Az a helyzet, mintha mondtam volna már, hogy amióta megtanultam olvasni, azóta olvasok. Mondja valaki, hogy felesleges az iskola! Ráadásul az én generációmnak nem volt ciki az olvasás. Sikk sem volt. Olvastunk, mert olvasni jó. Szerettük a könyveket, mert a könyvek jók. (Na jó, ez így túl sommás, de a tétel kedvéért egyszerűsítsünk!)

De mégis van legalább egy légyszárny a levesben. Próbálom megfogalmazni. Nem rajongtunk mi sem az iskoláért. Nem volt ciki tanulni, tudni. De nem volt sikk sem. Aki tanult, az tanult, aki nem, az meg nem. Jómagam erős közepes voltam, és az eredményeimet eszemben sem volt a sorsom alakulására fogni (akár tehettem volna), szimplán lusta voltam. S meglehetősen reálisan láttam, hogy mindannak, amit tanulunk, a nagy részét úgy is el fogjuk felejteni. Ismersz olyan embert, aki a mindennapi életben csak egyszer is használja a szinusz-koszinuszt vagy a tangens-kotangenst, hacsak nem matematikus? Én sem. Az irodalommal valahogy az volt a szerencsém, hogy jobbára és nem tudatosan, előre olvastam. Nekem mindig csúsztak a kötelező olvasmányok, mert az érdeklődésem folytán mire kötelezők lettek, én ár elolvastam őket. Talán a középiskolában Kafka volt az egyetlen, akit, amit nem.

ÉS MOST JÖN A DE. De valahogy a tudat megfelelő fiókjának a hátsó részébe került, na, ezt fogalmazom meg nagyon nehezen, hogy ami kötelező, az kicsit olyan izés. Mizés. Ami kötelező, azt szeretni kellene. Hamar beláttam, hogy van, akit sikerül, és van, akit nem. Például Balassit soha nem sikerült megkedvelnem. Jókait sem, A kőszívű végleg betett a kapcsolatunknak.

Ha Gárdonyi Géza, akkor Egri csillagok. Nemdebár? Az Egri csillagok-at is szerettem. Szerelem, harc, hősök, Gazsi, a cigány, és a péppé alázott török sereg... Mit lehet ezen nem szeretni? Ráadásul a film is mekkora már, s milyen ÓRIÁSI színészekkel! Gárdonyinál meg úgy éreztem, hogy ha az Egri-nél jobbat úgy sem tud, akkor minek vesződjek a többivel? Az még renden volt, hogy vagy az elsős vagy a másodikos olvasás könyvünkben volt egy történet, lám, még most is emlékszem a címére, Micó, ami egy macskáról szólt, meg egy ház leégéséről, s ha jól rémlik, Reich Károly illusztrálta, ami nagyon tetszett, de még ez sem ösztönzött arra, hogy Gárdonyizzak.

Vastagon felnőtt voltam, amikor Nagyi örökségeként Gárdonyi újra a kezembe került. Az Ida regénye és a Hosszúhajú veszedelem. Döbbenetesen jó volt mindketttő! Tény, nem Egri csillagok téma és stílus, de ezek olvastán jöttem rá, hogy Gárdonyi mennyire jó író volt, és mekkora kár, hogy szerintem még az olvasó emberek döntő többségének az agyában egyet jelent a neve az Egri csillagok-kal. Mintha Fekete Istvánt A koppányi aga testamentum-ával azonosítanánk. Jó könyv, de nem nem maga az író.

Persze létezhet olyan, hogy valaki egy író egy könyvét olvasta, akkor gyakorlatilag olvasta az összeset, és ez még csak nem is negatívum. Ha valaki olvasta a Száz év magány-t, gyakorlatilag olvasta Márquez minden könyvét. Ha valaki olvasta Az ötös számú vágóhid-at, mindent olvasott Vonneguttól. S ennek ellenére bármelyiknél jól jár, ha nem áll meg itt. (Mondjuk szerintem Márquez soha nem überelte a Magány-t, Vonnegut igen a Vágóhíd-at, de akkor is...)

A kép forrása.

