Ezerszer leírtam már: nem szeretem a sorozatokat. Legalábbis azokat nem, amelyeknek a sikerre építve soha nincsen vége, és amelyek nem kerek, egész történetet mesélnek el. S még mindig nem tudom, van-e kerek koncepciója, végső kifutása a The Walking Dead-nek. Ofi barátom, aki az egész élőhalott-marhaságot ajánlotta nekem, a múlt héten éppen itthon volt Svájcból a családjával. Neki is feltettem a kérdést, és ő bizonytalanul azt felelte, úgy tudja, a filmsorozatnak van/lesz vége. Nem is tudom, az hányadik évadnál tart. Szóval az a helyzet, hogy némi kognitív disszonanciába keveredtem ezzel a képregénnyel (mert ahogy írtam, a film annyira nem fogott meg, elkezdtem nézni, de félbe maradt). De úgy fest, találtam kiutat. Mert a kognitív disszonancia mindig követeli a megoldást. A megoldás ebben az esetben is, s ezzel ismétlem magamat az, amire Ofi felhívta a figyelmemet: a zombik kellékek, díszletek, egyfajta szükségmegoldások arra, hogy a szerzők olyan szélsőséges élethelyzetet teremtsenek a hősöknek, amelyben az addigi életük bevett szisztémái szerint egészen biztosan halottak lesznek, de amelyben mégis csak az addigi erkölcsi rendszerük követelményei szerint maradhatnak életben. Ezért a sorozat valóban több, mint rothadt testű élőhalottak loccsanós halott halottá képzésének brutális képsora. Van ilyen is benne dögivel, de ennél sokkal többről van szó. 

Se lehetőségem, se különösebb indíttatásom nincsen a régebbi kötetek újraolvasására, de néhány füzettel ezelőtt vettem észre, hogy minden résznek külön koncepciója volt, ami a mondanivalót illeti. Ennek a résznek a kicsit szájbarágós központi mondanivalója.

FÓKUSZBAN A KAPCSOLATOK

Rick, az egykori rendőr és népessé vált csapata egy még népesebb csapattal keveredve egy külső ember- és egy roppant népes élőhalott támadás után gondolja újra, a hogyantovább-ot. A támadások még az előző részekben következtek be, és ott hangzott el egy kulcsmondat: a legnagyobb veszélyt, hiába halálosak, nem az élőhalottak jelentik, mert nagyon veszélyesek ugyan, de kiszámíthatók, mert nem színlelnek, céljuk is egy van: az élők elfogyasztása. A legnagyobb veszélyt az élő emberek jelentik, akiknek eltérő, egyéni céljaik vannak, akik másként és másként gondolkodnak, akik akarják a hatalmat, hogy a más és más utat a maguk elgondolása alapján követhessék. S akik emiatt kiszámíthatatlanok és legalább ugyanakkora veszélyforrást jelentenek, mint a közös ellenség, az élőhalottak tömege. 

Rick az előző részben rájött, hogy az igazi erő az összefogásban, a közösség építésében van. Minden energiáját ennek szenteli. Amikor végre az összes lemészárolt élőhalott tetemét sikerül elégetniük, össze is hívni egy össznépi tanácskozást a két csapat, az övéi és a városkában addig élők tagjaival. Jön az ötletelés, hogyan tudnák megerősíteni, nehezen támadhatóvá, bevehetővé tenni a városkájukat. Sorjáznak az ötletek, és jobbnál jobb dolgok jutnak az eszükbe. Az ötletek a közös, összefogott, átgondolt munka híján nem oldhatók meg. Gödröt kell ásniuk, sáncot építeni, lerobbant kocsikból egyfajta élőhalott-lassító labirintust összetologatni. 

BELSŐ KONFLIKTUSOK

Ahhoz, hogy az előzőrészben kimondott, most aktuális főtételt igazolni lehessen (az igazi erő az összefogásban, a közösség építésében, a konstruktivitásban van), kellenek újabb konfliktusok. A szerzők gyártanak néhányat.

