Azért sem írom le sokadszorra, hogy a képregényekre apa nagypapám, a Mohácsipapa szoktatott rá azzal, hogy rendre kitépte a hetente megjelenő Füles rejtvényújságból az abban rendszeresen megjelenő, kétoldalas képregényeket, majd gondosan körülvágva egy spirálfüzetbe ragasztgatta a teljes sorozatokat. Ilyen füzetből három volt nekem. Amiknek, eléggé el nem ítélhető módon, az idő során nyoma veszett... Azért nem mondom ezt el, mert már nagyon sokszor megtettem. Legutóbb például a Villon-képregény kapcsán. Ami, ugyanúgy, ahogyan ez a jelenlegi sci-fi képregény, kizárólag a Füles rejtvényújságban jelent meg. Vagyis ismét egy nemlétező könyvről írok beszámolót. 

A szerzők

A halálra ítélt bolygó több szempontból érdekesség számomra. A Füles 1974-es évfolyamában jelent meg, tizenhárom részben, huszonhat oldalon. A történet írója Harry Harrison, akinek magyarul tizenkét önálló kötete jelent meg, köztük a Halálvilág-sorozat három kötete, amelynek első része e képregény alapja. A magam részéről csupán A technicolor időgép című könyvét olvastam, ami annyira nem volt rám különösebb hatással (vagy a temporális lebenyem azóta sérült meg annyira, hogy immár visszafojthatatlan a grafomániám), hogy egy tisztességes értékelést nem tudtam róla összehozni. Harrísont alapvetőn humoros írónak tartják, aki még saját magát is kiparodizálta. Ez a története, legalábbis ebben a képregény-adaptációban cseppet sem humoros. Egy-két könyve még itt van mögöttem a polcon, de nem tolakszanak nagyon előtérbe. Harrison 1925-ben született és 2012-ben hunyt el. 

A képregény másik alkotója Sarlós Endre. Sarlós Endre rajzaival kicsit tétova vagyok. Gyerekkoromban nem szerettem őket, sötétnek, nyomasztónak találtam a rajzait. Aztán ahogy telt-múlt az idő, s megjelentek itt-ott a munkái, kicsit más szemmel kezdtem rá nézni. Ha megtehetném, ma már nagyon szívesen beszerezném az újra megjelent képregényeinek a sorát, teljesen átértékelődött bennem a rajzainak a minősége és a művészetének a jelentősége. Igaz, nem olyan művészi, mint Zorád Ernő, nem olyan tréfás mint Korcsmáros, nem olyan kedvesen bumfordi mint Dargay, nem olyan realisztikus mint Fazekas vagy Sebők, de nem lehet az mondani, hogy nincsen stílusa vagy hogy unalmas lenne, amit alkot. Az utóbbi években több, a magyar történelemmel foglalkozó kötete is megjelent. 
(Sarlós Endre képregényei a kepregenymarket.hu-n)

A legnagyobb meglepetés számomra a képregény szövegírója volt: Csonakaréti Károly. Valahogy gyerekkoromban nem tűnt fel, hogy nem a már megszokott Cs. Horváth Tibor írta a képregényt. Csonkarétiről nagyjából semmit információt nem leltem, azon kívül, hogy volt/van egy szerző, ugyanezzel a névvel, aki történelmi könyveket írt. Fogalmam sincsen, hogy azonosak-e. 

A történet

A sci-fi története voltaképpen egyszerű: a szerencsejátékos Jason-t megkeresi egy figura, hogy nyerjen neki csekély hárommilliárdot. Jason megteszi. Majd követi az idegent annak a bolygójára. Ami mint kiderül, az emberrel szemben hihetetlenül ellenséges, pusztító égitest. Amikor kolonizálták a bolygót, ötvenvalahányezer ember szállt le oda, amikor Jason is űrhajóra száll, már csak harmincvalahányezren vannak. A lakóhelyük állatvilága teljes mértékben az ember ellen van. Jason teljesen véletlenül elkóborol a bolygó egyetlen városából és talál egy emberi kolóniát, amely teljes mértékben összhangban él a környezetével. Az állatok őket nem tekintik ellenségnek. A kolónia lakói tagjai voltak annak az ötvenezernek, amely leszállt a bolygóra. Jasonnak szemet szúr az az alapvető különbség ahogy a bolygó a két társaságra reagál, és hamarosan rájön a megoldásra is, amellyel képes összebékíteni mind az állatokat és az embereket, mind a két részre szakadt, és egymással küzdő emberi csoportot. 