AZ ÁBEL ÉS ESZTER CÍMŰ KÖTET NEM EGY KÖNYV. Mármint persze, ez egy könyv, de az egy darab könyvben nem egy történet van, hanem három kisregény, Gárdonyi 1905 és 1913 között írt kisregényei.Mégpedig ezek: 

• Ábel és Eszter
• Te Berkenye
• Szunyoghy miatyánkja

Az amiről én most beszélek az Szépirodalmi Könyvkiadó 1962-es kiadása. A könyvet egy óbudai Könyvmegállóban találtam, aztán nem sokkal később a párját, az Aggyisten Biri-t is.

Mivel hely már nem nagyon van a könyveknek (nem akarok nagy lakást, de olyan jó lenne egy akkora, hogy van egy dolgozószoba, ami egyben könyvtárszoba is... Aztán bili, ébredés, mert ugye, álmodó nyomor...), ezért lekerült az ablak alatti kupacba, amit jótékonyan takar az Ikeás fotelom. S ugye, ami nincsen szem előtt (most mondd, a polcon is két sorban vannak a könyvek: fanyalgok, de mit lehet tenni, fele akkorra lakásba költöztünk, és még így is örülhetünk, hogy van hol laknunk. Szóval odakerült a fotel mögötti kupacba ez a kötet. S ahogy lekerült, úgy került ki a látótérből, és a memóriámból. Ha nem is végleg, mert most eszembe jutott, hogy olyan jó lenne valami szépet, mondjuk egy kis Gárdonyit olvasni! S erről meg az, hogy ott az, csak elő kell bányászni. (Azt már csak halkan mondom, hogy bányászás közben találtam még olvasatlan Duba Gyulákat, Dobos Lászlókat, Rákosy Gergelyeket, ​Škvorecký-ket... Van elmaradás rendesen.)

A könyv fülszövege nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Az adott kisregények taglalásánál majd idézem a megfelelő passzusokat. 

Az első két kisregény nem túl optimista a reménytelen szerelmével. Ha hihetünk a Z. Szalai Sándor és Tóth Gyula által írt utószónak, és miért ne tennénk ilyet, Gárdonyi nagyon ritkán tárulkozott ki, inkább a műveibe írta bele az életét. Úgy fest, volt legalább egy reménytelen ifjúkori szerelme.

Ábel és Eszter

A könyv fülszöveg azt mondja az első, legalább tíz magyar kiadást megért (nem egy elveszett írás, ugyebár) kisregényről:

Az Ábel és Eszter egy különös és tiszta szerelem részletezően finom rajza a első megpillantástól a végleges elválásig. Gárdonyi költői átéléssel és biztos lélektani tudással elevenítette meg a két fiatal szerelmének történetét s egyben a század- forduló Budapestjének hangulatát is.

Nos, ezzel még vastagon fogok vitatkozni !

A TÖRTÉNET
Ábel egy könyvesboltban segéd. Az omnibuszon első látásra beleszeret Eszterbe, aki a termetes édesanyjával utazik. Ábel nem meri megszólítani, de követi őket, kilesi, hol lakik szíve teremtése, hogy aztán rendre odamenjen lesni őt. Majd veszi a bátorságot és virágot visz neki. Eszter elfogadja. Hamarosan van szerencséjük pár szót váltani. Kiderül, hogy Eszternek már vőlegénye van, akihez a család hozzá akarja kényszeríteni.

Nem egy rózsás indulási alap. A folytatás még kevésbé derűs. A két ifjonc titokban találkozgat. Eszter köti egy édesapja által tett eskü, amit a legjobb barátjának tett: a gyermekeiket össze fogják boronálni. Az apák elhalnak, de a gyerekek és főleg az anyák hűségesek az apák esküjéhez, tönkre téve a gyermekeik életét. Mert a frigy minden ellene szóló érv és érzelem ellenére létrejön. Amitől viszont Ábel és Eszter szerelme nem szűnik meg.

Továbbra is találkozgatnak, az amúgy sem sűrű fizikai kontaktus, amiben a szexualitás nincsen benne, még ritkább lesz közöttük. De a szerelmük nem lanyhul. Akkor sem, miután Eszter megszüli a gyermekét. Akkor sem, amikor Ábel külföldre megy tanulni, Akkor sem, amikor bevégzi azt és dolgozni, tanítani kezd. Akkor sem, amikor Eszter összeboronálja egy üde, fiatal hölggyel. Akkor sem, amikor megszületik Ábel gyermeke is.