Egyfelől párkapcsolati csereberék történnek. Ez lenne a kisebbik konfliktus-forrás. Bár az könnyen belátható, az ember úgy van behuzalozva, hogy pár, társ nélkül jobbára értelmetlennek tűnik az élete, még akkor is, ha értelmes munkája van. 

Meséltem már. Évekkel ezelőtt ültünk szerelmetesfeleségtársammal a kedvenc kiskocsmánkba, a KisDréherbe. Mellénk ült egy számunkra addig ismeretlen figura. Hamar kiderült, hogy dokumentum filmeket rendezett az egykori Duna TV-nek. Beütöttük a nevét a YouTube-on, sorjáztak a filmjei. Az igazi foglalkozása: fotós. Amikor megkérdeztem, mit fotóz, a táskájából előhúzott egy csodálatos fotóalbumot a csukscsok földjéről. Gyönyörű fotók sorát nézegettük egy impozáns, pazar kivitelezésű albumban. 
– Ja. Most jelent meg – mondta rezignáltan a művész. – De mindez nem jelent semmit. Persze, gyönyörű ez a kurva hideg hely, tök érdekes a csukcsok kultúrája. A főnök felajánlott asszonyát például tilos visszautasítani... Voltak poénok: egy hajnalban kimentem pisálni, álmos voltam, mint a dög, nem láttam ki a fejemből, félig álmodva dőltem neki a sátornak, hogy el ne essek, miközben dobom a sárgát, aztán arra riadtam fel brunzolás közben, hogy egy rénszarvas nyalogatja a farkamat. Meleg volt, nedvesség volt, sós volt. Élmény volt, mondhatom! De nektek mégis jó! – zökkent és zökkentett ki a történetéből. 
Értetlenül néztünk rá gyönyörű párommal.
– Miért, neked nem? Filmek, itt ez az album. Művészet... 
– Szart se ér egyik sem! Úgysem figyel rá igazán senki. Ti meg szemmel láthatóan szeretitek egymást.

Tehát fontos, nagyon fontos a magából kifordult, értékeit veszített világban a szerelem, a társ, a valakihez tartozás. Múlhatatlanul fontos, talán még fontosabb, mint a normális világban. Mert ott hatványozottan igaz lesz az ősi logon: 

„És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt. [...] És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonnyá, és vivé az emberhez. És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett. Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.”

(1Móz 1:18, 22–24.)

A jelen kötetben az igazi konfliktus azonban máshol jelentkezik. Az egyik a szokásos: vajon a két csapat hangot tud-e találni, avagy Ricknek és csapatának az ottaniaktól eltérő stílusa, gyakorlatiassága vajon betemethetetlen árkot jelent-e? Képesek lesznek-e a hősök megoldást találni mindannyiuk problémájára, a viszonylagos, ám minden más helynél nagyobb biztonság elérésére? S vajon mindenki képes-e belenyugodni, hogy az addig a városkában lakók vezére, Douglas átruházta a saját hatalmát Rick-re?

Persze, hogy nem. Persze, hogy valakiben támadnak olyan gondolatok, amelyek megkérdőjelezik az új status quo-t, az újak megbízhatóságát, Rick főnökségének a jogosságát és a pragmatizmus hasznosságát. Elég hamar kitör egy röpke palotaforradalom. 

Rick azonban szokatlanul és jól oldja meg a problémát. Azonban Rick-kel is baj van. Több területen is. A bajt azonban ő maga fedezi fel magában. Úgy érzi, egyre keményebbé válik belülről, egyre inkább eltűnik belőle a régi énje. Emiatt küzd önmagával, bár még képes kimondani a problémákat: legszívesebben a megszokott megoldás szerint intézte volna el a lázadó problémáját, s bár Carl magához tér a sérüléséből, de egyre távolabb és távolabb kerül az apjától, aki emiatt már azon töpreng, és e töprengés miatt aztán szenved mint a kutya, hogy nem lenne-e egyszerűbb, ha a fiú egyáltalán nem jönne vissza az életbe.

Van persze itt is egy kis trancsír, vannak a szokásos kis körök. Ez a kötet egy csendesebb, békésebb füzet a helyi viszonyokhoz képest. Az érdeklődést még mindig pöpecül fenntartja. Ami fontosabb, pozitív értékeket mutat fel.