön a régi Asterix-értékelések kliséire, sémáira?)

Uderzo nem is próbálkozott ebben a füzetben a sémák megváltoztatásával. Szerintem ezzel az égvilágon semmi baj nincsen. Megtartotta a jól ismert kliséket, és azért a kiskölökkel valami újat dobott a történetbe, olyat, ami eddig nem volt. Jó, tény, hogy a kölök vs. varázsital által a farkánál fogva pörgetett tehénben tényleg van valami Flinstone-os, s ugye, ez esetben nem Uderzo-é az elsőség. Viszont tény, hogy az erőssé és függővé tett kölök valóban vicces. Ahogy az sem Uderzo ötlötte ki először, hogy mekkora poén pasik bénázásit bámulászni csecsemők körül, mégis nagyon jókat mosolygunk a két gall harcos sutaságán és próbálkozásain. 

Vagyis van ígyen egyfelől jó néhány bevált klisé, van egy pasik kontra csecsemő alapszitu, és persze a végén egy meglepő megoldás is. De hadd lassítsak egy kicsit!

*

Alkotótársa, René Goscinny halála után Albert Uderzo a Wikipedia vonatkozó szócikke szerint nyolc Asterix-füzetet jelentetett meg egyedül, bár rendszeresen feltüntette az elhunyt szerzőtárs, Goscinny nevét is. Az Asterix fia című darab eredetileg 1983-ban jelent meg. 

Amikor a címével és a borítóval először találkoztam, csudára kíváncsi lettem rá. Valami olyan kellemes, bár értelmetlen és megmagyarázhatatlan borzongás kapott el, mint amikor a Tarzan fia könyvcímmel találkoztam első ízben: volt benne valami borzongatóan  izgalmas, hogy a nagy hősnek utódja lesz.

Nos, előre futok és spoilerezek egy hatalmasat: vastagon csalatkoznom kellett, Asterixnek nem lett utóda ebben a füzetben sem. Legalábbis édes fia nem. Mert nevelőapja az valóban lett egy az ajtaja elé tett csecsemőnek, akiből a csodaital hatására amolyan gall  Flinstone Benőke vált. (De még ez a nevelőapaság is csak ideig-óráig tart.) S aki körül, mi sem természetesebb, a cselekmények kulminálódnak. A cím után ez, gondolom, annyira nem meglepő. 

Ami meglepő a történetben, hogy ezúttal van egy izgalmasan titokzatos mozgatórugója az eseményeknek: kicsoda is a gyermek, és miért nyer meglepően nagy fontosságot a személye? No, ezt nem spoilerezem le. Legyen elég annyi, hogy a megoldás korántsem annyira izgalmas, mint az út, ami hozzá vezet: némileg, kis logikával kiszámítható. Vagyis a rejtélyesség nem Uderzo erőssége. Minden esetre rosszul nem jön ki ezzel a megoldással. Csak nem olyan aztamindenit! a végső feloldás: a meglehetősen feltupírozott várokozásokkal szemben a rendelkezésre álló lehetőségek meglehetősen mezítlábas végkifejletet tettek lehetővé. De komolyan, mi lenne az a dolog, amit nem bocsátunk meg Asterixnek és alkotóinak? 

A füzet ezért szellemes, mulatságos, jól felépített. Mondjuk hangosan nem kacagtam egyszer sem, viszont folyamatosan mosolyogtam. Illetve dehogyis, egyszer felnevettem, az akkora poén volt. 

Tetszett az az ezen a füzeten belül visszatérő motívum, hogy a gallok ellenfelei itt nem Asterixtől, Obelixtől, a falú népétől, hanem a talált Benőkétől félnek, előle menekülnek. A kissrác igen jól eltalált egyéniség, komolyan. 

Gondolom, mindebből egyértelműen lejött, hogy ez az Asterix-füzet is hamisítatlanul jól szórakoztat. S vajon várunk tőle bármi mást?