Ez a történet. Amire a fülszöveg azt mondja, ez szerinte „különös és tiszta szerelem”. Hát, nem tudom, barátom... Amíg nem házasok, de nem állnak a sarkukra, csak értetlenkedtem. Sodorja őket az ár, de azon kívül, hogy az árnyékban, a sötétben sunyítanak, semmit nem tesznek sem egymásért, sem magukért. Aztán amikor a leányzat hozzámegy a neki kijelölt férjéhez, és a hőseink továbbra is találkozgatnak, azt már becstelenségnek gondoltam. Amikor megszületik Eszter gyermeke, és ő a gyermekre és az apjára hivatkozva nem megy el Ábellel, azt gyávaságnak. Amikor feleséghez adja Ábelt, majd megsértődik, mert Ábel foglalkozik a feleségével, azt hülyeségnek. Amikor megszületik Ábel gyermeke, és Eszter besértődik, mert Ábel a gyermekével akar foglalkozni (miközben néhány éve ő maga győzködte Ábelt arról, hogy a gyerek megléte mennyire megváltoztatja az ember viszonyait, még a férjéhez fűződőt is) azt már egyenesen idiotizmusnak.

Most eszméltem rá, miért volt nekem annyira ellenszenves Eszter viszonyulása. Ugyanaz az akarat-gyenge, magáért kiállni nem tudó, de a férfit azért a maga érdekében váltig hitegető, biztatgató, de ha sikerült felbiztatni, azonnal lepányvázó viselkedést láttam benne vissza, amit magam is megéltem, amikor ostoba fejjel, kiürült, szeretni vágyó szívvel és egy darabig ugyanilyen akarat-gyengén magam is belementem egy hasonló kapcsolatba. Ahogy svájci barátaink fogalmaztak, ha kellettem egy kis pitizős ego-építésre, őlő lettem véve a farzsebből, majd a lehetetlenségekre hivatkozva a hölgy visszatért a boldogtalan és kilátástalan hétköznapokba. Mondom, mint Ábel.

Számomra Ábel Eszter iránt érzett szerelme sem piedesztálra való. Ellenkezőleg: meztelencsigás nyáladzás. Férfiatlan, ostoba, felesleges vergődés. Nem kitartás, hanem a határozottság teljes hiánya, az alkalmazkodás mimikrije, és az önfeladás Csimboraszója.

Azért nem tudom szépnek, különösnek és tisztának találni a szerelmüket, mert nem szép, hanem vergődés, nem különös, hanem hazug és beteg, és nem tiszta, hanem akarat-gyenge, bizonytalan és teljesen céltalan. Nincs felemelkedés, csak évtizedeken át tartó sunnyogás, nincsen magasabb cél, csak gyávaság és valami beteges önáltatás, nincs büszkeség se önmaguk, sem a párjuk iránt, csak lakat a szájon, a szíven, a testen. Nincs kielégülés csak permanens vágyakozás, miközben a testük soha nem egymásé, mindig csak másé. Mintha jobb lenne, tisztább, becsületesebb lenne, ha gondolatban csak egymáséi, nem ki-ki a maga párjáé. Hazudnak a szájukkal, a testükkel, a érzéseikkel, alázzák önmagukat és házastársaikat és egymást is.

Számomra elviselhetetlen volt, amikor a zseb-Moházó hölgy a fülem hallatára hazudott a párjának. Egyből az a kérdés merült fel bennem, ha köztük lesz gond, nekem is így fog hazudni, így fogja elleplezni a hazugságot?
Még aznap szakítottam vele.

A STÍLUS
Gárdonyi stílusa kicsit szikár, kicsit távolságtartó, de szereti a hőseit, nem ítéli el, de nem is mentegeti őket. Nincs erkölcsi véleménye arról, ami történik, nem ítélkezik, nem is vádol. Csupán mesél. Néha kicsit ízes nyelvi fordulatokkal, de jobbára nem népiesen ízesekkel, hanem a város egy évszázaddal ezelőtti ízeivel.  S a történetet valószínűleg ez menti meg attól, hogy a férfiember a sarokba hajítsa. Mert míg a hőseiben nyoma sincsen, addig Gárdonyi történeték egészében mégis van gerinc. Valahonnan eljut valahová, és közben bemutat valamit, s azt is, hogy mire jut, aki Eszter és Ábel útján jár.