Ez sem valami nagy történet. A főhős sem valami nagy figura, igazából semmi egyedi nincsen benne. Ezzel együtt gyerekkoromban valamiért kedveltem. Különösen azt a három szemű tigrist, amit fentebb láthatsz.  

Így nagyon sok év után is azt mondom, tetszenek Sarlós rajzai, jól áll neki a sci-fi. Akkor is, ha nem szakadt el elvadultan a földi viszonyoktól. Mert lám, egy tigrisnek van három szeme, elefánt lába tapos az olvasó felé, és a növények is hajaznak a földi faunára. De mégis érződik, hogy nem a Földön vagyunk, idegen minden. A rajzok szokásos sötét tónusa megmaradt (emiatt keverem sokszor Sarlóst és Sebőköt), meg az a rendszertelenül előforduló esetlegesség is, ami Fazekas Attilánál tapasztaltam még, s amely a mozdulatok, arcmimikák egyszer-egyszeri sutaságában jelentkezik. Másfelől viszont tud hihetetlenül dinamikus is lenni, pár vonással komplett cselekményeket érzékeltetni. 

 Másfelől a fent említett, jobb szó híján sutaság nem sztenderd, a statikus rajzainak is az elsöprő többsége jól szerkesztett, megfelelő kompozícióval bír, kifejező, a figurák egyértelműen felismerhetők, beazonosíthatók.

A történet dramaturgiájával már akadt gondom. Jason szerencsejátékos, akiből egy világ megmentője válik. Láttunk, olvastunk már ilyet. Jó húzás, ébren tartja azt a mindenkiben élő reményt, hogy bármelyik pillanatban bármelyikünk válhat valaki.

– Apu, te milyen szuperképességet akarnál magadnak, ha választhatnál? – kérdezte Gergő fiam, úgy tizenéves kora elején. Eltűnődtem, sorra vettem az eszembe jutó lehetőségeket. Valahogy egyik sem fogott meg igazán, pedig a repüléstől kezdve a kopoltyúig, a szupererőig, meg a gondolatolvasásig, a léghajlításig sok minden eszembe jutott. 
– Azt hiszem, hozzád meg Szamihoz szeretnék nagyon érteni! 
– Jaj, az nem olyan, olyan izé vagy! 
Szerintem mára, most huszonhat éves, talán már máshogy gondolja, ma már, azt hiszem, nem lennék izé. Mert van abban valami nagyon szívmelengető, valami különleges, amikor megcsörren a telefonom Geri csengőhangjával, a Patty and the Rats Drunken Sailor Song-jával, és beledörmög a srác: 
– Csak hallani akartam a hangodat, Apa, nincs semmi. 

Viszont Jason esetében valahogy nem motivált, voltaképpen mi a csudáért is tart a megbízójával a Pyrrus bolygóra. Ahogy nem fakad valahogy a figurából a többi cselekedet sem. De még az sincs jól hangsúlyozva, ha nem is fakad belőle, csak nem tud másképpen lépni, ha kényszerhelyzetbe kerülve erre sodródik. 

De a dramaturgiát tekintve nekem ugyanilyen előkészítetlen a végső megoldás és a befejezés is. A nagy, össznépi mindjártmindenkielpusztulból sitty-sutty ott vagyunk, hogy nosmindenkimindenkivelboldog. És vége. 

Ja, a megoldás: úgy fest, Harrison szerette az ökológiai témákat: a megoldás (merek bátran spoilerezni, mert ez az olvasmány úgyis szinte beszerezhetetlen) egyszerű: szeretni kell a természetet, mert előfordulhat, hogy az gondolatolvas, és ha rosszul gondolkodunk róla, csak válaszol, amikor pusztítani kezd. Hm... Ezt a tanulságot nézhetem így is, úgy is...

Vagyis ha a nosztalgiafaktort leszámítom, és a megpróbálom a mai eszemmel, ízlésemmel értékelni, amit látok és olvasok, sajnos a képregény nem jön ki olyan jól. De az, hogy 1974-ben Harrisonból csináltak Magyarországon képregényt, mindenképpen dicséretes, S mondom, egyre jobban értékelem Sarlós Endre rajzait. 

A Füles képregény-bibliográfiája

3/5

(2020, február)