A korona-vírus első hete Magyarországon. Mivel olyan a munkám, nem záródtam be a négy fal közé. Aminek örülök is, meg nem is. Viszont bizonyos értelemben több lett a munkám, ráadásul kocsival járok, így egy csomó BKK-s olvasási idő is kiesett, régen tudtam ide, a blogra írni.
Ezt a képregényt is vagy két hete olvastam el, de írásban nem értem még utol magamat. Van még vagy négy képregény, amivel elmaradtam önmagam mögött. De ez annyira kedves, bájos, szórakoztató, hogy előre vettem, mindenek elé.
Immár tényleg nem írom le, hogy apai nagypapám által hogyan szerelmesedtem bele a képregényekbe, s hogy a Füles rejtvényújságban megjelent képkockák majdnem mindegyike nagyon komoly nosztalgia-faktor a számomra.
Viszont most villant be, hogy Papáról, nagyon méltatlanul, még nem tettem fel képet. Ami ugyan senkinek nem hiányzott, mert a személye teljesen ismeretlen, de úgy érzem, tartozom neki annyival, hogy a netes lábnyomaim között ott legyen ő is. (A fénykép élete kalandos: Papa amatőr módon készített nyolc milliméteres némafilmeket a hatvanas-hetvenes években. Meg festett, meg írt, meg tudott eszperantóul, meg karácsonyfa-díszeket csinált alufóliából, diót festett aranyra, teknőst és díszhalakat tartott, meg szerette a családját. Ezeket a némafilmeket tette át nekem Öröksógorom, Pityu vhs-re, aztán a vhs-t a lányom egyik barátja írta át dvd-re, én meg abból vágtam ki ezt a három képet. Fényképet nem találtam a nagypapámról.) Igen, a kiccsávó én vagyok a karjaiban, úgy ötvenkét-ötvenhárom évvel ezelőtt. Egek!
Leonyid Szolovjov egy másik, de szintén a török (vagy milyen, mert egy csomó más nemzet is magának csaklizza a nációját) tréfacsinálóról, Naszreddin Hodzsáról szóló könyvéről, A csendháborító-ról nem régen írtam. Ahhoz képest, hogy a blogom nem tartozik a mérvadó könyves-oldalak közé, s hogy egy nagyon régen, több kiadásban megjelent könyvről van szó, viszonylag sokakat érdekelt, amit írtam róla. 739-en klattyintottak rá. Ennek nagyon örültem.
Szolovjov megírta a könyv folytatását is, s bár Magyarországon ez nem lett annyira ismert és közkedvelt mint az első rész, szerintem ez sikerül jobban. Ha már mindenáron sorrendiségben gondolkodom. Bár minek...
Na, szóval, egy orosz/szovjet író írt két könyvet egy keleti tanítóról, tréfacsinálóról, akinek az emléke több évszázadon keresztül fennmaradt, két magyar meg gondolt egyet, és az orosz író könyvét képregényre álmodta.
Ha csak a rajzoló nevét nézem, nagy mellényúlás látatlanban sem lehetett a dologból: Dargay Attila. Akit nem kell bemutatni, nem kell a művei sorát idézni. Csak illene. Főleg a rajzfilmjeiről. A rendezéseiről. A sorozatairól. A számtalan képregényéről. Hogy csak a legfőbbeket említsem, és a rövid rajzfilmjeit, a reklámfilmjeit hanyagoljam. Dargay nagyon jellegzetes alakokat rajzol: olyan kedvesen, bájosan bumfordik, hogy az csuda! S a roppant jellegzetes stílusa egyszerűen megunhatatlan, bármi is legyen a témája.
A kedves bumfordiság az oka, hogy ha elő is fordul erőszak a Dargay közvetítette történetben, még az is mosolyogtató, majdhogynem derűs. Dargay még egy kínzókamrát is szinte kedves hellyé változtatott, anélkül, hogy megvonta volna a hősért való aggódás jogát és lehetőségét. Úgy veszi az erőszak realitását, hogy közben valahogy mégis megmarad, hogy amit látunk az valakinek fáj, az valakinek szörnyű.
Dargay Attila közel negyven képregényt alkotott. A magam részéről, amit ismerek, mindegyik a kedvenceim közé tartozik. De a két főkedvenc A Coquillardok kincse és ez, Az elvarázsolt herceg. Okot ne kérdezz!
Naszreddin Hodzsa Szolovjov által írt második története 1977. decembere és 1978. áprilisa között jelent meg a Fülesben, 18 részben, 192 képkockában. Kevés képregény volt, amely ennyire hosszú volt az újságban. Ez viszont szerencsére azt jelentette, hogy nem kellett túlságosan zanzásítani a történetet.
A történet egyszerű Naszreddin Hodzsa szembe kerül egy cudar, gazdag, a végtelenségig kapzsi kereskedővel, Rahim bejjel, mert az elrabolja egy özvegyasszony utolsó kis vagyonkáját is, és hasonló módon meg kell leckéztetnie a várost vezető, igazságtalan Kamil béget, aki nem mellesleg néha megcsinálja Rahim bej gyönyörű feleségét (még szex is van a képregényben, s nocsak, '77-ben maradhatott is benne), aki Dargay rajzain a maga erkölcstelen szemérmetlenségében is bűbájos, és mindent megtesz, hogy kettejük lovai közül az övéi győzzenek a közelgő nagy versenyen. Mondom mindent.
A gaz kereskedő és az ugyanolyan gaz városvezető képlete nem véletlenül ismerős, A csendháborító-ban is nagyjából ugyanez történik. A részletek persze mások, az egész mégis meglehetősen hasonlatos. Ami viszont egyáltalán nem teszi unalmassá a történetet. Mert tulajdonképpen most is mesét olvasunk. Amit még az a tény megerősít, hogy Naszreddin Hodzsa segítője a felnőtt bagdadi tolvaj, aki szintén egy nagy firma. 
Egyszóval, ahogyan A csendháborító esetében is írtam, vajon ki nem szimpatizálna Naszreddin Hodzsával, az igazságosztóval, az elnyomók ellenségével, a szegények segítőjével, a keleti Robin Hood-dal, a nem elsősorban önmagáért, hanem a kisemmizettekért küzdő Lúdas Matyival?
Szolovjov hús-vér alakot teremtett: Naszreddin nem sebezhetetlen alak. Többször kerül az elleneinek a kezébe, megjárja a börtönt is, van, hogy tanácstalan, sarokba szorul, de ami alakjában talán a legszimpatikusabb: még tanácstalanságában is képes derűs, optimista maradni és megoldásaiban is mindig ott van a tréfa, a csel, amivel megleckézteti az ellenfeleit. Azt hiszem, Dargay képregényének a zsenialitása abban áll, hogy a történet kedvessége, derűje egy az egyben átjön a rajzain, és egy másodpercre sem szakad ki az eredeti szöveg környezetéből, inkább felerősíti azt. Utoljára úgy negyven-negyvenhárom éve láttam olvastam ezt a képregényt, de most is ugyanúgy oda vagyok érte, ahogyan akkor, tizenéves koromban. 
10/10
(2020 március)