Gárdonyi úgy fejezte be a történetet, hogy a hősök nem térnek észhez, az egyik besértődik, a másik értetlen és érzéketlen, szakítanak is. Ahogyan az a valóságban is jobbára lenni szokott. A baj az, hogy a történet teljesen életszagú. Csak adja a jó Isten, hogy Esztert azt az ajtót valóban mindörökre csukja be, és Ábel ne találjon hátsó bejáratot hozzá! Vagy hogy megértsék, a kapcsolat soha nem felemelte őket, soha nem adott szabadságot, soha nem adott kielégülést, mindig csak egyfajta vészkijáratot jelentett.

TE BERKENYE

Bármi előtt a címről egy gondolat: nekem nagyon hiányzik a végéről egy felkiáltójel. Vagy három pont, amíg nem tudom, mit is takar. Ugyanis nem egy megszólítás mint például: „Te, Moha...”! Ebben az esetben egy vessző is hiányzik. De nem megszólításról van szó.
A címben levő családnév, a Berkenye, ugyanis ebben az esetben minősítés. A szomszédban lakó másik család, ha körön belül tréfásan meg akarják sérteni egymást, akkor haragosaik nevével teszik. Nem azt mondják, hogy: „Nagyon ostoba vagy!”, hanem azt, hogy: „Te Berkenye”. Ezért kellene a felkiáltójel. 

No, de lássuk megint , mit mond a fülszöveg a történetről!

A Te Berkenye szintén szerelmi történet, egy gazdag és különös öregember, egykori parasztfiú idézi fel benne ifjúkori, beteljesületlen szerelmének emlékét egy elszegényedett grófkisasszony iránt.

Ennek a kisregénynek sem a felütése, sem az egésze nem annyira jól sikerült, mint az Ábel és Eszter. Az alaphelyzet nagyon hasonló mint amazé, csak éppen fordítva: itt a fiú lesz pénzes, a lány pedig szegény. 

Pityó, a címbeli Berkenye család sarja, együtt nő fel a szomszéd család, az egyre mélyebb anyagi helyzetbe kerülő Phylepék, azaz Fülöpék lányával, Júliával. A fiú itt is tanulni megy, a család prókátornak, ügyvédnek szánja, de mert Júlia többre becsüli az orvosokat, Pityó, hogy a kedvében járjon, az orvoslás felé fordul.

A két család viszonya tisztázatlan okok miatt feszült, ha nem is Montague-i és Capulet-i mélységekben. Pityót Fülöpék felfogadják latin-tanítónak fiuk, Attila mellé. Pityó örömmel vállalja a feladatot, lesz némi pénze is és Júlia közelében lehet. 

Aztán mivel Pityó tanulni megy, hosszú időre elszakadnak egymástól. Egy balatonfüredi Anna-bál apropóján Pityó a család után utazik, még szűkös diák-pénzen, és egy romantikus estén úgy tűnik, nyert ügye van, Júlia szíve is hajlik őfelé. De kiderül, ez csak egy megingás a lány részéről, nem gondolja komolyan a fiúval való kapcsolatot, kiadja az útját. Amivel egy életre összetöri Pityó lelkét.

A cselekménynek van egy kerettörténete: Pityó már gazdag emberként ül egy kávéházban, amelynek épülete az ő tulajdona, ott olvassa az újsághírt,  hogy Júlia, özvegy Reinbeck Lipótné ingóságai árverésre kerülnek. A keret azzal zárul, hogy újra találkoznak, de nincs heppiend. 

Maga a történet nem egy vaszisztdasz. Semmi kis valami. Lapos. Semmitmondó. Ismét Gárdonyi stílusa az, ami figyelemre méltó. Ugyanaz az a szikár, mégis élvezetes, ízes beszámoló egy egy szerelem történetéről. Ha Gárdonyi önmagáról nem nyilatkozott meg, csak az írásaiban van benne nyomokban az élete, ahogy az utószó írói állítják, azt kell gondolnom, a nőügyeivel nem volt szerencséje. Különösen, ha hozzá veszem, miről szól a Hosszúhajú veszedelem című pompás elbeszélésfüzére. 

Intermezzo

Tegnap este megnéztük Szerelmetesfeleségtársammal (SzFT)l Jack Lemmon és Walter Matthau párosának egyik remek, talán leghíresebb darabját, A szomszéd nője mindig zöldebb (sikeresen félrefordított, a film témájával nem összefüggő) című filmjét. Utána beszélgettünk a filmről a színészekről, egyéb filmjeikről. Nézegettem Lemmon filmjeit, és döbbenten konstatáltam, hogy a Pokoli torony nincs a felsorolásban. 
– Ki volt játszotta akkor azt nagyon kedves, idős gazembert, aki szerelmes lett a macskás nőbe, akit át akart vágni, és aki kiesett a külső liftből? 
SzFT vállat rántott, én meg bepötyögtem a Gugliba a Tornyot. 
– Ó, persze, Fred Astaire!
SzFT rápillantott a telefonomra. 
– Tényleg, Richard Chamberlain is játszott benne! Anyu nagyon szerette a Tövismadarak-at, pedig elejétől végig nyávogás. 
– Nyávogás? 
– Persze. A pap kisvárosba kerül, ott paposkodik, van egy kiscsaj, akit kiskorától ismer. Amikor megnő, egymásba szeretnek, dugnak is, gyerek is lesz, de a pasi nem hagyja ott a papi pályát. Később püspök lesz belőle. A csajtól született gyerekéből meg pap. A csajnak  már nagyon elege lesz a papokból, de a fia a püspök keze alá kerül. 
– És mi a vége? 
– Semmi. Ez. A csaj unja a papokat, a fia meg az apja keze alá kerül. 
– Ott van a polcon. Akkor szerinted ne olvassam el?
SzFT bár konzervatív gondolkodású, bizonyos pontokon, gyereknevelés, mások szabad akarata, mutat nagyon vaskos, recesszív liberális beütéseket.  Nekem is csak ennyit mondott a szabad akarat jegyében: 
– Hát, te tudod... Ha olyan mint a film, akkor nyávogás. 
– Nyávogás? 
– Az. Emberek, akik nem tudják mit akarnak, nyűglődnek, szenvednek, szerelmesek, de mégsem... Ha nekem kell valaki, akkor kell. Pont. Teszek azért, hogy az enyém legyen. Ha nem kell, akkor meg nem kell, teszek érte, hogy ne legyünk együtt. 

Imádom! De úgy fest, marha nagy mázlim van, tizenhárom éve együtt vagyunk!

Viszont ha meggondolom, a szerelmes történetek döntő része erről a nyavalygásról szól. A Love Story kivétel. Ott ugye, tudják , mit akarnak, csak a rák... Meg a Rómeó és Júlia is. Ők is tudják, mit akarnak, de ott meg a két eszement família. Igaz, ők mégis megoldják, hogy együtt legyenek, ha nagyon szomorú is a félreértésen alapuló megoldás. De ha körülnézek az ismerettségi körömben, az olvasmányélményeimben, az összes félrement kapcsolat hátterében az van, hogy vagy nem tudják, mit akarnak, vagy nem merik meglépni, amit kellene, hogy bekövetkezzék, amit akarnak. Ezért marad a tökölődés, a gerinctelenség és a boldogtalan nyavalygás. 

A szerelmes történetekben az értelmetlen kitartást, a továbblépés hiányát, a fel nem dolgozás évekig tartó helybentopiját meg szépnek mondják. Pedig csak ostobaság, beteg viszonyulás. Az élet eldobása halál nélkül. 

A szomszéd nője folytatásában, a Még zöldebb a szomszéd nője (na, ez a cím végképp ökörség, abszolút semmi köze nincsen a történethez), amit ma néztünk meg, igen, Walter Matthau-napokat tartunk, volt egy mondat, ami nagyon tetszett. Szó szerint nem tudom idézni, de nagyjából így hangzott: 
– Kockázat nélkül nincsen boldogság, nem érjük el, amit szeretnénk. 

Ahogy Vonnegut mondta: 
– Így valahogy... 

Szunyoghy miatyánkja

Szokásunk szerint lássuk, mit mond a fülszöveg! 

A Szunyogby miatyánkja, detektívregényekre emlékeztető, nagyon fordulatos, itt-ott meseszerű história egy emberről, aki az élet legnagyobb csapásai ellenére sem lett az öngyilkosságba kergető „fantázia” rabjává. Szunyoghynak mindig maradt ereje életét újrakezdeni, s vallomásainak a tanulsága, hogy a csalódások és csapások ellenére is érdemes élni.

A fülszöveg gyakorlatilag elmondja a lényeget. (Meg félre is vezet, már ami a meseszerű jelzőt illeti.). A kisregény egy tragédiából tragédiába bukdácsoló, eső, zuhanó, de minél több csapással sújtott, annál tudatosabban élni akaró ember története. 

A történet nem lineáris. Gárdonyi történetet mond a történetben. Az alapcselekmény egy krimi: egy nyomozó egy bűnöző nyomába ered. A nyomozás közben ismerkedik meg a címszereplő Szunyoghyval egy hosszú hajóút során, aki elmeséli neki az eddigi életét. Aztán Szunyoghy életéből ki-kitekintünk a történet tényleges idejébe, a hajóútra, ahol végül az alapkonfliktus is megoldódik. Miközben teljesen másodlagossá válik, és azon kapja magát a nagyérdemű, hogy már egyáltalán nem is izgatja, az első szám egyes személyben mesélő nyomozó elkapja-e vagy sem az üldözöttjét. Tudniillik Szunyoghy máshogyan izgalmas története annyira háttérbe szorítja a krimiszálat. S lássuk be egy sikkasztó sorsánál a legtöbbünket sokkal jobban érdekel, hogy él-e vagy vagy sem az igaz szerelem. Illetve Jób hite nélkül (róla írtam egy remek kisregényt) is van-e esély arra, hogy még az életben túléljük az életet? Gárdonyi Szunyoghy sorsán, szavain keresztül egyértelműen igent mond. S ez az optimizmus nagyon kedvessé teszi számomra ezt a kisregényt. 

Intermezzo 2.

Nos, nyilván magam lennék az első, aki kézzel-lábbal ágálna az ellen, hogy ki-ki ne magának válassza meg a párját. Mert milyen is lenne, ha visszatérne az a kor, amikor a családi gazdasági, politikai, érdekek, a vallási hovatartozás kényszere vagy bármi más döntene, nem pedig a kémiai, a szív, a szerelem? Visszataszító! Brrr!

De nem egyszer elgondolkodtam már azon is, hogy amióta a kémia és a szív dönthet, ugyan mi változott? Rendben, régen minden bizonnyal a lehetőség hiánya, a társadalmi ellenállás is nagyban ellene volt a szabad párválasztásnak, nem pedig a házasságok voltak boldogabbak és az emberek elv- és társhűbbek. Nem vagyok naiv, hogy ezt higgyem. 

Azonban érdekes, hogy a szabadság nem hozta el a mindenki által áhított boldogságot, a hűség csodakorszakát, a harmonikus házasságok garmadáját. Mi több, még olyan neves, ismert emberek mint például Popper Péter hótt komolyan pszichológiai érveket hoztak fel arra nézve, hogy a félrekufirc teljesen természetes dolog: a holtomiglan anno nem olyan hosszú időre szólt mint manapság, mert nagyobb volt a halandóság, előbb szabadulhatott mindenki az egy életre kapott párjától. Behalás, ugyebár! 

Szóval úgy fest, hiába kaptunk szabad kezet a párválasztásra, nem tudunk élni vele, valami mégis félrecsúszott útközben. Semmivel nem lett több a boldog párok száma, sőt, sőt! S még csak nem is a válások számára gondolok, mert mondom, annak növekedése szerintem csak a lehetőség megnyílásának és a társadalmi elfogadottságnak köszönhető. 

Gárdonyinak a könyv vége felé még van egy nagyon elgondolkodtató, nagyon felvilágosult gondolata. Amikor a nyomozó megkérdezi Szunyoghyt, hogy akkor megölte-e a feleségét, és/vagy annak szeretőjét, az csudálkozva néz rá, hogy ugyan mit nyert volna bármelyikkel is? Ha az asszonyt öli meg, azzal vissza nem kapja. Ha a szeretőt, azzal sem. De, kérdi a nyomozó, hogyan tudta elviselni, hogy a felesége más karjában... Szunyoghy visszakérdez: a felesége? Az az asszony már nem volt a felesége, csak névleg, hiszen kilépett a házasságukból, amikor más férfit ölelt. Ha én ezt a Gárdonyi könyvet 2004 körül olvasom, jó pár évet megspórolhattam volna! Igaz, kellettek ezek az évek sok minden megértéséhez, s ahhoz, hogy Szerelemetesfeleségtársammal akkor és úgy találkozzam, hogy mindketten készen legyünk a másikra. Vagyis jól van minden, ahogyan van, Szunyoghy kolléga!